VELÜK EGYÜTT MUNKÁLKODOTT

2011. június 19, vasárnap

Hangfelvétel: 

Alapige

Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült. Ők pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.

Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, köszönjük, hogy az ige szavaival vallhatjuk: könyörülő és irgalmas Úr vagy, türelmed hosszú, szereteted nagy.
Köszönjük, hogy még mindig van szavad hozzánk. Áldunk ezért a csodáért, hogy te, a világmindenség Ura, ilyen kis semmi emberekkel szóba állsz, és a te nagyságos gondolataidat megérthetjük és magunkévá tehetjük.
Köszönjük, hogy te mindent tudsz rólunk, és mégis szeretsz.
Könyörülj rajtunk, Istenünk, hogy hadd legyen ez mindannyiunk személyes tapasztalata, szent bizonyossága, hogy eltörölted bűnünket, békéd vesz körül, velünk vagy és a te közelséged megvidámít. Engedd tapasztalnunk, hogy erőt adsz mára, a holnapra reményt, csüggesztő körülmények között is, és a te áldásod ontja ránk bő árjait.
Legyen ennek az alkalma most ez a csendes óra is, és engedd, hogy akárhol vagyunk a te utadon, onnan közelebb jussunk hozzád.
Ámen.

Végére értünk ennek a legrövidebb evangéliumnak. Ötven napon keresztül sokan ezt tanulmányoztuk napról napra.
Hasznos az, ha valaki egyfolytában elolvas egy bibliai könyvet, de sok áldás van azon, amikor szeletelve, egy-egy rövidebb szakaszt naponta imádkozva, elgondolkozva olvas, és úgy kapja meg Isten útmutatását.
Ennek az evangéliumnak az utolsó mondatáról szeretnék most beszélni.
Rendkívüli horderejű megállapítás ez. Nagy örömhír, evangélium és egyben nagy ígéret. Egy hallatlan csodának a szokatlanul egyszerű leírása: Az Úr pedig együtt munkálkodott velük.
Miért különös megállapítás ez? Azért, mert Jézus itt már visszament a mennybe. Sokak szemeláttára, miközben megáldotta az ott levőket, felemelkedett a földről, s amikor ezen csodálkozni kezdtek, egy pillanat alatt eltűnt a szemük elől. Azt olvassuk: egy felhő eltakarta, aztán a felhő elment, de Jézust nem látták sehol. És nem is fogja Őt senki látni addig, amíg majd visszajön nagy hatalommal és dicsőséggel.
A tanítványok pedig ottmaradtak megszeppenve. Megszokták, hogy Jézus tanácsolja, irányítja és védi őket. És most itt maradtak Jézus nélkül. Mi következik most? Mihez kezdjenek? Kire hallgassanak és kire számíthatnak?
A Bibliából tudjuk, hogy sokféle szorongás és félelem volt bennük. Pünkösd után azonban elkezdték gyakorolni azt, amivel Jézus megbízta őket. Így olvassuk ezt itt néhány verssel korábban: Így szólt hozzájuk: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” Munkához láttak.
Elkezdték hirdetni az evangéliumot, a Jézusról szóló örömhírt minden teremtménynek. Voltak köztük írástudatlanok is, képzettebbek is, idősek és fiatalabbak. Ki-ki a maga módján engedelmeskedett Jézusnak. És egymástól függetlenül csodálkozva tapasztalták, hogy milyen ereje van annak, amit ők tesznek. Hogy azok közül, akik hallgatják őket, sokan elhiszik, amit mondtak, rádöbbennek a bűneikre, megvallják azokat, komolyan veszik, hogy Jézus haláláért még ők is bocsánatot kaptak, és megváltozik az életük. És ezek a megváltozott életű emberek szintén elmondták másoknak azt, amit már tudtak Jézusról. Azok között is voltak, akik azt komolyan vették, és azoknak is megváltozott az életük.
De így prédikálni csak Jézust hallották. Jézus itt maradt valahogy a földön? No de látták, hogy eltűnt, visszament a mennybe. De mégis, mintha itt lenne velük, bennük — vagy, hogy van ez? Mi történik itt? Ilyen erővel korábban egyikük sem tudott prédikálni, csak Jézus. Akkor most is Jézus prédikál? Valahogy őbennük vagy őáltaluk?
A mi korlátolt, alapvetően materialista gondolkozásunknak ez felfoghatatlan. Jézus a tanítványokban. Hogy? Hol? Jézus, aki visszament a mennybe, mégis itt van a földön. Együtt munkálkodik velük. Itt olvastuk: felment és az Atya jobbjára ült. Ez nem azt jelenti, hogy két karosszék van, és Ő a jobboldaliban, hanem ez a kifejezés arra utal, hogy ténylegesen gyakorolja a maga isteni teljhatalmát (most nem akarom részletezni, elemezni ezt a kifejezést). Ez arra utal, hogy Ő isteni teljhatalommal uralkodik. De hol? Fenn van a mennyben, és itt uralkodik a földön. Vagy itt is uralkodik. De az, ami történt a tanítványok munkája nyomán, az Jézus munkája volt, ebben egészen bizonyosak voltak.
Így élték át azt, hogy ez valóság, amit később azután írásba is foglaltak és így olvassuk: az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést, amit ők mondtak. Ők prédikáltak — és a dicsőséges Krisztus cselekedett. Hogy írja ezt Babits? „Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem — mondja az Úr —, a szó tiéd, a fegyver az enyém.” Ők prédikáltak, de nem emberi szó hitető beszédét, hanem azt, amit a Szentlélek adott a gondolataikba és a szájukba, és ezáltal maga Isten Szentlelke munkálkodott azokban, akik hallgatták. No de hát Jézus ezt előre meg is ígérte. Azt mondta: erőt kaptok, miután a Szentlélek eljön rátok, és tanúim lesztek előbb csak otthon, aztán távolabb, aztán a föld végső határáig.
Így lettek ők nemcsak cselekvői Isten embereket mentő szeretetének, hanem szemlélői is. Miközben hirdették az evangéliumot, mintegy nézői lettek annak, hogy mit végez el Jézus az evangélium hirdetése során azokban, akik azt hallgatták. Ezért nagy horderejű ígéret ez, hogy maga az Úr együtt munkálkodott velük.
De vajon minden emberre érvényes-e ez az ígéret? Nyilvánvaló, hogy nem. Csak azokkal munkálkodik együtt, akik azt a munkát végzik, amit Ő bízott rájuk. Akik annak az ellenkezőjét végzik, azokkal nyilván nem munkálkodik együtt. Azt mondta: hirdessétek az evangéliumot, ők elkezdték hirdetni, és eközben tapasztalták meg, hogy maga az Úr együtt munkálkodik velük. Csak az ő alkalmazottai tapasztalják azt, hogy sokkal többet tudnak továbbadni, mint ami tőlük telik, mert maga az Úr együtt munkálkodik velük.
Itt egy fontos bibliai igazságot szemlélhetünk, és ez a legfontosabb mondat, amit ma este mondani szeretnék. A Szentírás nekünk azt tanítja, hogy a Jézushoz való viszonyulásától függ minden embernek a földi és az örök sorsa. Ki hogyan viszonyul Jézushoz, attól függ az is, hogyan telik el ez a néhány évtized, és hogyan telik el utána az illető számára az örökkévalóság.
Ez csakugyan élet-halálkérdés, hogy valaki hogyan viszonyul Jézus Krisztushoz. Ez az életet vagy a halált jelenti neki. Ha Jézus nélkül van, él és hal meg, akkor csak saját magára számíthat. Ami tőle telik, ami belőle kitelik. És akkor kénytelen átélni sokszor a maga erőtlenségét, tehetetlenségét, tanácstalanságát. És ez az élet, ez a lét beletorkollik a végleges Jézus-nélküliség állapotába, amit a Biblia kárhozatnak nevez.
Aki Jézus nélkül tölti ezt a néhány évtizedet, annak ez a földi lét tulajdonképpen a kárhozat előszobája. Ezt tanítja a Szentírás. Aki viszont vele közösségben, a hit által szövetségben tölti ezt a néhány évtizedet, annak ez akármilyen nehéz is sokszor, az örök élet előszobája.
Valóban élet-halál kérdése az, hogy valaki hogyan viszonyul Jézushoz.
Ez a magyarázata annak, hogy sokan, akik Jézus nélkül vannak, és viszonylag jók, vagy olykor nagyon jók a körülményeik, mégis olyan sok békétlenség, elégedetlenség, boldogtalanság van bennük. Míg mások, akik Jézussal közösségben élnek már itt, sokszor nagyon nehéz körülmények között is, elégedettek, hálásak, kiegyensúlyozottak, boldogok. Sőt még örülni is tudnak.
És le mernek írni ilyen meglepő dolgokat, amit Pál apostol a 2Kor 7,4-ben ír, amikor felsorolja, hogy mennyi szenvedésben van éppen akkor részük, és jön egy de… „tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” Ez nem nagyképűség, ez ténymegállapítás. Ezt jelenti a Krisztussal való közösség.
Egy nagyon egyszerű ábrán pró-báljuk ezt szemlélni (amit látunk a falon is). A Biblia azt tanítja, hogy mi mindnyájan Jézus nélkül indulunk el. És ha ez nem változik a földi életünk során, akkor egyenesen beletorkollik a létünk a végleges Jézus nélküliség állapotába, a kárhozatba. Nem kell semmi gonoszságot elkö-vetni ahhoz. Az indulás minden embernél ugyanaz. Így jövünk a világra, az Éden-kerten kívül születünk. És ha ezen nem változtatunk, akkor egyenesen a kárhozatba megyünk.
Vannak, akik Jézus ellenségei lesznek. A Bibliából is olvassuk, hogy annak a kornak a vezetői, sok főpap, írástudó, farizeus (nem mindnyájan, de sokan) szembeszegültek Jézussal. Állandóan kerestek okot, hogyan ölhetik meg Őt. Jézus gyilkosai voltak kezdettől fogva, és a végén sikerült is keresztre juttatniuk. Vannak Jézus ellenségei. Ezeknek is ugyanaz a végkifejletük.
Nem mindenki gonosz, vannak jó szándékú emberek. Vannak, akik érdeklődnek Jézus iránt, az Ő tanítása iránt. Ismerik is az Ő tanításait. Akár egyet is értenek vele. Van egy nagyon jellemző jelenet. Márk evangéliumában is olvastuk. Egyszer egy írástudó ment Jézushoz, és kérdezett tőle egy teológiai problémát. Kiderült, hogy egyetértenek, és akkor Jézus ezzel a hűvös mondattal zárja a párbeszédet: „Nem messze vagy az Isten országától.” Közelebb vagy hozzá, mint Jézus ellenségei, de ugyanúgy kívül vagy rajta, mint Jézus ellenségei.
Ezért ez a legmegtévesztőbb állapot, amikor valaki érdeklődik Jézus iránt, de nem az Ő elkötelezett tanítványa. Érdeklődik, egyetért vele — itt teljes egyetértés van az említett jelenetben —, és Jézus mégis ilyen hűvösen nyugtázza az egészet: Nem messze vagy… Ott állsz a küszöbnél, de a küszöbön kívül. Be kellene lépni. És így Jézussal egyetértésben is el fogsz kárhozni, mert nincs vele élő kapcsolatod.
Aztán vannak olyanok, akik elkötelezik magukat Jézus mellett, ezeknek ígéri Ő a vele való végleges közösséget, az üdvösséget.
Mi kell ahhoz, hogy valaki ebből az „alsó” társaságból kikerüljön, és egyenesen Isten kegyelméből haladhasson az egyre teljesebb életbe? Az, amit az Ő tanítványai tettek. Amikor Jézus hívta őket, otthagyták azt, amivel éppen foglalkoztak és követték Őt. És életközösségre, sorsközösségbe kerültek Ővele. Attól kezdve éjjel-nappal együtt voltak. Amilyen sorsa Jézusnak volt, nekik is olyan sorsuk volt. Elkötelezték magukat Jézus mellett.
Nemcsak a tanításait sajátították el, hanem vele magával volt személyes közösségük. Nem csupán egyetértettek vele, hanem együtt éltek vele. És ugyanez történik ma is a mai tanítványaival a hitben.
Hadd szemléltessem ezt egy egyszerű példán, ami a maga egyszerűségében is a lényeget jól mutatja. Negyvenöt évvel ezelőtt nekem nagyon tetszett egy szelíd kislány, aki ide járt az akkori pasaréti ifibe. Én itt voltam segédlelkész a szomszéd gyülekezetben. Néha eljöttem ide igét hallgatni, néha az ifjúsági órákon is részt vettem. Ha itt voltam istentiszteleten, mindig kerestem azt az ismerős fejet, itt van-e ő is, és hol ül.
De ha itt megálltam volna, akkor a mai napig epekedve kereshetném, hogy itt van-e és hol ül, s ballaghatnék haza egyedül. Egyszer azonban egy istentisztelet után itt a templom előtti lépcsőn nagy levegőt vettem, és megkérdeztem, hogy lenne-e egy kicsit kedve beszélgetni, meg itt a Torockó utcán sétálgatni esetleg odavissza.
Azután beszélgettünk ifi előtt is meg ifi után is, meg ifi nélkül is, de még mindig hátra volt, hogy egyszer meg kellett kérdezni: el tudnál-e viselni engem, hozzám jönnél-e feleségül? Utána még egy teli templom előtt is ki kellett jelenteni hangosan: én ezt a leányt szeretem, és ha Isten megkönyörül rajtam, egész életemben hűséges akarok lenni hozzá.
Csak így lehetett összekötni az életünket. És ez lényegében a hit dolgaiban is így történik. Sok olyan embert ismerek, akik nagyon tisztelik az Úr Jézust — tisztes távolból. Akik még Bibliát is olvasnak olykor. Akik látatlanban egyetértenek mindazzal, ami itt le van írva. De az életük gyakorlati dolgaiból kiderül: nincs közösségük Jézussal.
Erre mondta az Úr egyszer: semmi közöd hozzám. Nem élnek együtt vele. Nem vele ébrednek, nem vele járják végig a napjukat, ha az könnyű vagy nehéz, akkor is. Nem vele csukódik le a szemük este fáradtan. Nem Őt kérdezik mindenekelőtt: most ebben a helyzetben Uram, mit cselekedjem, mi a te akaratod? Soha életükben talán még ilyet nem kérdeztek, hogy mi a te akaratod. És nem is értik meg, hogy mi lehet az Ő akarata. Nincs közösségük vele, mert ahhoz elkötelezés kell. Ki kell jelenteni: Uram, téged én nagyon szeretlek, és ha elfogadsz engem, hozzád akarok tartozni. Akármivel jár ez. Itt a hátralevő néhány évben is, meg az örökkévalóságban is. És a Szentlélek elvégzi utána az ilyen ember szívében, hogy valóban hozzá tartozik. Megadja azt a bizonyosságot, aminek aztán sok jó gyümölcse van.
Ez hiányzik sok derék, érdeklődő vallásos ember életéből. Ez az egyik oka annak, hogy talán soha senkinek még az Isten szeretetéről hitelesen nem beszéltek. És sok más erőtlenségnek is ez az oka. Ezt egyszer ki kell mondani. Kevés erre gondolni, kevés vágyakozva erről elmélkedni. Ezt egyszer ténylegesen ki kell mondani egy imádságban: Úr Jézus, eddig gyakorlatilag nélküled éltem. Mostantól kezdve te vagy az életem Ura. Parancsolj velem, állok rendelkezésedre. Köszönöm, hogy egyedül teéretted kaphatok bocsánatot, és megtisztítod a múltamat. Köszönöm, hogy teljesen reád bízhatom a jövőmet. Akkor most a jelent mire kell felhasználnom?
Az ilyen emberek életében kezdődik egy minőségileg más szakasz. Az ilyen ember soha többé nem marad egyedül. Élete minden helyzetében megtapasztalja, hogy maga az Úr együtt munkálkodik vele. De az ilyen ember nem tulajdonítja magának azt, amit maga az Úr végez el általa, és nem száll fejébe a dicsőség, de újra és újra gyakorolja: Uram, most ebben a helyzetben mire akarsz engem használni? És újra és újra tapasztalja azt, hogy az élő Krisztus eszünkbe juttat olyan gondolatokat, amikre éppen ott van szükség. Ad a szánkba olyan szavakat, amiket mikor kimondunk, magunk is halljuk, hogy az nem belőlünk származik, nem rám, hanem Őreá jellemző. Ad a szívünkbe olyan szeretetet, amit mi soha nem tudunk kipréselni magunkból a nehezen szerethető emberek iránt is, az ellenség iránt is, mert maga az Úr munkálkodik bennünk és általunk.
Az ilyen embereknek egyszerűsödik le a Hegyi beszéd. Enélkül mindenki csak azt mondhatja: azt nem lehet megtartani. Arra én képtelen vagyok. Csak éppen az ilyen emberek nem hiszik el, hogy milyen igazat mondanak: Mi csakugyan képtelenek vagyunk. De azt nem úgy általában mindenkinek parancsolta az Úr Jézus, hanem mint nagy lehetőséget azoknak kínálja fel, akik már mellette elkötelezték magukat, és egyszer ezt a szerelmi vallomást és hűségesküt kimondták, s attól kezdve együtt élnek vele.
Így lehet aztán ilyesmiket leírni, amit Pál apostol a Római levél végén ír, amikor beszámol a szolgálatáról. Azt írja: „Semmi olyanról nem mernék beszélni, amit nem Krisztus tett általam a pogányok megtéréséért szóval és tettel.” Ez a fordulat több levelében is, többnyire a levelek végén, előfordul: Mindaz, amit olvastatok meg hallottatok tőlem, Krisztusnak a munkája, ezért egyedül övé legyen a dicsőség.
Így mer leírni olyan mondatokat, amiket akár félre is lehet érteni az 1Kor 15-ben a levél végén: Én többet tettem az evangéliumért, mint az összes apostol együttvéve — de nem én, hanem az Istennek bennem levő kegyelme. Ő mindig a vele együtt munkálkodó Krisztusra nézett. Tőle várta és kérte, amit tovább kellett adnia másoknak. Tudta, hogy minden tekintetben rászorul az Ő segítségére, de komolyan vette, hogy a mennybe ment dicsőséges Krisztus az Ő Lelke által itt a földön munkálkodik ma is a benne hívők által, és engedelmes eszköze volt neki.
Ilyen értelemben igaz az, amit Ady Endre írt: „És hogy ha néha-néha győzök, Ő járt, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.” Tudniillik, ha az Ő útján az Ő harcait harcolta. Nem az, hogy megidézem Őt a magánvállalkozásomra, ott nem számíthatok rá. De ha azt hirdetik, amivel Jézus megbízta őket, akkor eközben maga az Úr az Ő hatalmas jelenlétét újra és újra bizonyítja nekik.
A pünkösd utáni vasárnapot Szentháromság-vasárnapnak nevezik. Mennyire igaz a Szentháromság Istenről szóló bibliai tanítás e tekintetben is: Az Atya mindezt elkészítette, Jézus Krisztus az Ő áldozatával mindezt hozzáférhetővé tette a számunkra, és a Szentlélek teszi egészen személyesen a sajátunkká.
A régi hagyomány az esztendőt két részre osztotta: ádvent első vasárnapjától a pünkösd utáni vasárnapig az ünnepes félév, mostantól a következő ádventig az ünneptelen félév. Most kezdődik az ünneptelen félév. Kiváló alkalom a szolgálatra. Arra, hogy kérdezzük: Uram, mire akarsz engem használni, mert azt szeretném tenni, amire te akarsz használni. És akkor boldogan tapasztaljuk, hogy maga az Úr együtt munkálkodik velünk.
Javaslom, hogy kérdezzük meg a mi Urunkat: Uram, hol vagyok én? Az nem kérdéses, hogy a vízszintesen indultunk el, de láttunk elágazásokat lefelé, fölfelé. Talán a lefelé menő nem jellemző ránk, de ott, felül, hol vagyok én? És akár ma elkötelezheti magát valaki az élő Krisztus mellett, vagy megújíthatja ezt a hűségfogadalmat és imádságot. Az Ő hűsége nem kétséges. Azt énekeltük: hűséged végtelen. Ő tud adni nekünk is hűséget, mert mindazok — de csak azok — üdvözülnek, akik mindvégig hűségesek maradnak.

Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus magasztalunk, mert lehetővé tetted, hogy ne kelljen egyenesen belefutnunk a végső pusztulásba. Köszönjük, hogy azért jöttél, hogy életünk legyen, sőt bőségben éljünk.
Megvalljuk: sokat panaszkodunk a szükségünk miatt. Tárd fel előttünk azt a lelki gazdagságot, amit a benned hívőknek készítettél.
Segíts el mindnyájunkat oda, hogy személyes hitvallásunk legyen: csak te kellesz, én Uram, benned mindent meglelek. Segíts, hogy mindent elengedjünk, ami távol tart tőled. Hadd tudjunk eljutni arra a felismerésre és életgyakorlatra, amire az apostol, és tudjuk elmondani: a Krisztus kimondhatatlan gazdagságáért minden egyebet szemétnek és kárnak ítélek.
Köszönjük, hogy már ebben a földi életben a te gazdagságodat ígéred és kínálod nekünk. Szeretnénk tartani a hitünk kezét és bizalommal elfogadni azt. Szentlelked végezze el bennünk, hogy ne csak szimpatizáljunk veled, hanem kövessünk téged. Ne csak egyetértsünk azzal, amit tanítottál és tanítasz, hanem együtt éljünk veled már itt, s majd egyszer örökkön örökké.
Segíts most erről őszintén beszélnünk veled. Ámen.

PAGE 4
PAGE 7