BEZÁRKÓZÁS VAGY AJTÓNYÍTÁS?

2010. szeptember 19, vasárnap

Alapige

Akkor Józsué, Nún fia, titkon két kémet küldött Sittimből, és ezt mondta nekik: Menjetek, vegyétek szemügyre azt a földet és Jerikót. Azok elmentek, betértek egy Ráháb nevű parázna nő házába, és ott lefeküdtek. Még le sem feküdtek a kémek, amikor fölment hozzájuk Ráháb a háztetőre, és ezt mondta nekik: Tudom, hogy az Úr nektek fogja adni ezt a földet, hiszen rettegés fogott el bennünket, és remeg tőletek mindenki, aki ezen a földön lakik. Mert hallottuk, hogyan szárította ki az Úr előttetek a Vörös-tenger vizét, amikor kijöttetek Egyiptomból, és hogy a Jordánon túl, mit tettetek Szihónnal és Óggal, az emóriak két királyával, akiket kiirtottatok. Amikor ezt meghallottuk, megdermedt a szívünk, és még a lélegzete is elállt mindenkinek miattatok. Bizony, a ti Istenetek, az Úr az Isten fönn a mennyben és lenn a földön. Most ezért esküdjetek meg nekem az Úrra, hogy amint én szeretettel bántam veletek, ti is szeretettel bántok majd apám háza népével, és biztos jelét adjátok annak, hogy életben hagyjátok apámat, anyámat, fiú- és nőtestvéreimet és mindenüket, és megmentitek életünket a haláltól. A férfiak így válaszoltak neki: Életünkkel kezeskedünk értetek, ha ti nem áruljátok el a mi ügyünket. Amikor majd az Úr nekünk adja ezt a földet, szeretettel és igazságosan bánunk veled. Jerikó olyan alaposan be volt zárva Izráel fiai miatt, hogy se ki, se be nem mehetett senki.

Imádkozzunk!
Kegyelmes Istenünk, dicsőítünk azért, mert te nem vagy néma, mint a bálványok, hanem van szavad hozzánk. Áldunk azért, mert a te szavadnak teremtő ereje van. Valljuk, hogy igéddel teremtetted a világmindenséget, és az a kevés jó és szép, ami van az életünkben, mind a te igédnek a gyümölcse.
Köszönjük előre, hogy elkészítetted ezt a hetet. Köszönjük, hogy várhatjuk a te szavadat.
Kérünk, ajándékozz meg minket estéről estére olyan igével, ami a te szádból származik, és ami éppen ezért nem tér hozzád üresen, hanem megcselekszi, amit akarsz. Annyira félkész állapotban vagyunk lelkileg mindnyájan. Könyörülj rajtunk, hadd kerüljünk a te szereteted vonzásába. Hadd legyen egészen világossá mindannyiunk számára, mi a te szereteted terve velünk, hogy mivégre vagyunk a világon, hogy kihez tartozunk mi tulajdonképpen.
Kérünk, így szólj hozzánk már ma este is és add, hogy minden, ami itt ma, és a következő estéken elhangzik, szolgálja a te dicsőségedet és mindannyiunk életének gazdagodását, mindannyiunk üdvösségét.
Ámen.

A tanévnyitó családi istentiszteleten elhangzott egy csendes megjegyzés. Most, hogy az evangelizációs hétre készültem, ez a megjegyzés újra és újra megszólalt bennem. Így hangzott ez az egészen egyszerű megállapítás: Jerikó bezárkózott, Ráháb pedig kinyitotta a szívét és a házát Isten előtt. Jerikó elpusztult, Ráháb és a háza népe pedig életben maradt. Az Isten előtti bezárkózás halált von maga után, aki kinyitja a szívét Isten és az Ő igéje előtt, az életet nyer.
Valóban életkérdés az, hogy valaki hogyan olvassa és hallgatja Isten igéjét. Mint ahogy adott esetben életkérdés az is, hogy beveszi valaki a gyógyszert, vagy visszautasítja. Megfogad egy számára fontos, igaz jó tanácsot, vagy pedig figyelmen kívül hagyja azt. Nézzük meg egy kicsit közelebbről, mi jellemezte a jerikóiak gondolkozását, és mi jellemezte Ráhábét. Mert ugyanez jellemzi a mai jerikóiakat és a mai Ráhábokat is.
Ez a történet, amiből egy részletet most hallottunk, Kr. e. 1200 táján történt, tehát több mint 3000 évvel ezelőtt. Mózes meghalt, utóda: Józsué vezette a népet. Túl voltak a pusztai vándorláson és megérkeztek a Jordán folyóhoz. Hozzá láthattak az ősi föld visszafoglalásához. Fáradtak voltak, nem voltak harcedzett vitézeik, nem voltak igazán korszerű fegyvereik sem. A Jordán túl partján pedig ott voltak a fallal körülvett megerősített városok. Mindenekelőtt az egész földnek a kulcsa: Jerikó, a maga több méter vastag falaival. Azt mondják, két szekér elmehetett egymás mellett, olyan széles fal védte ezt a várost.
Olvastuk, hogy Isten népét megelőzte a híre, pontosabban annak a híre, hogy Isten milyen csodákat tett velük, és máris több népet legyőztek Isten segítségével. Ezek a hírek félelmet ébresztettek az emberek szívében. A jerikóiak is félek, de a kapukat erősen bezárták. Bizonyosak voltak abban, hogy bevehetetlen ez a város és így várták a honfoglalókat. Olyan erősen bezárták, hogy sem ki, sem be nem mehetett senki.
Egy valaki volt Jerikóban, aki már eldöntötte, hogy ő az Isten népéhez akar tartozni, ez a bizonyos Ráháb nevű asszony. Ő is hallott arról, hogy milyen csodákon vitte át Isten az Ő népét, de az ő szívében az, amit Isten tetteiről hallott, nem félelmet, hanem istenfélelmet ébresztett. Vagyis: Isten iránti tiszteletet, Istenbe vetett bizalmat. Elhatározta, hogy nem törődik bele abba, hogy elpusztuljon az egész várossal együtt. Ő komolyan vette azt, amit Istenről hallott. Komolyan vette Isten ígéretét is, hogy az Ő népének adja, sőt helyenként már múlt időben írja a Biblia: adta azt a földet. Akkor pedig jön az ítélet. Ő pedig nem akar az ítélet következtében elpusztulni, hanem keresi az Isten népével való kapcsolatot. Ezért elbújtatta a kémeket, megmentette az életüket.
Ráhábra tehát az jellemző, hogy amit Istenről hallott, azt komolyan vette. És a komolyan vett Istenről szóló információ — ezt ma így mondanánk: ige — hitet ébreszt az ember szívében. A hit hallásból van, mégpedig az Istenről szóló információk hallásából. Hitet ébresztett benne, és abban a pillanatban már nyújtja a hitének a kezét, hogy elfogadja Istentől a kegyelmet. Ez a nagyszerű folyamat zajlik itt le.
Sokan hallották, hogy miket cselekedett Isten az Ő népével. Az egyik megijedt, a másik elkezdett bízni ebben az Istenben. Az egyik szembeszegült Istennel, védekezünk ellene, bezárkózunk, elzárkózunk, nem engedjük magunkhoz Isten népét, a másik kinyitja a szívét: erre az Istenre van nekem szükségem. Egyetlen lehetőség van megmenekülni a pusztulástól, ha kegyelmet kaphatnék Istentől.
Vajon kaphat e egy ilyen, mint amilyen Ráháb? Egy pogány, egy nő, egy parázna nő? Mindenesetre meg kell próbálni, és a hitének a kezét nyújtja a kegyelemért. Ő nem a falak erejében bízik, hanem Isten kegyelmének a nagyságában.
Ugyanaz játszódik itt le, mint ami nagypénteken a Golgotán, ahol az a gonosztevő utolsó erejével még kinyög egy mondatot: Jézus, emlékezz meg rólam majd, ha eljössz a te királyságodba. Ez arról tanúskodik, hogy ez a gonosztevő is komolyan vette, amit Jézusról hallott. Ő az a király, akit várt a nép, a királyok Királya. Egyszer majd az Ő uralma nyilvánvalóvá lesz mindenki előtt, és ha egyáltalán van erre lehetőség, hogy gondoljon őrá akkor mint király, azt most kell kérni, mielőtt még meghal. Ilyen egyszerűen gondolkoznak azok, akiknek a szívében az Isten tetteiről szóló hír bizalmat ébreszt.
Ugyanez történt itt Jerikóban Ráhábbal. Jerikó magabiztos és gúnyolódik. Ráháb számol Istennel és bízik benne. Jerikó magában bízik, Ráháb az Úrban, akit még alig ismer, de amit már hallott róla, azt igaznak fogadja el, és az elég neki ahhoz, hogy Istentől várjon segítséget. A jerikóiakban félelmet ébreszt Isten tetteinek a híre, Ráháb szívében istenfélelmet. Éppen ezért a jerikóiak bezárkóznak Isten elől, és éppen ezért Ráháb kinyitja a szívét meg a házát Isten és az Ő emberei előtt. Jerikó elpusztult, Ráháb és a családja pedig megmenekült ennek következtében.
Olyan jellemző a jerikói gondolkozásra, hogy csak a kapukra gondolnak. A kapukat be kell zárni, meg kell erősíteni — akkor biztonságban vagyunk. Eszükbe sem jut, hogy esetleg a falak fognak leomlani, egyenes följárót, lépcsőt készítve Isten népének, hogy utána behatoljanak a városba, és elfoglalják azt.
Ezt a jerikói gondolkozást nagyon szépen fogalmazza meg Victor Hugó az egyik erről szóló versében. Jellemző a költőre, hogy a leglényegesebbet a legrövidebben mondja el az utolsó sorban.

Szóljatok szüntelen…

Szóljatok szüntelen, gondolat harsonái.

Hogy méne Józsué kürtszóval körbejárni
A várost, ég felé fordítván a szemét,
S követte haragos prófétáját a nép.
Első nap a király nevetett vára ormán;
Másnap is nevetett, s kiüzent néki, mondván:
— Hiszed tán, hogy a szél elfújja a falat?
Harmadnap legelöl a frigyláda haladt,
Aztán a kürtösök, s hadsorok dübörögtek,
S bentről leköpdösék a frigyládát a kölykek,
És játéktrombitán sikongtak, mint a kürt;
A negyedik napon az asszonynép kiült
A rozsdamarta, vén, pártázatos tetőkre,
Ott fonván meg a szöszt, a héberrel kötődve,
S áron fiaira köveket dobtanak;
Ötödnap feketén lepték el a falat
A sánták és vakok, s hujjogva ordibáltak,
Csúfolván az eget zördítő trombitákat;
Hatodnap a falon, mely oly erős, magas,
Hogy gránitcsücskein megfészkelhet a sas,
S csúcsairól maga a mennykő is levásik,
Megint csak a király kacagott, szakadásig,
S szólt: — Be jól muzsikál ez a hébersereg! —
S így megnevetteté körül a véneket,
A szentély bölcseit és bíráit a sorsnak. —

A hetedik napon a falak leomoltak.

Erre nem számítottak a jerikóiak, és erre nem számít soha a jerikói gondolkozás, mert nem számolnak Istennel. Mert nem veszik komolyan azt, amit a Ráhábok komolyan vesznek, hogy Isten valóban megtette mindazt, amit elbeszélésből hallottak, és ez az Isten ma is meg tud cselekedni bárkivel, bármit, bármelyikünkkel bármit. Ezt komolyan venni és erre várni, ezt nevezi a Biblia hitnek. Ráháb szívében megszületett ez a hit.
És ha most magunkra gondolunk, ki-ki válaszoljon arra a kérdésre, hogyan készülünk hallgatni Isten igéjét ezeken az estéken. Egyáltalán milyen várakozással szoktuk kezünkbe venni a Bibliát és részt venni egy-egy istentiszteleten. Bizonyosak vagyunk abban, hogy valóban minden igaz, ami ebben a könyvben meg van írva? Hogy Isten az, akinek itt mondja magát? Hogy Jézus Krisztus az, akinek itt kijelenti magát? Hogy ezek csakugyan Isten tettei és ezek ma is ismétlődhetnek, sőt ismétlődnek sokunk szeme láttára? Bezárkózunk Isten előtt vagy kinyitjuk a szívünket és életünket előtte?
Sokakat hívogattam erre a hétre. Vannak, akik már attól elzárkóznak, hogy egyáltalán ide jöjjenek. Vannak, akik egyszerűen csak fáradtak, fásultak, előítéleteik vannak, vagy valami régi csalódás tartja vissza őket, vagy egyszerűen közömbösek. Vagy azt mondják: Ruth története? Ó, azt ismerem! Ezt elhiszem, de azt is tudod, hogy Isten mit akar nekünk most ezen az igén keresztül mondani? Azt csak itt hallhatjuk majd meg.
És vannak olyanok, akik itt vannak, de amikor leülnek, lehúzzák a redőnyöket és sem az értelmükbe, sem a szívükbe nem hatolhat be Isten igéje. De vannak, akik képesek átrendezni a hetüket, hogy ott lehessenek egy-egy igealkalmon, és szomjasan, nyitottan isszák magukba Isten igéjét, az élő vizet, az életet támasztó és életet tápláló vizet, és utána növekszenek a hitben.
Ráháb komolyan vette, hogy Isten nektek adta ezt a földet, ezért el fognak pusztulni a városok. Jerikó is. Ő nem tudta, hogyan és mikor, de Isten ítélete jön. Ő pedig meg akar menekülni Isten ítélete elől. Akkor most mindjárt meg kell tenni mindent ennek az érdekében.
Komolyan vesszük-e azt, amit Jézus többször is mondott, hogy ez az Isten ellen fellázadt világ elpusztul. És akit ez az ítélet Isten nélküli állapotban talál, az belepusztul. És ez a pusztulás nem a megsemmisülés lesz, az még a jobbik eset lenne, hanem ez a pusztulás azt jelenti, hogy egy örökkévalóságon át fognak szenvedni az Isten szeretetét visszautasító emberek amiatt, hogy életük legnagyobb döntését elrontották, elmulasztották. Nem kellett nekik Isten mentő szeretete. Aki ezt komolyan veszi, az csak úgy gondolkozhat, mint Ráháb: akkor most, mindjárt megteszek mindent azért, hogy ne pusztuljak el ezzel az istentelen világgal együtt.
A János evangéliuma 3. részének a végén olvassuk: „Aki hisz az Isten Fiában, annak örök élete van, aki pedig nem enged a Fiúnak, az Isten haragja marad rajta.” Aki tehát megragadja a szabadulás lehetőségét, aki maga Jézus, annak örök élete van itt most már elvehetetlenül, és úgy töltheti el a testben hátralevő idejét. Akinek ez nem kell, vagy halogatja a döntést, azon meg az Isten haragja marad, és bármelyik pillanatban véget érhet az az idő, amikor még odafordulhat Istenhez. (Pontosan úgy, ahogy a kórusnak az énekében hallottuk.)
Nos, ezért fontos az, hogyan fogjuk hallgatni ezeken az estéken is az igét. Úgy-e, hogy én már ezt tudom, nekem valami másra lenne szükségem, nincs is időm rá, fáradt is vagyok. Vagy pedig úgy: szólj, Uram, mert a te szavadtól függ az én egész jövőm. Most félre teszek minden egyebet. Mondj nekem azt, amit te fontosnak tartasz, tégy velem azt, ami neked kedves. Rád van szükségem, kinyitom magamat előtted. Egyedül előtted nyitom ki sarkig az értelmemet és a szívemet is, mert bízom benned, hogy te csak jót adsz, csak igazat mondasz. Te vagy az egyetlen, aki makulátlanul mindig csak az én javamat akarod. Ott van-e bennünk ez a masszív bizalom vagy ennek legalább a csírája? És akkor engedjük, hogy megerősítse Isten az Ő igéjével. Ha pedig már megragadtuk a szabadulást, akkor tegyen abban bizonyosakká minket. Ha egy kicsit kinyitottuk az ajtónkat, nyissuk ki sarkig előtte, és fogadjuk el mindazt az ajándékot, amit Ő most akar nekünk adni.
Még néhány megjegyzést szeretnék mondani ezen a gondolatkörön belül. Az Újszövetség is ír egy asszonyról, aki egyszer hallgatta az Isten tetteiről szóló információkat. Az Isten legnagyobb tettéről is, amit Jézus Krisztus által végzett el. És neki is ugyanolyan új volt ez, mint amilyen új Ráhábnak lehetett az élő Isten tetteit hallgatni. Azt olvassuk, hogy miközben ez az asszony hallgatta, az Úr Jézus megnyitotta a szívét, aztán ő a házát, és az ő háza lett Európa földjén az első keresztyén imaház Filippiben. Úgy hívták: Lídia. Kereskedő volt, és ő is félig pogány származású asszony volt.
Ráháb maga nyitotta meg a házát és a szívét Isten előtt, Lídia szívét az Úr Jézus nyitotta meg, de aközben nyitotta meg, miközben hallgatta a róla szóló igehirdetést. Jézus nyithatja meg igazán és egészen a mi szívünket is.
A másik: Ráhábnak halvány sejtelme sem volt arról, hogy ha ő bekerülhet az Isten népének a közösségébe, akkor kiderül, hogy Istennek valami szép és nagy terve van vele, és bekerülhet az Úr Jézusnak a családfájába. Mert mit is olvasunk? Azt olvassuk: Ráhábnak a fia volt az a Boáz, aki aztán feleségül vette azt a Ruthot, akiről most egy hétig lesz majd szó, és aki Dávid király dédanyja volt. És ennek a nemzetségtáblázatnak a vége felé van szó arról a Józsefről, aki meg Máriának a férje, vagyis az Úr Jézus nevelőapja volt.
Most nem családfákkal akarom fárasztani a gyülekezetet, de egész héten át jó, ha gondolunk arra, hogy honnan mindenhonnan hív minket el Isten. Isten kiválasztó, elhívó, megszentelő kegyelmének a nagysága. Hogy kerül be két pogány asszony — az egyik még parázna nő is — Jézus Krisztus családfájába? Ott van a szép, egyenes vonal, a Biblia levezeti egészen Ádámtól, aztán Ábrahámtól végig Józsefig Jézus családfáját, és ott van oldalt ez a két pogány asszony. Egy ilyen Ráháb-féle, meg a moábita Ruth, egy névtelen kis senki, aki fiatalon özvegy maradt, aztán gondoskodni akar szintén özvegyen maradt anyósáról. Mit keresnek ezek ilyen előkelő névsorban? Ilyen a mi Istenünk.
És mit keresek én az üdvözültek között? Ne haragudjatok, ha mondok egy durva mondást, amit olyan ember szájából hallottam, aki sokáig nagyon durva volt. Egyszer egy iszákosmentő konferencián mondta egy urizáló, kényeskedő valaki: ó, minek ezeknek prédikálni? Kutyából nem lesz szalonna. Egy szabadult alkoholista, aki akkor már sokakat vezetett az Úr Jézushoz, csendesen csak annyit mondott: Isten országában minden szalonna kutyából lesz. És ez így igaz. Ilyen magunkfajtából lesznek Isten gyermekei. Ilyen hazugokból, ilyen paráznákból, ilyen hiúkból, ilyen hitetlenekből… Az Isten utána nyúl egy Ráhábnak, aztán megszólít egy Ruthot, és valami szép feladatot bíz rájuk.
A családfát elfelejthetjük, de azt ne felejtsük el, hogy a Biblia arról szól, hogy Istennek mindannyiunkkal szép terve van. Értelmes, gazdag, másoknak is hasznos életet készített nekünk. Isten kijelölte a helyünket, hogy a helyünkön érezzük magunkat. Ne kelljen végigszaladnunk a fél világot, mert nem találjuk a helyünket, és nem tudunk helyesen dönteni, helyesen cselekedni. Ő azt akarja: amit eddig elrontottunk, azt merjük és tudjuk a hátunk mögött hagyni, és kapjunk rá bocsánatot. Ami pedig előttünk van, az illeszkedjék bele az Ő tervébe. — Ahogy itt Ráhábot is és családját beleillesztette az Ő saját tervébe. (Jn 14,2).
Elhisszük-e azt, hogy Istennek velünk is terve van? Boldog ember az, aki máris ennek megfelelően él és cselekszik. Sokszor nehéz körülmények között is az ilyen emberek kiegyensúlyozottak, hálásak, elégedettek. Vagy pedig e nélkül soha nem fogjuk találni a helyünket, és e nélkül senki nem foglalhatja el azt a helyét sem, amire Jézus azt mondta az övéinek: „Az Atyám házában sok hely van, előre megyek és helyet készítek nektek.”
Most még Jézus áll a mi ajtónk előtt és zörget. „Az ajtó előtt állok és zörgetek, aki meghallja az én szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorázom és ő énvelem.” Közösséget vállalok vele és megosztom vele mindenemet — ez ezt jelentette. (Jel 3,20).
Egyszer azonban majd mi állunk az Ő ajtaja előtt és zörgetünk. Mit fog Ő akkor mondani nekünk? Azt mondta, két eshetőség van: aki már itt bezárta az ajtót előtte és nem fogadta Őt be, annak azt mondja: „Távozzatok tőlem, nem ismerlek titeket.” Aki itt meghallotta az Ő szavát, és kinyitotta az ajtót, annak azt mondja: „Gyertek én Atyám áldottjai, örököljétek azt az országot, amit öröktől fogva elkészítettem nektek.” (Mt 25,34). Jó lenne, ha ezek közé tartoznánk.
Szeretném javasolni, hogy semmi módon ne zárkózzunk el a mi Urunk és az Ő igéje elől. Zárjuk be a szemünket, értelmünket, szívünket minden előtt, ami minket megfertőzni akar, ami áldozatul akar ejteni, ami el akar szakítani tőle. De amit Ő mond, azt fogadjuk el igaznak, mert Ő soha nem hazudik, és nyissuk ki a szívünket előtte. Legyen egészen személyes imádságunkká az ének:

Bús szégyennel behívunk,
Az ajtónk nyitva már,
Jöjj Jézus, jöjj, ne hagyj el,
A szívünk várva vár.
(457. dicséret).

Ezzel az imádsággal jöjjünk ide minden este, ezzel az imádsággal vegyük a kezünkbe mindig a Bibliát, és Isten elképzelhetetlenül meg fog gazdagítani bennünket.

Imádkozzunk!
Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, hálásan köszönjük most neked mindenekelőtt a te türelmedet. Talán egyikünk sem tudná megmondani hány igehirdetést hallottunk már, mi-mindent olvastunk a Bibliából, mi-mindenre mondjuk sokszor nagyképűen és nem is a valóságnak megfelelően: mi azt már tudjuk. De milyen keveset változtunk közben.
Köszönjük, hogy még mindig zörgetsz az ajtónkon. Szeretnénk azt teljes bizalommal sarkig nyitni. Tudjuk, Urunk, hogy tőled nem félnünk kell, hanem szabad bíznunk benned.
Hisszük azt, hogy örökkévaló szeretettel szerettél minket, azért kivételezel velünk, azért hallhatunk a te nagy tetteidről, azért hallhattuk ma este is, hogy neked velünk, kicsikkel, névtelenekkel szép terved van, és ezért terjesztetted ki reánk is a te irgalmasságodat.
Szeretnénk olyan kicsi hittel, vagy erős hittel, amilyen van bennünk, megragadni ezt az irgalmasságot. Szeretnénk téged sokkal jobban megismerni. Engedd, hogy önmagunkat is a valóságnak megfelelően ismerjük meg, és hadd lássuk világosan tőled elkészített feladatainkat, lehetőségeinket, nekünk kínált ajándékaidat. Hozz ki minket abból a lelki bizonytalanságból, szegénységből, tétovaságból, amibe sokszor kerülünk.
Ajándékozz meg minket bizonyossággal, lelki gazdagsággal. Ajándékozz meg minket Úr Jézus Krisztus önmagaddal. Veled szeretnénk eltölteni hátralevő időnket itt a földön és majd az örökkévalóságot is.
Kérünk, legyen a te gazdag áldásod a következő estéken is. Adj a szívünkbe igaz szomjúságot és engedd, hogy a te tulajdon hozzánk szóló szavadként hallgassuk mindazt, ami itt elhangzik.
Kérjük most tőled: szólj, Urunk, mert hallják és készek cselekedni szavaidat a te szolgáid.
Ámen.