ISTEN GAZDAGSÁGA

2010. augusztus 05, csütörtök

Alapige

Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.

Imádkozzunk!
Kegyelmes mennyei Atyánk, köszönjük, hogy így tapasztaljuk mindnyájan, ahogy most énekeltük: hisszük, hogy te valóban ismered öröktől fogva mindannyiunk szükségét, és egyedül te tudod betölteni minden szükségünket.
Köszönjük, hogy sokszor többet adsz, mint amire nekünk szükségünk van, és így tudunk továbbadni másoknak.
Áldunk téged, mert gazdagságodat szétosztod a benned hívők között.
Köszönjük azt a nagy ígéretet, hogy Jézus Krisztussal együtt mindent nekünk akarsz adni.
Bocsásd meg, hogy sokszor mégis panaszkodunk, csak a szükségünket látjuk, és könnyen elfelejtjük, hogy mennyi mindent kaptunk már tőled. Bocsásd meg, ha nem vesszük észre, vagy feledésbe merülnek emlékeinkben a te csodáid, nagy tetteid, jó tetteid.
Köszönjük, amikor érdemünk nélkül felettébb megáldottál minket. Köszönjük, hogy ajándékként készítetted el ezt a csendes órát is most itt a nap vége felé.
Segíts, hogy kinyissuk a szívünket sarkig előtted, és te ajándékozz meg bennünket. Te mindannyiunkat ismersz, tudod, hogy most mire van szükségünk.
Kérünk, adj nekünk ajándékot. Tégy minket gazdagokká lelkileg, hogy tudjunk másokat is gazdagítani.
Ámen.

Amikor valamelyik nap ebből a levélből ezt a szakaszt olvastuk kalauzunk szerint, megálltam ennél a versnél, és újra és újra elolvastam. Nem ismerek még egy olyan verset a Szentírásban, amelyikben ennyire ismétlődne: minden, mindenütt mindenkor mindnyájatokkal. Isten mérhetetlen gazdagságára hívja fel a figyelmünket Pál apostolnak ez a bizonyságtétele. Az a nagy ígéret szólal meg ebben, hogy Isten a benne bízókat nem hagyja szükségben, nem hagyja, hogy lelkileg szegények legyenek, de nem hagyja bizonytalanságban sem, hogy valahogy majd csak lesz, talán, esetleg… Egészen bizonyos ígéretekkel bátorít minket arra, hogy nyissuk ki a kezünket, és Ő telerakja ajándékokkal azért, hogy másoknak is tudjunk továbbadni abból.
Mi többnyire óvatosak vagyunk a felsőfokkal. Ritkán mondjuk: legszebb, legnagyobb, leggazdagabb. Óvatosan mondjuk: az egyik leggazdagabb, talán a leggazdagabb. Isten itt a felsőfokokat sorolja, és jó lenne, ha megmelegedne most a szívünk és megbátorodna a benne vetett bizalmunk. Így tudnánk Őreá gondolni, így tudnánk hozzá imádkozni, és így engednénk, hogy árasszon el minket az Ő lelki gazdagságával, hogy azután tényleg minden jó cselekedetre gazdagok legyünk.
Négy egyszerű, de fontos örömhírt értettem meg ebből az igéből.
1. Az első, amivel kezdődik: Istennek van hatalma arra… Ez lehet, hogy közhelyként hangzik. Biztosra veszem, hogy senki nincs itt közöttünk, aki azt állítaná, hogy Istennek nincs hatalma. Ezt elvileg tudjuk, megtanultuk a Szentírásból, tapasztaltuk talán sokféleképpen személyes életünkben is. Hisszük is, hogy neki van hatalma, netalán még azt is hisszük, amit Jézus mondott: „neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.”
Nemcsak sok minden, hanem minden, de a gyakorlatban ez sokszor megmarad az elmélet síkján, s egy-egy kritikus helyzetben, hirtelen nehéz körülmények közé kerülve, átélve a magunk tanácstalanságát, erőtlenségét, tehetetlenségét, mégsem merjük komolyan venni, hogy neki van hatalma. Mire? Mindenre.
Isten mindenható. Igen, ezt tudjuk, hisszük, talán felmondtuk a konfirmációnkon, vagy esetleg megköszöntük Istennek ezt imádságban is, de adott esetben, most, amikor megszorítottak bennünket, mégsem merjük komolyan venni. Mégis elkezd kapkodni az ember ilyenkor: nincs-e ott valaki ismerős, nem lehetne-e valami összeköttetést keríteni. Megpróbálunk pénzzel, ügyeskedéssel, erőszakossággal, fondorlattal célt érni, és nem érjük be azzal, hogy nekünk olyan hatalmas Istenünk van, akinek van hatalma. Mire? Arra, hogy most, ebben a helyzetben is megmutassa az Ő hatalmát. Megvalósítsa az Ő jó akaratát. Megtámogasson engem — ahogy énekeltük a 269. dicséretben.
Van hatalma rá, nem kell aggodalmaskodnom, nem kell álmatlan éjszakákon forgolódni és szövögetni a haditerveket, hogy ha az nem megy, akkor mit, kinek és mennyiért… Elég legyen, hogy elmondtam neki, Ő tudja, neki van hatalma itt is megoldást adni. Isten nem szorul rá arra, hogy „besegítsünk” neki abban, hogy az Ő céljait elérje. Nem kell buzgólkodni úgy, mint Ábrahám, hogy ha késik Isten ígéretének a valóra válása, akkor próbálkozzunk Hágárral úgy, mint ahogy a pogányok szokták. Íme, Sára is benne van, még inkább ő bátorít, ahelyett, hogy azt mondta volna: ezt az utat nem! Miért nem? Mert ezt a pogányok teszik. Van nekünk hatalmas Istenünk és Ő megígérte, hogy születik gyermekünk. No, de mióta nem született, milyen öregek vagyunk. Ha eddig nem született, valószínű ezután sem fog… Nem valószínű, hanem egészen bizonyos, hogy úgy lesz, ahogy Isten megmondta.
Vannak, akik ilyen vakmerően ráhagyatkoznak Isten ígéreteire és komolyan veszik az Ő hatalmát. Számítanak rá és számolnak vele. Valaki egyszer azt mondta: hinni azt jelenti, hogy számítok Istenre, hogy amit megígért, az úgy lesz, és számolok vele. Előre úgy kalkulálok, hogy amit Ő mondott, arra lehet építeni. És valóban ezt jelenti hinni.
Nos, jó lenne, ha ezt a hittételt, vagy ezt a hitvallásunkat, hogy Isten hatalmas, neki van hatalma, neki mindenre van hatalma, engednénk, hogy leszivárogjon egészen a szívünkbe, áthassa egész gondolkozásunkat, és így tudjunk nézni mindenre és mindenkire. Azokra is, akikért aggódunk, akikért naponta szoktunk imádkozni. Nyugodtan bízzuk rá őket a hatalmas Istenre. És ha rábíztuk őket, akkor ne aggodalmaskodjunk tovább, és ne űzzük-fűzzük, hogy esetleg mégis milyen baj történhet velük, és ha az bekövetkezik, akkor azt hogyan fogjuk orvosolni. Egyelőre nem következett be semmi, nem kell aggódni, viszont minden okunk megvan arra, hogy bízzunk Istenben, és az Ő kezében biztos helyen tudjuk a szeretteinket.
És ha már a hatalomról van szó, még annyit hadd említsek meg, hogy a Mi Atyánk végén hányszor elmondtuk már, hogy a tiéd minden hatalom… Számolunk-e ezzel is, hogy minden hatalom kizárólagos birtokosa a mindenható Isten, aki az Ő hatalmából átmenetileg ad ennek vagy annak valamennyit. Ad a népek vezetőinek, ad minden szülőnek, akiknek bizonyos hatalmuk van a gyerekeik felett.
Tulajdonképpen mindnyájan kaptunk valamennyi hatalmat felelősséggel együtt, mert el kell számolnunk, hogy arra használtuk-e a hatalmunkat, amire adta. Boldog ember az, aki tudja: én Istentől kaptam átmenetileg valamennyi hatalmat felelősséggel együtt, és nem élek vissza a képességeimmel, Istentől kapott tehetségemmel, tekintélyemmel, befolyásommal, hanem igyekszem mindezzel az Ő akarata szerint, neki kedvesen élni.
Jó, ha tudjuk, hogy minden hatalmat csak Jézus Krisztusnak adott át az Atya. „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” — mondta Jézus mennybemenetelekor.
És ha komolyan vesszük, hogy senki nem szeret minket jobban, mint a mi Megváltó Urunk (mert Ő azt mondta: nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért), és ehhez hozzátesszük: neki adatott minden hatalom mennyen és földön, akkor valóban el kell oda jutnunk, hogy nincs semmi okunk félni, rettegni, aggodalmaskodni, képzelődni. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat, szeretteinket, gyülekezetünket, népünket, mindazt, amiért, akiért felelősnek érezzük magunkat.
Ez tehát az első, és álljunk meg néha a Bibliaolvasásunk során az ilyen megszokottnak tekintett megállapításoknál, hogy az Istennek pedig van hatalma… Hiszem ezt igazán? És ha hiszem, akkor mi következik ebből? No de a múltkor sem az következett. Akkor nem hiszem eléggé. Akkor szeretnék ebben megerősödni és mostantól kezdve úgy gondolni Istenre és úgy imádkozni hozzá, mint akivel kapcsolatban halálosan komolyan veszem, hogy neki van hatalma mindenre, mert minden hatalom az övé.
2. És hogy folytatódik? „Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok…”
Nem azt mondja, hogy Istennél számíthattok arra, hogy olykorolykor majd kegyelmesen bánik veletek, mert ugye mindig nem érdemlitek meg. Nem azt mondja, hogy Isten csepegtetni fog kegyelmet majd nektek, és az is milyen sokat fog jelenteni, hanem azt mondja: minden kegyelmét kiárasztja reátok. Hogy elborít titeket az Isten kegyelme, hogy megfürödhettek a kegyelemben, hogy semmi olyan rejtett bűn nincs, amire nincs készen nála a kegyelem.
Bocsánat az egyszerű hasonlatért, de ez jutott eszembe most, mivel különböző gyermek- és ifjúsági hetek után vagyok, meg felnőtt hét előtt, ami hétfőn kezdődik. Amikor a kisgyerekeket zuhanyoztatjuk esténként, akkor néha be kell segíteni: azért a talpadat is szappanozd be, meg tartsd fel a kezedet, hogy ide is jöjjön egy kis víz. Amikor a zuhany alatt van, akkor tényleg nem marad egy négyzetcentiméter sem szárazon. Kiárad rá a víz, átmenetileg beborítja a víz, és így lesz tiszta. Isten itt ezt a képet használja: kiárasztja, reánk árasztja minden kegyelmét.
A nagy kérdés azonban az, hogy mi vágyakozunk-e erre? Valóban így teszünk-e, hogy Uram, itt is, ott is — semmi ne maradjon szárazon. Nem rejtegetünk-e sokszor kedvenc bűnöket? Tudjuk e, Dávid komolyan vett, hogy sok olyan is lehet az életünkben, amit még nem látunk, de megfertőzi lelki életünket. Dávid bölcsen úgy fejezi be az imádságot: „titkos bűnöktől is tisztíts meg engem.” Amiről én sem tudok, Istenem. Semmit nem akarok előled eldugni, elrejteni. Nem jövök magyarázatokkal, mentegetésekkel. A te kegyelmedre nagy szükségem van, és te minden kegyelmedet kiárasztod rám. Legyen áldott a te neved! Minden, ami kegyelemre szorul, kerüljön eléd, és azoktól szabadulni akarok. Ott van-e bennünk ez a radikális törekvés a bűntől való szabadulásra?
Hiszen a Bibliában ilyeneket olvasunk: „Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának a vére megtisztít minket minden bűntől.” Nincs ott zárójelben: kivéve ezt vagy azt. (1Jn 1,7) A 8. és 9. vers azt mondja: ha megvalljuk bűneinket, Ő megbocsátja és megtisztít minket minden hamisságtól.
Isten reánk árasztja gazdagon az Ő kegyelmét, és a benne hívő élhet kegyelemből. Jöhet újra és újra bűnbánattal, de reménységgel: Uram, most megint szükségem van a kegyelmedre, és áldalak azért, hogy te kegyelmes Isten vagy. Áldalak azért, hogy a te kegyelmed kiáradása sokszor azzal kezdődik, hogy leleplezed a bűneimet.
Az egyik csendeshéten hangzott el egy szívből jövő imádság. Így hangzott: Istenem, köszönöm, hogy elkezdted életemben a szabadítás munkáját azzal, hogy már nagyon látom, hogy szükségem van a te szabadításodra. Kicsit bonyolult volt, de ez az igazi. Ezzel kezdődik: már látom, hogy szükségem van a szabadításodra. Már látom, hogy mi az, ami nem kedves neked az életemben. Akkor ezt nem akarom eldugni, nem ragaszkodom hozzá. Néven nevezem. Kiteszem a középre. Tisztíts meg engem ettől is!
Isten reánk árasztja minden kegyelmét, de ott van-e bennünk ez: titkos bűnöktől is tisztíts meg minket?
Van, aki megijed ettől. Ismerjük Fesztusznak az alakját, egy római helytartó. Hallhatta Pál apostol prédikációját. Egy ideig hallgatta és azt olvassuk: amikor azonban ítéletről, önmegtartóztatásról és valamilyen bűnről kezdett el beszélni, akkor azt mondja: most itt hagyd abba, aztán majd esetleg visszatérünk máskor erre.
Nem mondjuk-e néha mi is Istennek, amikor elkezdi a tisztogató munkáját: mára ennyi elég! Mert nem akarunk szembesülni azzal, hogy kik vagyunk valójában. Boldog ember az, aki — Jakab szavaival — belenéz az igazság tökéletes tükrébe, aztán akár kellőképpen megrémül önmagától, akár nagy reménységgel azt mondja: Uram, szomorú, hogy ilyen vagyok, de nem akarok ilyen maradni. Könyörülj rajtam! Köszönöm, hogy kiárasztod rám is minden kegyelmedet.
3. A harmadik megállapítás, ahol a leginkább halmozza ezt a „mindent” Isten a mi biztatásunkra: „… hatalma van arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek…”
Megint nem azt mondja: számíthattok arra, hogy néha valamicskét ad nektek Isten, hanem: mindenütt, mindenkor minden szükségessel rendelkezzünk. Ez a túláradó bőség jellemzi Istent, és ezzel akarja megajándékozni a benne hívőket.
Az, amiről a Római levélben ír az apostol, hogy Isten az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem vele együtt mindent nekünk akar ajándékozni. Mindent, de csak vele együtt. Jézussal együtt viszont mindent megkap a hívő, amire szüksége van ebben az életben és az örökkévalóságban is.
Mi pedig oly sokszor panaszkodunk, zúgolódunk, elégedetlenkedünk. Pontos leltárt készítünk a hiányainkról, hogy véleményünk szerint mire lenne még szükségünk. Közben vagy nem vesszük észre, hogy mennyi jót adott már Isten eddig, vagy nem tartjuk a kezünket: ide kérem szépen, Uram, hanem kacatokat szorongatunk és nincs mivel elfogadnunk az Ő ajándékait. Vagy mást akarunk tőle, mint amiről Ő tudja, hogy mire van szükségünk valójában. Azt, ami meggazdagítana, nem fogadjuk el, hanem ott toporzékolunk, mint némely makacs kisgyerek, hogy nekem ez meg az kellene, és milyen Isten vagy te, hogy nem adod azt? Vagy pedig el vagyunk foglalva azzal, hogy mi akarunk megszerezni mindent, amire szükségünk van, miközben Ő kínálja ajándékként.
Eszembe jutott néhány olyan tapasztalatom, amikor nagyon sok szolgálat halmozódott fel. Vannak olyan hetek, hogy mindennap készülni kell valamilyen szolgálatra, és akkor még a végén a vasárnap, de vajon mikor lesz egy csendes, nyugodtabb nap, hogy arra tudjunk készülni? Ilyenkor a kétségbeesés határáig jut el egy lelkipásztor, és ha átadja magát az idegeskedésnek, abból sok baj származik.
Többször adott Isten erőt ahhoz, hogy idő híján is nem az imádságon spóroltam, hanem belefeledkeztem az imádságba. Mintegy tartottam a kezemet: Uram, ide kérem szépen az igéket. Egyedül te tudod, hogy annak a családnak mi a vigasztalás. Egy esküvőn mi az, ami útravaló lesz nekik. Aztán majd megmondod nekem, hogy vasárnap is miről legyen szó. Ilyenkor átéltem azt, hogy amit órák alatt nem sikerül néha megvalósítani, az egy félóra alatt megvilágosodott, kipattant egy ige, még a gondolatmenet is, csak gyorsan le kellett írni, aztán majd kidolgozzuk és lesz belőle igehirdetés, de már megvolt és tudhattam, hogy Őtőle kaptam.
Mert Ő azt akarja, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzünk. De azt Ő határozza meg, hogy mi szükséges nekünk. Ezért javasoltam, hogy énekeljük el a 269. éneket. Sokszor az imádságaimba is bele szoktam szőni, mert nem tudom ilyen szépen elmondani ezeket a gondolatokat, de ott vannak a szívemben. Ő tudja, hogy mi szükséges nekem, és annál több nem kell. Ne áhítozzak olyanokra, ami szerinte nem szükséges, úgysem fogom tudni használni. Nem fogok tudni örülni neki, és nincs rá senki másnak szüksége. Amire szükségem van, meg amit másoknak továbbadhatok, azt Ő megadja bőségesen.
Tartsuk a kezünket, és engedjük, hogy minden szükségessel megajándékozzon. Legyen békességünk abban, hogy akkor ennyi a szükséges nekem. Nem kell több.
4. És az az örömhír, ami ott van az egésznek a végén: „… és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.”
Tehát nemcsak azt akarja, hogy én ne lássak szükséget, hanem akkor se kelljen zavarba jönnöm, ha valamit várnak tőlem mások, hanem bőségben legyek adni másoknak is. Túltölt minket Isten, hogy túlcsorduljon mindaz, amit adott, és jusson belőle másoknak is. Erre a hívőnek eleve be kell rendezkednie.
Az Efézusi levél 4,28-ban, amikor Pál felsorolja, hogy milyen bűnöket lehet abbahagyniuk azoknak, akik az új embert felöltözik, ott mondja: aki eddig lopott, az többé ne lopjon, hanem dolgozzék a két kezével. És nem úgy folytatja, hogy megszedhesse magát, hanem ezt írja: hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek. Nem meglepő? Mi egészen másra vagyunk beállítva. Jó, ne lopjon, ennek a Bibliában benne kell lennie. Aki lopott, hagyja abba. Dolgozzék becsületesen, aki nem akar dolgozni, ne is egyék — ez is benne van. De ez meghökkenti az embert: az a cél, hogy legyen mit adnom a szűkölködőnek? Igény ez a cél.
Isten gondoskodik arról, hogy nekünk is meglegyen, ami szükséges, de közben el ne feledkezzünk azokról, akiknek továbbadhatunk valamit. Mégpedig abból, amit tőle kaptunk. Mert ami magunktól is telne, az nem kell. A rossz kedvünket, az idegeskedésünket, az aggodalmaskodásunkat nem kérik. Ebből van bőven másoknak is. De amit Ő adott a benne hívőknek úgy, hogy tartom a kezemet, és ezt a bőséget várom és elfogadom, arra viszont áhítozik a körülöttünk élő világ. A tőle kapott szeretetet, a tőle kapott örömöt, azt a békességet, amit csak Ő tud adni a benne hívőknek. Erre áhítoznak, és ezt adhatjuk mi tovább.
Itt szeretném megjegyezni, mert egy nagyon érdekes görög szó van itt az eredeti szövegben, hogy ez azt jelenti, hogy miközben a hívő ember így kitárja magát Isten előtt: Uram, köszönöm, hogy adsz nekem nagy gazdagságot és mindezt várom, hálásan fogadom, kiárasztod rám kegyelmedet, nem akarod, hogy szükséget lássak — eközben kérem tőled az irgalmas lelkületet. Azt, hogy mindezt ne magamnak akarjam zsugori módon megtartani, mert akkor sokszor tönkremegy, mint a feleslegesen bespájzolt manna, ami elpusztult másnapra. De amit nekem adtál, azért, hogy továbbadjam, azt én boldogon tovább akarom adni, csak add nekem az irgalmasság lelkületét.
Jézus az irgalmas samáriai példázatában rendkívül szemléletesen elmondta, hogy mit lehet tennie annak, aki szívesen végzi ezt: kapok tőled sok mindent, adom tovább. Megint kaptam, megint adom. Először is észrevette az a samáriai, hogy ott fekszik valaki az útszélen. Nem mindent vesz észre az ember. Amit meg nem akarunk megtenni, azt általában nem szoktuk észrevenni. A gyerekeink zseniálisak ebben, de tőlünk tanulják, tőlünk látják. Amihez nincs kedvem, azt nem veszem észre. Még sokszor nem is azért, mert nem akarom észrevenni, ez egy belső gátlás.
A samáriai észrevette, hogy ott fekszik valaki. Aztán megállt, pedig neki is sietős útja lehetett azon a veszélyes útszakaszon, ahol egyedül nemigen közlekedtek emberek. Azért járt pórul az is, akit ott összevertek. Mihelyt meglátta a sebesültet, azonnal az juthatott volna eszébe: megálljak? Lehet, hogy én leszek a következő. Lehet, hogy még itt vannak valamelyik barlangban elbújva. Á, nem, majd valaki jön és megoldja. De nem, megállt. Lemond arról, hogy idejében odaérjen. Inkább vállalja, hogy akár el is késik. Aztán kész áldozatot hozni. Nem véletlenül említi Jézus az akkor legdrágább cikkeket: olajat és bort töltött a sebeibe. Aztán felteszi valahogy a szamarára. Ő gyalogol, és ez a sebesült ül a szamáron — és talán még fogni is kellett. Mindez nem elég, hanem még plusz pénzt ad a fogadósnak, és azt mondja: ha ennél is többe kerül, visszafelé megadom neked. Ez aztán már mindennek a teteje. A gondoskodás. Többet adni, mint amire feltétlenül szükség van. De nem tudjuk, mennyire lesz szüksége. Akkor neki ne legyen szüksége, inkább nekem.
Ez az irgalmasság lelkülete, ami Jézussal kapcsolatban olyan gyakran előfordul az evangéliumokban. Irgalmasságot gyakorolt, megszánta őket. Az eredeti szó azt jelenti: megmozdulnak a belső részei. Megindul rajta. Összeszorul a szívünk — ahogy mondani szoktuk.
Jellemez-e ez minket, hogy észreveszem a körülöttem élők szükségét? Nem azt mondom: majd valaki megoldja. Ha én vettem észre, és nincs ott más, akkor én kész vagyok megoldani. No de emiatt később fogok odaérni. Valahogy elintézzük, de itt most segíteni kell. És ez nekem pénzembe is kerül. Persze, a segítés mindig áldozatba kerül. Megtehetem, nem? Van bor is, olaj is a táskámban, akkor vegyem elő. Kevesebb marad nekem. Igen, de lehet, hogy egy életet mentek meg vagy egy szükséget enyhítek.
Itt erről van szó: minden jótéteményre bőségben legyetek. Hogy teljék nekem, ha máson segíthetek. Ez sokszor csak egyetlen mondat ám! Egy biztató szó, egy kedves, tiszta mosoly. Egy olyan kézszorítás, amiben benne van: számíthatsz szám, vagy: megértelek téged. Nem tudtam most nagy okosat mondani, nem tudjuk, mi a megoldás. Köszönöm, hogy elmondtad, imádkozni fogok érted. És akkor tényleg imádkozzam. Vagy valami fizikális segítség, mint ami az irgalmas samáriai történetében van. Az egésznek az egyik célja, hogy minden jótéteményre bőségben legyetek.
Isten hatalmát komolyan venni, örülni annak, hogy minden kegyelmét kiárasztja rám. Jöjjön, mert nagy szükségem a kegyelmére. Aztán Ő minden szükségemet kész betölteni, de Ő mondja meg, hogy mi szükséges nekem. Miért? Hogy bőségben legyek arra, hogy a körülöttem lévő sokféle szükségen szívesen segítsek. Nem úgy, hogy utána veregetem a saját vállamat, hanem úgy, hogy áldom Őt azért, mert Ő hatalmas, mert Ő kiárasztotta rám a kegyelmét, mert Ő mindennel ellát, amire szükségem van. Én meg örülök annak, hogy ennek egy részét továbbadhatom.
Hadd idézzem megint a régi diakonisszák jelszavát: Jutalmam, hogy tehetem. Ez Jézus lelkülete.

Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert erre is te adtál nekünk példát. Szeretnénk tanulni tőled. De köszönjük, hogy nemcsak példát adsz, hanem erőt is adsz ahhoz, hogy kövessük a te példádat.
Áraszd ki reánk valóban a te kegyelmedet. Ajándékozz meg Szentlelkeddel. Hadd ismerjük fel azt a nagy gazdagságot, amit benned meglelhet minden igazán hívő.
Kérünk, szabadíts fel minket arra, hogy valóban másokért legyünk ezen a világon. Ne a magunk kényelme, ne a magunk presztízse, hiúsága, büszkesége, előrehaladása legyen fontos, hanem mások szüksége.
Adj nekünk irgalmas szívet, amelyik meg tud mozdulni, amikor nyomorúságot látunk. És add nekünk ezt a gazdagságot és szabadságot, hogy szívesen megosztunk mindent másokkal, amit tőled kaptunk. Akkor is, ha úgy tűnik: nem érdemlik meg, akkor is, ha maguknak köszönhetik, hogy bajba kerültek, akkor is, ha soha nem fogják visszaadni nekünk.
Kérünk, hogy ne ilyen indítékaink legyenek, hanem az irántad való hála, és a te bennünk lakozó Szentlelked formáljon ilyen lelkileg gazdag, örömmel szolgáló emberekké.

Ámen.