EMLÉKEZZ VISSZA AZ ÚTRA…

2010. augusztus 26, csütörtök

Alapige

Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.

Imádkozzunk!
Urunk, ez a hála napja, néked zeng ma énekünk. Köszönjük, hogy szeretsz minket, nélküled nem élhetünk.
Urunk, külön hálát adunk, ha igédre gondolunk. Hirdettesd, mert így lesz boldog életünk és otthonunk.
Könyörülj meg rajtunk, hogy minden, ami itt ma elhangzik, szolgálja egyedül a te dicsőségedet és a mi hitünk erősödését.
Ámen.

Köszönöm azoknak, akik ezt a mai estét elkészítették, hogy mégsem tartották teljesen titokban előttem, mert naiv módon készültem egy szokásos csütörtök esti istentiszteletre, és ha nem tudom meg, hogy mi vár rám, akkor egy hosszú prédikációt kellene most végighallgatni.
Ezzel szemben szeretnék most egészen röviden valamit a múltról és valamit a jövőről, a múltunkról és a jövőnkről mondani.
Lehet, hogy nem lesz könnyű, mert a kórus szolgálata és Basky István testvérem és barátom éneke már olyan érzelmi húrokat pengetett bennem, hogy majdnem elsírtam magam. Nagy hőstett lesz, ha kibírom ezt a mai estét könnyezés nélkül. Nem amiatt, ami elhangzik, hanem ami aközben eszébe jut az embernek, hogy miért éppen az hangzik el.
Néhány nap múlva lesz harminckilenc éve annak, hogy itt a gyülekezet lelkipásztorává beiktattak, és akkor ennek az igének az alapján mondtam el a hitvallásomat. A jelenlévők közül sokan akkor még nem is éltek. Most nem szeretnék úgy viselkedni, mint az egyik gyülekezetben a kedves kilencvenkét éves gondnok bácsi, ahol segédlelkész voltam. Általában úgy kezdte a történeteit, hogy emlékszel ugye, Kálmánkám, mikor 1912-ben az a nagy szárazság volt. Mondom: nem emlékszem, Laci bácsi, akkortájt születtek a szüleim. Na, örülök, hogy így emlékszel… És akkor jött a történet, mi volt akkor, amikor egész nyáron nem esett eső.
Most nem akarom azt mondani: ugye, emlékszik mindenki, de én emlékszem. És arra is emlékszem, hogy miért ez volt az ige. Ezt az igét most nem szeretném kibontani, de arról szeretnék bizonyságot tenni, hogy noha akkor nagy félelem és rettegés között jöttem ide, ebben egészen bizonyos voltam, és ez eltökélt szándékom volt, hogy úgy határoztam, nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszítettről. Mégpedig pontosan azért, amit szépen elmondott ez a halleluja ének, amit az imént hallottunk.
Ebben a bizonyosságban ez alatt a harminckilenc év alatt megerősödtem. Egészen bizonyos vagyok ma is abban, hogy egyedül Jézus Krisztus volt az, aki magára vállalta mindannyiunk bűneit, benne az enyémet is, és azoknak az ítéletét is. Egyedül Jézus Krisztus az, akinek az áldozatát érvényes helyettes elégtételként elfogadta az Atya. Egyedül Jézus Krisztus tudja megváltoztatni mindannyiunk gondolkozását és életét, és egyedül Őreá való tekintettel ad Isten a benne hívőknek bocsánatot, új életet, örök életet. Egyedül Őérette kapunk kegyelmet.
Ebből a kegyelemből éltem, éltünk családommal együtt az itt eltöltött idő alatt is. Áldom ezt a Jézust, aki ma is meg tud szólítani embereket. Magasztalom Őt azért, hogy itt a szemünk láttára kaptak sokan szabadulást és új életet. Jézus számtalan módon megmutatta, hogy Ő ma is Megváltó és Szabadító.
Ő hívott ide az ismeretlenségből, a nagy lelki sötétségből sokakat. Ő segítette el világosságra azokat, akik sötétségben jártak. Ő szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel.
Legyen ezért egyedül az Övé a dicsőség!
És akik valamennyire ismerjük Őt, tudjuk, hogy az Ő Szentlelke volt az, aki mindannyiunkon keresztül, akik itt szolgálhattunk, sokszor megszólalt. Aki leleplezett bűnöket, bizonyosságot adott a bocsánatról, és vezetett minket sokszor nagyon nehéz gyülekezeti problémák, súlyos gondok között, és megtapasztalhattuk, hogy Isten Lelke eszünkbe juttatta sokszor, amire Jézus tanított minket.
Ennyit röviden a múltról.
Ha pedig előre nézünk, akkor Sámuel példája van a szemem előtt. Amikor ő elbúcsúzott a néptől, amelyikben Isten megengedte, hogy évtizedekig szolgáljon, akkor a következőket mondta: az 1Sám 12. fejezetében egész búcsúbeszéde benne van. Ennek az utolsó két versét olvasom.
„Ne térjetek el, hogy a bálványokat kövessétek, amelyek tehetetlenek, és nem tudnak megmenteni, mert semmik. Hiszen nem veti el az Úr a saját népét az Ő nagy nevéért, mert tetszett az Úrnak, hogy a saját népévé tegyen benneteket. Tőlem pedig távol legyen, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé értetek. Sőt inkább tanítalak majd benneteket a jó és egyenes útra. Csak féljétek az Urat, és szolgáljátok Őt hűségesen, teljes szívből, mert lássátok csak meg, milyen nagy tetteket vitt véghez rajtatok!”
Két feladatot lát maga előtt a nyugdíjba vonuló Sámuel. Azt mondja: tovább is folytatni fogom az értetek való imádkozást, és ha igénylitek, tanítalak titeket a jó és egyenes útra.
Ebben a gyülekezetben itteni szolgálatunk alatt, ami igazán jó, szép és maradandó lett, az mind imádságnak a gyümölcse. Vagy úgy, hogy egy gyülekezeti imaközösség során értettük meg, mit kell tennünk, vagy úgy, hogy egy ilyen imaharc után lett világos valakiben, sokszor egymástól függetlenül többekben is, hogy mi ebben a helyzetben Isten akarata. Ilyenkor értettük meg, hogy mi az, amit most azonnal abba kell hagyni, mert az nem kedves Istennek. Az imádság és annak az áldott következményei kísérték végig itteni szolgálatomat.
Hálás vagyok Istennek azért, hogy mindig indított a gyülekezetben többeket erre a hűséges, kitartó, konkrét, hittel hangzó imádságra. Egyebek között ebben is érezhettem, hogy nem egyszemélyes teljesítményt kell itt produkálni, hanem közösen végezzük a gyülekezetépítés szolgálatát.
Hálát adok Istennek azért, és szeretném itt megköszönni a testvéreknek is feleségem meg gyermekeink nevében is, hogy mindig tudhattuk, hogy szüntelenül hangzik az imádság értünk is. Ennek mérhető következményei, áldásai voltak.
Könyörögtek a gyerekekért, könyörögtek értünk akkor, amikor sorban eltemettük szeretteinket, könyörögtek akkor, amikor jelentkeztek hirtelen a súlyos betegségek, és akkor is, amikor újra és újra kifogyhatatlanul jelentkeztek nehéznél nehezebb gyülekezeti problémák. Hangzott az imádság, és ennek a védelmében folyhatott itt a munka. Isten pedig az Ő mérhetetlen kegyelméből olyan sokszor többet adott, mint amit kértünk, és olyan megoldásokat adott, amik nekünk eszünkbe sem jutottak, miközben könyörögtünk tanácsért és szabadulásért.
Ezért szeretném én is Sámuel példáját alázatosan követve az eddiginél buzgóbban folytatni a közbenjáró imádságot. Teológus diákkoromban néhányan úgy gyakoroltuk ezt, hogy mindennap másik évfolyamért könyörögtünk név szerint. Hétfőn az első évért, kedden a második évért és így tovább, pénteken az ötöd évért, szombaton, vasárnap a szolgálatokért, amiket végeztünk a gyülekezetekben. Elhatároztam, sőt már elkezdtem, hogy amilyen bibliaóra aznap van, azért szeretnék Isten előtt csendesen, hűséggel könyörögni. Meg azokért, akiket annak kapcsán Ő eszembe juttat, meg azokért a gondokért, örömökért, amik szintén azzal kapcsolatosak.
Tudom könyv nélkül a heti rendet. Tudom, hogy az a harminc alkalom, amit Isten megenged, hogy minden héten itt megtartsuk, hogyan következik egymás után, mert néhányszor végig szolgáltuk lelkésztársaimmal és a gyülekezeti munkásokkal együtt. Így megvan az imaprogram.
Komolyan veszem azt, amit Sámuel mondott, hogy távol legyen tőlem, hogy vétkezzem azáltal, hogy nem imádkozom többé értetek. Nem szeretnék vétkezni, szeretnék hűségesen imádkozni.
A másik, amit ő itt mond: ha szükség, és igény van rá, akkor mutatom nektek a jó és egyenes utat továbbra is. Mint egy csendes útjelző, mutatni, hogy arra vezet az út az Úr Jézushoz. Vagy, ha Isten megengedi, alázatosan még inkább úgy, ahogy Pál le merte írni: legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé. Ebben szeretnék megerősödni.
A Bibliából azt tanultam és a gyülekezetben élő soksok idős hívő testvérem életében azt láttam, hogy a belső emberünk nem öregszik meg. Pál apostol is írja, hogy a külső emberünk megromlik, akik így ránézésre vagyunk, annak egyre több baja van, meg egyre több baj van vele, de a belső emberünk — akinek van, akiben hit által él Krisztus —, az napról-napra újul, és még földi életünk utolsó napján is újulhat, az nem öregszik.
Adja Isten, hogy ebben növekedjünk mindnyájan, akikben elindulhatott ez az új élet, és adja Isten, hogy ebben tudjuk erősíteni is egymást.
Az Úr pedig szaporítsa a gyülekezetet az üdvözülőkkel!

Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, magasztalunk téged azért, mert végtelen szeretetedet megbizonyítottad nekünk attól kezdve, hogy magadra vetted emberi természetünket, azon keresztül, hogy engedelmes maradtál halálig, mégpedig a kereszthalálig, egészen odáig, hogy ma is beszélhetünk veled mint élő Urunkkal.
Köszönjük mindazt, amit eddig elvégeztél bennünk igéd és Lelked által.
Dicsőítünk téged mindazért, amit ebben a gyülekezetben is végeztél kezdettől fogva és az utolsó harminckilenc évben is.
Köszönjük, hogy te nem végzel félmunkát. Akiben elkezded a jó dolgot, azt befejezed személyes életünkben is, szeretteinkben is, gyülekezetünkben is. Ezzel a reménységgel nézünk előre.
Kérünk, formálj mindnyájunkat a te használható eszközeiddé.
Köszönöm, Uram mindazt, amit ebben a gyülekezetben, mint ennek tagja és lelkipásztora kaphattam tőled. Legyen a tied a dicsőség azért, amit szeretettel adhattunk itt kölcsönösen egymásnak, amit továbbadhattunk abból, amit mindnyájan tőled kaptunk.
Köszönjük, hogy mindez csak előleg, ízelítő volt abból a gazdagságból, amit te elkészítettél nekünk még a földi élet hátralevő részére is, meg az örökkévalóságra.
Szeretnénk hittel kérni, várni és továbbadni ezeket a te áldásaidat.
Ámen.