A HÉTPECSÉTES KÖNYV

2009. március 01, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

És láttam, hogy a trónus és a négy élőlény közelében, a vének között, ott áll a Bárány: olyan volt, mint akit megöltek; hét szarva volt, és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre. A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből.

Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, szerető mennyei Atyánk, szeretnénk mi is megalázni magunkat előtted, mint a mennyei seregek, velük együtt magasztalni, és vallani, hogy „szent, szent, szent az Úr, a seregeknek Ura, teljes az egész föld az Ő dicsőségével.”
Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor éppen mi csorbítjuk meg a te dicsőségedet. Bocsásd meg, valahányszor dicsekedtünk, ahelyett hogy egyedül téged dicsőítettünk volna.
Bocsásd meg, amikor magunkban bízunk, és kételkedünk ígéreteidben. Bocsásd meg, amikor a magunk képzelőerejével próbáljuk elképzelni, hogy ki vagy, és nem hisszük igazán, hogy az vagy, akinek kijelentetted magadat.
Kérünk, hogy nagy kegyelmedből engedj közel most magadhoz. Tudjuk, Atyánk, hogy minden nyomorúságunk oka, hogy nélküled akarunk élni. Kérünk, újítsd meg velünk kötött szövetségedet. Legyen szavad hozzánk. Hisszük, hogy szavaddal teremtetted a világot, és igéddel teremted újjá egészen az életünket is. Olyan nagy szükségünk van erre. Végezd kegyelmesen az újjáteremtés munkáját most bennünk.
Köszönjük, hogy mindnyájunkat ismersz, és mindannyiunk számára készen van nálad az, amire szükségünk van.
Könyörgünk most külön azokért, akik gyászban vannak. Segítsd őket, hogy felemeljék tekintetüket tereád. Segíts őket, hogy túllássanak a láthatókon és komolyan vegyék a láthatatlanokat, téged magadat és ígéreteidet. Legyen a te igéd igazi vigasztalás a számukra.
Kérünk, könyörülj meg mindnyájunkon. Olyan erőtlenek és tehetetlenek vagyunk. Annyi küzdelmünk van a bűneinkkel. Kérünk, legyen a te szavad feloldozás, bátorítás, vigasztalás vagy feddés — melyikünknek mire van szükségünk. Add, hogy a veled való közösségben megújulva, más szívvel mehessünk tovább, mint ahogy idejöttünk.
Ámen.

Múlt vasárnap a Jelenések könyve 4. fejezete a mennyei istentiszteletbe engedett bepillantást nekünk. Olvastuk, hogy Isten a trónon ül, és ez a kifejezés, amihez hasonlókat meg kell majd tanulnunk a Jelenések könyve tanulmányozása során, azt jelenti, hogy Isten ténylegesen uralkodik. Gyakorolja a hatalmát. Isten Úr a világ felett.
Aztán láttuk, hogy körülötte a huszonnégy vén a mennyei világ lényeit képviseli, a négy élőlény az egész teremtettséget testesíti meg, és az egész mindenség imádta az örökkön-örökké élőt.
Láttuk, hogy a Biblia különbséget tesz imádkozás és imádat között. De az a nagy örömhír, hogy mindkettő lehetséges ilyen magunkfajta, nyomorult embereknek is. Olyan lehetőségek ezek, amikkel Isten a benne hívőket megajándékozta, és miközben ezt gyakoroljuk, a vele való közösségünk erősödik meg.
Itt a következő fejezetben, az 5. részben, egy új szereplővel találkozunk. Itt jelenik meg először a Jelenések könyvében a Bárány. Minden akkori olvasó és hallgató számára egyértelmű volt, hogy itt Jézus Krisztusról van szó. Keresztelő János mutatta be így Jézust a sokaságnak még Jézus munkája előtt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi, magára veszi a világ bűnét. (Jn 1,29).
Ezzel János arra utalt, hogy Jézus földi küldetésének a célja, a legfontosabb, amit Ő itt elvégez, az, hogy mint egy áldozati bárány, önmagát áldozza oda, és így Isten igazságának eleget tesz. Jézus önmaga feláldozásával, kereszthalálával új világ kezdődik el, az új teremtésnek a kezdete ez: aki Krisztusban van, új teremtés az. Mai igénk Jézus egyedülálló szerepét, különleges nagyságát ragyogtatja fel.
Mennyiben jelentett ez vigasztalást az akkori keresztyéneknek, és mennyiben erősíthet minket?
Azzal kezdődik a fejezet: „Láttam a trónuson ülő jobb kezében egy könyvet, belül és kívül teleírva, hét pecséttel lepecsételve;…” Az a könyvtekercs, amelyiknek mind a két oldalára írtak, illetve az azt védő tokra kívül is ráírták a belső tartalom lényegét, fontos dokumentum volt. Testamentum, végzés. Ez a könyv Isten végzése a történelmet és az üdvtörténetet illetően. A hét pecsét arra utal, hogy nagyon fontos tartalma van, illetve, hogy a tartalmát csak az ismeri, aki leírta. A pecséteket pedig csak az bonthatja fel, aki képes végrehajtani a benne foglaltakat. Ez sorsdöntő az emberiség jövőjét illetően. Mi van beleírva? Ki képes azt felbontani? Ettől függ az egész emberiség jövője.
Egy erős angyal hatalmas hangon: „Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit?” Vagyis ki képes arra, hogy Istennek a világra érvényes tervét és üdvtervét végrehajtsa. Ezek után nagy csend támad a mindenségben. Nincs senki? Nincs. Azt olvastuk, hogy sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt senki nem tudta felnyitni a könyvet, de még csak beletekinteni sem tudott abba.
Senki. A római császár sem? A múltkor láttuk azt, hogy amikor a Jelenések könyve keletkezett, akkor indult az első szervezett kegyetlen üldözés Domitianus császár uralkodása alatt a 80-90-es években. Keresztyének ezreit dobták oda kiéheztetett vadállatok elé a cirkuszokban csak azért, mert Jézus Krisztust Úrnak vallották. Nem azt mondták: Küriosz Caesar — a császár az úr, hanem Küriosz Christos, és ez elég volt ahhoz, hogy gyermekeket, öregeket, asszonyokat, férfiakat kiéheztetett vadállatok tépjenek szét.
Nem a császár az úr? A császár ekkor már kötelezővé tette a császárkultuszt, és dominus et deusnak hívatta magát, vagyis úrnak és istennek. Azt képzelte a nyomorult magáról, hogy az ő kezében fut össze minden szál, ő csinálja a történelmet, tőle függ minden, övé az egész ismert világ.
Jó lenne, ha kihallanánk majd a későbbiekben is a Jelenések könyve megállapításai mögül a rejtett polémiát, a rejtett vitát ezzel a hamis hiedelemmel. Mert Jánoson keresztül a Szentlélek vigasztalja az üldözött keresztyéneket: ugye ti tudjátok, hogy nem a császár az úr és Isten? Szerencsétlen, ő is ugyanolyan halandó, mint akármelyik rabszolga. Mi tudjuk, hogy ki az, aki Úr és Isten. Mi tudjuk, hogy ki támadott fel a halálból, mi Jézust valljuk Urunknak. És az események Isten kezében vannak, és Ő irányítja azokat. A császárok felett is Ő az Úr. Mindez kimondatlanul, de az akkori olvasók és hallgatók számára egyértelműen benne van ezekben a megjegyzésekben.
Senki sincs tehát, aki fel tudja törni a pecséteket és végrehajtani Isten akaratát? Ki alkalmas erre? Ki méltó? — kérdezi az angyal. Mert ha senki sincs, akkor nincs értelme a létnek. Akkor nincs gazdája a világnak. Akkor az életünk azt jelenti, hogy egy vég nélküli sötét alagútban száguldunk céltalanul.
János mélyen átéli ennek a lehetőségét, hogy ha senki nincs, akkor az tragédia, és azt írja itt: nagyon sírtam, mert senki sem bizonyult méltónak arra, hogy felnyissa a könyvet.
Sírtunk-e mi már azon, akár a szó átvitt értelmében is, hogy valaki, akit szeretünk, nem találja, vagy nem is keresi az Istenhez vezető utat? Összeszorul-e a szívünk amiatt, ha Isten üdvterve nem valósulhat meg valakinek az életében?
János tehát sír, és akkor odalép hozzá a vének közül az egyik és azt mondja: „Ne sírj. Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, a Dávid utóda, és felnyitja a könyvet és a hét pecsétjét.”
Két olyan megjelölés, amit az akkori keresztyének közül mindenki értett. Két olyan ószövetségi prófécia, ami a Messiás személyére vonatkozott. Itt megint Jézusról van szó. Jézus győzelmére emlékezteti a síró látnokot, Jánost, ez a mennyei lény. A Júda törzséből való oroszlán, Dávid utóda: az a Messiás, Jézus Krisztus.
Van tehát megoldás. Van valaki, aki ki tudja nyitni a könyvet. Egy valaki van csak, aki erre képes, és aki erre kész is. Mert egyedül Jézus Krisztus képes visszaterelni a megtévedt embert az életnek az útjára. Egyedül Jézus volt képes kiengesztelni Isten velünk szembeni igazságos haragját. Egyedül Jézus volt kész odaállni arra a helyre, ahol az általunk megérdemelt, minket sújtó ítélet történt meg. Egyedül az Ő áldozatát fogadta el Isten érvényes, helyettünk bemutatott áldozatnak, mert egyedül Jézus az, aki ugyanolyan emberré lett, mint mi, de Ő az egyetlen, aki bűn nélküli, bűntelen volt. Ezért vállalhatta magára mindannyiunk bűnét és büntetését. Valóban Jézus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét.
Milyennek írja le a Bárányt? „Láttam, hogy a trónus és a négy élőlény közelében, a vének között, ott áll a Bárány: olyan volt, mint akit megöltek; hét szarva volt, és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre.”
A hét szarv az Ő isteni teljhatalmát jelenti. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Megint ott van emögött, és ez egyértelmű volt ám az akkori hívőknek, hogy nem a császárnak van teljhatalma. Ő úgy kapott Istentől egy időre valamennyi hatalmat, aztán keményen el kell számolnia vele, hogy mit csinált. A teljhatalom Jézusnál van.
A hét szeme, az Isten hét lelke, arra utal, hogy a Szentlélek teljességével bír Jézus Krisztus, ami azt jelenti: mindent lát, mindent tud, mindenütt jelen van, és mindenütt el tudja végezni azt, amit akar.
(Egyébként jó, ha megjegyezzük a továbbiakra nézve is, hogy a hetes szám a Jelenések könyvében a legtöbbször nem számnév, hanem a teljesség szinonimája. Azt jelenti: hiánytalan, tökéletes, teljes. Ahol azt olvassuk: hét, a legtöbbször nem azt jelenti, hogy egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét, hanem azt jelenti: teljes, tökéletes, hiánytalan.)
Jézus a teljhatalmat bírja. Jézus mindenütt jelenvaló és bármit el tud végezni, amit akar.
És a Bárányon látszik: megölték. De a Bárány él, mert győzött mint oroszlán. Ez is a Jelenések könyve stílusára, egy sajátos irodalmi stílusra jellemző, hogy ugyanazt a dolgot különböző képekkel próbálja szemléltetni. Mert most akkor Jé-zus a Júda oroszlánja, vagy az Isten Báránya? Oroszlán vagy Bárány? Attól függ, hogy mit akar szemléltetni. Ha az Ő erejét, akkor azt mondja: oroszlán, ha az Ő áldozatát, önfeláldozását, akkor azt mondja: Isten Báránya. Ezek nem ellentmondások a Jelenések könyvében, hanem érteni kell annak a jelképes nyelvét.
Itt kerül sor arra a páratlan jelenetre, ami éppen egyszerűségében megrendítő ebben az igerészben. „A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből.” Ennyi. Neki csak ennyi. Egyébként senki nincs égen, földön, föld alatt. Nincs olyan teremtmény, aki képes lenne Isten tervét megérteni és céljához vinni. A Bárány pedig odamegy, és egyszerű, természetes mozdulattal átveszi és elkezdi feltörni a pecsétjeit. Jézus egyedülálló nagyságát állítja elénk ez az egyszerű jelenet. Minden póz nélkül, minden erőlködés nélkül végzi azt, amit csak Ő tud elvégezni, amit Isten reá bízott.
Egyedül Ő tudja Isten üdvtervét megvalósítani. Csak Ő tudja az Istentől elszakadt embert üdvözíteni. És erre megismétlődik az, amiről az előző fejezetben olvastunk: felhangzik a mindenség dicsőítő éneke. Előbb a huszonnégy vén, aztán a négy élőlény, aztán bekapcsolódik temérdek angyal, végül az egész kozmosz zengi: méltó vagy arra, hogy feltörd a pecséteket — és ugyanazokat a jelzőket használja a mennyei kórus a Bárány Jézusra, mint előzőleg a mindenható Istenre.
Ennyire igaz Jézus istensége. Ennyire komolyan kell vennünk azt, amit a Filippi 2. rész szép Krisztus-himnuszában így olvasunk: Ő, aki az Istennel egyenlő, megalázta magát, emberi formát vett fel és engedelmes volt egészen a kereszthalálig. Így tudjuk-e mi tisztelni, sőt imádni a mi Megváltónkat?
És kiderül, hogy a mindenség Isten-imádatában fontos helye van a hívők imádságának. Ez megint csodálatos bátorítás, ha értjük, hogy miről van itt szó. „Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt — mindegyiknél hárfa volt és aranycsésze, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek —, és új éneket énekeltek…”
Miközben mi itt a földön sokszor egyszerűen, együgyűen, szerényen imádkozunk, aközben tudnunk kell, hogy ezek az imádságok feljutnak a mennybe, és a mennyei lények — ahogy itt a jelképes leírást olvastuk — arany csészében a mennyei oltárra teszik a mi együgyű imádságainkat. Ezek az imádságok ott vannak a mindenható Isten előtt, Ő ezeket számon tartja, hallja és válaszol rájuk.
Hányszor volt már az, hogy el is felejtettem, mi-mindent tartalmazott egy-egy imádságom, csak egy idő múlva eszméltem: hiszen én ezért hosszú ideig könyörögtem. És most itt van. Ajándékként. Isten nem felejti el. Megvannak a mi imádságaink, nemcsak a kéréseink, az imádságaink Őelőtte. Ezzel a reménységgel imádkozzunk, és ne hagyjuk abba akkor se, ha Isten nem mindig azonnal válaszol azokra.
Ennyit tudunk meg itt a leírásból. Szeretnék három olyan bibliai igazságot hangsúlyozni ennek alapján, ami nagy vigasztalást jelentett akkor az üldözött keresztyéneknek, és ami nagy erőt, bátorítást jelenthet ma is mindenkinek, aki ezt hittel fogadja.
1. Istennek terve van a világgal és a mi életünkkel. Isten céllal teremtett mindent. Nem össze-vissza történnek az események a világban. A Biblia hangsúlyozza, hogy egy mérhetetlenül bölcs isteni elgondolás van ott az események mögött, és Isten nemcsak megteremtette és aztán magára hagyta volna ezt a világot, hanem gazdája ennek a világnak, gondja van rá, célja felé vezeti, mert van célja is, amit Ő tűzött ki, és kezében tartja az eseményeket.
Hogy mennyire így van, arra nézve csak két igét hadd idézzek.
Amikor Isten Jeremiást elhívta prófétának, Jeremiás megijedt és elkezd alkudozni. Mindenféle kifogást hoz fel, hogy nem, nem, ő nem, inkább valaki mást. És akkor Isten azt mondja: ember, mit képzelsz, hogy ez most jutott eszembe? Itt nem ötletek alapján történnek a dolgok. Ezt olvassuk a Jeremiás könyve 1. részében 5. versében:
„Mielőtt megformáltalak
az anyaméhben, már ismertelek,
és mielőtt a világra jöttél,
megszenteltelek,
népek prófétájává tettelek.”
A földi eseményeket megelőzik mennyei döntések, és ezek értelmes döntések. Fel sem tudjuk fogni, hogy Isten értelme mennyivel magasabb, mint a mienk. Ő már a végét is látja mindennek, mert mindent egyben lát. Mi csak szakaszokat látunk, meg sokszor csak a fonákját, mint ahogy Reményik Sándor írja szép versében. Ha egy szőttesnek a fonákját megnézi az ember, ott hosszabb-rövidebb szálak kilógnak, és semmi értelmes kép nem rajzolódik ki. Ha megfordítja, akkor csodálkozik rá, hogy milyen szép. Isten a színét látja, mert Ő készíti azt.
Vagy egy másik helyen, az Ézsaiás könyve 37,26-ban ezt olvassuk:
„Nem hallottad még, hogy én ezt
régóta elvégeztem,
jó előre kiterveltem?
Most csak véghezviszem…” — ezt mondja az Úr. És ott arról van szó, hogy bizonyos népek történelmét bizonyos célok érdekében hogyan alakítja. Minden erőlködés és kapkodás nélkül. Isten világában rend van. Neki terve van, és az Ő terveit senki nem hiúsíthatja meg.
Van egy énekünk, szeretném délutáni házi feladatként javasolni, amelyiknek az egyik verse rendkívül frappánsan fogalmazza ezt meg. Kétszáz évvel ezelőtt írták, kicsit régies a szövege. Így hangzik:
E világnak történeti
Lesznek akaratjából,
Nem a szerencse vezeti
Azokat csak vaktából,
Hanem úgy mennek végbe
A földön és az égbe’,
Amint szájából kijőnek
Az egy fő gondviselőnek.
(268,3 dicséret)
Nincs itt összevisszaság, meg ötletelés. Isten átgondoltan, irántunk való mérhetetlen szeretetéből, isteni bölcsessége szerint irányítja az eseményeket.
Gondoljuk el, milyen vigasztalás volt ebben az üldözött keresztyéneknek: Lássatok túl ezeken a nyomorult császárokon, akik istennek képzelik magukat. Van a valóban létező, egyetlen igazi Isten, és Ő tudja, mit cselekszik, Ő pontosan tudja, hogy most milyen nehéz nektek, és miért nehéz nektek. Ő az egyetlen, aki azt is tudja, hogy meddig fog ez tartani, mert vége lesz, és nem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedhetitek. Őbenne bízzatok!
2. A másik, amit szeretnék hangsúlyozni: egyedül Jézus volt képes helyreállítani azt, amit mi Isten elleni lázadásunkkal tönkretettünk. De Ő helyreállította. Egyedül Ő tudta megvalósítani, hogy az Istentől reménytelenül elszakadt ember újra hazatalálhasson. Egyedül neki köszönhetjük, hogy beleáradhat a mi megnyomorodott életünkbe az isteni élet. Egyedül Ő valósíthatja meg azt, hogy mindennek ellenére lehet értelmes, tartalmas, boldog emberi életet élni. És ez az „egyedül Ő” nem a keresztyénség kizárólagos igényét jelenti, hanem Jézus Krisztus kizárólagos igényét.
Minket ebben a nagy pluralista, nyitott, szinkretista világban sokszor megvádolnak mostanában azzal, hogy micsoda gőg van emögött, hogy a keresztyénség kizárólagosságot igényel magának. Nem a keresztyénség, de Jézus Krisztus kizárólagossági igénnyel lép fel. Miért? Mert rajta kívül senki más nincs, aki az Istennel egyenlő. Senki más nincs, aki noha az Istennel egyenlő, megalázta magát, rabszolgai formát vett fel, és engedelmes volt a kereszthalálig. Egyedül Ő tudta megvalósítani azt, hogy Isten szeretete utolérjen minket. Még az is az Ő munkája, ha fogékonyakká tesz, és Isten hívására igent mondunk. És az is az Ő munkája, hogy haza vezet minket az Atyához. És ott sem egyedül kell megállnunk, hanem vele együtt kaphatunk kegyelmet. Mindent Ő végzett el értünk.
Szó szerint igaz az, amit Ő mondott: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6). A kérdés csak az: hisszük-e mi ezt? Nagyon sok, templomba járó ember ezt nem hiszi. Úgy komolyan, átgondoltan, a szívünk mélyéig, ennek a konzekvenciáival együtt, hisszük-e mi ezt?
3. A harmadik, amit még említsünk meg: Jézus elvégezte a megváltás munkáját. Éppen a napokban olvastuk sokan bibliaolvasó kalauzunk szerint a János evangéliuma 17. részét. Az csodálatosan szép beszámoló, számadás az Atyának. Benne van egy ilyen mondat is: „elvégeztem a munkát, amit rám bíztál.” Ugyanakkor benne van sok ígéret, hogy mi-mindent fog még ezután megtenni a benne hívőkért, milyen ígéretekre számíthatunk, mit készít el azoknak, akik Őbenne hisznek. És ezt az a Jézus ígéri, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.
Megint csak azt mondom: milyen erő lehetett ebben, amikor az üldözött keresztyéneket ezzel vigasztalta, bátorította a vértanúhalálig való kitartásra Isten Szentlelke az apostol által, hogy lássatok túl a pillanaton, lássatok túl a szenvedéseken. Miket ígért nektek Jézus? Azt lennétek képesek elveszíteni azért, hogy most megússzatok valamilyen szenvedést? Mindent érdemes Őérte vállalni. Aki mindvégig állhatatos marad, az fog üdvözülni.
Sokféle bizonytalanság, nagy lelki nyomás, sokféle nyomorúság között élünk mi is. Nem akarom magunkat az első keresztyének üldöztetéséhez hasonlítani, mert nem jó az analógia, de a lelki nyomás, a lelki helyzet, amibe belekényszerülünk, az sok tekintetben hasonló. Engedjük-e, hogy Istennek ezek a kijelentései és ígéretei felszabadító erővel hassanak ránk? Olyan sok szorongástól, félelemtől, aggodalmaskodástól, felesleges találgatástól megmenekül az, aki komolyan veszi, hogy ami Jézusról megvan írva, az igaz. Ma is igaz. Nem vaktából — ahogy itt az ének mondja —, nem esetlegesen történnek az események velünk sem, és a mai világban sem. Isten bölcsessége és szeretete őrködik felettünk. Az van biztonságban, aki Őbenne bízik, aki egészen Őreá bízza magát.
Aki kész tőle elfogadni jót és próbát, Őt magasztalja az áldásokért, Őt kérdezi, ha nem érti, mi a próbák célja, és elfogadja azt a magyarázatot, amit Ő, az élő Jézus Krisztus ad. Az ilyen hívőnek a szívében ott lehet az a bizonyosság, hogy lehet, hogy sok minden kiszámíthatatlan, sok ellenség leselkedik rám kívülről, belülről, de Jézus az, aki poklon, síron egyedüli győztes, és én az Ő győztes csapatába tartozom. Majd a vezér intézi a dolgokat, az én dolgom, hogy a vezérre figyeljek, bízzam benne és azt tegyem, amit Ő mond.
Mielőtt imádkozunk, énekeljünk el egy olyan énekverset, amelyik erről szól.

Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom, ó, ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.
(295,2 dicséret)

Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, áldunk és magasztalunk azért, mert vállaltad ezt az életutat. Dicsőítünk, mert igaz, amit mondtál: leteszed a te életedet azért, hogy nekünk új életünk lehessen. Volt hatalmad letenni azt, és volt hatalmad újra felvenni azt.
Áldunk téged, és valljuk: te élsz és uralkodsz örökkön-örökké. Bocsásd meg, ha sokszor úgy gondolkozunk, úgy viselkedünk, mintha ez nem lenne igaz. Mintha te nem lennél, mintha ott maradtál volna arimátiai József sírjában, mintha nem lennének igazak ígéreteid, mintha valóban magunkra lennénk hagyatva ebben a nagy mindenségben. Köszönjük, hogy nem így van.
Köszönjük, hogy megígérted: velünk vagy minden napon a világ végezetéig. Szeretnénk ezt sokkal komolyabban venni. Szeretnénk ennek örvendezni, akkor is, amikor sokféle nyomorúság vesz körül bennünket, amikor sok veszedelem fenyeget minket, amikor akár minden bizonytalanná válik. Tudjuk, hogy ígéreteid akkor is bizonyosak. Áldunk téged ezért.
Hadd jelentsen ez mindannyiunk számára bátorítást. Tegyen ez minket állhatatosakká. Taníts minket ezzel a reménységgel imádkozni, és ezzel a hűséggel kitartani melletted. Így szeretnénk vállalni és megvallani téged az emberek előtt.
Kérünk, hogy ez a bizonyosság adjon az életünknek olyan tartást, olyan derűt, annyi reménységet, hogy mások számára is áldássá lehessünk.
Könyörgünk hozzád egyházunkért, gyülekezeteinkért. Szaporítsad azokat az üdvözülőkkel. Könyörgünk országunkért, népünkért. Adj népünknek lelki megújulást. Könyörgünk azokért, akik munka nélkül, kenyér nélkül maradnak, akiknek a szívét betölti a félelem, a csüggedés. Jusson el hozzájuk valami módon a te mentő szereteted.
Kérünk, legyen gondod mindannyiunk testi és lelki szükségeire. Kérünk, ebben a csendben segíts most magunkban őszintén folytatni az imádságot.
Ámen.