NEM VAGYOK MÉLTÓ

2008. január 27, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

De a százados ezt felelte rá: „Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám.”

Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, nem tudjuk, hogy hitünket milyennek minősíted. Szégyelljük magunkat, hogy egy pogány ember hitén még te is csodálkoztál. Mi pedig keresztyénnek valljuk magunkat, sokszor mégis kételkedünk a te igazmondásodban, lebecsüljük mindenható erődet, nem bízzuk magunkat rád. Légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!
Köszönjük, hogy ennek ellenére most is magad elé engedsz minket. Egyedül a te érdemedben bízva merészkedünk hozzád jönni. Egyedül ezzel a bizalommal merjük elsorolni a magunk nyomorúságait és hozzuk eléd másoknak a terheit.
Kérünk, ajándékozz meg minket most azzal, hogy ebben a csendben egészen személyesen szólsz hozzánk. Azt a gyógyító szót kérjük tőled, amit ez a százados kért és kapott meg annakidején.
Hisszük, hogy te ma is úgy tudsz megszólítani minket, hogy megtisztul, kiteljesedik, meggyógyul az életünk. Hisszük, Urunk, hogy ugyanaz a szó, amit te mondasz, ahányan vagyunk, annyiféleképpen jelenthet áldást nekünk.
Könyörgünk most hozzád különösen azokért, akik a közelmúltban veszítették el szerettüket. Kérjük, hogy az űrt, amit hagytak maguk mögött, te magad töltsd ki. Hadd tudjanak egész szívükkel odafordulni hozzád, életnek és halálnak, élőknek és holtaknak diadalmas Urához. Te adj nekik igazi vigasztalást, élő reménységet.
Te ajándékozz meg mindnyájunkat azzal a békességgel, amit ígértél a benned hívőknek, ami a te békességed, és amit te nem úgy adsz, ahogy a világ adja.
Segíts így figyelni most rád: nyitott szívvel, a te Lelkedtől megvilágosított értelemmel, s kérünk, tedd könnyűvé a neked való engedelmeskedést. Hadd legyünk valóban Isten gyermekei, akiket Isten Lelke vezérel.
Ámen.

Múlt vasárnap este ennek a történetnek az elejével foglalkoztunk. Láttuk, hogy ez a kapernaumi százados megragadta a kínálkozó alkalmat. Mihelyt Jézus a városba érkezett, azonnal felkereste Őt és előterjesztette a kérését. Láttuk azt is, hogy tudta, kihez beszélt, ezért szólította Jézust Uramnak. Ez egyáltalán nem volt természetes az ő helyzetében. Az is feltűnt nekünk, hogy milyen szeretettel beszél a szolgájáról, aki csak egy a sok közül, és neki mégis fontos. Úgy beszélt róla Jézusnak, mintha a fia lett volna: Az én fiacskám nagyon nyomorult és fájdalmai vannak.
Ez a kettő szükséges ahhoz, hogy közbenjárhassunk, mások nyomorúságait Jézus elé vihessük eredményesen, hogy igazán szeressük azokat, akiknek a nyomorúsága nekünk is fájni kezd, és így járunk közben értük, és tudjuk, hogy kihez beszélünk, amikor Jézus előtt leborulunk.
Aztán egymás mellé került ez a két szó: Uram — otthon… Próbáltuk megvizsgálni, hogy mi van nálunk otthon. Remélem, hogy akik itt voltak, azoknak az életében, otthonában azóta némi változás is bekövetkezett.
Folytassuk ezt a történetet, és ma is egyetlen mondatot, sőt egyetlen kifejezést emeljünk ki ebből. Miután Jézus kedvesen közli a századossal: elmegyek és meggyógyítom, ő így felel neki: „Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám.”
Nem vagyok méltó… Azt a kort, meg ezt a kifejezést ismerve, feltűnik nekünk, hogy három vallomás is belesűrűsödik ebbe. Egyszerű szavakat mond ez az ember, de a szíve mélyére tekinthetünk be.
Mindenekelőtt bizonyos figyelmesség, tapintat szólal meg ebben, de benne van ebben a mondatban az, hogy ennek a századosnak volt bűnismerete, sőt volt önismerete is. — Végül szeretnék majd szólni arról, itt a megterített asztalnál, hogy az úrvacsora szereztetési igéjében mindig elhangzik: aki méltatlanul veszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Mit jelent ez: méltatlanul?
1. Mit érthetett ez az ember azon: Uram, nem vagyok méltó, hogy az én házamba gyere, innen is meg tudod gyógyítani a szolgámat, csak szólj egy szót?
Ez a százados pogány ember volt. Tudjuk róla, hogy kereste Istent, szerette a zsidókat, tisztelte a vallásukat, sőt zsinagógát építtetett Kapernaumban. De ettől ő még pogány, vagyis vallási értelemben tisztátalan volt. És ha egy zsidó ember egy ilyennek a küszöbét átlépte, vallási értelemben ő is tisztátalanná lett, és csak bizonyos áldozatok, szertartások után tisztulhatott meg. A kapernaumi százados ettől akarja megkímélni Jézust. Aggódik Jézus miatt. Nem akarja kényelmetlen helyzetbe hozni, hogy utána megszólják, vagy ezeket a szertartásokat el kelljen végeznie. Nem akarja kényszerhelyzetbe hozni, hogy tisztátalanná váljék vallásilag. Ezért mondja: ne jöjj el hozzám, az neked kellemetlen lenne. Én nem szeretnék neked kellemetlenséget okozni.
Egyszerű figyelmesség és tapintat ez, mégis sokat jelent. Annyira hiányzik ez a fajta figyelem és tapintat sokszor a személyes érintkezéseinkből is, és a társadalmi életből is. Amikor valaki kész és képes a másik helyébe helyezni magát, megpróbál az ő fejével gondolkozni, az ő szemével látja a dolgokat, és azt akarja, hogy neki jó legyen. És nem akarja, hogy a másiknak valami kellemetlen vagy kényelmetlen legyen. Inkább ő lemond valami előnyről, csak ne okozzon senkinek ezzel semmi kellemetlenséget.
Azért kell itt megállnunk, mert abban az időben ez különösen nagy dolog volt, hogy ez a pogány ember így gondolkozott, és így beszélt. Mert kölcsönösen illett egymást gyűlölniük zsidóknak és pogányoknak. Ez volt az általános, ez volt az elvárás. A zsidók minden pogányt, vagy ahogy sokszor olvassuk: körülmetéletlent megvetettek. Nem tartoznak az Isten népéhez, egy sorba sorolták őket a bűnözőkkel, rablókkal, hazaárulókkal.
Viszont is így volt. A rómaiak hihetetlen gőggel lenézték a megszállt területeken lakókat, és különösen megvetették a zsidóságot a maguk furcsa vallásossága miatt, mert azt mondják: egy Istent tisztelnek, és annak az Istennek még csak egy valamire való szobra sincsen, szemben az ő sok istent imádó, csillogó vallásosságukkal. Horatius és Ovidius élcelődő, gunyoros verseket írt az ő vallásos gyakorlatukról.
Nos, ebben a világban adva van egy pogány, egy római, egy magas rangú katonatiszt, aki ilyen alázattal beszél Jézushoz, akiben ennyi figyelmesség, tapintat, sőt szeretet van. Aki nem érzi kötelezőnek magára azt a gyűlöletet, amiben ő is él. Aki szabad arra, hogy túllépjen ezen a társadalmi méretekben elharapózott előítéleten, és nem hajlandó gyűlölni a másik tábor tagjait. Szabad arra, hogy szeresse őket. Még akkor is, ha esetleg megjegyzéseket kell majd hallgatnia. Nem akar kellemetlenséget okozni a másiknak, még olyan áron sem, hogy emiatt ő kerül kényes helyzetbe, és őt érik majd bántó megjegyzések. A kapernaumi százados aggódik Jézusért, és ezért mondja: ne gyere el a házamba, mert ebből neked bajod lehet.
Ó, ha ez az indulat sokakban ott lenne, mennyire leomlanának válaszfalak, és mennyire épülnének hidak emberek között, népek között, csoportok között, felekezetek között! És mennyire kialakulna egy olyan nyelv, amit mindenki ért, a szeretet nyelve, és ezen a nyelven tudnánk egymással szót érteni, minden közös dolgunkat eredményesen megbeszélni.
Ne feledjük el, hogy ez a figyelmesség és tapintat nemcsak hívő keresztyének erénye. De akik hívő keresztyénnek tartják magukat, azoknak a szívében ennek ott kell lennie. Mert a mi Mesterünk és Megváltónk ilyen. Gondoljunk csak egész röviden Jézus legkényesebb, legnehezebb személyes beszélgetéseire, amikor megvetett embereket keresett fel. Mennyi figyelmesség, tapintat, gyöngéd szeretet árad belőle.
A samáriai asszonyt rekkenő hőségben, déli tizenkettőkor várja, és beszél vele, akivel már senki nem áll szóba a faluból. Ő tanító létére kedvesen és tisztelettel megszólítja, és úgy nyúl az életének a legfájóbb pontjához, hogy azt felvágja, mint egy gennyes kelést, de a másik kezében már ott van a gyógyszer, és amit megsebzett, be is kötözi. És ez az asszony meggyógyul, és misszionáriusként megy vissza azokhoz, akik őt megvetették, és hívja őket Jézushoz.
Vagy Zákeus, akit közutálat vett körül. Ellenségnek tekintették. Római kollaboráns, kiszolgálja az ellenséget. És Jézus nyilvánosan rehabilitálja őt. Nevén szólítja és a tömeg füle hallatára bejelenti, hogy megtiszteli ezt a megvetett embert a látogatásával. Ezzel kezdődik Zákeus gyógyulása, és azzal folytatódik, hogy kárpótolja azokat, akiket becsapott, pedig Jézus erről egy szót sem szól neki.
Emlékezzünk a tetten ért bűnös asszonyra, akinek a bűnét Jézus nem kisebbíti, de az alól az ítélet alól, amivel a vádolói büntetni akarják, kegyelmesen felmenti.
Vagy Pétert említem még. Milyen hihetetlen gyöngédség, gyógyító szeretet van abban, ahogy húsvét után beszél vele Jézus. Nemcsak azt nem mondja neki: ejnye, bejnye, mit csináltál péntek hajnalban, és végképp nem alázza, szégyeníti meg. A három kérdéssel emlékezteti a háromszoros tagadásra. De tudja, hogy azt Péter megbánta, mert keservesen sírt. Megbánt bűnökre pedig soha nem hivatkozik többé, és azok nem választanak el minket tőle, hanem megkapja Péter a feladatát: legeltesd az én juhaimat. Tisztázzák a múltat és egyértelmű lesz a jövője. Mégis tanítvány maradhat. Ez a jézusi lelkület.
Valami ebből jelent meg ennek a pogány századosnak a szívében, és sokkal több megjelenhet belőle a mi szívünkben. Azokhoz is, akikkel nap mint nap érintkezünk, akikkel egy fedél alatt lakunk, vagy egy levegőt szívunk a munkahelyen, sőt még az ellenség iránt is.
Ez a százados nem magát félti Jézustól. Nem azért mondja, hogy ne gyere hozzám, hanem Jézust óvja önmagától, és ez nagyon nagy különbség. Mi sokszor magunkat féltjük Őtőle. Ki ne derüljön a környezetünkben, hogy szimpatizánsai kezdünk lenni Jézusnak. Látványosan ne jöjjön a házunkba. Valahogy titokban csempésznénk be, vagy ha tiszteljük is tisztes távolból, maradjon csak messze, mert még megjegyzés érhet minket Őmiatta. A századosban ennek az ellenkezője volt: nehogy megjegyzésekkel bántsák Őt énmiattam.
2. A második, ami benne van ebben, hogy a maga tisztátalanságától is védi Jézust. Jézus közelében ő tudja, hogy tele van bűnnel. Jézus tiszta és szent, a szent Isten Fia, ő pedig bűnös ember, és a kettő együtt, egy fedél alatt nem tartózkodhat.
Ugyanaz az indulat ez, ami Péterben szólalt meg a nagy halászat után, amikor egész éjszakai hiábavaló erőlködést követően Jézus szavára megtelt a hajójuk hallal, és akkor Péter megdöbbenve ezt mondta: Uram, eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok. Ez nem az udvariasság gesztusa, nem elküldeni akarja magától Jézust. Ő nem mehet el, mert amíg ki nem kötnek, addig a hajóhoz van kötve, de egyszerre a bűnei jutnak eszébe. És mi juttatta eszébe a bűneit? Jézusnak a jósága. Az a nagy fogás, aminek a tanúja volt.
Sokszor nem az ítélet tör össze minket, hanem az a mérhetetlen jóság, az az érthetetlen kegyelem, irgalom, ami a mi Urunkból árad. Az Ő jóságát, szentségét, isteni hatalmát látva döbben rá Péter arra, hogy hiszen én tele vagyok bűnnel, és mi ketten itt egy hajóban? Ez képtelenség!
A százados ugyanerre gondol. Szó szerint úgy van a szövegben: az én fedelem alá ne gyere be. Mi nem szívhatunk egy levegőt, Uram. Hol vagyok én tőled? Te tiszta vagy, nekem pedig nagyon sok a bűnöm. Bűnismerete van ennek az embernek.
És van-e vajon nekünk? Olyan sokszor tapasztalom azt, hogy sokan általánosságban elismerik, még mondják is, hogy mindnyájan gyarlók vagyunk. De ha egy ilyen embernek a konkrét bűneit valaki szóvá meri tenni, kikéri magának és megsértődik. Nincs bűnlátása, bűnismerete. Mások bűneit szívesen elsorolja, de a magáét sokszor nem látja.
Isten különös ajándéka az, amikor egy embernek bűnlátást ad. Amikor annak látja az életében levő bűnöket, aminek Isten. Mert a bűnesetben az történt, hogy kivettük Isten kezéből az értékítéletet és azt mondtuk: ne Ő állapítsa meg, hogy mi jó és mi rossz, meg hogy egyáltalán van jó és rossz, azt majd mi eldöntjük Ő nélküle. Ez a bűnnek a lényege, az Isten elleni lázadás lényege. Majd én eldöntöm, majd én tudom.
Amikor valaki az Úr Jézus közelébe kerül, és az Ő jósága bevilágít az életébe, egyszeriben annak látja a dolgokat, aminek Isten. Az ellene való lázadást lázadásnak. A jót és az igazat jónak és igaznak.
Van-e nekünk bűnlátásunk, bűnismeretünk? Isten ajándéka ez mindig és Jézus azt tanította, hogy a Szentlélek segít el rá mindnyájunkat. „Amikor eljön a Szentlélek — mondja Jézus —, meggyőz titeket bűn, igazság és ítélet tekintetében” (Jn 16,8).
3. De itt még ennél is többről van szó, mert a bűnismeretnél több az önismeret. A bűnismeret azt jelenti: tudom, hogy vannak bűneim. Az önismeret azt jelenti: mindenestől bűnös vagyok. Aki bűnismeretre jut, az el tudja sorolni, hogy milyen rosszakat is szokott tenni. Aki önismeretre jut, az Pál apostollal együtt ezt mondja: tudom, hogy nincsen énbennem, azaz a testemben, semmi jó. Hogy még a legtisztább gesztusainkat is olyan sokszor megfertőzi valami, ami tisztátalan.
A mai napig emlékszem arra, hogy amikor kamasz koromban az Isten világosságába került az életem, és kezdtem látni a dolgokat Isten szemével, az ige világosságában, egyszer mennyire kétségbe ejtett az, hogy ami miatt mások megdicsértek, amögött milyen sok szenny lapul. Megdicsértek, hogy mennyit segítek anyukának, a szomszéd özvegy néninek, korrepetálom az osztálytársaimat, de amikor rádöbbentem arra, hogy emögött hiúság van, én ezt sokszor azért teszem, mert be akarom zsebelni a dicséretet, és ha elmarad, fel vagyok háborodva, és emögött versengés van, hogy engem dicsérjenek, a testvéremet ne. Vagy engem jobban dicsérjenek, mint a többieket. Micsoda szennyes dolog! Kívülről szépnek látszik, de nem tudtam, hogy emögött ez van. Magamat nem ismertem. Most Isten igéjének a világosságában ez kiderült. És ami kiderült, azt vallhatjuk meg bűnbánattal. És amit megvallottunk, arra kapunk bocsánatot, és attól ad a mi Urunk szabadulást.
Van-e nekünk már önismeretünk? Hadd kérdezzem így: mi a véleményed önmagadról? El szoktuk-e ítélni magunkat, amikor Isten ítélete szerint kiderül, hogy valami arra méltó?
Megint csak Péter példáját hadd hozzam, hogy mi a különbség a kétféle ismeret között. Péter éveket eltöltött Jézus közvetlen közelében. A rajongásig szerette Mesterét. Sokszor jó tanácsokat akart neki adni, meg is bírálta. Hitt benne, járt a tengeren az Ő szavára, és mégsem ismerte önmagát. A nagy halászat után rádöbbent, hogy neki vannak bűnei. De hogy ő mindenestől romlott, azt még nem hitte el. Annyira nem, hogy az utolsó vacsorát követően, nagycsütörtök este, amikor Jézus azt mondta: holnap reggelig mindnyájan elhagytok engem és megbotránkoztok bennem, akkor azt mondja Péter: lehet, hogy ezek igen, Uram, de én nem! Én kész vagyok veled, ha kell börtönbe, vagy a halálra is menni. És néhány óra múlva esküvel letagadta, hogy ismeri Jézust. És amikor megszólalt a kakas, eszébe jutott, hogy Jézus ezt előre megmondta. Jézus ismerte őt, de ő nem ismerte magát. Most derült ki, mennyi hitványság lapul a szívében, a rajongó szeretet mögött. És kimenvén onnan, keservesen sírt. Egy kemény férfi.
Mert azon csak sírni lehet, amikor kiderül nemcsak az, hogy szoktam bűnöket elkövetni, hanem az, hogy bűnös vagyok mindenestől. És ezután kerülhet sor arra, hogy valaki bocsánatot, sőt szabadítást kap ezekből a nyomorúságaiból.
Olyan jellemző, a másik evangélium leírja, hogy a kapernaumi százados szolgájának az érdekében a helyi zsinagóga vezetői is közbenjártak Jézusnál. Magyarázzák neki (szinte látjuk magunk előtt, olyan lelkesek): Uram, menj és gyógyítsd meg a szolgáját, mert ez az ember méltó arra, hogy megtegyed neki, mert szereti a népünket, és zsinagógát épített nekünk. Kórusban mondják, hogy ez méltó rá. Ő pedig csendesen azt mondja: Uram, nem vagyok méltó, hogy eljöjjél hozzám. Mert azok csak a tetteit látták, ő pedig önmagát ismerte.
Nem azt mondja: rosszak a cselekedeteim. Én nem vagyok méltó — és ez az ismeret sokkal több. Ebből lehet az igazi gyógyulás.
Olyan sokszor látom azt szomorúan, hogy emberek, akik őszintén érdeklődnek Isten dolgai iránt, éveken, évtizedeken át hallgatják az Ő igéjét, mégis úgy élnek, hogy ez az áttörés nem látható az életükben. Az, hogy Jézus valóban úrrá lett az egész gondolkozásuk, hétköznapi életgyakorlatuk, jellemük felett, hogy igazi, működő, szoros közösségük van az élő Krisztussal, és az áttörés hiányának az oka mindig az, hogy önismeretük még nincs.
Lehet, hogy néha még bűnvalló imádságot is el szoktak mondani, és ez is nagy dolog, ha valaki valamit már lát abból, ami Istennek utálatos az életünkben. De amikor Isten igéje és Szentlelke a szívünk mélyére világít be, és ott a rejtett zugok, bugyrok is világosságba kerülnek, és megjelenti a szívnek tanácsait — ahogy olvassuk —, világosságra hozza a sötétség dolgait, és ebből lesz igazi bűnvallás, és ezt követi az igazi bűnbocsánat és szabadulás, akkor következik be az, hogy valaki igazán Jézus tanítványa lesz. Ettől kezdve mindennél fontosabb neki az: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És ettől kezdve képes is azt cselekedni, mert kapja Isten Szentlelkét.
Mire vagyunk méltóak? Sokszor meglepő, hogy vannak emberek, akik bármi jóra azonnal alkalmasnak és méltónak találnák magukat. Múltkor egy kis közvélemény-kutatást végeztem e tekintetben. Kiderült, hogy sokan egyáltalán nem csodálkoznának, ha most mindjárt előléptetnék, megjutalmaznák, megdicsérnék, valami nagy elismerés érné őt, hiszen ők méltók arra is. Ezzel szemben, amikor a bűneink gyümölcsei beérnek, és a cselekedeteink méltó következményeivel találkozunk, akkor fel vagyunk háborodva. Erre vagyok méltó? Ennél többet érdemelnék emberektől is, meg Istentől is — mondják ezt sokan. Milyen hamisan ítéljük meg magunkat! És milyen világosan látta ez a százados, hogy mire méltó és mire nem. Azok csak mondják kedvesen, hízelgésből, hogy ez méltó, — én tudom, hogy nem vagyok méltó, de azt is tudom, hogy te innen is tudsz segíteni és meggyógyíthatod az én szolgámat.
Mi segít el valakit erre az igazi, helyes, az életünket kiteljesítő önismeretre? A rövidség kedvéért így mondom: ha odatalál egy ember Jézus Krisztus keresztjéhez. Jézus keresztre feszítése előtt azt kiabálta a tömeg: méltó a halálra! De amikor már keresztre feszítették azzal a két rablógyilkossal együtt, akkor elhangzott ott az egyikük ajkán néhány furcsa mondat. Ez az egyik lator kiigazítja a társát, és azt mondja: ne beszélj már olyanokat, amikkel gyalázod a mellettünk levő Mestert, Megváltót, mert mi a bűneink méltó büntetését szenvedjük, Ő pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett. Ezután Jézushoz fordul, hogy könyörüljön rajta, és ezt követően hangzik el ez a mondata Jézusnak: „Még ma velem leszel a Paradicsomban.”
Mert aki elfoglalja az őt megillető méltó helyét, és azt mondja: én megérdemlem a büntetést, mert rászolgáltam, az kap feloldozást és bocsánatot. Aki megalázza magát, azt emeli fel és magasztalja fel Jézus. Aki ki tudja mondani őszintén: Uram, semmi jót nem érdemlek tőled, egyedül kegyelmedben bízom, de abban bízom. Nem vagyok méltó. Az meghallja: megbocsáttattak a te vétkeid, eredj el békességgel.
Engedjük, hogy a szívünk mélyéig hatoljon az igének ez a tanítása! Gondoljuk végig, hogyan állunk ezzel a másokért aggódó figyelmességgel, tapintatossággal, aminek sokszor ára van. Van-e nekünk bűnlátásunk, és van-e nekünk önismeretünk. Ezt lehet kérni, és magamról tudom, hogy Isten az ilyen imádságot meghallgatja.
4. Röviden még arról, mit jelent az úrvacsora alkalmával elhangzó mondat, hogy aki méltatlanul eszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen.
Ebben a mondatban egészen másról van szó, mint amiről a most hallott történetben. Sokan arra gondolnak, hogy ez azt jelenti, hogy ha vétkeztem, akkor méltatlan lettem és akkor nem szabad úrvacsoráznom. Egyáltalán nem erről van szó. Itt egy egészen más kifejezést is használ a Szentírás. Nem azt írja itt Pál, amit a százados mond Jézusnak. Az azt jelenti, amiről szó volt: nem tartja magát méltónak. Ez a szó pedig azt jelenti, hogy nem megfelelő módon úrvacsorázik valaki. Tehát nem én vagyok méltatlan, hanem az a mód, ahogy úrvacsorázom nem megfelelő, ezért jobb, ha úgy nem úrvacsorázom.
Mi a megfelelő mód? Azt olvassuk közvetlenül előtte, hogy valahányszor úrvacsoráztok, az Úrnak halálát hirdessétek. Vagyis megfelelően az úrvacsorázik, aki tudja, hogy Jézusnak azért kellett meghalnia ártatlanul, mert én olyan sok bűnnel provokáltam Istent, rám várna a halálos ítélet; mivel azonban Ő helyettem is elszenvedte ezt az ítéletet, Isten engem már nem ítél halálra. Tehát az őszinte bűnbánat és a Jézus halálának erejébe vetett igazi személyes hit (hogy az énrám is érvényes), ez a kettő kell ahhoz, hogy valaki megfelelő módon úrvacsorázzék. Ha nem így úrvacsorázik, akkor nemcsak hogy nincs értelme számára az úrvacsorának, hanem csak szaporítja a bűneit, mert egy komoly, egyértelmű, szent cselekménnyel komolytalanul, felszínesen akar élni. Nem megfelelő módon.
Aki megsértődik, ha ráolvassák a bűneit, ne úrvacsorázzék, mert nincs mire bocsánatot kérnie. Aki tud sírni a bűnei felett, az jöjjön bizalommal. A legutóbbi úrvacsora alkalmával mondta valaki: képzelje el, még ma reggel is összevesztünk otthon. Mindnyájan készültünk az úrasztalához, és valami apróságon kipattant a vita, úgy szégyellem magam. Ugye, mi most nem úrvacsorázhatunk? Ez attól függ, hogy szégyelli-e magát és bocsánatot kér-e Istentől, vagy azt mondja: ez a legjobb családban is előfordul, éppen vasárnap reggel történt, mert akkor vagyunk otthon mindnyájan, akkor tudunk összeveszni. Így ne úrvacsorázzék. Ha fáj neki, és bocsánatot kér rá, és azt mondja: Uram, könyörülj rajtunk, hogy se vasárnap, se hétköznap, akárhányan vagyunk is otthon, ne marjuk egymást, hanem szeressük egymást, akkor úrvacsorázzék. Akkor megfelelő módon jön: bűnbánattal és hittel. Enélkül ítéletet eszik és iszik magának.
Vagyis összekapcsolva a két dolgot: aki a kapernaumi százados lelkületével jön úrvacsorázni, és azt mondja: Uram, nem vagyok méltó, de egyedül tőled várok segítséget, az jöjjön, mert az megfelelő módon, vagyis méltóképpen fog úrvacsorázni.
Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljük el a 477. ének 4-5. versét:

Méltók vagyunk, hogy kárhozatban hagyj,
De te, Uram, jó és irgalmas vagy,
Minden megtérőkhöz kegyelmed nagy;
Kérünk, abba minket is béfogadj.

Szent Fiadnak kiontatott vére
Lett lelkünknek váltsága és bére,
Tekints, kérünk, az Ő érdemére.
Bűneinkért ne vonj ítéletre.

Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, áldunk téged azért, mert ebben is te vagy a példa előttünk. Segíts minket személyválogatás nélkül mindenkit tőled kapott szeretettel szeretni. Tégy minket szabadokká erre. Ajándékozz meg minket ilyen figyelmes, tapintatos, másokat segítő, másokért aggódó szívvel.
Könyörgünk, Urunk, a te világosságodba hadd kerüljön az életünk, és ajándékozz meg minket tiszta látással, hogy bűnnek lássuk a bűnt, hogy komolyan merjük venni a te bűnbocsátó kegyelmedet, hogy téged is annak ismerjünk meg egyre inkább, aki vagy, és eljussunk helyes önismeretre is.
Köszönjük, hogy te ezzel nem kétségbe ejteni akarsz minket, hanem kiteljesíteni az életünket.
Könyörülj meg rajtunk, hogy világosan lássuk a tőled kapott feladatainkat. Lássuk és tudjunk élni azokkal a lehetőségekkel, amiket a benned hívőknek készítettél.
Így indulunk el a jövő hét útjára. Tudjuk, hogy te hűséges vagy, segíts, hogy mi is azok maradjunk hozzád.
Kérünk, hogy Szentlelked tegye számunkra különösen hangsúlyossá azt, amivel most akarod gyógyítani és gazdagítani az életünket.
Ámen.