14. ONÉZIMOSZ

2005. június 26, vasárnap

Lekció: 

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

Az én egész helyzetemet megismerteti majd veletek Tükhikosz, a szeretett testvér, a hű diakónus, szolgatársam az Úrban. Őt éppen azért küldtem hozzá-tok, hogy megismerjétek körülményeinket, és hogy megvigasztalja szíveteket. Vele megy Onézimosz is, a hű és szeretett testvér, aki közületek való. Ők tehát mindent tudatnak veletek, ami itt történik.

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, szeretnénk megvallani mindenekelőtt, hogy bízunk benned. Szégyelljük, hogy sokszor mégis bizalmatlanok vagyunk. Rágja a bizalmatlanság férge a benned vetett bizalmunk és hitünk gyökereit, de mi szeretnénk mindig újra melletted és a beléd helyezett bizalom mellett dönteni.

Köszönjük, hogy aki benned bízik, azt nem hagyod megszégyenülni. Sok próbán viszed át azokat is, de újra és újra megdicsőíted magadat. Köszönjük, hogy igaz, hogy hat bajunkból kimentesz és a hetedikben sem érhet a veszedelem.

Köszönjük, hogy az elmúlt héten is tapasztaltuk közelségedet, hatalmadnak és gondoskodó szeretetednek sok jelét. Köszönjük, hogy valóban gazdag vagy a kegyelemben és bővölködsz a megbocsátásban.

Bocsásd meg, Urunk, hogy oly nagy szükségünk van erre. Olyan könnyen és oly sokféleképpen vétkezünk ellened és egymás ellen.

Kérünk, segíts növekedni a neked való engedelmességben, igéd szerinti gondolkozásban. Kérünk, hogy Szentlelked formálja a jellemünket, és adj szabadulást minden velünk született jellemtelenségtől, jellemhibától, akaratgyengeségtől. Minden olyan, a régi természetünkhöz kötődő bűntől, minden ismétlődő tisztátalanságtól, amit sokszor csak látunk, és mégis tovább cipeljük magunkban.

Könyörülj rajtunk, hogy ne hiába legyünk itt most se. Kérünk, hogy ne csak némi ismeretet gyűjtsünk, és ne csak arra vágyjunk, hogy egy kicsit megnyugodjunk, hanem tégy minket igazán nyugtalanokká a bűneink miatt, és engedj igazi békességre jutnunk a te nagy kegyelmedben.

Szólj hozzánk az igén keresztül. Ha nem te szólsz, Urunk, a szó fülig, ha érhet, és akkor nem sok értelme volt, hogy felkeltünk és ide törekedtünk. De ha a te életünket formáló szavad eljut a szívünkig, akkor az minden áldozatot megér.

Magasztalunk Jézus Krisztus, hogy az igazi nagy áldozatot te hoztad meg azért, hogy ne maradjunk ilyenek, hanem Isten gyermekeivé legyünk, és járjunk is elhivatásunkhoz méltóan.

Dicsőítünk téged a kereszten bemutatott áldozatodért, és kérünk, hogy annak az erejét hadd tapasztaljuk meg mi is, ma is.

Ámen.

Még egy olyan kicsi szolgáról legyen szó ma, akin keresztül Isten nagy dolgokat vitt véghez, és akinek az egyszerű, de hiteles példája máig világít és segíthet minket is különböző élethelyzetekben helytállni. Ő ez a bizonyos Oné-zimosz.

Ő annyira kicsi ember volt, hogy sokak szemében nem is számított embernek, csak beszélő szerszámnak, hiszen rabszolgaként dolgozott a kolosséi gyülekezet vezetőjének, Filemonnak a házában.

Egy alkalommal meglopta a gazdáját és megszökött. Ezt követően valahogy, nem tudjuk hogy, elkerült oda, ahol Pál apostol éppen börtönben volt, és Pál Jézushoz vezette ezt a fiút. Onézimosz megtért. Örömében és hálából elkezdett segíteni ott az apostolnak, amit tudott. Az idős, beteg Pálnak erre szüksége volt és örült neki.

Csakhogy Isten gyermekei soha nem szoktak itt megállni, hanem egyszer csak rájött az apostol, hogy nem becsületes dolog a más szolgáját ingyen igénybe venni. Onézimosznak vissza kell mennie jogos gazdájához. Igen ám, csak ez Onézimosz számára életveszélyes vállalkozás volt, mert abban az időben, ha megkerült egy szökött rabszolga, a legtöbbször — már csak elrettentés végett is — kivégezték, vagy jobb esetben megbélyegezték a homlokán, és egész életében a legkeservesebb munkákat kellett végeznie.

Igaz, hogy Filemon keresztyén ember, valószínű nem ütteti le a fejét azonnal Onézimosznak, de valamit neki is tennie kell, mert egy tolvaj szökevényt meg kell büntetni, már csak a közvélemény miatt is.

Kiszámíthatatlan, hogy mi vár Onézimoszra otthon. Mi legyen most? Az biztos, hogy helytelen, ha Onézimosz továbbra is Pálnak szolgál. Erről Pál meg volt győződve. Ugyanakkor féltette lelki gyermekét, akit itt már ilyen kedves és sokatmondó szavakkal illet, hogy hű és szeretett testvér. És féltette Filemont is, nehogy valami olyat tegyen, ami nem méltó keresztyén emberhez. Ezekben a kényes, nehéz helyzetekben szokott Isten Szentlelke bölcsességet adni azoknak, akik tőle kérik és várják ezt.

A megoldást abban találták meg, hogy éppen akkor indult Kolosséba ez a Tükhikosz nevű diakónus, akitől a Kolosséba írt levelet küldte Pál a gyülekezetnek. Írt tehát Pál még egy levelet személyesen Filemonnak, személyesen Onézimoszról és ezt a levelet is elküldte tőlük. És Tükhikosz kíséretében a két levéllel a kezükben Onézimosz is visszaindult Kolosséba.

Mi volt mindebben a szerepe Onézimosznak? Ez az, amiből sok mindent megtanulhatunk. Mindenekelőtt az, hogy ennek a fiatal keresztyénnek meg kellett tanulnia, hogy attól kezdve, hogy valaki Jézus Krisztus tanítványa lesz, minden döntését hitben és hitből kell meghoznia. Egészen új alapokra helyeződik az élete. Egészen új szempontok szerint mérlegel, és más dönti el azt, hogy valamit tesz vagy nem tesz. Ez hitbeli döntés volt, és azt követelte Onézimosztól, hogy haza merjen menni.

Aztán meg kellett tanulnia, hogy az Isten országa rendjéhez kell igazodnia minden tekintetben. A régi gondolkozása szerint mondhatta volna azt, micsoda mázli, hogy éppen Pál apostolhoz vezetett az útja. S milyen nagy ajándék, hogy ott megismerhette az Úr Jézust. Nosza, itt ő el is éldegél, még jót is tesz: szolgál az apostolnak. Még büszke is lehet rá, hogy ha az óembere még eléggé virulens. Megúszta a szökést és annak következményeit.

Csakhogy az Isten országa rendjétől ez a régi és sokakra jellemző gondolkodás teljesen idegen. Mert akinek rendeződik a kapcsolata az élő Istennel, annak rendeznie kell minden egyéb dolgát is, ami még a régi életéből visszamaradt. Az emberi kapcsolatait is megtisztítani, megszakítani, vagy megújítani, az anyagi ügyeit is, és minden egyebet, ami még rendezetlen.

Na, de itt megszólal megint a régi gondolkozás, hogy ez igen veszélyes dolog. Az Isten sem kívánhatja azt, hogy a megtérése után egy fiatal hívőnek mindjárt szenvedni kelljen, esetleg börtönbe kerülnie, vagy ki tudja miket elhordozni.

Onézimosz azonban látta Pál apostol eltökéltségét. Látta, hogy Pál számára bármilyen kényes is ez a helyzet, de maga a feladat rendkívül egyszerű. Mert Onézimosz Filemon szolgája, akkor Filemonnak kell szolgálnia. Onézimosz Filemon tulajdona, akkor nem használhatja őt más senki. És Onézimosz meglopta Filemont, ezt Filemonnak valahogy meg kell téríteni. Ha Onézimosz nem tudja, akkor majd megtéríti Pál, ezen meg ne bukjon a vállalkozás, de neki akkor is haza kell mennie.

Az a kis levél, a Filemonhoz írt levél, ami itt van a Bibliában, tulajdonképpen egy váltó. Ezt írja benne Pál apostol: „… magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. Döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen.” És most jön a váltó: „Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel. Én, Pál, saját kezemmel írom ezt, megadom neked!” (Fil 18-19).

Ezt is rendeznie kell Onézimosznak, s ha nem tudja önerőből, majd segít a lelki atyja, latba vetve minden lehetőségét.

Onézimosznak meg kell tanulnia azt is, hogy mostantól kezdve minden dolgát, önmagát, az egész jövőjét is arra a Jézus Krisztusra kell bíznia, akinek a tulajdona lett, akinek a szolgájává, rabszolgájává lett — Pál apostol többször kezdi így a leveleit, hogy én, Pál, a Krisztus Jézus rabszolgája — és akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Nyugodtan bízza Jézusra, hogyan zajlik le majd ez a találkozás otthon, Kolosséban. Nem kell előre filozofálni, találgatni, aggodalmaskodni, elképzelni különböző lehetőségeket. Bízni kell, majd Ő elrendezi. Tudniillik neki Filemon szívén is hatalma van, nemcsak Onézimosz drága neki. Az Ő kezében minden ember szíve olyan, mint az edényben a víz, ahogy a Példabeszédek könyvében olvassuk, amerre billenti az ember, arra löttyen az a víz. Isten így bánik az emberek szívével, gondolataival és akaratával.

És Filemon sem tehet akármit már Onézimosszal. Egyáltalán semmi nem történhet Onézimosszal véletlenül az Ő gazdájának, és új Urának, Jézus Krisztusnak az akarata nélkül. És ha mégis börtönbe csukatják? Akkor tudnia kell, hogy megérdemelte. Semmi rendkívüli nem történt. Örüljön, hogy csak ekkora büntetést kap, és ott a börtönben is Jézus Krisztus tanítványának kell maradnia, ahogy látta az öreg Páltól, aki ott is az volt, és ott is embereket vezetett Jézushoz. És ameddig ott kell lennie, addig ott kell helytállnia. Egyáltalán semmi végzetes baj vele már nem történhet.

Könnyű ezt így elmondani, de ha egy kicsit beleéljük magunkat ebbe a helyzetbe, akkor nem lehetett még sem könnyű ez Onézimosznak. Kellett ehhez bátorság, alázat, engedelmesség, és mindenekfelett feltétel nélküli bizalom abban a Jézusban, aki az eseményeket igazgatja, és akinek az Övéire gondja van.

Kellett bátorság ahhoz, hogy megálljon a meglopott és becsapott Filemon előtt. Kellett alázat, mert az, hogy ők testvérek lettek a Krisztusban, nem változtatott azon, hogy rabszolga maradt, és nem lehet az előbbivel visszaélni. Kellett engedelmesség, hogy amit az öreg Pál, az ő lelki vezetője mond az ige szellemében, az ige iránti tiszteletből, meg a lelki elöljárója iránti becsülésből akkor is megteszi, ha fél tőle.

Némelyek szemére vetik Pál apostolnak, hogy ilyen könnyen beletörődött a rabszolgaság intézményébe és nem lázított ellene. Nem lázított ellene, de nem törődött bele. Tudniillik Pál éppen az evangélium erejével vette fel a harcot ez ellen az embertelen rendszer ellen. Az új életet kapott Filemonok, meg a Jézus Krisztus rabszolgáivá vált Onézimoszok, meg a kettőjük között alapjaiban megváltozott kapcsolat volt az az egészen új a keresztyénségben, ami végül is belülről repesztette szét a rabszolgaság intézményét. Mert egészen elképzelhetetlen volt az, amit itt Pál leír, és amit Filemontól kér.

Ezt olvassuk a Filemonhoz írt levél 10. versében: „Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onézimoszért, aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet …” És mit kér tőle a későbbiekben? Ez az, ami egészen forradalmi. „Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred.”

Micsoda? Egy szökött tolvaj rabszolga, aki egy idő után előkerül, az szeretett testvére legyen annak, akit meglopott, és akinek a rabszolgája? Ennyire átminősíti a kapcsolatokat az újjászületés. Mert ebben a néhány mondatban, amit most olvastam, a kulcsszó ez: az Úrban. Filemon, te is az Úrban találtad meg az új életet, Onézimosz ugyanabban az Úr Jézus Krisztusban ugyanolyan új életet kapott. Ti testvérekké lettetek. Ez nem teszi semmissé azonnal az eddigi társadalmi kapcsolatokat és ellentéteket, de próbálj meg ennek a szellemében viselkedni. Ez egészen forradalmian új volt akkor, és ez a szellemiség repesztette szét azt a kősziklát, amit említettem.

Persze Onézimosznak nemcsak egy levelet kellett átadnia, hanem az életének valóban bizonyítania kellett azt, hogy megváltozott. Úgy kellett élnie is, hogy Filemon kénytelen legyen megállapítani: ez a gyerek valóban az Úrban van. Benne is él hit által Krisztus, és az új élete hitelesíti mind azt, amit Pál apostol mondott. Tehát nem csak a levél beszél Onézimosz megtéréséről, hanem Onézimosz élete is levéllé válik, amelyik hitelesíti mindazt, amit az apostol leírt.

Ez érdekes gondolat, amit az apostol többször felvet a leveleiben. Talán a legfrappánsabban a Korinthusba írt második levél 3. részében. A korinthusiak kétségbe vonták azt, hogy Pál valóban Jézus megbízásából, valóban tőle kapott üzeneteket hirdet Korinthusban. Erre Pál nem érvel, nem sértődik meg, nem hagyja faképnél őket, hanem a következőket írja. „Elkezdjük-e ismét ajánlani magunkat? Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek hozzátok szóló vagy tőletek kapott ajánlólevelekre? A mi levelünk ti vagytok, amely be van írva szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. Mert nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagyok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva, és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira.” (2Kor 3,1-3).

Vagyis azt mondja Pál, hogy nem hozunk az előző gyülekezetekből ajánlóleveleket, hogy bízzatok bennünk, és higgyétek el, hogy amit mondunk, azt nem mi találtuk ki, hanem a szolgálat Ura bízta ránk. Nézzetek körül a gyülekezetben: akik befogadták ezt, amit mondtunk, azoknak az életét Jézus Krisztus megváltoztatta. Ez a bizonyíték. Ti vagytok az ajánlólevél, az újjászületettek hitelesítik azt, ami elhangzott.

Nagy dolog, hogy ha valaki csakugyan úgy tud élni, hogy akár szavak nélkül is prédikál az élete. Feltétlenül kell, hogy szóval is tudjunk bizonyságot tenni Jézusról, hiszen a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. De van olyan, amikor valaki már nem tud beszélni, és mégis Jézusra mutat.

Ismertem valakit, sokáig látogattam egy kórházban, aki úgy élt ott valóban, mint Jézus Krisztus tanítványa. Amikor meghalt, nemcsak a kórterem, az egész osztály gyászolta. Nem tudtam, hogy meghalt. Mentem volna látogatni, és nem tudtam, mi van itt. Sírnak a nővérek, szótlan a kórterem, nincs beszélgetés. Láttam, hogy üres az ágya. Elmondták, hogy az utolsó napokban már egyáltalán nem tudott beszélni, de nekem fogalmam nincs arról, hogy ők kit veszítettek el. (Senki rokona nem volt ott.) És hogy mennyire hiányzik, és ők nem tudnak szóhoz jutni és beszélni sem, mert — és akkor sorolták tulajdonképpen nem is a tetteit, nem is elsősorban azt, hogy vizet vitt ahhoz, aki még nem tudott felkelni a műtét után. Ezek nagy segítségek egy kórteremben. De valami olyan áradt ebből a néniből, amit ott mindenki érzékelt, hogy erre a többletre lenne szükségünk, s íme, ez itt van. Tapasztalati valóság. És amikor elment, akkor íme, ez nincs. És üresség maradt a helyén.

Tudunk-e úgy élni, hogy akár szavak nélkül is Jézusra mutasson az életünk, ajánlólevél legyen, evangélium legyen, és azt követően sokkal hitelesebben tudjunk esetleg szólni is a mi Urunkról?

Onézimosz esete egyebek között azt a kérdést is felveti, amit Akvilánál és Priszcillánál csak megemlítettünk, hogy nem az a fontos mindig, hogy mit tesz valaki, vagy mit mond, hanem, hogy kicsoda az illető valójában. Ez a felszínes, primitív, materialisztikus gondolkozás, ami körülvesz bennünket, csak azt tartja fontosnak, hogy valaki mit tesz. A teljesítményei adják meg egy ember értékét. S ha már nem tud teljesíteni, öreg, beteg, vagy még kisgyerek, nincs értéke, csak gond, teher, tehát nem kell. Szabadulni kell tőle. Teljesen torz, beteges gondolkozás.

A Biblia azt mondja: az a döntően fontos, kicsoda valaki. Mi árad belőle, ha meg se szólal, ha meg se mozdul. Amikor megszólal és megmozdul, akkor ennek megfelelően tegye azt is. Legyen hiteles élete. De hitelesen cselekedni és beszélni csak az tud, aki hiteles ember. Akiben valóban él hit által Krisztus. És a Krisztus jó illata árad belőle — ahogy szintén Pál apostol írja a Korinthusi levélben.

Mielőtt az úrasztalához jövünk, három kérdésre válaszoljunk magunkban ma becsületesen.

1. Merem-e jézusi módon intézni a dolgaimat? Merek-e jézusi normák szerint gondolkozni és cselekedni? Úgy, mint ahogy Pál apostol ott a börtönben. Egyszer csak rájön, hogy valamit nem jól teszek. Ez nem helyes, hogy másnak a szolgája nekem szolgál úgy, hogy ő nem is tud róla. Ezt nem lehet tovább folytatni. Na de ez kényes, nehéz, megoldhatatlan feladat. Nem megoldhatatlan. Ezt meg kell oldani, mert semmit nem akarok úgy tenni, ahogy az nem kedves az én Uramnak.

Nem könnyű ám ez. Vállalkozóknak nem kell magyarázni, hogy ez mennyire nem könnyű. De egyikünknek sem könnyű egy ilyen istentelen világban, ahol sokan azért boldogulnak, mert megszegik nemcsak az Isten törvényét, azt nem is ismerik, és nem is tisztelik, hanem az állami törvényeket. Attól lehet boldogulni, ha kijátszod. Erre jövünk mi, és a Szentírás alapján azt mondjuk, hogy minden helyzetben szeretnénk jézusi módon gondolkozni, dönteni és cselekedni. Aki ezt megpróbálja, lehet, hogy nehezebben fog boldogulni, de meg fogja tapasztalni, hogy ugyanúgy, ahogy Onézimosznak, Jézus Krisztus ma is ad az ilyeneknek bátorságot, alázatot, engedelmességet és benne vetett bizalmat. Merjük-e ezt megkockáztatni, és ami éppen most nem ilyen tiszta, nem jézusi az életünkben, azt merjük-e ilyen alapra helyezni?

2. A másik kérdés: beszédes élet-e az életünk? Beszél-e az életünk arról a többletről, akár szavak nélkül is aki Jézus, akit Ő jelent már nekünk? Bekövetkezett-e ez a forradalmi változás az életünkben, amit a Biblia újjászületésnek, Jézus Krisztus felülről való nemzésnek nevez? Beszédes életté vált-e az életünk?

Milyen céllal jövünk például az istentiszteletre? Olyan sokan azt mondják: szeretnék egy kicsit megnyugodni. Ilyet Isten nem ígér. Ő nem egy kicsit megnyugtat minket. Jézus azt mondja: „Az én békességemet adom nektek. Nem úgy, mint a világ adja.” Ő sokkal többet ad. Ne érjük be ilyen kevéssel. És azt mondja: az ő igéje sziklazúzó pöröly, és kétélű éles kard, ami elhat a szívnek és a velőnek a megoszlásáig, és megítéli a gondolatainkat is, meg a szívnek az indulatait. És itt a megítéli: kettéválasztja. Ez tiszta, ez tisztátalan, ahogy Pál egyszer csak rájött, hogy ez tisztátalan. Onézimosz ne nekem szolgáljon, hanem a gazdájának.

Mindennapi tapasztalatunk-e ez, hogy Isten így beszélhet velünk? Ettől lesz beszédessé az életünk, ettől fog megtisztulni. Ennyi templomba járás után nem kellene-e már végre valóban áttörnie az evangéliumnak a páncélunkon, kilépni valamiféle langyos, jó szándékú vallásoskodásból, és ezt a forradalmi változást átélni? Jézus az én Uram, és egy Jézus nélküli világban az Ő tanítványaként akarok élni. Nem is tudom előre, hogy ez mit jelentene, de Ő erre hívott el, aztán majd lépésről lépésre Ő nemcsak világossá teszi, hanem erőt is ad hozzá.

Az első kérdés az volt: merünk-e mindenben jézusi módon gondolkodni és cselekedni? A második: beszél-e a puszta létünk másoknak Jézusról? Ha nem, akkor nem azzal kell foglalkozni, hogy mit teszek, és mit mondok, hanem, hogy ki vagyok.

3. A harmadik egy fontos párhuzam. Hisszük-e, hogy Jézus Krisztus ugyanazt tette velünk, amit Pál apostol Onézimosszal. Onézimosz halálra méltó bűnt követett el. Pál apostol azonban levele által elkíséri őt Filemonhoz, és kegyelmet kér a számára. Onézimosz viszi a kegyelmi kérvényt a kezében, hogy fogadja őt vissza.

Velünk ugyanez történt. Mindent elkövettünk azért, hogy Isten igazságos ítélete sújtson. Akkor mellénk szegődött Jézus, és kérleli az Atyát, hogy bocsásson meg nekünk, sőt fogadjon vissza gyermekeivé. Hisszük-e azt, hogy egyedül Jézusnak köszönhető, hogy amikor Isten elé járulunk, nem az igazságos Isten büntetésével találkozunk, hanem a kegyelmes Isten bocsánatával? És tudunk-e, akarunk-e ebből a kegyelemből élni?

Ezért van megírva az úrvacsora szereztetési igéjében, hogy ilyenkor mindig „az Úrnak halálát hirdessétek.” Miért? Mert egyedül Jézus Krisztus golgotai kereszthalála volt az az áldozat, amit Isten érvényes fizetőeszközként elfogad mindannyiunk tartozásának a törlesztésére. Amit itt Pál ír, hogy én megfizetem neked, amivel ő károsított meg, erről olvasunk Jézussal kapcsolatban is. Ő fizette meg a kereszten azt, amivel mi megloptuk Istent, s amivel meglopjuk talán folyamatosan. Meglopjuk az Ő dicsőségét, nem adjuk meg az egyedül neki kijáró imádatot, a bizalmat, engedelmességet stb. Jézus kifizette ezt a mi tartozásunkat. Hisszük-e ezt igazán?

Jó lenne kíméletlen becsületességgel megvizsgálni és nem mindjárt azt mondani: persze, konfirmáción is volt erről szó. Sokszor van erről szó, de be van-e írva a szívünk hústáblájára — ahogy olvastuk most a Bibliában. Mert ha ez be van írva, akkor lesz az életünk olyan hitelesítő levél, amelyik szavak nélkül is beszél másoknak Jézusról, és akkor lesz erőnk az élet kényes helyzeteiben is megmaradni Jézus tanítványának, és olyan módon cselekedni, ahogy azt Ő mondja.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus magasztalunk azért, hogy utánunk jöttél a mennyei dicsőségből, hogy minket visszavezess a mennyei Atyánkhoz.

Köszönjük, hogy kinyitottad a mennyország kapuját, amit mi olyan nagy bőszen becsaptunk magunk mögött, amikor hátat fordítottunk Istenünknek, és utat tapostál innen odáig, sőt köszönjük, hogy te magad vagy az út, és visszatalálhatunk elveszített mennyei otthonunkba.

Köszönjük, hogy ez nemcsak majd valamikor, a halálunk után esetleg következik be, hanem itt már most bekövetkezhet.

Könyörülj rajtunk, hogy mindannyiunk életében hadd legyen ez valóság. Könyörülj rajtunk, Urunk, hogy ne csak hallgassuk az erről szóló örömhírt, hanem legyen az bevésve a szívünkbe. Formáljon át minket belülről, és tegyen szabadokká a neked való engedelmességre, és adjon bátorságot, hogy amikor kell, megnyissuk a szánkat is, és te adjál szót szánknak megnyitásakor, hogy ne szégyelljünk téged és az evangéliumodat, hanem tudjunk hitelesen képviselni és dicsőíteni.

Kérünk, Urunk, beszélj velünk ma még ezekről a dolgokról. Segíts el minket a valóság meglátására, és egyértelmű, nyugodt, bátor döntésekre. Hisszük, hogy mindehhez te adsz nekünk erőt.

Szeretnénk megköszönni a mögöttünk levő tanévet. Köszönjük a tanítók és tanárok hűségét. Köszönjük, hogy a benned hívő diákok sokszor tapasztalhatták kegyelmes jelenlétedet. Kérünk, tedd mindannyiuk számára gyümölcsözővé, hasznossá a szünidőt.

Könyörgünk hozzád azért a soksok csendeshétért, konferenciáért, ami ezen a nyáron is lesz. Kérünk, adj megelevenítő, újjáteremtő igét, és teremtő Szentlelked munkálkodjon ezeken az alkalmakon.

Könyörgünk hozzád a lábon álló vetésért. Oly sokszor elmondjuk, hogy „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…”, és mégsem vesszük komolyan, hogy minden falat kenyér a te ajándékod. Kérünk, őrizd meg, és add, hogy kenyér legyen a gabonából.

Könyörgünk azokért, akiknek víz alatt van még mindig a vetésük, és az idén nem fognak aratni. Add meg az ő mindennapi kenyerüket is, akár úgy, hogy mi megosztjuk velük.

Könyörgünk hozzád betegeinkért. Oly sokan szenvednek sokféle bizonytalanság között. Tanítsd őket benned bízni.

Könyörgünk azokért, akik ezen a héten álltak meg ravatal mellett. Add a szívükbe az egyetlen igaz vigasztalást, amit te tudsz adni mindazoknak, akik benned bíznak.

Kérünk, segíts az egész mai napunkat megszentelni, és add, hogy itt az úrvacsoránál senki ne legyen, aki méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát.

Ámen.