7. LÍDIA

2005. március 06, vasárnap

Lekció: 

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatírá-ból való bíborárus is, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond.

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk téged imádságunkban is a te örök irgalmadért, amire oly nagy szükségünk van. Megvalljuk bűnbánattal, hogy az elmúlt héten is sokféleképpen vétkeztünk ellened és egymás ellen.

Bocsásd meg, hogy oly könnyen megszegjük parancsaidat, és oly sokszor régi természetünk uralkodik még rajtunk. Köszönjük, hogy ezen lehet változtatni. Köszönjük neked az újjáteremtés lehetőségét. Köszönjük, hogy igéddel ma is egészen át tudsz formálni mindannyiunkat.

Könyörgünk hozzád, hadd történjék meg ez a csoda közöttünk is sokakkal, amiről itt most olvastunk, hogy miközben hallgatjuk az igét, te megnyitod a szívünket és az ige nemcsak a fülünkig ér, hanem új értelmet is teremt bennünk, és egészen átformál belülről. Urunk, rászorulunk erre. Alázatosan kérünk, végezd bennünk ezt a te munkádat most is.

Ámen.

Sorozatunkban ma Lídiáról lesz szó. Ő nagyon elfoglalt üzletasszony volt, aki elsőként fogadta be a Krisztusról szóló evangéliumot Európában, és akinek a háza az első missziói és gyülekezeti központ lett ezen a kontinensen.

Tetszett az Istennek, hogy erre a történelmi feladatra egy egyszerű asszonyt válasszon ki. Ez az asszony azonban használható eszköz volt az Ő kezében. Áldottak azok az asszonyok, akik így, mint ő, mindent alárendelnek Isten akaratának és így használhatja őket arra, amire akarja.

Ki volt Lídia, mit tudunk meg róla a Szentírásból?

Filippiben lakott, de nem ott született. Abban az időben még nagyon kevesen születtek Filippiben, mert fiatal város volt. A császár oda telepítette a leszerelt római katonákat. Ezek a veteránok alkották Filippinek a lakosságát, és ők rendkívül büszkék voltak római voltukra.

Lídia egy kis-ázsiai városban, Thiatírában született, amely város hí-res volt egy speciális iparágról. A közelben sok bíborcsigát fogtak, a belőlük készült anyaggal, megfestették a gyapjúfonalat, és az ebből készült ruhaanyag és készruha igen drága cikk volt. Lídia ilyenekkel kereskedett. A bíbor luxuscikknek számított, úgy hogy Lídia minden bizonnyal jómódú asszony volt. Nyugodtan mondhatnánk, hogy független, önálló vállalkozó, akinek üzlete van a Váci utcában és családi háza valahol a városban. Hiszen olvastuk, hogy egy nagyobbacska háza is volt, ahova azután meghívta az apostolokat.

Ezen kívül még azt tudjuk róla, hogy istenfélő asszony volt. Ez a kifejezés arra utal, hogy pogányból zsidóvá lett hívő volt. Nem érte be a maga pogány vallásosságával, kevésnek találta azokat a bálványokat, amiknek a tiszteletére megtanították. Többre vágyott. Az igazi után sóvárgott. Úgy látta, hogy az, amit Izráel vallása ad, több, mint amiben felnőtt. Ezért aztán minden szombaton a hozzá hasonló istenfélő asszonyokkal kijárt a Filippi határában levő kis folyócska partjára, és ott elmondták az előírt imádságokat.

Vajon csak megszokásból mentek ki, vagy hűségből? Vagy ennyire tele volt a szíve az igazi, az élő Isten keresésével? Ezt a vágyat is Isten oltja az emberek szívébe. Mindenesetre ez a néhány asszony Isten törvénye szerint cselekedett ott a pogány tengerben, mert a szombatot mindig megtartották.

Ez egyáltalán nem volt veszélytelen vállalkozás, hiszen aznap be kellett zárnia az üzletet, és emiatt, meg egyáltalán a kegyességük miatt különféle megjegyzések is érhették őket. Ezek a veteránok rendkívül patrióták voltak, és mindent, ami eltért az ő gyakorlatuktól, megvetettek. Amikor később Pál apostolék is elkezdik a munkájukat a városban, akkor ezt olvassuk: Az elöljárók elé vezették őket, és ezt mondták: „Ezek az emberek felforgatták városunkat. Zsidók lévén, olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk.” (16,20-21).

Ilyen légkörben ment ki ez a néhány istenfélő asszony minden szombaton a városon kívülre és közösen imádkoztak. Úgy látszik ezt Lídia is vállalta.

Ezen a szombaton azonban váratlan vendégek érkeztek és Lídia lelki fejlődését ehhez a három címszóhoz szeretném kapcsolni: egy nevezetes szombat, mit cselekedett Isten, és hogyan válaszolt erre Lídia?

1. Mi történt ezen a nevezetes szombaton?

Megjelent — miközben ők imádkoztak — négy, számukra ismeretlen zsidó férfi, akik leültek közéjük, és a legtermészetesebb módon, bekapcsolódtak a nekik is ismerős imák elmondásába. Utána pedig az egyikük elkezdett beszélni. Mivel Pál apostol saját bevallása szerint is mindig, mindenütt elsősorban a megfeszített Krisztusról szólt, az asszonyoknak is Krisztusról beszélt. Az asszonyok pedig hallgatták. Hallgatni azonban többféleképpen lehet. Azt olvassuk: Lídia másként hallgatta a Krisztusról szóló beszédet, mint a többiek.

Van itt egy olyan ige, aminek az igemódja arra utal, hogy Lídia nagyon hallgatta azt, ami ott elhangzott. Nagy figyelemmel, teljes odaadással. Itta minden szavát ennek az idegen embernek. És miközben ilyen figyelmesen hallgatta, egyre teljesebb bizonyosság támadt benne, hogy ez az, amire ő vágyott. Ez hiányzott neki eddig. Ezt kereste. Erre van neki nagy szüksége. És ez, ahogy itt elhangzik, igaz. S miközben hallgatta Pál bizonyságtételét, hit ébredt a szívében Krisztus iránt és azonosult azzal, amit hallott.

Egyik szép énekünkben van ez a verssor: A lelkem megfeszül, s a hallásban segít, s így szódban meglelem az örökkévalóság jó édességeit. Lídia így hallgatta az igehirdetést.

2. Eközben történt az, ami a második fejezetünk összefoglalója, és amit így olvastunk az igében: „… az Úr megnyitotta a szívét…”

Miközben hallgatta az Isten nagy tetteiről, irántunk való szeretetéről szóló igemagyarázatot, ez az Istenről való emberi bizonyságtétel az Isten önmagáról való bizonyságtételeként érkezett meg a szívéhez. És mintha hályog hullt volna le a szeméről, egy új világ nyílt ki előtte. Hit ébredt a szívében, befogadta az igét, és a befogadott ige — ahogy erről már többször beszéltünk — azonnal dolgozni, munkálkodni kezdett benne, és egy új ember formálódott. Egy nagy átalakulás indult el Lídia életében.

Ez mindig a Szentlélek csodája. A mi lehetőségünk csak az, hogy elmondjuk, amit Isten reánk bízott, amit megértünk egy-egy igéből. Ezt hallgatja a gyülekezet, és közben némelyeknek Isten megnyitja a szívét, és akik befogadják ezt az igét, azokat ez más emberré formálja.

Kialakul egy új gondolkozás bennük, új indítékaik lesznek a cselekedeteik mögött, új célok lebegnek a szemük előtt, és újfajta eszközöket használnak. Mert aki Isten igéjét hallgatja, és így hallgatja, ahogy Lídia, az az igében magával Istennel találkozik. Rácsodálkozik az élő Istenre és az Ő kegyelmére. Hittel megragadja ezt a kegyelmet, a kegyelmes Isten pedig megragadja őt, és elkezdődik az ember újjáteremtése. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Ez nem emberi teljesítmény, ez mindig Isten munkája, de aközben történik, hogy hallgatjuk az igét, mert a hit mindig hallás közben támad, mégpedig az Isten igéjének a hallgatása közben.

Ezért vétkezik önmaga ellen súlyosan minden ember, aki nem keresi az igehallgatás lehetőségeit. Mi nem azért hívunk ide embereket, hogy többen legyünk, hanem azért, hogy minél többen átéljék ezt a csodát, hogy Isten beleszól az életembe, aki rólam mindent tud, mégis szeret és elfogad, és vele le lehet zárni egy elrontott múltat. Vele egészen újat lehet kezdeni, vagy ha valaki már elkezdte valamikor és megfáradt, újra lehet kezdeni a Krisztus-követést. És Istennek van megoldása mindannyiunk életére. Még egy ilyen elfoglalt, a folyamatos pénzügyi és erkölcsi kockázatot vállaló üzletasszony életére is van megoldása, mint Lídia volt. És a te életedre is van megoldása Istennek. Ha valaki így hallgatja és befogadja az igét, az egészen új emberré lehet. Akkor is, ha ilyen jó ember volt, mint Lídia, aki minden szombaton ott volt és együtt mondta az imádságot a többiekkel. De nem ismerte Jézust.

Lehet, hogy valaki minden vasárnap itt van, de még nem ismeri Jézust. És egyszer bekövetkezhet a csoda: az Úr megnyitja a szívét. És attól kezdve mindent egészen más szemmel lát, mindennek egészen más súlya lesz a számára, és új távlatot nyit ki előtte a mindenható Isten.

Ez a csoda a jó emberek életében is bekövetkezhet. Mert nagyon sok jó ember sem ismeri Jézust, és nélküle fog elkárhozni, ha idejében meg nem ismeri. Erről a nagy lehetőségről szól hozzánk ez az ige.

Isten tehát megnyitotta Lídia szívét, és ezzel semmi rendkívüli kísérő jelenség nem járt együtt. Nem érezte úgy, mintha elektromos áram futott volna végig rajta. Nem kezdett el hangosan hallelujázni, de elindult benne egy alapvető, nagy változás.

3. Miből lehetett ezt látni?

Két dologból: Amikor pedig házanépével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: „Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, szálljatok meg a házamban!”

Tehát mindenekelőtt megkeresztelkedett. A keresztség az akkori gondolkozás szerint a bűnbánatnak a jele volt. A bűnök felismerésének és a bűnökkel való szakításnak az aktusa. Amikor valaki már látta, hogy mi az, ami Istennek utálatos az életében, és arra Isten bocsánatát kérte, és másként akarta folytatni az életét, akkor megkeresztelkedett. (Ezért nem keresztelkedtek meg a farizeusok, amikor Keresztelő János a Jordán mellett prédikált, mert azt mondták: a többiek rászorulnak erre, azok bűnösök, de nekik nincsenek bűneik.) Aki megkeresztelkedik, az látja a bűneit, megbánja azokat, és el akarja hagyni.

A keresztelésnek az akkori formája a bemerítés, jól kifejezte ezt, mert egy pillanatra eltűnt a bemerített, mintha meghalt volna. Aki pedig kijött a vízből, az egy másik ember volt. Mindenestől megtisztult.

A keresztség ugyanakkor azt is jelentette, hogy valaki átadja az uralmat az élete felett Jézusnak.

Az, hogy Lídia megkeresztelkedett, mindezt jelentette. Mivel tudta, hogy ez milyen jó, és minden ember a maga házanépének, családjának jót akar, ezért az egész háznépet is vitte magával: megkeresztelkedett egész házanépével együtt.

Utána pedig kinyitotta a házát az evangélium hirdetői előtt. „…ha az Úr hívének ítéltek engem, gyertek és szálljatok meg a házamban!”

Ez volt aztán a veszélyes döntés, mert láttuk, hogy noha Pálék semmi rosszat nem tettek, mégis azt mondták, hogy felforgatják a mi városunkat. Ugyan, hogy forgatták volna fel? Hirdették az evangéliumot és Jézus Krisztus hatalmával egy megkötözött, megszállott kislányt megszabadítottak. Ennyi történt. Ezt feltupírozták politikai váddá: „felforgatják a mi városunkat. Zsidók lévén olyan szokásokat hirdetnek, amiket nekünk nem szabad követnünk, mert mi rómaiak vagyunk.” Utána Pálé-kat összeverték, bebörtönözték, minden ítélet és tárgyalás nélkül.

Vajon nem ugyanez történik azokkal, akik most már Pálékhoz tartoznak? Lídiáról mindenki tudta, hogy keresztyénné lett. Nem lesz ebből baja? Bojkottálni fogják az üzletét. Vagy kiutasítják a városból legjobb esetben, hiszen ő is jöttment, ő is úgy települt oda később, mint ezek a Pálék is jöttmentek. Mit keresnek ezek itt? Csak felforgatják a város nyugalmát. Nem lesz ebből nagy baja Lídiának?

Kiderül: egy cseppet sem fél ettől. Ő ezek után bármit vállal azért a Jézusért, akiről most már tudja, hogy helyette is meghalt a kereszten. Akitől megkapta az életének az értelmét, és akinek ő egész életén át hálás lesz. Nem félti ő magát, hanem azonosul Krisztussal, a róla szóló evangéliummal, és az evangélium hirdetőivel.

Lídia Jézus elkötelezett tanítványává lett, aki mindent kész vállalni Jézusért. Aki nem úgy néz a hitére, mint ami magánügy lenne, mert az soha nem magánügy. Ezt vállalja a nyilvánosság előtt is, és erre hívja az ő házanépét is. Lídia nem műkedvelő keresztyén lesz, hanem hivatásos Krisztus-tanítvány, aki követi a Mestert, akárhova megy, és bármibe kerül is ez. Nem félig-meddig akar keresztyén lenni, hanem mindenestől Jézus rendelkezésére bocsátja magát, és mindenét, amije van, beleértve a házát is. Ezért lett használható eszköz Isten kezében.

Eszembe jutott az első szolgálati helyem, ahol mint segédlelkész, egy szórványgyülekezetben végezhettem a lelki munkát. Az egyik faluban, elkezdtem látogatni és kiderült: negyvenegy református él a faluban. Ennyi embernek már jó lenne rendszeres alkalmakat tartani. Felajánlottam, hogy szívesen kibiciklizem oda minden héten, de hol tartsuk? Szabad ég alatt mégsem lehet, különösen mostoha időben. Végigjártam azokat a családokat, akikről gondoltam, hogy esetleg felajánlják a kis konyhát, vagy netalán a tisztaszobát is, hogy ott bibliaórát tartsunk, de egyetlen ember sem akadt, aki befogadta volna az evangéliumot és az evangélium hirdetőit.

Lídia azonnal kinyitotta a házát. Isten kinyitotta az ő szívét, ő meg megnyitotta a házát, és ezzel együtt mindenét, a pénztárcáját is, az előtt a Krisztus előtt, aki szerette őt és önmagát adta érte.

Közben kiderült, hogy Isten valóban elkezdte őt használni, és egyre többen csatlakoztak ehhez a kis közösséghez, és ebből nőtt ki a virágzó filippii gyülekezet.

Amikor Pál apostolékat kiengedik a börtönből, mert rájöttek, hogy így, minden további nélkül még sincs okuk arra, hogy börtönben tartsák őket, akkor azt olvassuk: „Amikor kijöttek a börtönből, elmentek Lídiához, és látva a testvéreket, bátorították őket, majd eltávoztak.” (40. v.).
Itt ennek a szónak hímnemű változata van, tehát már férfiak is csatlakoztak a gyülekezethez. Egyetlen asszonnyal indult, és már gyülekezet van. (Csak zárójelben jegyzem meg: Pál apostol rá nem jellemző módon ebben az esetben ragaszkodott ahhoz, hogy nemcsak úgy, minden további nélkül elbocsátják őket, hanem jöjjön ide a város vezetése, és nyilvánosan kérjenek bocsánatot tőlük, hiszen ők római polgárok és ebből ők ügyet csinálhatnának, hogy tárgyalás és ítélet nélkül összeverték és bebörtönözték őket. Ezt ő nem hiúságból tette, mert sokszor lenyelte az ilyen szenvedéseket, de itt a gyülekezetnek volt szüksége arra, hogy ne azt gondolják, hogy valami jöttment börtöntöltelékek szédítették el ezeket az embereket, hanem derüljön ki, hogy kicsoda Pál apostol és kik a munkatársai, akiktől nyilvánosan bocsánatot kér a hatóság, mert a hatóság követett el súlyos mulasztást. Utána tessék megbecsülni azokat, akik az ő bizonyságtételükre hittek Filippiben. Ez érdekes epizód itt. Az a Pál, aki egyébként legyintett minden szenvedésre és nem akart elégtételt venni, itt ragaszkodik ehhez. Aztán kénytelen is a hatóság jönni, és bocsánatot kérni. Ez után Lídiáékat megbecsülték.)

Ezt csak zárójelben jegyeztem meg, mert ez nem Lídia lelki fejlődéséhez tartozik, de az igen, hogy lehet, hogy egyre többen hittek Jézus Krisztusban, és Isten használta az ott megtért embereket.

Lídia volt tehát az első keresztyén Európa földjén. Az ő háza volt az első imaház és ebből a kicsi mustármagból kinőtt a filippii gyülekezetnek a nagy fája. Ez a gyülekezet volt az, amelyik Pál apostolról, miután többször bebörtönözték, olykor hosszabb időre is, két évre is, ez a gyülekezet gondoskodott róla, és küldött neki szeretetcsomagot.

Hogy kezdődött ez el?

Úgy, hogy egy valakinek a szívében olthatatlan vágy ébredt, hogy ő az igaz Istent akarja megismerni. Ezért kereste. Amikor már félig-meddig megtalálta, akkor is hűségesen gyakorolta a hitét. Egyszer csak Isten küldött valakit, „véletlenül” Pál apostolék arra jártak. Aki ismeri a történetet, tudja, hogy mennyire nem véletlen volt, mert Pál másfelé indult el, és Isten küldte Filippibe őt akkor. Elkészítette Isten ezt a találkozást. Miközben hangzott az ige, kinyitotta Isten Lídiának a szívét. Lídia pedig úgy válaszolt rá: Uram, ha te önmagadat adtad értem, én mindenemet odaadom neked. És így lett Isten kezében használható eszköz.

Mindez Isten munkája volt. Ő oltotta a vágyat a szívébe, Ő egyengette az útját, Ő küldte oda Pál apostolt, Ő nyitotta ki a szívét — ahogy hallottuk.

Mit tett Lídia?

Két dolog van itt feljegyezve róla:

igen figyelmesen hallgatta az igét és

egészen elkötelezte magát Jézusnak és mindenét neki adta.

Ezt kérdezi tőlünk ez az ige: hogy szoktuk az igét hallgatni?

Oly szomorú, hogy évekig lehet úgy templomba járni, hogy valaki marad ugyanolyan, amilyen volt, nem nyílik ki a szíve. Ennek sokszor az az oka, hogy nem így hallgatjuk. Nem úgy, hogy a lelkem megfeszül, s a hallásban segít. Nem tudjuk elmondani, amit ugyanez az ének: kinek szavát lesem, kinek szavát lesem.

Hogy hallgatjuk az igét? Csak az a fontos, hogy elég meleg van-e, kiszellőztettek-e, ki prédikált és hogy áll a nyakkendője? Meg: melyik énekeket énekeltük? Lídia nem Pált hallgatta. Nem tudom, figyeltük-e a fogalmazást. Lídia figyelt arra, amit Pál mondott. Ő az igét hallgatta, és az ige mögött az az Isten szólította meg, akitől mindig, minden igazi élő ige származik.

Rá kellene nevelnünk magunkat erre az igehallgatásra és igeolvasásra. Ki kell gyógyulnunk mindenféle műkedvelő vallásoskodásból, és keresztyénségből. Ez az eltökélt, elkötelezett, egyértelmű, mindent maradék nélkül az élő Krisztus rendelkezésére bocsátó keresztyénség az, amire minket hív, mert csak az ilyeneket tudja használni Isten az Ő dicsőségére és mások üdvösségére.

Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljünk egy énekverset, a 457,3 énekünket, ahol éppen arról van szó, hogy Jézus szól, és a szívhez a szó szelíden ér. És azt kérdezi tőlünk: „Így bánsz velem? — teérted hullt testemből a vér!” És akkor végre eljut az igehallgató oda: Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már. Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár. (457. ének).

Imádkozzunk!

Istenünk, hálásan köszönjük, hogy ennyire szeretsz minket, hogy van szavad hozzánk. Köszönjük, valahányszor megelevenedtek a Biblia betűi és a te személyesen hozzánk szóló szavaddá vált az ige. Köszönjük valahányszor igehirdetést hallgatva, téged hallhattunk meg, és adtál erőt engedelmeskedni is a megértett igének.

Bocsásd meg, amikor nem így volt. Bocsásd meg, amikor az igének csak hallgatói voltunk és nem megtartói. Bocsásd meg, ha hosszú ideje úgy hallgatjuk, hogy sosem hallottunk még meg semmit abból, amit az életünk, örök életünk érdekében mondtál nekünk.

Könyörülj meg rajtunk és nyisd ki a fülünket. Nyisd ki a szívünket, hogy igazán figyeljünk mindarra, amit mondsz, akárkin keresztül mondod azt nekünk.

Köszönjük, hogy lehetséges számunkra is, hogy igéddel újjáteremtesz, és egészen új életünk legyen. Vagy ebben az új életben megerősödjünk, és igazán használható eszközökké váljunk a te számodra.

Köszönjük, Urunk, hogy te a kicsiket, a legkisebbeket is nagy dolgokra tudod használni. Így ajánljuk fel most magunkat. Így szeretnénk egészen személyes vallomás és kérésként elmondani: az ajtónk nyitva már. Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagy el, a szívünk várva vár!

Ámen.