2. TÁBITA

2005. január 23, vasárnap

Lekció: 

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

Joppéban volt egy nőtanítvány, név szerint Tábita, ami azt jelenti: Dorkász, vagyis Zerge. Ez a nő sok jót tett, és bőven osztott alamizsnát. Éppen azokban a napokban megbetegedett és meghalt. Miután megmosták, kiterítették a felső szobában. Mivel Lidda közel volt Joppéhoz, a tanítványok, akik meghallották, hogy Péter ott van. elküldtek hozzá két férfit, és kérték: „Késedelem nélkül jöjj át hozzánk!” Péter felkelt, és velük ment. Amikor odaért, felvezették a felső szobába, az özvegyasszonyok pedig mind elébe álltak, sírtak és mutogatták azokat az ingeket és ruhákat, amelyeket Dorkász készített, amíg velük volt. Péter ekkor kiküldött mindenkit, letérdelt, és imádkozott; azután a holttest felé fordulva ezt mondta: „Tábita, kelj fel!” Ő kinyitotta a szemét, és amikor meglátta Pétert, felült. Péter odanyújtotta neki a kezét, és talpra állította; majd behívta a szenteket és az özvegyeket, s megmutatta nekik, hogy él. Elterjed ennek a híre egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban. Péter pedig több napig Joppéban maradt egy Simon nevű tímárnál.

Imádkozzunk!

Istenünk, dicsőítünk téged megfoghatatlan nagy szeretetedért, amiről most énekeltünk. Köszönjük, hogy te már akkor szerettél minket, amikor mi még nem is hallottunk rólad. És annak ellenére szeretsz, hogy semmi szeretetreméltó nincs bennünk.

Köszönjük, hogy már akkor elkészítetted számunkra mindazt, amire szükségünk van ebben az életben és az örökéletben, amikor mi még egyáltalán nem hittünk benned.

Áldunk téged azért, mert ajándékozó Isten vagy. Alázatosan kérünk, hogy legyen a te ajándékod most ez a csendes óra is. Miközben hallgatjuk a rólad szóló igét, hadd érkezzék az meg úgy a szívünkhöz, mint a te hozzánk szóló újjáteremtő szavad.

Köszönjük, hogy nálad van érvényes, érdemi válasz minden kérdésünkre. Köszönjük, hogy tudsz erőt adni minden terhünkhöz. Köszönjük, hogy ki tudsz venni a szívünkből minden bizonytalankodást, kételkedést, és meg tudod tölteni a mi üres szívünket örökkévaló, gazdag mennyei tartalommal.

Kérünk, cselekedd ezt kegyelmesen mindannyiunkkal. Add meg azt, amire szerinted most a legnagyobb szükségünk van.

Ámen.

Szeretettel köszöntöm a testvéreket, azokat is, akik először vannak közöttünk, azokat is, akik már ki tudják számolni, melyik vasárnap az, amikor este is van istentisztelet. Ez nem olyan egyszerű. Ilyenkor mindig sok telefon érkezik. Ennek a logikája az, hogy évtizedek óta minden hónap utolsó vasárnapján van úrvacsorai közösség és az azt megelőző vasárnap este van istentisztelet. Tehát nem igaz, hogy a harmadik, mert például most a negyedik vasárnap, mert öt van. Lényeg az, hogy az utolsó előtti.

Ma este arról lesz szó, hogy ahol Isten igéje hangzik, ott Ő maga munkálkodik. Kiárad az Ő szeretete, és az Ő szeretetével egészen át tud formálni minket.

* * *

Két héttel ezelőtt egy sorozatot kezdtünk arról, hogyan használta és használja Isten ma is az úgynevezett „kicsiket” az Ő hatalmas, embereket mentő munkájában. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv a nagy apostolok cselekedetei mellett többször említ olyan egyszerű hívőket is, akiknek a neve csak egyszer fordul elő a Bibliában, akiket sokan nem is ismernek, de akiken keresztül Isten adott esetben szép feladatokat hajtott végre.

Bátorítson ez a puszta tény minket abban, hogy még minket is használhat a hatalmas Isten, hiszen minden ember élete akkor teljesedik ki igazán, amikor Isten kezében lesz eszközzé mások javára.

Két hete Fülöp diakónusról volt szó. Ma egy nőtanítványról: Tábitáról szeretnék beszélni. Ha Fülöp az Istennek való feltétel nélküli engedelmesség példájává lett számunkra, akkor Tábita életében a szeretet háromszoros csodáját láthatjuk.

Az első csoda az volt, amit Isten szeretete művelt vele. Ahogyan Isten szeretete megtalálta és átformálta ezt az asszonyt. Az olvastuk, hogy Tábita Joppéban (a mai Jaffában) lakott, ahol eszerint egészen korán már kis keresztyén közösség, gyülekezet jött létre, talán éppen Fülöp diakónus szolgálata nyomán. Hiszen az ő etiópiai kincstárnokkal való találkozásának a története ezzel az információval zárult, „Fülöp pedig Azótoszba került, és végigjárva valamennyi várost, hirdette az evangéliumot, amíg Cézáreába nem ért.”

Azótusz is, Cézárea is a Földközi-tenger partján fekvő városok, és a kettő között középen van Joppé. Végigjárva a városokat — ez valószínűleg azt jelenti, hogy a tengerparti városokban helységről helységre ment Fülöp a Szentlélek vezetése szerint, és valószínű, hogy Joppéban is ő hirdette először a Jézus Krisztus kereszthaláláról és feltámadásáról szóló örömhírt. Ennek az örömhírnek sokan hittek, közöttük Tábita is, és létrejött ott egy kis gyülekezet. Hiszen ahol Isten igéjét hittel hirdetik, ott maga Isten munkálkodik, és az Ő szeretetével egészen újjá tud formálni embereket.

Ezt a radikális változást, amit Isten az Ő igéjével véghezvisz a benne hívőkben, alapigénk azzal jelzi, hogy a joppéi gyülekezet tagjait tanítványoknak, később pedig szenteknek nevezi. Tanítványnak azt tekintették abban az időben, aki egy mester mellett elkötelezte magát, vele tartósan együtt élt, vele belsőleg is azonosult, és ez nyilvánvaló volt mindenki más előtt is.

Jézus Krisztus tanítványa az, aki elkötelezi magát Jézus Krisztus mellett, vele együtt él ma is a hit által, belsőleg azonosul vele, nem vitatkozik, hanem teszi azt, amit megért az ő akarataként, és erről másoknak is a legtermészetesebb módon vallást tesz. Ez nem titok, ez nem magánügy. Ha valami közügy, mert a köznek a javát szolgálja, azaz, ha egy ember új életet kapott Jézustól, és vele együtt jár a hétköznapokban is.

Szenteknek pedig azokat nevezi az Újszövetség, akiket Isten gyermekeivé fogadott, akiket az Ő kegyelmével átalakított, jellemüket Jézuséhoz hasonlóvá formálja, ők pedig hálából életüket egészen Isten rendelkezésére bocsátották. A Krisztusban hívő tanítványok a szentek — a Biblia tanítása szerint. Nem az ő erkölcsi teljesítményeik alapján szentek, hanem az Isten bennük elvégzett munkája alapján. Nem azért, mert ők valami rendkívülit vittek véghez, hanem azért, mert Isten bennük elvégezte az Ő rendkívüli újjáteremtő munkáját.

Hadd kérdezzem meg: ha a Biblia ezeket nevezi Jézus tanítványainak, akkor te Jézus tanítványa vagy-e már? Aki elkötelezte magát Jézus mellett, tehát ismeri azt, aki mellett elkötelezte magát. Aki belsőleg is azonosult vele. Aki együtt él vele éjjel-nappal, jóban, rosszban, egyedül, társaságban, munkában, pihenésben — mindig. Aki egészen rábízta az életét, és ezt másoknak is a legtermészetesebb módon megvallja. Jézus tanítványa vagy-e már?

És a másik: vajon ott vagyunk-e mi már a szentek közösségében? Mint Isten gyermekei, akiknek a jellemét folyamatosan formálja, és kiábrázolódik rajtunk a Krisztus. Akiket, ha látnak, Isten jut eszükbe az embereknek, látván az cselekedeteiket dicsőítik az ő mennyei Atyjukat, akikben Isten elvégzi az újjáteremtés munkáját. Ezért vagyunk-e itt, hogy tanítvánnyá és szentté legyünk, vagy ha már ez elkezdődött az életünkben, akkor ebben növekedjünk?

Ahol Isten igéje hangzik, és az Ő kegyelméből itt ma este közöttünk is hangzik, ott mindig megvan annak a lehetősége, hogy valaki Jézus tanítványává legyen, és szentté váljék. Vagy ebben megerősödjék és növekedjék.

Tábita nem kapott otthon keresztyén vallási nevelést, hiszen felnőtt fejjel hallott először Jézusról és arról az új életről, amit Ő hozott nekünk. Nem ez a feltétele annak, hogy valaki Jézussal találkozzék, és az Ő tanítványa legyen. De hallotta az igét, azt befogadta és ez az ige dolgozni kezdett benne, általa Isten újjá formálta őt. Ez a szeretet első csodája itt.

A második csoda az, hogy ez az Istentől kapott szeretet valami különös szeretetett hozott létre Tábita szívében, különösen a kicsik, az elesettek, a segítségre szorulók iránt. Kétszer is említi rövid alapigénk az özvegyeket. Ezek az özvegyek sírtak legjobban, amikor Tábita meghalt. Miért? Mert abban az időben özveggyé válni sokszor azt jelentette, hogy teljesen kiszolgáltatottá vált az ember. Ha nem voltak gyerekei, vagy nem vele éltek, akkor semmi jövedelmük nem volt és senki nem gondoskodott róluk.

Jellemző, hogy a keresztyén gyülekezetek az első pillanattól kezdve felvették az özvegyeknek a gondját, és mint egy nagy család, gondoskodtak ezekről a segítségre szoruló testvérekről. Tábita pedig kiváltképpen őróluk gondoskodott. Ezért mutogatják a rajtuk levő ruhákat Péternek és mondják, hogy ami rajtunk van, ezt a legtöbbet Tábitától kaptuk ajándékba, és nézd meg, micsoda ruhák ezek. Úgy látszik, Tábita jó ízléssel és igényesen varrt, és volt mit megmutatni és megcsodálni az ő alkotásait. Erre rendezkedett be, hogy aki mástól nem kap, ő annak ad. És amire szükségük van ezeknek a kiszolgáltatott, nincstelen embereknek, ő próbál abból valamit ajándékozni nekik.

Tábita nem prédikált a joppéi gyülekezetben, legalábbis erről nem olvasunk. Még csak kinevezett diakónus sem volt, mint ahogy csütörtökön láttuk, hogy Fülöp, István, meg a többiek, az a hét ilyen megválasztott és a szolgálatba beállított főfoglalkozású diakónusok voltak. Ő a gyülekezet egyszerű tagja volt. De volt egy Istentől kapott képessége, és ezt Isten szolgálatába állította mások javára. Vagyis azt a szeretetet, amit Istentől kapott, egyszerűen átengedte magán, és ezért lett ő olyan fontos tagja a gyülekezetnek, hogy amikor elveszítették, nem akartak belenyugodni ebbe.

Mivel Isten nemcsak a nevezeteseket, a jól képzetteket, a szónokokat, a szervezőket használja, hanem mindenkit használ, aki tőle valami képességet kapott és azzal kész neki szolgálni, ezért lesz fontossá a gyülekezetben mindenki, aki az Istentől kapott szeretetet átengedi magán, mint egy tiszta ablaküveg a napfényt.

Ezért van az, hogy mindenki valami olyan szolgálatot végezhet a gyülekezetben, amit más helyette nem tudna elvégezni. Eszembe jutott, hogy ha Péternek a kezébe adtak volna egy tűt meg cérnát, és azt mondták volna: varrjál olyan ruhákat, mint amilyeneket látsz itt a síró özvegyeken, valószínű teljesen tehetetlenné vált volna. Ha halászni küldik, az még ment volna, mert a régi szakmája az volt, de ruhát varrni… különösen ilyet, mint Tábita… azt nem. Ez nem az ő feladata volt. Neki Isten más képességet adott, és azzal kellett felelősen és hűségesen szolgálnia. Tábita is kapott valami képességet, és a Tábiták is kapnak Istentől mindig valami olyan adományt, amit Isten szolgálatába állítva mások gazdagítására használhatnak.

Hadd kérdezzem megint ilyen személyesen: te milyen képességeddel szolgálsz Istennek? Mi haszna van abból a családodnak, a munkatársaidnak, a gyü-lekezetnek, hogy Isten szeret téged? Ez az Istentől kapott meg nem érdemelt és bőségesen áradó szeretet milyen formában megy át rajtad, árad tovább? Mit adsz tovább abból, amit te is úgy kaptál Istentől? Mert Ő a javaink nagy részét nem nekünk adta, csak reánk bízta. Ez nagy kitüntetés, nagy kiváltsága minden újjászületett hívőnek, hogy Isten sáfára lehet, hogy tőle kapott kincsekkel gazdálkodhatunk. Az időnkkel, az erőnkkel, a képességeinkkel. És aki kész arra, hogy Isten rendelkezésére bocsátja azt, amit tőle kapott, azt Ő hatalmasan tudja használni ilyen vagy olyan területen, de mindenképpen az Ő dicsőségére és mások javára. És minél többet adunk tovább abból, amit Isten szeretetéből kaptunk, annál gazdagabb utánpótlásban van részünk.

Aki a maga lelki szegénysége miatt panaszkodik, az általában nem adja tovább azt, amit kapott. Ezért nem kap utánpótlást. Fel akarja élni azt, amit pedig Isten csak reá bízott, hogy másokat gazdagítson vele. Boldogok a Tábiták, akik kinyitják magukat az Isten meg nem érdemelt szeretete előtt, és engedik, hogy ez a szeretet átsugározzék rajtuk másokra!

A harmadik, amiről értesülünk ebből az igéből, hogy aki így él, mint ő, és átengedi magán az Istentől kapott szeretetet, arra az így továbbadott szeretet visszasugárzik. Vagyis Tábitát is nagyon szerették a gyülekezetben. Nagyon fontos ember lett ő ott, mert kész volt szolgálni a legkisebbeknek. Nem tudjuk, hogy ő is özvegy volt-e vagy hajadon, vagy talán családja volt. Ez nem derül ki a leírásból. Az kiderül, hogy olyan nagy veszteséget jelentett az ő elmenetele, hogy egyszerűen nem nyugodtak bele a joppéi gyülekezet tagjai.

Beszédes mozzanat az, hogy megmosták az ő holttestét és kiterítették a felső szobában, de elmaradt a temetésre való felkészítés utolsó aktusa, amikor illatos kenőcsökkel megkenték a holttestet, amire az asszonyok is készültek húsvét hajnalán, hogy Jézus holttestét megkenjék, csak Ő már akkor feltámadott és élt. Nem volt szükség erre. Ezt nem teszik meg Tábitával. Miért?

Mintha várnának még arra, hogy valami történhet. Mert ezeket a hívőket az jellemezte, hogy az élő, feltámadott Krisztus hatalmával legalább olyan komolyan számoltak, mint Tábita elvesztésével. Legalább olyan komolyan vették Jézus hatalmát, mint amilyen komolyan a tényeket. Így például azt, hogy meghalt valaki, akit szerettek.

Így küldenek aztán a szomszéd városba Péterért — hallották, hogy ő éppen ott szolgál —, és kérték, hogy sürgősen jöjjön át.

Fontos, hogy feltűnjék nekünk Istennek a munkája. Isten adott hitet ezeknek a joppéi keresztyének a szívébe, hogy itt valamit még Isten cselekedhet, esetleg visszaadhatja nekik az ő kedves elköltözött testvérüket. Isten adott hatalmat Péternek, hogy általa feltámaszthassa Tábitát. És Isten adott életet egy halottba, hogy az újra feltámadjon és éljen. Azt is fontos látnunk, hogy ez egyszeri esemény volt az óegyház életében is. Nincs még egy példa arra a Bibliában, hogy Jézus mennybemenetele után ilyen történt volna. Miért volt erre szükség?

A bibliai igék összefüggéséből nyilvánvalóan láthatjuk, hogy Isten itt valami meggyőző jelet akart adni az Ő hívő népének is, meg a még nem hívőknek, az akkor még hitetleneknek is. Jelet akart adni arról, hogy a feltámadott Krisztus munkálkodik tanítványai által. Hogy ugyanolyan erővel van jelen a feltámadott és mennybe ment Krisztus, mint amikor itt járt a földön. Ő ugyanezt mondta Jairus meghalt lányának, hogy „Neked mondom, kelj fel!”, és beszólt a negyed napja eltemetett Lázár sírjába, hogy „Lázár, jöjj ki!” és az Ő isteni hatalmával diadalmaskodott a halálon. De ez az Ő hatalma nem szűnt meg, és erre az Ő hatalmára számíthatnak a benne hívők. És jelet adott Isten arról, hogy számára nincs reménytelen helyzet. Ahol minden emberi erőfeszítés csődöt mond, ott Ő tovább tud haladni. És jelét adta annak is, hogy Ő az életnek az ura, és ha Ő akarja, megmutatja, hogy az élet a halál mindenféle megnyilvánulása felett győzedelmeskedik.

Én éppen ezt az örömhírt szeretném ma este nektek hirdetni, hogy Istennek van hatalma ma is a lelki halálból is bárkit feltámasztani. A Biblia azt tanítja, hogy sajnos mi mindnyájan úgy jövünk a világra, hogy lelkileg halottak vagyunk, mert nincs kapcsolatunk az élet forrásával, Istennel. Amikor az ember fellázadt Isten ellen és azt mondta: nélküle akar boldogulni, akkor nemcsak Istentől szakadt el, hanem ezzel együtt az élet forrásától szakadt el, és a szó lelki értelmében halottá vált. Az Isten nélküli lét a Biblia fogalmazása szerint: halál. És amikor a biológiai halálunk bekövetkezik, ez az állapot véglegessé válik. Ezt nevezi a Szentírás kárhozatnak. Onnan már nem lehet visszatérni Istenhez. De a biológiai halálunkat megelőzően vissza lehet találni Istenhez, mint ahogy a tékozló fiú is visszatalált, és úgy fogadta az apja: „Ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott.” Mert az apja nélkül a biztos pusztulás várt rá. Ahogy visszatért, újra az élet lehetőségét kapta. És mindenki, aki Istennel kapcsolatba kerül, a halálból az életbe lép át. Ezt az életet hozta el nekünk Jézus Krisztus, sőt azt tanította, hogy Ő maga az élet, és akinek vele kapcsolata lesz a hit által, az a halálból átmegy az életre. Sőt azt mondta: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” Mert teljes, igaz örök életet kap tőle.

Ez a történet egyebek között ezt az evangéliumot is hirdeti nekünk, hogy mindenkinek lehetséges a lelki halálból átmenni ebbe az igazi életbe, amelyik már itt bearanyozza a létünket, életté teszi a létet, és amelyiken semmit nem változtat, amikor lehunyjuk a szemünket, és utolsót dobban a szívünk. Még közelebb kerülünk a mi Urunkhoz, aki maga az élet. De erre csak a meghalásunk előtt van lehetőség. Akkor viszont van. Ezt hirdeti nekünk ez az ige.

Hirdeti azt is, hogy Isten előtt nincs reménytelen eset. Nem is szeretem ezt a kifejezést, mert nem „esetek” vagyunk mi Isten számára. Ő mindannyiunkat külön-külön emberként úgy szeret, amint vagyunk. De abból a helyzetből akar kihozni, és közelebb vonni magához, amelyikben vagyunk. Nincs számára reménytelen ember. Még akkor sem, ha egy édesanya könnyesen és fásult fáradtsággal azt mondja: hagyja, lelkész úr a fiamat, az már egy erkölcsi hulla, mindenki leírta már őt. Isten nem ír le minket. Ő az erkölcsi hullákat is újjá tudja teremteni, mint ahogy ezt a fiatalembert, akire most gondolok, egész különös módon utolérte az Ő szeretetével és újjáteremtette. Meggyőzően mondja el ma sokaknak ez a férfi, hogyan lett ő lelkileg és erkölcsileg halottból élővé az Isten munkája, az Isten igéjének a munkája nyomán. Isten kegyelméből láthattam azt, hogy beteg, súlyos beteg, halálosan beteg, sőt már meghalt házasságokat hogyan tud Isten új életre támasztani, ha ott mindkét fél kinyitja a szívét előtte, benne bízik és nem magában. Isten számára nincs lehetetlen.

Ebben a világban, amelyiket egyre inkább az jellemez, hogy az hiányzik belőle leginkább, ami Tábitában megvolt: a másokért élő, irgalmas, segítőkész, áldozatkész, másokért áldozatot hozó szeretet, ebbe a világba is Ő be tudja árasztani szeretetét, mégis megjelenik az övéiben ez a súlyos hiánycikk. Isten hatalma halott gyülekezeteket tud megeleveníteni. Erre is tudnék példát mondani a közelmúltból. Ő tud adni szabadulást mindenféle szenvedélyből, sőt olykor alvó, lelkileg halott népeket is meg tud eleveníteni.

Erősödjék meg bennünk ez a bizalom a mindenható Istenben. Az, aki odaküldte Pétert, és Tábita feltámasztásával megmutatta (bocsánat, ha így mondom), hogy mit tud Ő. Vagy pontosabban: kicsoda Ő. Nem ember az Isten, és nem egy különösen tehetséges emberhez hasonló az Isten, hanem Ő egészen más, mint mi vagyunk. Neki nem több lehetséges, mint egy átlag embernek, hanem neki minden lehetséges. Ezt nem tudjuk felfogni. Én legalábbis nem, hogy mit jelent az, hogy valakinek minden lehetséges, amit akar. Hogy tudnánk felfogni a mindenható Istennek a titkát és cselekvésének a határtalanságát? De hitünkkel komolyan vehetjük, mint ahogyan a joppéiak akkor komolyan vették, és Isten arra ott úgy válaszolt. Aztán több ilyen csoda nem történt. De történik azóta is sok olyan csoda, hogy lelki halottak megelevenednek, hogy a pusztulás szélére került életek egészen újjá lesznek, hogy Isten szeretete, igéje, Szentlelke embereket újjáteremt.

Ebben a munkában Isten eszközöket használ. Vajon használható eszközök vagyunk-e már az Ő számára? Egy alvót felébreszteni csak olyan tud, aki ébren van. Lelki halottak feltámasztásában Isten azokat használja, akik már feltámadtak a lelki halálból és új életük van. Vajon ezek közé tartozunk-e? Péter ezek közé tartozott, ezért őt használhatta Isten ebben a szolgálatban.

Olyan jellemző, hogy a nevezetes Péter milyen kicsike lesz ott ez előtt a nagy feladat előtt. És milyen kicsike lesz az ő hatalmas Ura előtt. Letérdel, imádkozik, mindent Jézustól kér és vár. Tudja, hogy minden, ami itt érdemben történni fog, az a dicsőséges Úr Jézus Krisztus cselekedete lesz. És ezért mindenért egyedül Őt illeti a dicsőség. Így munkálkodott ott a halálon is diadalmas Krisztus az Ő emberi eszközén keresztül.

Így tud munkálkodni ma is mindazokon keresztül, akik már beengedték az életükbe Isten szeretetét, akik nem félnek azt továbbadni másoknak. Azok nem fognak magukra maradni, mert valami módon visszasugárzik reájuk ez a szeretet. Közben úgy, hogy észre sem vesszük, használ minket Isten az Ő áldott munkájában. Ettől lesz igazán boldog valaki egyébként talán nehéz körülményei között is, szűkös anyagiak között, betegségekkel viaskodva, nehéz emberekkel körülvéve. Mégis kiteljesedik az élete, harmonikus és boldog lelkülete lesz, mert Isten kezében lesz eszközzé.

Erre hív Ő mindnyájunkat, és Tábitának régi példája erre bátorít minket ma. Lehetséges, hogy Isten szeretete egészen átformáljon minket. Lehetséges, hogy megszabaduljunk az önzésnek, önféltésnek, számítgatásnak, ellenszenveknek, előítéleteknek mindenféle rabságából, s felszabaduljunk erre a másoknak való szolgálatra. Egyszerre kiderül az életünk, kiderül, hogy sokan szeretnek minket, mert Isten rajtunk keresztül sokakat szeret. Engedjük, hogy Isten szeretete így formáljon át és így legyünk használható eszközök az Ő kezében!

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk téged a te hosszútűrésedért. Köszönjük, hogy még mindig nem mondtál le rólunk. Bizonyosak vagyunk abban, hogy te hívtál ide minket ma este is. Te akartál nekünk örömhírt mondani. Te akarod a szomorúságunkat, tétovaságunkat, bizonytalanságunkat örvendező, céltudatos, tartalmas életre cserélni.

Köszönjük, hogy ez az alapvető változás, ez a nagy csere lehetséges a mi számunkra is.

Áldunk téged, megváltó Urunk Jézus Krisztus, hogy te tetted ezt lehetővé. Köszönjük, hogy te fizetted meg ennek az árát a kereszten. Magasztalunk téged vérednek bűntörlő erejéért és szabadító hatalmáért.

Kérünk, mosd tisztára mindannyiunk múltját, és tégy szabadokká minket arra, hogy neked szolgáljunk, másokért éljünk, és így teljesedjék ki az életünk.

Nem akarunk másoknak a képességére vágyni. Arra vágyakozunk, hogy amit tőled kaptunk, azt igazán a te rendelkezésedre tudjuk bocsátani és így gazdagodjék körülöttünk az élet.

Könyörgünk most különösen azokért, akiknek nagy szükségük van a te szeretetedre. Kiáltunk hozzád két súlyos beteg férfi testvérünkért. Sokféle nyomorúságuk között, amikor a reménységük is kezd fogyni, te adj nekik új reményt. Add, hogy tudjanak reád nézni, és egyedül tőled várni mindent.

Eléd hozzuk mindnyájan a magunk betegeit, özvegyeit, szenvedőit, hitetlenjeit, kétségbeesettjeit. Áldunk azért, Úr Jézus, hogy te ma is széjjeljársz jót tévén. Formálj minket is olyanokká, hogy így tudjuk eltölteni az életünket.

Segíts most ebben a csendben őszintén beszélni veled.

Ámen.