AZ ÚRVACSORA HASZNA

2003. május 25, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk. (...) Nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is.

Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, kegyelmes mennyei Atyánk, köszönjük, hogy elkészítetted ezt a csendes órát itt a te házadban. Tudjuk, hogy te hívtál ide minket, mert te akarsz megajándékozni valami olyan kinccsel, amit csak tőled kaphatunk mindnyájan. Köszönjük nagy szeretetedet. Köszönjük, hogy nem arra vársz, hogy szeressünk téged, mert te előbb szerettél minket. Köszönjük az elmúlt hét minden ajándékát is.
A te kezedből fogadjuk a próbákat is. Hisszük, hogy azokkal is a javunkat munkálod. Kérünk, ajándékozz meg most olyan belső csenddel, amivel meg tudjuk hallani, érteni, magunkra venni a te életünket támogató igédet.
Könyörülj rajtunk és támasszon bennünk új életet a te beszéded. Erősíts meg minket a veled való közösségben. Oly nagy szükségünk van mindnyájunknak rád.
Hozzuk a bűneinket, amik nem kellenek rajtad kívül senkinek. Adj bocsánatot nekünk. Engedd megtapasztalnunk, hogy nagyobb a kegyelmed minden mi vétkünknél. Hozzuk szomorúságunkat és a gyászunkat. Adj igazi vigasztalást nekünk.
Könyörgünk most különösen azokért, akik az elmúlt napokban álltak meg ravatal mellett. Kérünk, hogy az űrt, ami az életükön támadt, te magad töltsd ki. Emeld fel a tekintetüket, töröld le a könnyeiket. Hadd lássák a láthatókon túl a láthatatlanokat is, téged magadat, életnek és halálnak diadalmas Urát, megváltó Urunk Jézus Krisztus. A te Szentlelked adjon nékik igazi vigasztalást, élő reménységet.
Kérünk, szólíts meg most bennünket. Te tudod, melyikünk milyen helyzetben van, milyen terheket hordozunk, milyen kérdésekben van szükségünk tanácsra, útmutatásra. Ajándékozz meg minket önmagaddal, Szentlelkeddel, a veled való találkozással.
Ámen.

Ez a mai úrvacsorás istentiszteletünk különösen is kedves ünnepi alkalom, hiszen most úrvacsoráznak először azok, akik ebben az évben tettek konfirmációi hitvallást és fogadalmat. Bárcsak lenne számukra valóban emlékezetes, szent, szép alkalommá ez! Bárcsak lenne mindig mindannyiunknak igazi ünnep, amikor az úrasztalához járulhatunk.
Jó alkalom ez arra, hogy megvizsgáljuk: mi a haszna az úrvacsorának? Mi-ért kell, miért érdemes úrvacsorázni és hogyan lehet helyesen úrvacsorázni?
Tegyük ezt úgy, hogy leolvassuk a most elhangzott két igeszakaszról azt, amit erről mond. Négy egyszerű, de fontos örömhíre van ennek az igének.
1. Az első, hogy az úrvacsora középpontjában mindig Jézus Krisztus áll, mégpedig az érettünk meghalt és dicsőségesen feltámadott Úr Jézus Krisztus szemé-lye és váltságmunkája.
Olvastuk a szereztetési igében, amit minden úrvacsora alkalmával hallunk, hogy ezt mondja a mi Urunk: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.”
Kétszer egymás után említi, hogy az Ő emlékezetére kell az úrvacsorát venni. Vagyis emlékeznünk kell arra, hogy mit tett Ő értünk. És mit tett értünk? A folytatás így hangzik: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön.”
Nekünk tehát minden úrvacsora alkalmával az Úr Jézus Krisztus kereszthalálának a tényét és jelentőségét kell hirdetnünk. És mi volt annak a jelentősége? Hosszas magyarázat helyett, hadd olvassak néhány mondatot Ézsaiás könyvéből.
„A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kí-nozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” (Ézs 53,4-6)
Ez az Úr halálának a jelentősége, hogy Isten Jézuson hajtotta végre a mi bűneink büntetését. Ezért, aki Jézusban hisz és komolyan veszi, hogy ez rá is érvényes, az Istentől teljes bocsánatot kap, mivel Jézus a kereszten már elszenvedte a mi büntetésünket. Ezért fogalmazott a mi Urunk az úrvacsora szereztetésekor így: „E pohár az új szövetség az én vérem által, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.”
Ez az Úr halálának a jelentősége. Az úrvacsora egyszerű jegyei ezt a hitet erősíthetik meg bennünk. Azt a hitet, amely bizonyos abban, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámasztatott a mi megigazulásunkért.” Ezért minden úrvacsorai istentisztelet a hálaadásnak és az ö-römnek a különös alkalma. Ahogy ma énekelni fogjuk egyik szép énekünket: „Örülj, szívem, vigadj, lelkem, ékességed lett a hit. Vacsorához, mégy Jézushoz, hivatalos vagy te itt.” (436. dicséret)
Az úrvacsorai istentisztelet homlokterében tehát az érettünk meghalt és feltá-madott Jézus Krisztus áll, akinek az önmaga feláldozása az egyetlen, de minden időkre érvényes áldozat, amit Isten elfogadott.
2. A második, ami alapigénkből kiderült, hogy minden úrvacsora megerősíti az élő Krisztussal való közösségüket. Így olvastuk ezt itt: „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörtünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?”
Ezt azt jelenti, hogy az a falat kenyér és korty bor, amit itt az úrvacsorában magunkhoz veszünk, Jézus Krisztusnak a nagypénteken összetört testére és a bűneink miatt kifolyt vérére emlékeztet bennünket. De ez az emlékezés nemcsak egyfajta értelmi visszagondolás arra, hogy mi történt akkor, hanem a hí-vő ember átéli ennek a reá való mostani hatását. Azt, hogy ma is ezért kapunk bocsánatot Istentől.
Éppen ezért ez az emlékezés egyfajta imádattá, hálaadássá is válik, és megerősíti a hívőben azt a vágyat, hogy belsőleg azonosuljon az élő Krisztussal. Vele eggyé váljék, egyesüljön. Pontosan úgy, ahogy most énekeltük: „Mert érdemedben részesül, Teveled, Uram, egyesül, ha hív tagja e vendégségnek. Mint a bort s kenyeret veszi, akképp részesévé teszi, a hit őtet az idvességnek.” (437. dicséret)
Tehát lelkiképpen ugyanúgy eggyé válunk Jézussal, mint ahogy testileg, fizikálisan eggyé válunk azzal a falat kenyérrel és korty borral, amit lenyelünk. Ezért is ünnep alkalom mindig az úrvacsora, mert különös hangsúlyt tesz arra, hogy közelebb kerülhet a hívő Jézushoz, megújulhat, elmélyülhet, megerősödhet a vele való lelki közösségünk, ami aztán a hétköznapokban abban mutatkozik meg, hogy egészen valóságos módon együtt járunk, együtt lakunk, együtt élünk a hit által bennünk élő Krisztussal.
Ez a vele való közösség mindig azt is jelenti, hogy szakítani kell azzal, ami tőle idegen, ami tőle is távol tart. Röviden így mondja ezt a Biblia: a bűnnel. Ezért fogalmaz itt a Szentírás ilyen keményen: „Nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is.” Nincsen is-is. Vágyakozom Jézus Krisztus után, ez kifejezésre jut abban is, hogy úrvacsorázom, de semmi nem változik az életemben, úgy gondolom, mehet minden ugyanúgy tovább, mint addig. Meg sem vizsgálom, hogy neki mi utálatos most az életemben, és az nekem is utálatos lesz. Azt pedig nemcsak megvallom, hanem el is hagyom, úgy ahogy azt a Szentírás mondja. Ez az igazi.
Az erősödik meg a Krisztussal való közösségben, aki ugyanakkor vagdalja a szálakat, amik a különböző bűnökhöz, rossz szokásokhoz, téves beidegződésekhez kötik, és amit Jézus Krisztus elítél az életünkben, azt mi is elítéljük és igyekszünk el is hagyni.
A prófétáknál többször olvashatjuk, hogy Isten amiatt dorgálta az Ő népét, hogy megpróbálták ezt az is-is magatartást. Csak egyre emlékeztetek. Jeremiásnál olvassuk, Isten így mondja: „Eljöttök az én házamba, imádkoztok, bemutatjátok az áldozatot, aztán kimentek onnan, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek.” És ezután kemény feddés jön így semmi értelme templomba menni. Nem kell Istennek az áldozat. Neki nem az áldozat kell, hanem az áldozatot bemutatónak a szíve, az egész élete. Ő az egész embernek akar új életet adni. Nem azt tartja számon, hogy teljesített-e bizonyos vallásos kötelezettségeket. Nincsenek vallásos kötelességek. Szeretetkapcsolat van az élő Isten és a benne hívő között. És ha igazán szeretjük Őt, akkor utáljuk azt, amit Ő utál. Ő utálja a képmutatást, minden tisztátalanságot, és fel van ott sorolva, hogy mi mindent.
Az úrvacsorázik helyesen mindig, aki vágyik arra, hogy megerősödjék ez által is a Krisztussal való közössége, és ugyanakkor kész bármivel szakítani, amit Isten az életében elítél.
3. A harmadik haszna, áldása az úrvacsorának az, hogy nemcsak az élő Krisztussal való lelki közösségben újulhatunk meg, hanem újra és újra átélhetjük az egymással való testvéri közösséget is. Ezt meg így olvastuk itt a következő versben: „Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk.”
Itt mindnyájan ugyanabból a kenyérből kapunk egy falatot, és ez kifejezésre juttatja azt, hogy valahol mélyen hasonló, sőt azonos a lelki helyzetünk, mert mindannyian kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, és Jézus érdeméért mindannyian teljes bocsánatot és feloldozást kaptunk. Itt is megszólal azonban az ige, hogy ennek folytatása van. Mivel Isten feltétel nélkül kész megbocsátani a bűnbánó bűnösnek, ebből annak kell következnie, hogy mi is feltétel nélküli szeretettel vagyunk készek elfogadni és szeretni egymást. Ez az Istentől kapott meg nem érdemelt szeretet átárad a hívőn, és ez a szeretet határozza meg a másokhoz való viszonyát.
Korinthusban pontosan ez volt a gyü-lekezet egyik bűne, hogy ez hiányzott a gyakorlatukból. Ezért, mielőtt a szereztetési igére tér az apostol, keményen feddi őket, amikor így ír nekik: „Amikor összejöttök egy helyre, nem lehet úrvacsorával élni, mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik. Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen? Mit gondjak erre? Dicsérjelek ezért titeket? Nem dicsérlek.” (11,20-22)
Az volt tudniillik a szokás, hogy ha lehetett, minden este összejöttek Isten igéjét hallgatni, és Istent dicsőíteni. Mivel azonban sokféle emberből állt az a gyülekezet is, és különösen Korinthusban sok rabszolga volt, aki keresztyénné lett, nem tudtak egy meghatározott időpontra megérkezni, hanem amikor elengedték őket. Viszonylag hosszú ideig tartott, amíg összejött a gyülekezet. Ezért ott közben, hogy hasznosan töltsék az időt, megvacsoráztak. Ez egyfajta szeretetvendégség lett volna, hogy ki-ki hoz valamit otthonról, azt elosztják és egyenlően részesednek belőle. Amikor mindenki megjött, elhangzik az igehirdetés, utána úrvacsoráznak. Ehelyett mi történt?
Azok, akik akkor indultak, amikor akartak, mert nem rabszolgák voltak, megérkeztek idejében, elunták magukat, kipakolták az elemózsiát és belaktak. Sőt még ilyen is volt, hogy megrészegedtek. S akkor befutottak, akik késő estig dolgoztak, a rabszolgák, ők semmit sem hoztak magukkal, mert nekik nem csomagolt vacsorát senki, és azt mondták azok, akik ott voltak és jóllaktak: na, most akkor úrvacsorázzunk. Erre írja Pál: milyen dolog ez? Hol van itt a szeretet? Nem az lenne a Krisztus szerint való, hogy megvárjátok egymást, aztán elosztjátok egyenlőképpen, vagy ha nem egyenlőképpen, akkor az, aki késő estig dolgozott és semmije nincs, többet kap, és utána úrvacsoráztok, ebben a szeretetlégkörben? Így azonban jobb, ha nem úrvacsoráztok, mert az nem igazi közösség.
Amikor ilyen dolgokról van szó, mindig keményen fogalmaz Isten igéje, mert Isten nem tűri, hogy miután az Ő szeretetében megfürdünk, megtisztulunk, az reánk árad, az elakadjon bennünk. Ő azért árasztja olyan bőséggel, hogy ugyanilyen bőséggel áradjon tovább. Az a szeretet és bocsánat, amit tőle kaptunk, átformáljon minket. Mindnyájan úgy születünk, hogy ez az enyém és nekem minél több legyen, a többi nem érdekel. Ebből kell újjászületni és a krisztusi természetnek kibontakozni. A krisztusi természet meg az, hogy én inkább nem eszem, csak a másiknak örömöt szerezzek és segítsek. Miért? Mert szeretem. Miért szeretem? Mert engem is szeret az Isten és én így akarok viszonyulni másokhoz, ahogy Ő elfogadott engem.
Ez az igazi szeretetközösség, ez az a lelkület, amire Jézus meg akar tisztítani, meg akar váltani. És ennyire gyakorlati következményei vannak annak, ha valaki csakugyan megerősödött a Jézus Krisztussal való lelki közösségben, abból ilyen életváltozás, gondolkozásváltozás következik, mert a szeretet gazdagon árad.
Az, amire éppen az úrvacsora után adott példát Jézus, amikor megmosta a tanítványok lábát. Amikor azt mondta nekik: „Példát adtam nektek, hogy ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.” (Jn 13,34)
Jó lenne, ha ebben is megújulnánk minden úrvacsora alkalmával. Úgy nézek a másikra, ha nem ismerem is, hogy teljesen azonosak vagyunk abban, hogy kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Ha a kegyelmet hittel elfogadtuk, bocsánatot nyert bűnösök vagyunk. Mindkettőnkre re-ánk árad Isten meg nem érdemelt szeretete. Hát akkor áradjon az tovább rajtunk egymásra is, meg a kívül valókra, meg a nehéz emberekre, netalán még az ellenségeinkre is! Az úrvacsora erre is ad erőt az embernek.
4. És végül, mit jelent az a szó, amire újra és újra rákérdeznek a testvérek, hogy aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét és issza az Úr poharát? Így olvastuk ezt: „Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának.”
Ebből egészen világos, hogy nem az veszi méltatlanul, aki bűnös. Nem erről volt itt szó. Ellenkezőleg: az úrasztalához éppen azoknak kell jönniük, akik tudják, hogy bűnösök, és tudják, mire kérnek bocsánatot, mitől akarnak szabadulni. A korinthusiak bűne az volt, hogy úgy vettek részt ebben a különleges étkezésben, az úrvacsorában, mintha ez semmiben nem különböznék egyéb, közönséges étkezésektől. Tehát nem a lényegének megfelelő módon, nem méltóképpen vették azt, hanem méltatlanul. Mintha az úrvacsora is olyan étkezés lett volna, mint a többi. Ezért nem készültek rá, nem az Isten szeretetén csodálkozó áhítattal vettek részt azon, és egyáltalán semmi következménye nem volt az úrvacsorázásuknak, mert nem változott meg az életük. Ezért méltatlanul, hiába vették. Nem volt semmi jelentősége, semmi haszna a számukra. Gépiesen, megszokásból, így szoktuk minden este, most már jól laktunk, úrvacsorázunk és hazamegyünk.
Azt mondja az apostol: ez a méltatlan. Mert azt nem felejthetjük el soha, hogy itt a Király ad nekünk fogadást. Minden úrvacsora alkalmával a világmindenség teljhatalmú királya enged egészen közel magához és akarja táplálni a lelkünket, erősíteni a hitünket olyan mó-don, ahogy csak Ő tudja. Nagy kiváltság, hogy valaki úrvacsorázhat. Nagy lelki erőket kaphat ebben a Jézussal való közösségben. Újra és újra átélhetjük az Ő halálának a jelentőségét. Ezért kell azt hirdetni.
A kenyér, amit itt eszünk, ugyanolyan közönséges kenyér, mint amit máskor eszünk, de a cél, amiért fogyasztjuk, az nem közönséges, az szent cél, az lelki cél. Azért is csak egy falat, egyébként az étkezés célja, hogy jóllakjunk. Itt nem az a cél. Itt az a cél, hogy ez is emlékeztessen minket arra, hogy így törték össze miattam a bűn nélküli Jézus Krisztust, ahogy ebből a kenyérből törtek egy darabot a kezembe. Ilyen valóságosan eggyé lehetek vele a hit által, ahogy ez a falat eggyé válik velem, ahogy lenyeltem és ott van a gyomromban. Valami nagy lelki valóságot egészen egyszerű mó-don szemléltetni, és ezáltal a hitünket erősíteni — ez az úrvacsora célja.
Aki nem így és nem ezért úrvacsorázik, az méltatlanul eszi és issza. Gépiesen, megszokásból, azért, mert a többi is, de nincs mögött ez. Ezért szükséges az, hogy vizsgáljuk meg magunkat, mielőtt úrvacsorázunk. „Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból.”
Önvizsgálattal készülni, hittel elfogadni és komolyan venni azt, amit ez jelent, amire utal, és utána nagy hálával továbbmenni megváltozott élettel. Itt hagyni valami bűnterhet, rossz szokást, és telítődni Krisztussal, az Ő Lelkével és örömével.
Az úrvacsora középpontjában tehát mindig Jézus Krisztus személye van. Mégpedig az Ő halálát hirdetjük ilyenkor. Ő jelen van az úrvacsorában. Nem a kenyérben és borban, hanem az Ő igéjében — ahogy Ő mondta. Ahol az Ő igéje hangzik, ott van Ő jelen.
Megerősödhet a hívő a vele való közösségben, de ennek együtt kell járnia azzal, hogy szakít a bűnökkel. Megerősödhetünk az egymással való testvéri közösségben, de ennek együtt kell járnia azzal, hogy megújulunk az egymás iránti szeretetben. Ahogy Jézus szeretett minket, úgy akarjuk mi is szeretni egymást.
Akkor nem fogunk méltatlanul úrvacsorázni, hogy ha tudjuk ez mire való. Ha megvizsgáltuk magunkat, ha hittel túllátunk az egyszerű jegyeken arra a nagyszerű eseményre, ami a Golgotán történt, és ha tudjuk, hogy ez személy szerint reánk is érvényes és megváltozik az életünk.
5. Még mintegy függelékként néhány egészen gyakorlati dolgot hadd említsek, mert erre is többször rákérdeznek a testvérek. Először mindig a kenyeret vesszük, utána a bort. Miért? Mert így van leírva a Bibliában és Jézus is ebben a sorrendben adta a tanítványoknak.
Nem feltétlenül ilyennek kell lennie a kenyér anyagának. Vannak felekezetek, ahol kovász nélküli kenyeret, vagyis ostyát vesznek. De tudok olyan hívőkről, akik a szöges drót mögött kukoricapuliszkával úrvacsoráztak, meg borókafenyőből kotyvasztottak valami levet, és hiszem, hogy az az úrvacsora is ugyanolyan érvényes volt, mint amikor mi fehér kenyérrel és finom borral emlékezünk az Úr halálára. Mert nem a jegyek anyaga teszi érvényessé az úrvacsorát, hanem az a Jézus teszi érvényessé, aki meghalt helyettünk a kereszten, és az a hit, amivel komolyan vesszük, hogy helyettünk is meghalt a kereszten.
Praktikus dolog, ha három ujjal vesszük a kenyeret, mert néha megszorítjuk két ujjal, aztán kettétörik és az úrvacsora áhítatát és szentségét ilyen apróságok is megzavarhatják. Ha mégis megtörténik, ne zavarjon senkit. Általában egy kortyot szoktuk a kehelyből inni, mert ez csak emlékeztet arra, ami történt, de ha történetesen valaki a kis kelyhet kiissza, az sem baj. Ezt a kelyhet ne úgy „dobjuk be”, mint a stampedlit szokták némelyek, hanem eközben is az Úr halálára gondoljunk. Akkor lesz méltóképpeni az úrvacsorázásunk, ha ezt is ilyen szent gondolatokkal és hálával vesszük magunkhoz. Ezért jó az, ha előtte is, közben is, utána is imádkozunk.
Nehéz megérteni azt, hogy amikor Isten ad itt nekünk egy félórát arra, hogy csendben megálljunk előtte, akkor mindenféle nézelődéssel töltjük az időt ahelyett, hogy végre a templom csendjében kiöntenénk a szívünket neki. Úgy sem lehet eltéveszteni semmit, mert ha csukott szemmel imádkozik is valaki, meghallja, hogy az ő sora következik és felálltak az emberek. Nem kell izgulni semmi miatt.
Bár árasztaná ki Isten reánk a könyörgésnek a lelkét és tudnánk Őt dicsőíteni itt! Tudnánk neki konkrétan bűnt vallani. Tudnánk hálát adni a bocsánatért és kérdezni Őt, hogy mi az, amitől éppen most akarja megtisztítani az életünket.
Még egy utolsó kérdés. Milyen gyakran kell úrvacsorázni? Nem kell egyáltalán, de aki tudja, hogy mit jelent az úrvacsora, az olyan gyakran úrvacsorázik, amilyen gyakran csak lehet. Mert ha ez azt célozza, hogy megerősítse a hitünket, megújítsa a Krisztussal és egymással való közösségünket, kézzelfoghatóbbá tegye számunkra, hogy mivel akarunk szakítani, és miben akarunk változni, akkor erre minél gyakrabban rászorulunk mindnyájan. Ha meg ez ajándék, akkor minél gyakrabban tartsuk a kezünket, hogy Isten megajándékozzon vele bennünket.

Imádkozzunk!
Imádunk téged, megváltó Urunk Jézus Krisztus, aki szerettél bennünket is, és önmagadat adtad érettünk. Köszönjük, hogy a te halálod a mi életünk, bűnbocsánatunk, örök üdvösségünk szerzője lett. Könyörülj rajtunk, hogy tudjuk ezt hinni és egyre jobban, egyre bátrabban hinni. Változtassa meg ez a veled való közösségünk az életünket. Tölts meg minket azzal a szeretettel, amivel te szerettél és szeretsz bennünket.
Ajándékozz meg mindnyájunkat soksok olyan úrvacsorai közösséggel, ahol nem méltatlanul esszük a kenyeret és isszuk az Úrnak poharát, hanem ezzel a hittel, hálával és örömmel.
Könyörgünk, hogy így tudjanak úrvacsorázni most azok is, akik életükben először tehetik ezt. Így ébressz vágyat a szívükben, hogy minél gyakrabban vendégei legyenek a te asztalodnak.
Kérünk, beszélj velünk tovább is a most elhangzott igén keresztül. Kérünk, hogy a te halálodról szóló evangélium erősítse a hitünket.
Könyörgünk hozzád azokért, akik most különösen rászorulnak szeretetedre. Légy irgalmas azoknak, akiknek az otthonát összedöntötte a földrengés, vagy szeretteik elpusztultak a romok alatt.
Kérünk, erősítsd azokat, akik most a vizsgákra készülnek.
Kérünk, készíts soksok lelki áldást az elkezdődött csendesheteinkre, csendesnapjainkra, hogy sokan új életet kapjanak ott tőled.
Köszönjük, hogy adtál esőt. Alázatosan kérünk még. Tőled kérjük mindennapi kenyerünket, a minden napra szükséges igét, és a minden napra szükséges békességet.
Kérünk, segíts most folytatni az imádságot magunkban ebben a csendben.
Ámen.