KERESZT NÉLKÜL NINCS KORONA

2002. december 05, csütörtök

Hangfelvétel: 

Alapige

Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk; Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk! Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére. Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük a mögöttünk levő napot. Köszönjük, ha a te nagy neveddel indulhattunk. Köszönjük hűségedet, s köszönjük, hogy az nem függ a mienktől.
Köszönjük, ha igéd világosságában járhattunk. Hálát adunk oltalmadért, vezetésedért, és köszönjük, hogy elkészítetted így a nap vége felé most ezt a csendes órát.
Könyörülj rajtunk, hogy ne hiába legyünk itt. Szeretnénk veled találkozni, tőled ajándékokat kapni, szeretnénk, ha a te világosságodba kerülne az életünk.
Szabadíts meg minket mindentől, ami sötétség. Néha ijesztően sötét indulatok mozdulnak meg bennünk, olykor sötét gondolatok kerítenek hatalmukba.
Segíts világosságban járni, a te világosságodban élni. Hozd világosságra bennünk mindazt, ami még rejtve van. Kérünk, hogy a te igéd tisztító erejével munkálkodj most bennünk, és add meg mindannyiunknak azt, amire szükségünk van: vigasztalást, tanácsot, ha kell, törd össze a keménységünket vagy emelj fel elesettségünkből, csak munkálkodj bennünk a te végtelen hosszútűrésed és irgalmad szerint.
Ámen.

Pál apostol itt Jézus Krisztus szolgáiról ír. Azokról, akik már új életet kaptak Őbenne, akikben hit által él Krisztus, akiknek valóságos közösségük van vele, és akik az Ő küldetésében is járnak. Így kezdődik a fejezet: „Ezért tehát, mivel ilyen szolgálatban állunk, minthogy irgalmat nyertünk…” Ezek az irgalmat nyert emberek, akikhez ez a fejezet szól. Három fontos dolgot mond el Krisztus szolgáinak. Először, hogy Krisztus nagy dolgokra használja őket, másodszor, hogy folyamatosan próbálja őket, hogy tisztítsa, és alázatban tartsa és végül azt, hogy minden körülmények között megtartja őket.
Nagy dolgokra használja azokat, akik igazán odaszánták magukat neki, folyamatosan tisztítja az életüket, és a próbatételekkel, szenvedésekkel alázatban tartja, de bizonyosak lehetnek abban, hogy minden körülmények között megtartja őket. Még a haláluk után is. Ezért ismétlődik többször ez a bátorító kifejezés: „ezért nem csüggedünk el.” Ez a vallomás keretezi be ezt a hosszú fejezetet. Olvashatjuk a legelején, mindjárt az első versben és az utolsó versben is.
Aki azt tudja, hogy az élete Jézus Krisztus kezében van, az tudja, hogy amikor nagy dolgokra használja őt, az nem az ő érdeme, hanem Jézusé. Az tudja, hogy amikor próbálja őt az ő Ura, akkor senkit sem próbál feljebb, mint elszenvedhetné, csak amennyire szüksége van ahhoz, hogy engedelmes szolga maradjon, és az tudhatja minden körülmények között, hogy átmenti azokon az ő Ura, megtartja, megőrzi, és beviszi abba a dicsőségbe, amiről itt nem győzi a jelzőket halmozni az apostol: minden mértéket meghaladó, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk.
Vegyük sorra ezt a három fontos tanítást, mert ezek összefüggenek egymással.
1. Nagy kiváltság Jézus újjászületett tanítványának lenni és Ő a szolgáit hatalmas dolgokra használja.
Ebbe az egy szóba foglalja össze Pál, hogy mivel jár ez, hogy valaki Jézus szolgája lesz: kincsünk van a cserépedényünkben. Cserépedénynek önmagát az embert, konkrétabban az ember testét nevezi az apostol, és ebbe nagy kincset ad Jézus az újjászületés után. Mi ez a kincs? Az evangélium. A Jézusról szóló örömhír, amit rendkívül változatosan, többféleképpen is megfogalmaz. A 2. versben így: „…nem hamisítjuk meg az Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat…” A 3. versben azt mondja: „… világos a mi evangéliumunk…” és a 4. versben: „a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát hirdetjük nektek…”
A megszokottnál egy kicsit bonyolultabban és elvontabban fejezi ki itt magát az apostol, mert szándékosan körülírja és ezzel már a tartalmát is megpróbálja kibontani annak, hogy mit jelent, amit egy szóban így szoktunk összefoglalni: evangélium. A Jézus Krisztusról szóló örömhír. Ez az igazság beszéde, ez az Isten igéje, és ez a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium, amelyikből ráadásul világosság árad. Ezzel sáfárkodnak a hívők. Sáfárkodunk-e mi vele? Utoljára ki hallotta tőlünk a Krisztus dicsőségéről szóló örömhírt? Ha Isten készített ma alkalmat, nem voltunk-e restek, hogy megvalljuk ezt, és egyszerűen, minden komplikáció nélkül továbbadjuk másoknak, tudva azt, hogy ez az Isten igéje. Éppen ezt hangsúlyozza a továbbiakban, hogy az Isten, aki szólt, sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújt világosságot ma is a szívekben, hogy felragyogjon előttünk a Krisztus arca.
Amikor a mindenségtörténet hajnalán, a teremtés első napján Isten azt mondta: Legyen világosság! és az Ő szavára lett, ugyanez az isteni szó hangzik ma is, és ezzel a szóval teremt újjá Isten bennünket. Tanulságos lenne, ha ki-ki elmondhatná, hogy legelőször hogyan szólított meg minket Isten. Vagy mi volt az az ige, amivel a sötétségből világosság ragyogott fel a szívünkben és az életünkben, és mennyire Isten szava volt az számunkra.
Éppen a tegnapelőtti bibliaórán kezdtük a férfiakkal tanulmányozni a Második Helvét Hitvallást. Annak az első fejezete Isten igéjéről szól. Az első alcíme (eredetileg latinul írták): A Biblia Isten igéje, a második meg az, hogy Predikatio verbi Dei est verbum Dei — vagyis Isten igéjének a prédikálása Isten igéje. Ha valaki a Krisztus szolgálatában az Isten szeretetéről szóló örömhírt mondja valakinek, akkor annak a szívéhez az úgy érkezhet meg, mint az élő Isten tulajdon szava. Csak közvetítő, tolmács volt az, aki hirdette. De a hirdetett ige is Isten igéje.
Ezzel a reménységgel és bizonyossággal szabad nekünk hívogatnunk embereket olyan helyekre, ahol igehirdetés hangzik, és ezzel a bizonyossággal lehet továbbmondanunk másoknak. Az én egyszerű, sokszor töredékes bizonyságtételem úgy érkezhet meg a másik szívéhez, mint Isten tulajdon szava. Mint az a teremtő ige, amire a sötétségből világosság támadt, ugyanerre támad ma is az emberszívekben sötétség helyén világosság. Ezzel a nagy reménységgel szabad a bizonyságtétel szolgálatát végeznünk.
Az apostol azt mondja, hogy ezt, nem lehet csinálni, ezt nem lehet utánozni, mert erre nem képes akárki, csak akiben ott él hit által Krisztus. Az újjászületett keresztyén, aki kapta Isten Szentlelkét, az képes megérteni Isten igéjét, és az képes torzítás nélkül tovább adni. Istenről beszélni akárki tud, de Istenből beszélni, ahogy itt olvastuk az előző fejezet végén, csak a Krisztus szolgálatában álló ember tud. Azok viszont végezzék ezt a szolgálatot, mert ez életmentő szolgálat, amin keresztül maga Isten végzi a maga életmentő munkáját.
Vannak írásmagyarázók, akik azt mondják, hogy az a kincs, amiről itt Pál apostol beszél, nemcsak a Krisztusról szóló evangélium, hanem Krisztus maga, aki lakozik hit által a hívőben. Ezt a Krisztust lehet és kell nekünk felmutatnunk másoknak. Ez az, amikor életnek beszédét tartjuk oda a kívül valók elé. Erre utal az apostol a későbbiekben, amikor azt írja: ”… a Jézus élete láthatóvá legyen a mi halandó testünkben…” Ezt a kettőt soha nem kell szembeállítani és végképp egymás ellen kijátszani. Ez erősíti egymást. Az, hogy mondom a Krisztusról szóló örömhírt, és hogy közben ott van hitelesítő fedezetként mögötte az életem. Mégpedig az az életem, amelyik Jézus Krisztust mutatja fel. Én cserépedény vagyok, de a cserépedényben megjelenik a kincs. Bennem az élő Krisztus, és vele találkozhatnak azok, akik velem találkoznak.
Már az is nagy dolog, ha egy-egy olyan emléke van egy hívő embernek, hogy bizony abban a helyzetben és esetben csakugyan ez történt. Isten igéje arra serkent minket, hogy növekedjünk a megszentelődésben odáig, hogy mindig, minden helyzetben Krisztust láthassák a mi halandó testünkben, és Isten igéje, evangéliuma szólaljon meg a mi szánkon. Isten segítsen minket ebben fejlődni!
2. A másik, amit itt mond az apostol, és amiről ugyanilyen részletesen ír, hogy akik ezt a szolgálatot végzik, azokat Isten folyamatosan próbálja. Ezt nekünk természetesnek kell tartanunk.
Mi a célja ennek a próbának? Az, hogy azokat a nagy dolgokat, amiket Isten elvégez általunk, nehogy magunknak tulajdonítsuk, hanem újra és újra legyünk tisztában azzal, hogy én csak törékeny cserépedény vagyok, magamban üres, vagy mindenféle szennyel teli.
Az az Ő csodája, ha megtisztított és a kinccsel töltött meg engem. De — mint ahogy itt olvastuk — ez a kincsünk cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk és ne magunknak. Mert mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy magunknak tulajdonítsuk a dicsőséget. Hogy legalább egy kicsit lecsípjünk abból, amiről tudjuk magunk is, hogy egyedül Istent illetné meg, de nem egyedül neki adunk dicsőséget.
Márpedig ez az egyik legszörnyűbb bűn, s aki az Isten dicsőségét magának tulajdonítja, attól Isten Szentlelke megszomorodva visszavonul. Az magára marad a szolgálatban, és akkor nem fog ilyen nagy dolgokat végezni. Akkor nem tud helyén mondott igét mondani, akkor csak önmagát prédikálja — azt is itt olvastuk az előző fejezetben —, mert a Szentlélek nélkül magunkat prédikáljuk, meg saját gondolatainkat, meg valamiféle olvasmányunkat, de nem olyan igét, ami Isten szájából származik. Ezért óv ettől az apostol: semmit ne tulajdonítsunk magunknak, ami nem belőlünk származik, ami ajándék, amit csak csodaképpen szemlélhetünk, látván az Isten hatalmas munkáját. Mert ilyen rendkívüli erőt csak Isten tud adni, és ezért csak Őt illeti meg a dicsőség.
Azért hangsúlyozza itt az apostol, hogy ne feledjük, hogy a mi testünk és életünk törékeny cserépedény. Önmagában is roppant könnyen elpusztítható. Elég egy csepp méreg, s máris vége van valakinek. Akármilyen okos vagy erős volt, ugyanúgy végez vele, mint a másikkal. Sokszor, elég egy rossz mozdulat, és úgy marad. Nem tud felegyenesedni, akármilyen művelt és akármilyen kisportolt. Éppen a közelmúltban hallottam ilyen történeteket. Elég egy láthatatlan pici vérrög, és lehet készülni a temetésünkre, ha az rossz helyen áll meg. Nem tudjuk irányítani. Törékeny ez a cserépedény.
Volt egy érdekes szokás a rómaiaknál, amikor egy fejedelem, vagy néha maga a császár is, győzelmi menetben vonult, a tö-megnek éljenezni és éltetni kellett az uralkodót. De a tömegben mindig elhelyeztek egy kis csoportot, amelyiknek az volt a feladata, hogy rigmusban kiáltsa, hogy bármilyen nagy vagy, el ne felejtsd, hogy egyszer te is meghalsz. Milyen bölcs dolog. Tenné ezt ma valamelyik diktátorral egy kis csoport, akkor a gulágon találná magát. De akkor gondoltak erre, hogy el ne bízza magát. Ő most azt hiszi, az egész világ ura, és sokan azt hitték róla, de el ne felejtse, hogy egyszer ő is meghal. Hátha ez segít neki alá-zatban maradni, vagy kevésbé elbizakodni.
Isten pedagógiájában van ilyen, hogy a próbákkal tart minket alázatban. Négy dolgot sorol itt fel Pál apostol, hogy ő milyen próbákat szenved folyamatosan, de tapasztalja, hogy Isten minden körülmények között megtartja? Ezt írja: „mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe, üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk.” — Rendkívül szemléletesek ezek a képek. Üldöznek, és most már hozzá is szokunk lassan. Ha nem lenne, szinte hiányozna, de tudjuk, hogy nem szoríthatnak be egy sarokba, hogy megnémuljunk, és ne folytassuk tovább az evangélizációt. Erre gondja van a mi Urunknak. Bevallja őszintén, hogy ők is kétségeskednek néha, de nem esnek kétségbe. Attól megőrzi őket az Úr. Üldözöttek vagyunk, de nem magunkra hagyatottak. Taposnak rajtunk — talán ez a legszemléletesebb —, de miközben taposhatnak, tudjuk, hogy nem taposnak agyon. És ez elég ahhoz, hogy kibírjuk. Mindezt a szolgálat Urától fogadjuk, mert tudjuk, hogy mindennek a célja az, hogy megmaradjunk őszinte alázatban.
Nem könnyű ezt elfogadni. A szolgálattal járó szenvedéseket igazában csak azok tudják bizalommal elfogadni Isten kezéből, akik egészen átadták az életüket, és valóban végzik ezt a szolgálatot. Nekik Isten adja a szívükbe ezt a bizalmat.
A lelkimunka közben sokszor fordul elő az emberrel az, hogy valamit nem ért. Nem érti a mások életében lezajló tragédiák egy részét sem, és nem érti olykor azt sem, hogy neki miért kell most szenvednie. Éppen itt vizsgázik a hitünk, hogy amit nem értek azt is kész vagyok elfogadni a szolgálat Urának a kezéből. Nem azokat az embereket szidom, akik most bántanak, és nem az ördögnél keresgélek, hogy az most mit csinál velem, hanem az én Uram kezéből fogadom azt el.
Mellesleg Jób is ezt tette, amikor azt mondta: „Ha a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk el tőle?” A hívőnek mindig Istennel van dolga. Pál erről beszél itt, és erre bátorítja a Korinthusban szolgálókat, hogy érlelődjetek a hitben odáig, hogy amit nem értetek, azt is teljes bizalommal elfogadjátok az Úrtól. Miért? Mert Ő nem változik, mert Ő szeret, és Ő tudja, mit cselekszik. Ha valaki ezekben bizonyos, akkor nem háborog a próbatételek ellen, és nem mutogat sem fölfelé, sem oldalra, hanem meghajtja a fejét és még buzgóbban végzi azt a szolgálatot, amit reá bízott az Úr, és még őszintébben törekszik arra, hogy a rendkívüli erőt, amit egyébként tapasztal, azt Istennek tulajdonítsa és ne magának. Ez már a Krisztus-tanítványság felső iskolájához tartozik, de ide kellene mindannyiunknak eljutnunk.
Ez már az érettségi után van. Ez már bizonyos lelki érettséget igényel. De hát mégis csak ez lenne a cél, hogy ne maradjunk meg dedós szinten, hanem egyre érettebb hívőkké váljunk, akiknek Isten adhat ilyen kincset, a Krisztus dicsőségét felragyogtató evangéliumot, akik készek megvallani Őt mások előtt, akik el tudják mondani artikuláltan, egyszerűen, szeretettel az evangéliumot, és az ezzel együtt járó szenvedéseket bizalommal elfogadják Isten kezéből, tudva azt, hogy mélységesen igaz ez a mondás: „Kereszt nélkül nincs korona”. A mi utunk nem lehet más, mint a Mesteré. A Mester útja pedig szenvedésről szenvedésre vezetett.
Amikor az Apostoli Hitvallás röviden össze akarja foglalni Jézus Krisztus földi tevékenységét, akkor egyetlen szóban foglalja össze. A születése után mindjárt ez következik: szenvedett. Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett… Egész földi élete során szenvedett, nemcsak a kereszten. Még fel is sóhajtott egy-két alkalommal: meddig szenvedlek még titeket, parázna és értetlen nemzedék?
A mi utunk is ez. És ha ilyen szenvedéseket mér ránk szolgálat közben, akkor azok minket közel visznek Mesterünkhöz, és ott tartanak az Ő közelében. Ezeket pedig bizalommal fogadjuk Őtőle.
3. A harmadik örömhíre ennek az igének az, hogy mind e sok nyomorúság között Jézus Krisztus szolgáló tanítványai egé-szen bizonyosak lehetnek abban, hogy a kezéből nem engedi ki őket az ő Uruk, és megtartja, megőrzi, célhoz vezeti, üdvözíti, megdicsőíti őket. És ha a szenvedéseik közepette is ezekre a láthatatlan dolgokra néznek, és tudják, hogy a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó örök dicsőséget szerez nekünk, akkor egészen másként hordozzák a szenvedéseket. Akkor a szenvedések elé ilyen furcsa jelzők kerülnek: pillanatnyi könnyű szenvedésünk, minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. A szenvedés ideig való, és a dicsőség, ami készen van Jézus tanítványainak, örökkévaló. Abból egy kis ízelítőt már itt is ad néha, mint békesség, reménység, kiegyensúlyozottság, de ehhez az szükséges, hogy mindig túllássunk a láthatókon.
Az ördög állandó kísértése az, hogy csak a láthatókra nézünk. Most nekem milyen rossz… Most nekem ki miatt rossz… Miért nekem rossz? Miért ennyire rossz? Látja-e ezt Isten? Hol van Isten, amikor nekem ezeket kell hordoznom? Ezek a kérdések viszik egyre messzebb a hívőt Jézustól. Ha nem jut el oda, hogy felemeli a tekintetét és nemcsak azon a szűk horizonton belül tájékozódik, hogy most nekem mi rossz, hanem azon a tágas, sőt végtelen horizonton belül, amivel a láthatatlanokat is komolyan veszi. Komolyan veszem a láthatókat, a mai feladatokat, a testi szükségleteket, másoknak a szenvedését és baját, a most következő feladatokat, de úgy, hogy közben a láthatatlanokat is komolyan veszem.
Ahogy Mózesről olyan szépen mondja a hit himnusza, a Zsidókhoz írt levél 11. része: Úgy végezte minden munkáját, mint aki látta a láthatatlant. Hinni ezt jelenti. Úgy élek, mintha láttam volna a láthatatlant. Amit most még nem látok, de Isten nekem kijelentette az igében, azt készpénznek veszem. Azt úgy veszem, mint ami már itt van.
Például ezt a minden mértéket meghaladó nagy örök dicsőséget. Miközben éppen megaláztak, éppen valami nélkül szűkölködünk, éppen egy újabb betegség jött… ezek miatt szenvedünk, aközben túllátunk ezeken. Látjuk mindenekelőtt és felett a szolgálatunk Urát, aki már ott van a mennyei dicsőségben, de látjuk azt is, hogy minket is oda vár, helyet készített nekünk, és nem akadunk el a láthatóknál.
Ezért van ám az, hogy Krisztussal valóban közösségben élő hívők emberek, amikor körülöttük szikrázik minden, tele van feszültséggel vagy kétségbeeséssel, bizonytalansággal mindenki, nyugodtak és derűsek tudnak lenni. Nem azért, mert flegmák. Nekik nem tulajdonságuk a közömbösség. Hanem azért, mert túllátnak azon, ami éppen van. Azt is komolyan veszik, de a láthatatlanokat is komolyan veszik.
Emiatt van az is, amire szintén gyakran van példa, hogy amikor mindenki nyugodt és hidegen nézi, hogyan bántják egymást, hogyan nevetik ki a gyengébbet, hogyan veszik el tőle azt a keveset is, amije van, mindenki nyugodt emiatt, akkor a hívő szenved emiatt. Szomorú és igyekszik valamit tenni ellene. A hívők ezért reagálnak néha egészen másként, sokszor ellentétesen, mint a világ fiai, mert ők a láthatatlanokat is látják. Ők mindannak, ami most történik, a következményeit is látják. Hova fog ez vezetni, hogy fog ezért fizetni az, aki elvakultan teszi a gonoszságot és az istentelenséget. Nem örülnek neki, fáj nekik, de látják. És látják azt is mint valóságot, amit Jézus a benne hívőknek ígért.
Nagy dolog az, ha valaki fel tudja emelni újra és újra a fejét, mert ezt nevezi a Biblia hitnek. Ezért írja itt Pál, amikor fordulatot vesz az ő beszéde, és a szenvedésekről áttér az ígéretekre, hogy mivel pedig a hitnek ez a lelke van bennünk, mi is hiszünk és azért szólunk. Ezt jelenti hinni. Az ilyen ember pedig elpusztíthatatlan. Megtartja őt az ő Ura minden körülmények között. Még ha kivégzik — mert abban az időben keresztyénüldözés is volt, Pál is vértanúhalált halt — akkor is tudja, hogy túléli a halálát. Azt a dicsőséget, amit Jézus készített neki, és azt a Jézust, akinek a szolgálatában élt végig, senki nem veheti el tőle. A halál sem. Maga Jézus mondta: Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az. Mert én vagyok a feltámadás és az élet. (Jn 11,25)
Amit itt Pál ír, az pontosan azt jelenti, hogy naponta készen kellett lenni a vértanúhalálra. „Életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért.” Állandó fenyegetettségben végezték a szolgálatot, de végezték. És láthatták, hogy Isten milyen hatalmas dolgokra használja őket. Elfogadták az ezzel járó keresztet, a próbatételeket, hogy alázatban maradjanak, de közben ott volt a szívükben az a rendíthetetlen bizonyosság, hogy elpusztíthatatlanok. Mint utolsó ellenséget, Jézus a halált is legyőzte, és Pál azt mondja: Halál, hol a te fullánkod? Döngicsélsz itt még, ijesztgetsz engem, de tudom, hogy fullánkja vesztett méhecske vagy. Nyugodtan ideszállhatsz, semmi kárt nem teszel bennem. Eltemetnek, és akkor mi történik? Még közelebb kerülök az én Krisztusomhoz, és megyek hozzá a nagy mennyei dicsőségbe. Mert a láthatatlanokat is komolyan veszi. Túllát a láthatókon az ilyen ember.
Az ószövetségi József jutott eszembe, akinek az életét kísérve, senki nem gondolna arra, hogy milyen dicsőséget készített el Isten a végén neki. Gyűlölik, haragszanak rá, kútba dobják, rabszolgának eladják, mint rabszolgát igazságtalanul börtönbe csukják… Nyugodtan ottfelejthették volna, ott hal meg. De ő Isten szolgálatában állt és ragaszkodott Istenhez még Potifárné hálószobájában is. Azért nem vétkezett. Az elkészített dicsőség pedig az övé lett már itt a földön. Ez a mennyeinek a földi képmása. Isten nekünk annál sokkal nagyobbat készített. El ne játsszuk!
Ádventben vagyunk, és ádventi igének éreztem ezt, miközben ma még újra és újra átgondoltam. Várjuk pontosan ezeknek az ígéreteknek a beteljesedését. Várjuk vissza a mi dicsőséges Urunkat. Várjuk azt, hogy magához vesz minket is a dicsőségbe. Ez olyan érthetetlen és elképzelhetetlen, olyan megható annak, aki belegondol, hogyan lesz az, amit Ő mondott: „aki győz, megadom annak, hogy ül az én királyi székembe velem, ahogy én is győztem és ültem az én Atyám királyi székébe.” (Jel 3,21)
Hol van az én győzelmem az Övétől, és hol vagyok én egyáltalán Őtőle?! Na de Ő mondta: ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amit parancsolok nektek. És ha ezt az evangéliumot hirdetjük, ha Jézus élete ragyog fel a mi cserépedény testünkben, akkor mi az Ő barátai vagyunk, s akkor mindez elkészítve vár bennünket. És várjuk, hogy vége legyen ennek a temérdek hazugságnak, ami most elárasztja ezt a kicsi országot és népet is, amihez hozzászoknak a nemzedékek, és már nem is számít bűnnek, sőt erénynek lassan. Ügyes az, aki jól hazudik, és nem bűn becsapni egymást, és nem bűn értékeket tönkretenni. Vége lesz mindennek, és eljön az az ország, amelyikben igazság lakozik. Ezt olvassuk Péter levelében: új eget és új földet várunk, amelyikben igazság lakozik.
Ezért szükséges, hogy emlékeztetés által erősítsük hitünket meg egymás hitét — hogy megint Péter leveléből idézzek. És akkor tesszük majd a dolgunkat, azt az evangéliumot, amit rajtunk kívül senki más nem hirdethet ezen a világon, vállaljuk, hirdetjük szeretettel; elfogadjuk az Istentől küldött próbákat, amikkel tisztogat minket, és a javunkra vannak; és közben bizonyosak leszünk abban, hogy a jövőnket senki el nem veheti, minket senki el nem pusztíthat, a Krisztus egyházát sem, s eljön az a nap, amikor látomása egykor dicsőn beteljesül, s a győzedelmes egyház Urával egyesül. (392. ének)

Imádkozzunk!
Köszönjünk, megváltó Jézusunk, hogy te magad emeled fel most tekintetünket. Köszönjük, hogy tanítasz minket komolyan venni a láthatókat, és ugyanolyan komolyan venni a láthatatlanokat is. Bátoríts minket, hogy merjünk hinni.
Köszönjük, hogy a mi cserépedényünkbe kincset adsz. Tedd most világossá számunkra, hogy van-e nekünk ilyen kincsünk. Ha nincs, akkor valóban tárjuk kebelünket, ahogy az ének mondja, és kérjük tőled ezt alázatosan.
Adj a szánkba helyén mondott igét. Őrizz meg attól, hogy a magunkét mondjuk. A tiedet hadd adjuk tovább. Taníts meg naponta újra elkérni az aznapra szükséges szeretetet és mondanivalót. Engedd magunknak is tapasztalnunk, hogy milyen valóságosan közel vagy te a szolgáidhoz.
Könyörülj rajtunk, hogy amikor nem értjük a szenvedéseket, akkor is hadd lássuk azoknak a célját, és tudjuk mély alázattal elfogadni tőled azokat, hogy elérhessék céljukat az életünkben.
Őrizz meg attól, hogy a te dicsőségedet magunknak tulajdonítsuk. Szeretnénk téged szívünkből, testünkkel-lelkünkkel dicsőíteni.
Köszönjük azt a felfoghatatlan nagy, örök dicsőséget, amit elkészítettél a számunkra. Segíts, Urunk, hogy ne valami olcsó vigasz legyen ez nehéz helyzeteinkben, hanem hadd legyen a mi múlhatatlan örömünknek a forrása. Segíts, hogy ígéreteid frissen éljenek bennünk, hogy tudjuk azzal önmagunkat és egymást is erősíteni.
Ámen.