DE ÉN NEM…

2001. november 04, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

Attól a naptól fogva, hogy Artaxerxes király Júda országának a hegytartójává nevezett ki, uralkodása huszadik évétől a harminckettedik évig, azaz tizenkét éven át, nem ettük a helytartónak járó kenyeret, sem én, sem rokonaim. A korábbi helytartók viszont, akik előttem voltak, megterhelték a népet, mert kenyérért és borért több mint negyven ezüst sekelt szedtek be tőlük, és legényeik is hatalmaskodtak a népen. De én nem tettem így, mert istenfélő vagyok. Ennek a várfalnak az építésénél magam is dolgoztam, mezőt nem szereztem, és a legényeim mind részt vettek a közös munkában.

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, néha még ide is zaklatottan érkezünk. Alázatosan kérünk, ajándékozz meg minket azzal a csenddel, amiben érvényesülhet a te halk és szelíd szavad. Ajándékozz meg minket olyan komoly, szent várakozással, amiben semmi más nem fontos, csak az, hogy te mit akarsz velünk.
Köszönjük, hogy valóban így van, ahogy énekeltük: a te kegyelmességed megmarad mindörökre. Köszönjük, hogy örökkévaló szeretettel szerettél minket is, ezért terjesztetted ki reánk a te irgalmasságodat. Ennek a bizonysága számunkra az is, hogy itt lehetünk ebben a csöndben a te színed előtt.
Köszönjük, Atyánk, hogy békében és szabadságban élhetünk. Köszönjük, hogy adtál olyanokat, akik nemes, jó ügyekért az életüket is készek voltak feláldozni. Köszönjük neked ma reggel legfőképpen újra a te szent önmagad feláldozását, megváltó urunk, Jézus Krisztus, aki szerettél minket, és önmagadat adtad érettünk. Engedd, hogy ennek az áldozatodnak az értelmét egyre mélyebben értsük, és egészen személyesen higgyük.
Kérünk, ajándékozz meg minket most olyan igével, ami a te szádból származik, és ami éppen ezért nem tér hozzád üresen, hanem megcselekszi, amit akar. Nekünk pedig adj figyelő szívet, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk.
Ámen.

Az elmúlt héten a Nehémiás könyvét kellett tanulmányoznom egy feladat folytán, és ez a részlet különösen is megkapott. Túlzás nélkül mondhatom: nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, amit itt Nehémiás egyszerűen és élesen megfogalmaz. Egész rö-viden hadd mondjam el, milyen körülmények között hangzott el ez a néhány mondat, és utána próbáljuk majd megérteni, hogy személyesen nekünk ma miért időszerű Nehémiás magatartása, miért lehet példa szá-munka az ő szemlélete és magatartása.
Nehémiás magas rangú állami tisztviselő volt a perzsa királyi udvarban. Ő már a babiloni fogságban született és ott nőtt fel. Amikor a médperzsa birodalom megdöntötte Babilont, akkor egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán megbízhatósága, rátermettsége miatt. Végül is a királynak afféle személyi titkára lett. Amikor azonban meghallotta, hogy a hazatért zsidó nép milyen nagy nyomorúságban van otthon, összeszorult a szíve és szabadságot kért, hogy ő is hazamenjen néhány évre és vezesse Jeruzsálem falainak a felépítését. Épült is a fal szépen, és ő nem vette észre, hogy eközben valami miatt mérhetetlen keserűség halmozódik fel igen sok ember szívében. Annyira az építésre koncentrált, hogy ez elkerülte a figyelmét.
Mi volt az oka ennek a keserűségnek? Az, hogy a fogság miatt évekig nem művelték otthon a földeket. Amikor az első csoport hazaérkezett, szinte a szűzföldet kellett feltörniük és a bozótot irtaniuk, mielőtt magvetésre kerülhetett a sor. Soványak voltak a földek. Szerényen, majdnem éhezve tengődött az a csoport otthon, amelyik hazament. Amikor megérkezett Nehémiás a maga csapatával, még több éhes száj lett, és fokozódott a nyomorúság.
Megjelentek a nyomorúság vámszedői, mert voltak, akiknek volt pénzük, és mivel a szegények rászorultak, hogy kölcsönkérjenek, kölcsönadtak, de uzsorakamatra. Mivel a szegények egyre szegényebbek lettek, nem tudtak törleszteni, ezért lefoglalták a földjeiket, kertjeiket. Sőt egy idő után zálogba lefoglalták a gyermekeiket. Mivel semmi remény nem volt arra, hogy a helyzet rendeződik, sőt egyre távolodott egymástól az a vékony meggazdagodó réteg és az egyre nagyobb létszámú elszegényedett csoport, ezért a keserűség nagy volt a szívekben. Mivel a fal építése fontos közös ügy volt, ez a felszínen összefogta a népet és mindenki ment dolgozni, de közben a fogak összeszorultak, csikorogtak, és egyik a másikról csúnya dolgokat gondolt.
Amikor ezt meghallotta Nehémiás haragra gerjedt. Hogy lehet ilyet tenni? Ebben a helyzetben képes testvér a testvért rabszolgának megvenni? Képes a szegényt még szegényebbé tenni? Képes munka nélkül pénzhez jutni, miközben itt most egymást kellene segíteni és minden egyéni érdekről lemondani a közös cél és közös jövő érdekében? Rettenetesen elkeseredett, sőt haragra gerjedt, de nem maradt meg a haragnál, hanem — ahogy mondja —: gondolkozni kezdtem és magamba szálltam.
Ezek után összehív egy nagy népgyűlést, és ott nyíltan elmondja ezt a problémát. Kiad egy jelszót: engedjük el a kamatokat mindenestül. Az elzálogosított ingatlanokat még ma — mondja — adjátok vissza, arról nem is beszélve, hogy a rabszolgaként dolgoztatott gyerekeket is vissza kell adni a szülőknek, hiszen testvéreitek gyerekeit használtátok így. Sőt, amit kölcsön adtatok, azt se kérjétek vissza mindet. Jelképesen egy százalékot ne kérjünk vissza, ez legyen egy kis vigasztaló gyógyír a szegényeknek, akik kénytelenek voltak kölcsönkérni.
Mit válaszolnak erre? Csodálatos az, ahogy a nép itt viselkedett. Egy emberként azt mondták: Visszaadjuk, nem követelünk tőlük semmit. A biztonság okáért Nehémiás meg is eskette őket, és ellenőrizte, hogy még aznap rendeződjenek a birtokviszonyok, és mindenki visszakapja a kis kertecskéjét.
Ilyen csodát csak Isten tud tenni: Ilyen lelkületű emberek, akik ilyesmire képesek, ilyen nagyvonalúvá váljanak, és egységesen az egész nép engedjen egy ilyen kérésnek, felhívásnak, hogy engedjük el.
Most azonban nem erről szeretnék beszélni, ez külön téma, hogy Isten milyen csodálatosan tud munkálkodni emberszívekben, és el lehet jutni oda, hogy ilyen határozatok szülessenek. Most Nehémiás magatartását szeretném példaként felragyogtatni, mert ez után a nagy döntés és eskütétel után mondta ezt a néhány mondatot. Egyébként soha nem dicsekedett és nem emlegette a maga tetteit. Szinte titokban élte a maga hívő életét, de annak gyümölcseit az egész nép szedhette és élvezte. Itt azonban kénytelen előrukkolni ezzel: nézzétek, engem ide helytartónak küldött a király, a helytartónak pedig sok minden jár. Én nem éltem a jogaimmal. A korábbi helytartók, akik előttem voltak, megterhelték a népet, negyven ezüst sekel értékű (nagyon nagy összeg) élelmiszert szedtek be tőlük. A legényeik is hatalmaskodtak rajtuk, de én nem tettem így, mert istenfélő vagyok. Sőt veletek együtt építettem a falat, és a legényeim is részt vettek a közös munkában.
Hogyan viselkedik ez az ember itt? Elő-ször is azonnal reagál arra, hogy a szép felszín alatt súlyos bűnök vannak. Ezt nem szabad szó nélkül hagyni. Épül a fal, dolgozunk. Látszólag szép egységes a nép, mindenki részt vesz a közös munkában, és közben gyilkolják, tönkreteszik egymást. Nő a keserűség. Két részre szakadt ez a kicsi csapat is, és ki tudja, hányfelé fog még darabolódni közönséges bűnök miatt. Mohóság, önzés, szeretetlenség, pénzsóvárság és egyéb bűnök miatt. Nem szabad a rejtett bű-nöket rejtve hagyni, azt felszínre kell hozni. A lappangó tisztátalanság megfertőzi a legszentebb munkát is. Egy szép istenes munkában veszünk részt közösen, és közben nem vagyunk egyek: megosztottak vagyunk, szemben állunk egymással. Ez veszélyes állapot. Nehémiás ezt érzékelte és azonnal orvosolta. Inkább álljon a munka egy-két napig, de először ezt hozzuk rendbe, mert nem lesz áldás a munkán.
Jellemez-e minket ez a fajta érzékenység? Egyáltalán, az a készség, hogy észrevegyem a bűnt, és azt bűnnek nevezzem? Akkor is, ha az az én bűnöm, annál inkább. A lappangó, a rejtett bűnöket is, mert azoknak nyilvánvaló következményeik lesznek.
Ó, de sokszor van ez így, hogy a felszín olyan szép. Valóban nem is látszik semmi, de mögötte… Jézus ilyen kemény szavakat használ, mikor a farizeusoknak mondja: mögötte rothadás és bűz van.
Felvonul ide a násznép a szép esküvőre. A lefátyolozott menyasszonyról ünnepé-lyesen felemelik a fátylat, és csak néhányan tudjuk, hogy már évek óta együtt élnek. Nem is ez az első fiú, akivel… Már túl van néhány abortuszon, és itt eljátsszuk a szép esküvőt, mintha jönne a szűz leány, a szűz fiú, akik szeretik egymást és csak egymást. Olyan szép a felszín, a gyanútlan járókelő még gyönyörködhet is benne, és az alján mocsok van, bevallatlan bűn, tisztátalanság. Azt hisszük, hogy annak nem lesz következménye. Pedig a következményekkel előre lehet számolni.
Beszélget a kedves társaság, okos, tudományos dolgokról van szó. Mindenki a legudvariasabb mosolyát akasztotta fáradt arcára, és közben mindenkinek megvan a vé-leménye a többiről, és az még csak a legszelídebb és legszalonképesebb gondolat, hogy pukkadj meg, te felfújt hólyag! Közben nagy elismeréssel adózik az ő magasröptű gondolatainak. Mindezt észre sem vesszük, és nem utáljuk meg magunkat emiatt. Nem utáljuk meg a bűnt, ami ott lappang a felszín alatt, hiszen a felszín olyan szép, és látszó-lag zavartalanul történik minden.
Folyik a tárgyalás korrekt módon — ahogy ezt ma mondani szokták minden becstelenségre is —, s közben már előre rég megegyeztek. Már megkötötték a boltot, már mindenki zsebre tette a magáét, s úgy teszünk, mintha itt dőlnének el a dolgok. Mindezt természetesnek tartja mindenki. Ilyen az élet… Nem lehet másként. Ez azonban megfertőzi a közéletet, szétrágja az emberek idegrendszerét. Azért lesz egyre alacsonyabb az átlagos életkor. Azért temetjük az ötven év körüli férfiakat egymás után. Nem gondoljuk, hogy közvetlen összefüggés van a megtűrt bűn, a megszokott aljasság és az élet megrövidülése, megszegényedése, tönkreté-tele között.
Látszólag mintacsalád, még templomba is jár, a gyerekeik is jönnek, s közben otthon némelyikük — vagy talán mindenki — egyedül érzi magát, de ezt már meg is szokták. Le is mondtak arról, hogy ezen változtatni lehessen. Régi sérelmeket hordoz mindenki, amiket soha nem beszéltek meg, soha nem bocsátottak meg, és nem tisztáztak. Ott van a keserűség a szívekben, mint Nehémiás embereinek.
Vagy akár egy gyülekezetben is. Szép illedelmesen ülünk együtt, hallgatjuk az igét, és csak Isten tudja, hogy mik azok a bűnök, amiket ugyanúgy folytatunk, amikor innen kimentünk, mint ahogy eddig cselekedtük. Változni nem akar az ember. Nem azért jött ide, hogy más emberré váljék. Még csak az hiányzik, hogy valamit abba kellene hagyni, vagy valamit végre elkezdeni, amit Isten parancsol! De voltunk templomban.
És így tovább. Lehetne sorolni. Isten nagy ajándéka, ha valakinek adja ezt az érzékenységet, hogy ha bűnszagot érez, abban a pillanatban felszisszen, letesz a kezéből mindent, és azt akarja kitisztítani a maga életéből, mert annak előbb-utóbb mindig szörnyű következményei vannak, és nem lesz áldás a fal felépítésén. Ha Nehémiás tudomásul veszi, hogy ez így van, ebben a helyzetben másképp nem lehet, maradjon a keserűség, az ellenségeskedés egy kicsi nép tagjai között — ez rettenetes lett volna. Ez szörnyűbb, mint az, hogy Nabukodonozor lerombolta a falakat. A falat újra lehet épí-teni, de ha ez a lappangó bűn megmarad, és nem jön felszínre, annak hosszú távon következményei lesznek.
Ezért hívja össze a gyűlést, és ezért szá-mít arra, hogy Isten cselekszik. Isten valóban hatalmasan cselekszik, mert az emberek szívébe bűnbánatot ad. Ki-ki a maga bű-nét vallja meg, és nem a másikét sorolja, és sikerül orvosolni ezt a veszedelmet, amiből a későbbiekben tragédia lehetett volna.
Ennek kapcsán egy apró emberi tulajdonságot szeretnék most nagyító alá tenni. Mégpedig azt, hogy Nehémiás nem élt a jogaival. Azt mondja: De én nem tettem úgy, mint mindenki más. Az Isten iránti feltétlen engedelmesség és a népe iránti nagy-nagy szeretet jegyében nem élt azokkal a jogokkal, amikkel egészen természetes módon élhetett volna.
Őt oda a király helytartói kinevezéssel küldte. Ő ott a király képviselője volt, tehát neki ott kiskirályként kellett volna élnie. Papírjai is voltak erről: felhatalmazás, parancs… Az adó egy része Nehémiásnak járt, azt neki be kellett volna szedetnie a néptől. A legényei az adószedők is voltak. Neki, az egész családjának és az udvartartásának ingyen kellett volna ott élnie. De én mindezzel nem éltem… Képtelenségnek tartotta, hogy ebben a helyzetben, amikor valakinek nincs meg a napi betevő falatja, akkor szedesse be azt, amit megeszik. Fordítva: amíg segíteni tudok, segítek. Egyáltalán nem szedünk adót a magunk számára. A királynak járó adót beszedette és elküldte, mert fontos a békesség, meg fontos, hogy a fal felépülhessen. De a maga számára eszébe sem jutott. Az elődei mind így csinálták. Felsorolja itt, hogy mi-mindent szedettek be, és ez rendjén való dolog volt. Na de azok nem voltak Isten gyermekei…
De én nem tettem így. Magasabb szinten gondolkozik. Őt más normák igazítják. Nem, hogy hogyan szokás, meg a király mit rendelt el. Meg mit tartanak természetesnek. Ennél sokkal magasabb az: mi kedves Istennek.
Ilyen egyszerű szempontok vezették őt, mint ahogy a versben olvasható: de én nem követeltem a helytartónak járó kenyeret, mert nehéz munkát kellett végeznie a népnek. Ez az én népem, és hiába vagyok itt helytartó, én is egy tagja vagyok a népnek. Nekem fáj az, ami nekik fáj. Ha nekik hiányuk van, akkor én is lemondok bármiről, hogy a hiányuk kisebb legyen. Ez egészen magától értetődő annak, aki Isten közelében él. Az Isten iránti engedelmesség és a népe iránti szeretet jegyében bármiről, magától értetődőn lemond.
Egészen újszövetségi magaslatokon jár itt az az ószövetségi történet. Mi tudunk valakiről, akiről azt írta az Írás, hogy nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ő sem élt a jogaival. Nemhogy nem élt vissza soha a jogaival, de nem is élt azokkal, ha az úgy volt jó a küldetése teljesítése érdekében. Neki a küldetése és a küldője mindennél fontosabb volt. Jézus Krisztus is erre adott nekünk példát. Adott esetben az jelenti az engedelmességet és a mások iránti szeretetet, hogy nem élek a jogaimmal. Ez nem panaszos, ezzel nem dicsekszem, emiatt nem kesergek. Ez magától értetődik, ez vele jár, hogy a küldetésemet tudjam teljesíteni.
Nem szereztem magamnak mezőt — azt mondja —, amikor mindenki a szerzés lázában égett. Szerezzük meg a másikét is — ez vezette a jobb módúakat, és ma is ebben égnek nagyon sokan. Szerezni… szerezni… Ha mást nem, mezőt. Egy kicsi mezőt valahol itt Pest környékén, majd következő évben bekerítjük, aztán építünk valami sufnit, aztán bővítgetjük a sufnit. Aztán vasárnap este fáradtabb az ember, mint péntek este volt. Legszívesebben pihent volna otthon, vagy eszébe jutott az is, hogy valahol szól a harang, lehetne menni istentiszteletre, de a sufni tetejét még tél előtt egy kicsit rendbe kell szedni. Mezőt, mezőt, mezőt… És ki lesz tőle gazdagabb? Gazdagabb lesz a család, a lelki élet?
Azt mondja: nem szereztem mezőt. Szeretnék ma mindenkit bátorítani: merjünk másként élni, mint ez a világ, amelyikben létezünk. Legyen bátorságunk lázadni a világ normái ellen és ragaszkodni ahhoz, amit Isten az érdekünkben elénk helyez.
Fiatalok szeretnek lázadni, — én meg szeretem őket lázítani, hogy a divatok ellen lázadjanak. Miért kell sodródni a tömeggel? Akkor sem csinálom azt, ami nem ésszerű, nem praktikus, sokba is kerül, máshonnan kell elvenni azt a kis pénzemet. Nem csinálom. Legyen ehhez bátorságunk, merjünk egyének lenni, mégpedig az Isten Lelkétől megszentelt, az Ő igéje által irányított egyének. Pál apostol ezt írja a Római gyülekezetnek a 12. rész elején: „Az Isten irgalmára kérlek titeket, testvéreim, hogy ne igazodjatok ehhez a világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata. Mi az, ami jó, ami neki tetsző, tökéletes.”
Ritkán mond ilyeneket, ő nem veszi fel hiába Isten nevét az ajkára, hogy az Isten irgalmára kérlek titeket. Legyetek már eszeteknél, és változzon el az eszetek is az Isten igéjének megfelelő módon, és ne ehhez az istentelen világhoz igazodjatok, hanem az legyen nektek fontos, mi a jó, mégpedig mi a jó Őszerinte. Mi az Ő jó, kedves és tökéletes akarata, és legyen bátorságotok úgy élni. Ez lenne a hívők specialitása. És ez meglátszik az ember életén. Az ilyen egyszerű, váratlan, meg kényes helyzetek is, mint amilyenbe itt Nehémiás került. Ha nem látszik meg, akkor valószínű a lényeg hiányzik: az újjászületés hiányzik.
Hallottam valakitől, hogy egy féri egy konferencián új életre jutott, megtért. Amikor a csendeshét után, hétfőn, először ment be dolgozni, az első útja a főnökhöz vezetett, és egyszerű, keresetlen szavakkal előadta: Főnök, a múlt héten nagy dolog történt az életemben. Isten megbocsátotta a múltamat, újat kezdtem Ővele. Új életem van, megtértem. Mire a főnök biggyesztett és azt mondta: Megtért? Én már nyolc évvel ezelőtt megtértem. Mire emberünk: bocsánat, főnök, ezt nem vettem észre.
Hát, ha azt nem lehet észrevenni, akkor ott nem volt megtérés. A megtérés azt jelenti, hogy megváltozik a gondolkozásunk, és nem a világhoz szabom magam, hanem az Isten akaratához, és ez azonnal feltűnik. Világon itt nem a körülöttünk élő emberekre kell gondolni, hanem a Biblia a világ szó-val az Isten nélküli gondolkozást és az abból következő életvitelt jelöli. Ne ehhez igazodjatok — mondja itt Pál —, legyen bátorságotok másként élni. Legyen természetes, hogy sokszor el kell mondanunk, amit itt Nehémiás: de én nem… Mert én máshoz tartozom. Nekem más parancsol, és örülök, hogy Ő parancsol nekem. Legyen bátorságunk másként élni.
A múltkor mondta el egy gimnazista, hogy tudom-e én, hogy minden gimnazista piál. Mondtam: biztosan tudom, hogy nem. Vannak gimnazista ismerőseim, akik nem isznak. Hogyhogy nem? Tudom-e én, hogy mindenki már a házassága előtt… Azt sem csinálja mindenki a házassága előtt. Mernek másként élni. Vannak olyanok — most idézek ebből a beszélgetésből —, akik nem vesznek részt a sárgaföld partin minden hét végén. Mással töltik a hétvégéjüket. Gyülekezetbe mennek, Bibliát tanulmányoznak, magányos öregeket látogatnak meg, és ettől még egészen normális fiatalok. Fiatalos fiatalok. Ezeknek veszi majd igazán hasznát a társadalom később. Ezekre nem költenie kell a társadalomnak, hanem ezek értékteremtő emberekké válnak.
Merjünk mások lenni és mások maradni. Akkor is, ha a világnak megvan a véleménye. Mert megvan a véleménye. Péter levelében olyan kedves ez a részlet. Ilyet csak egy újjászületett ember tud leírni, aki tudja, milyen volt régen, és milyen most. „Ne emberi vágyak, hanem Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét. Bizony, elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint kicsapongásokban, kívánságokban, részegeskedésekben, dorbézolásokban, tivornyázásokban és szentségtelen bálványimádásokban éltetek. Azért haragusznak rátok, sőt káromolják Istent, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába.” (1Pét. 2,4)
Vannak, akik nem rohannak velük együtt. Ők rohanjanak, a szívünk fáj értük, legszívesebben eléjük állnék: ne rohanjatok erre, mert ez a kicsapongásnak a posványa, és bele fogtok fulladni. Gyertek, van járható út és értelmes cél. De hát, ha rohannak, rohannak, de én nem azonban rohanok velük, s ők is megállapítják: nicsak, vannak, akik nem rohannak velük, s ezekbe fognak majd belekapaszkodni. Isten ezek által, akik nem rohannak velük, segíthet rajtuk. Mert ha valaki ugyanabban a posványban van, az használhatatlan Isten számára.
Ez tehát a legfontosabb itt: Nehémiás kimondja ezt a vallomást: de én nem… Nem él a jogaival azért, hogy az Istennek kedves legyen, és Isten így használhassa mások javára.
Még két dologról sokkal rövidebben.
Miért nem él? Itt az indokolás: mert én istenfélő vagyok. Ennyi. Ez bőven elég. Mit jelent, hogy istenfélő? Azt jelenti, hogy Isten a legfőbb tényező a számára, és mindent Istent határoz meg. Nemcsak a vallásos jellegű dolgokat, a legprofánabb kérdésekben is Isten a döntőbíró. Az az alapmagatartása, ha valamit dönteni kell: Istenre néz, mert Ő határoz meg mindent. Mi az Ő jó, kedves és tökéletes akarata. Ez nem vitatéma, hogy miért, meg időszerű-e, meg kényelmetlen. Nem engedményeket akar elérni az ilyen ember, mert istenfélő. Istennel nem alkudozni akar, hanem neki engedelmeskedni.
Mostanában sok olyan hívővel, vallásos emberrel találkoztam, akik állandóan engedményeket akarnak kicsikarni Istentől. Vágyakoznak az után a sok jó után, amiről már hallottak, amit Istennél megkaphatnának, de a másik kezükkel el nem engedik a világot, vagyis az Isten nélküli normákat, vagy norma nélküli életet. Mind a kettő kellene, és ez nem megy. Az istenfélő elengedi, és mindkét kezét kinyújtja Isten felé, és csak tőle kellenek ajándékok. Szereti Őt teljes szívéből, teljes lelkéből. Ez azt jelenti: nem fér meg ott más. Ha teljes szívével Őt szereti, akkor nincs a világ szeretete.
Az idős János apostol írja: „Fiacskáim, ne szeressétek a világot, mert aki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete.” Nem lehet úgy, hogy egy kicsit ezt, egy kicsit azt. Senki sem szolgálhat két úrnak. Aki istenfélő, az Istennek szolgál. Annak az életében Isten Isten, és abszolút tekintély. Ez nem kényszer, ez boldog öröm. Azóta jár jó úton, azóta van békessége, azóta tudja, hogy mi merre van, azóta tájékozott. Van fix pont az életében. Ez őrzi meg a kényes helyzetekben. „De én nem tettem, mert istenfélő vagyok.”
Eszembe jutott az ószövetségi József. Micsoda kényes helyzet az ott, amikor Potifárné megkörnyékezi. Azt mondja: Mi mó-don vétkezném az Isten ellen? Vágyakozik, de ezt nem kockáztatja! Hol az Isten? Nem is lehet látni. Dehogynem! Isten gyermeke mindig az Ő színe előtt él. Isten gyermeke mindig magán tudja Isten szemét, s mivel ő istenfélő, ezért nem akar ellene vétkezni. Ez adott itt erőt Nehémiásnak is. Lemondott a jogairól, mert istenfélő volt.
Az ilyen döntések azonban soha nem merülnek ki egy negatívumban. Nemcsak azt mondja itt, hogy de én nem éltem a jogaimmal, hanem — szépen megmondja, hogy e helyett mit csinált — „ennek a várfalnak az építésénél magam is dolgoztam, mezőt nem szereztem, és a legényem mind részt vettek a közös munkában.” Az egyéni érdekeket mindenestől alárendeli a közös célnak. A közös célért minden áldozatra kész. Nemcsak lemond bizonyos dolgokról, hanem vállal mindent áldozatot. Megint csak az Istennek való engedelmesség s a népe iránti szeretet jegyében. Nem kellene. Azt azonban meg kell magyarázni, hogy egy helytartó miért végez kőműves segédmunkát. Azért, mert istenfélő, és ez magától értetődik. Hólyagos lesz a finom keze? Majd hozzászokik az a kéz, a hólyagok meg vele járnak az ilyen munkával. De a közös munkában vegyünk részt. És a legényei sem neki szedik be az adót a szegény néptől, hanem a legényeivel együtt dolgozik a szegény néppel együtt a közös jövőért.
Erre a biblia gondolatra fel lehetne épí-teni az egész keresztyén etikát, fel lehetne építeni egy normális bibliai megalapozottságú hazaszeretetnek az elméletét és gyakorlatát, és soksok közösségi élettel kapcsolatos probléma egyszerű megoldást nyerne, ha istenfélők lennénk.
Szeretném megkérdezni most, hogy te így, ahogy itt ülsz vagy állsz, istenfélő vagy-e? Ne hamarkodjuk el a választ. Az istenfé-lő embernek Isten Isten. Vagyis az életének minden kérdését Isten szabja meg. Semmiben nem igazodik a világhoz, hanem mindenben az Isten felismert akaratához. Istenfélők vagyunk-e? Az, hogy nem tagadom: van Isten, ez nem istenfélelem. Az istenfé-lelem meglátszik. Egy istenfélő embernek nem kell ilyet mondani: bocsánat, főnök, nem vettem észre nyolc év alatt. Az az első mondatnál meglátszik, annak illata van. A Krisztus jó illata árad az ilyen emberekről — ahogy Pál apostol írja.
Gondolkozzunk el ma azon: merünk-e másként élni, mint a körülöttünk levő világ, éppen a körülöttünk levő világ érdekében, meg az Istennek való engedelmesség jegyében? Ennek kapcsán készek vagyunk-e lemondani akármiről? Lemondani a jogainkról, akár a családban, házasságban — bár ha itt jogokat emlegetnek, az a szeretet hiányáról árulkodik. Készek vagyunk-e lemondani bármiről? Nem köszönt előre. Akkor én köszönök neki előre. Aki előbb megszólal, az köszönjön előre. De én vagyok — és soroljuk: rangunkat, életkorunkat, akármit, ami miatt nagyobbak vagyunk. Nem akarok nagyobb lenni. Merünk-e mások lenni, és készek vagyunk-e lemondani a jogainkról? Ezt ma konkrétan meg kellene vizsgálni.
A másik: valóban istenfélők vagyunk-e? Elég-e ez indoknak: de én nem…, mert istenfélő vagyok, és ez az egész hívő életemet összefoglalja. Mert ennek tartalma van. Tudunk-e pozitív példát mutatni, mert az kevés, hogy mit nem csinálok. Néha sorolják emberek: nem öltem, nem loptam, nem csaltam. Először is ez így nem igaz a bibliai mércékkel, másodszor: De mit csinálsz? Nehé-miás azt mondja: azt nem, amit a világ, viszont teszem azt, amivel Isten megbízott, és ami a többiek érdekében való. Mezőt nem szereztem, de a közös falat építjük.
Ez a lelkület, ez a szellemiség idegen ettől a világtól, de Isten minket erre akar elsegíteni, mert Jézus Krisztusra ez jellemző.

Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, hadd magasztaljunk téged mindenekelőtt azért, mert nem tekintetted zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő vagy, hanem megüresítetted magadat, örök tiszta isteni természeted mellé magadra vetted a mi nyomorult bűnös emberi természetünket. Sőt bűnné lettél érettünk, hogy mi Isten igazsága lehessünk tebenned. Áldunk, magasztalunk, imádunk, dicsőítünk téged ezért.
Köszönjük, hogy nekünk is megadod ezt a lehetőséget. Köszönjük, hogy szabad másként élnünk, mint ahogy a velünk született fertőzött, bűnös természet diktálja. Köszönjük, hogy egészen új természetet kaphatunk tőled, benned az újjászületésben.
Kérünk, add ezt mindnyájunknak. Ennél kevesebbel nem akarjuk beérni. Add nekünk a te Szentlelkedet, aki indít minket arra, hogy tudjuk, mi a jó, a szerinted való jó, és mi a te jó, kedves és tökéletes akaratod. Hadd legyen nekünk öröm az, hogy a te akaratodat teljesíthetjük, és nem emberek kívánsága szerint töltjük a testben hátralevő időt.
Adj nekünk bátorságot ahhoz, hogy ne fussunk együtt a nélküled élő tömeggel a pusztulásnak a posványába. Adj a lábunk alá sziklát, és ezzel az erővel hadd tudjunk menteni másokat is. Tedd természetessé számunkra és a mi népünk minél több tagja számára, hogy az egyéni érdekeket alárendeljük a közös ügynek. Egyáltalán, ajándékozz meg minket azzal, hogy legyenek szent ügyeink, közös ügyeink, hogy tudjunk másokért, a többiekért élni. Ne tekintsük tragédiának, ha nem bontakozunk ki, hanem miközben lassan tönkremegyünk, gazdagodik körülöttünk az élet. Segíts el erre a látásmódra, és segíts megvalósítani ezt a gyakorlatot.
Bocsásd meg, ha minket is a mező szerzése hajt sokszor. Hadd tudjuk elmondani: mezőt ugyan nem szereztem, de közösen építettük a falat, és nem szedtem be, ami nekem jár, hanem mindenemet odaadtam másoknak örömmel és hálából.
Segíts elkezdenünk ezt már ma. Tedd világossá, hogy miről kell örömmel lemondanunk, amit aztán soha többé nem is kell emlegetnünk. Kérünk, kegyelmesen gazdagíts meg minket lelkileg, hogy tudjunk gazdagítani másokat.
Könyörgünk a mi népünkért, ennek a jövőjéért, lelki ébredéséért. Kérünk, ajándékozz meg minél többünket ezzel az érzékenységgel, amivel nem tűrünk meg rejtett bűnöket, hanem szeretnénk világosságban járni, hogy közösségünk legyen egymással, és tudjunk világítani.
Ámen.