MEGMARADÓ ÉRTÉKEK

2001. szeptember 23, vasárnap

Hangfelvétel: 

Alapige

A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.

Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, olyan sok szépet mondtunk el rólad ebben az énekben. Mégis sokszor vannak az életünkben olyan helyzetek, amikor nem merjük komolyan venni, hogy mindez igaz. Amikor nem hisszük, hogy te olyan hatalmas vagy, hogy előtted nincs lehetetlen, amikor nem számolunk azzal, hogy számíthatunk rád, amikor magunkból indulunk ki, és nem bízunk benned. Nem tudjuk komolyan venni, hogy neked fontos a mi kicsi életünk. Nem hozzád jövünk ajándékokért és megoldásért. Nem hisszük, hogy nálad el van készítve mindaz, amire szükségünk van ebben az életben és az örök életben. Ezt most őszintén megvalljuk neked, és kérünk, bocsásd meg ezt, és szabadíts meg ettől a velünk született hitetlenségtől.
Köszönjük, hogy ezeken az estéken is ajándékokat kínálsz nekünk, és már ma este is örökkévaló, megmaradó értékekkel akarsz meggazdagítani, amiket csak tőled fogadhatunk el, amiknek az árát te fizetted meg, és nekünk ajándékként kínálod. Segíts, hogy merjünk bízni benned. Bátoríts, hogy megtegyük azt a mozdulatot, amit hitnek nevez a Szentírás, hogy elfogadjuk azt, amit kínálsz. Add, hogy tudjunk hinni neked annyira, hogy igazat mondasz és hogy egészen bizonyos, hogy javunkat akarod, és neked az is lehetséges, ami az embereknél lehetetlen.
Kérünk, beszélj velünk már ma este is, és igéden keresztül győzz meg minket Szentlelkeddel arról, hogy ki vagy te, mit akarsz velünk. Kik vagyunk mi magunkban, kik lehetnénk veled együtt, és milyen nagy gazdagság az, amit te az életed árán szereztél meg nekünk.
Ajándékozz meg mindnyájunkat ma valamivel, kérünk.
Ámen.

Múlt vasárnap arról volt szó, hogy minden gyilkos, életellenes cselekmény mögött végső soron maga az ördög áll, akiről Jézus azt tanította, hogy emberölő volt kezdettől fogva. Egy valóban felvilágosult, gondolkozó, művelt embernek ismernie kell az ördög személyét és munkáját legalább úgy, mint ahogy nagyjából ismeri az elektromosságnak vagy a rádióhullámoknak a termé-szetét, amelyek éppen úgy láthatatlanok és kézzel megfoghatatlanok, mint ahogy az ördög, de hatásuk, munkájuk éppen úgy érzé-kelhető és mérhető.
Láttuk azt is: ahogyan fogy az ideje az ősellenségnek, az ördögnek, úgy fokozza a támadását az emberiség ellen. Mivel mi a Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző időszakban élünk, ki vagyunk téve annak, amit Jézus így fogalmazott: „A gonoszság megsokasodik.”
Annál kevésbé helyes, ha elbizakodottak vagyunk, és éppen ezért Jakab apostoltól ezt igyekeztünk megtanulni múlt vasárnap: aki tervez, gondolkozik, a jövőjét készítgeti, az jól teszi, ha így tervez és így gondolkozik: ha az Úr akarja és élünk, akkor ezt vagy azt fogjuk tenni. Enélkül könnyen meglepetések érhetnek minket.
Azt ígértem, hogy még két olyan bibliai igazságról lesz szó, amikre szintén felhívta a figyelmünket a New York-i tragédia. Ezekről szeretnék ma röviden szólni.
Az elsőt kérdés formájában megfogalmazva így mondom: Ennyire nem időtállók az emberi kéz legmonumentálisabb alkotásai sem? Ennyire lehetséges az, hogy percek alatt elpusztítható az, amit a tudomány, a csúcstechnika, az emberi ész és kéz nagy erőfeszítésekkel és iszonyatos pénzekkel létrehozott? Ilyen könnyen mulandó a mulandó? Ezek szerint nemcsak a mi emberi életünkre érvényes, hanem sok minden másra is, vagy talán mindenre, amit Péter apostoltól idéztünk a múltkor, hogy „minden test olyan, mint a fű, és az ember minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké.”
Ott, ahol ezt leírták, olyan hőség van, hogy ha reggel lekaszálják a mezőt, délutánra már megfonnyad, este már nyugodtan össze lehet gyűjteni, nincs benne annyi nedvesség, hogy megromoljék. Egy nap alatt el lehet pusztítani a virágos mezőt. — Ráadásul ilyen ellentmondásosak vagyunk mi, hogy ugyanaz az ember képes percek alatt lerombolni valamit, aki évek, évtizedek, évszázadok alatt felépítette? Ha ez így van, akkor egyáltalán van-e valami, ami megmarad, amiről bizonyosra lehet venni, hogy az maradandó, ami túléli a rombolásainkat, ami bizonyos, hogy kiállja az időnek a próbáját és minden emberi gonoszságnak a rombolását? Netalán van-e valami, ami megmarad örökké? Mert ha van, akkor nekünk ezt kellene jobban gyűjtenünk, és nem abban tönkremenni, hogy olyanokat gyűjtögetünk, amik pillanatok alatt elpusztíthatók. Akkor kevésbé kellene futnunk gyorsan elmúló értékek után, és sokkal több maradandó értéket kellene begyűjtenünk. Vagy el is kellene engednünk olyasmiket, amik miatt nem tudunk megragadni garantáltan maradandó értékeket.
Bizony így van ez, és komoly figyelmeztetés volt minden gondolkozó ember szá-mára ez, ami történt, mert ebből az is nyilvánvaló lett, hogy ha csak mulandó értékeket gyűjt valaki, akkor egy kritikus helyzetben pillanatok alatt nincstelen földönfutóvá válhat. Mert minden elveszíthető. Ha pedig csak olyanja volt, ami elveszíthető, akkor ott marad kifosztottan. Ha azonban vannak egy embernek maradandó, mindent túlélő és kibíró értékei is, akkor, ha sok mindene elvész, elmúlik, akkor, tönkretehető, megsemmisíthető, akkor is gazdag marad. Az igazi túléléshez, ahhoz tudniillik, hogy túléljük a halálunkat, csak az ilyen maradandó értékek segítenek el.
Erre gondolt Jézus, amikor abban a múltkor idézett példázatában azt mondja a gazdag emberről, aki csak múlandó értékeket gyűjtött magának, hogy bolond. Azt mondja szó szerint: így van mindenki, aki csak a vagyonban bízik és nem az Istenben gazdag. Mit jelent ez a furcsa kifejezés: az Istenben gazdag? Azt jelenti, hogy tudatosan gyűjt magának olyan értékeket is, amikről a Szentírás alapján tudja, hogy azok elpusztíthatatlanok, azok időtállók, megmaradnak mindörökké. Vajon mik ezek, és csakugyan vannak-e ilyenek?
Mi sokkal inkább azt éljük át: minden elmúlik. Elmúlik, vagy a legtöbbünknek múlóban van a fiatalságunk, fogy az erőnk, módszeresen tönkretesszük az egészségünket, egyre többen és egyre többet felejtünk. Azt mondja a Biblia — és ó, de mennyire így van —, hogy mint a füst, úgy szállnak el az éveink. Elfogynak mellőlünk azok, akik a legdrágábbak voltak, akik a legtöbbet jelentettek a számunkra. Még a mindeneket meghaladó hatalom is egyszer elmúlhat. Jeremiás könyvében találtam ezt az elgondolkoztató mondatot: „Harci zaj van a földön és nagy romlás. Hogy elmúlt és összetört az egész föld pörölye! Milyen utálatossá lett Babilon a nemzetek között!” (Jer 50,22-23) Annak a kornak a nagyhatalma, amelyik úgy tűnt, mindent kibír és mindenkinél hatalmasabb marad, egyszer csak elmúlik és utálatossá válik.
A Biblia több helyen ír arról, hogy ez vár mindenre. Elmúlik ez a világ és ennek kívánsága — olvastuk most alapigénkben. Jézus mondja, hogy az ég és a föld elmúlnak. Péter apostolnál olvassuk ezt az elgondolkoztató mondatot a második levele 3. részében: „…az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek.” Ha szabadon engedjük asszociációinkat, különös gondolattársításokhoz juthatunk.
Mi marad meg? A Biblia azt mondja soksok ilyen felsorolás után, hogy mi-minden elmúlik, hogy: de te… Mindig van ott egy hangsúlyos de. „De te ó Uram, megmaradsz örökké.” Isten megmarad örökké. Isten igéje, beszéde megmarad örökké. Túl-él mindent. Isten igazságáról is ezt írja a Biblia. Isten dicsőségéről, uralkodásáról, végzéséről is.
A 102. zsoltár szinte ezt tekinti céljának, hogy szembeállítja mi az, ami elmúlik, és mi az, ami megmarad. Néhány verset idézek belőle. „Mert elenyésznek az én napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök. Letaroltatott és megszáradt, mint a fű az én szívem. (…) Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék; magam pedig, mint a fű, megszáradtam. De te Uram örökké megmaradsz, és a te emlékezeted nemzedékről nemzedékre. (…) Régente fundáltad a földet, s az egek is a te kezednek munkája. Azok elvesznek, de te megmaradsz; mindazok elavulnak, mint a ruha; mint az öltözetet, elváltoztatod őket, és elváltoznak. De te ugyanaz vagy, és a te esztendőid nem fogynak el.”
Ezt mondja Istenről: Ő nem tartozik a teremtett világhoz, Ő a teremtő, Ő túléli ennek a világnak a pusztulását is, mert Isten. És mi lesz velünk? Ezért olvastam fel ezt a mondatot az idős János apostol leveléből. „Ez a világ elmúlik, és ennek kívánsága is, de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”
Nemcsak Isten, hanem az is, aki Őhozzá tartozik. Az is, akinek olyan új szíve van, hogy az együtt dobban Istennel, mert az Ő akaratát cselekszi. Az is, aki nem ágál Isten akarata ellen, nem akaratoskodik örökké, hanem keresi és cselekszi azt. De ki ké-pes erre?
Sokan megpróbálják ezt. Addig, amíg nincs igazi kapcsolatuk Istennel, addig is felébred egy-egy emberszívben a vágy: úgy szeretnék élni, mert az biztos jobb. Mindig újra kiderül: képtelenek vagyunk. Nem tudjuk Isten akaratát cselekedni, sokszor még megérteni sem. Azzal egyetérteni meg végképp nem. Mi segít ezen? Ezen segít az, amit a Biblia úgy nevez: felülről születni. Amikor valakinek az életébe belép Jézus Krisztus. Amikor Jézussal új élet indul el, egy új minőségű élet. Ez az újjászületés. Az ilyen emberben Jézus képes cselekedni az Isten akaratát. Mivel az ilyen ember azonosul azzal a Jézussal, akit már ismer és elismer, ezért képes cselekedni Isten akaratát. Jézus bennünk. Ő maga az élet. Az ilyen embernek van élete, olyan élet, amit a nagy kaszás, a halál sem tud learatni. Ami túléli majd a biológiai halálunkat. Ami megmarad akkor is, amikor már semmi nem lesz ebből a világból. Mégpedig az Isten közelében, a vele való szoros közösségben marad meg.
Az ilyen embernek van örökkévaló, el nem múló kincse. És kap ezzel együtt egész sor olyan értéket, aminek már itt hasznát veszi, és aminek hasznát veszik a körülötte élők is. Olvassuk azt is: „Most azért megmarad…” miután elsorolja Pál az 1Kor 13-ban, hogy mi-minden elmúlik. Még a prófétálás is, mert nem lesz szükség igehirdetésre sem. Semmi nem kell már akkor. De megmarad: a hit, remény és szeretet. Ezt már itt kapja az, aki Jézus Krisztust befogadja az életébe. Már itt lesz tartása, lesz reménysége, túllát a pillanaton. Nem amiatt kesereg a veszteségei idején, hogy mit veszített el, hanem érzékeli azt is: mije van még, ami elvehetetlen, tönkretehetetlen, megsemmisíthetetlen, ami felülről való. Már itt meggazdagítja mérhetetlenül a hívő ember életét ez. És ez az, ami túléli a halálát is.
Aki Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökké. És aki nem cselekszi? Az is megmarad örökké. Nem azt mondja a Biblia, hogy az az ember elmúlik a világgal együtt, hanem az örökké fájlalja azt, hogy nem cselekedte Isten akaratát. Ez a Bibliának kemény, szinte megemészthetetlen kijelentése. Próbáljuk ízlelgetni, és komolyan venni. Örüljünk annak, hogy Isten megadja azt a lehetőséget, hogy cselekedjük az Ő akaratát, így vele maradjunk meg mindörökké, és ne nélküle.
Pontosan ezért készítgetjük ezt az őszi hetet is minden esztendőben. Annyira erősen kísért mindnyájunkat az, hogy fussunk az után, ami az orrunk előtt van, ami mindennap szükséges, amit mindenki kerget. Sokszor már nem is mi kergetünk valamit, hanem mintha egy futószalagon lennénk, visz bennünket, és az ördög gondoskodik arról, hogy teljesen megfeledkezzünk az örökkévalókról. Ilyenkor néha Isten felemeli a fejünket. Szinte úgy érzem, hogy az állam alá teszi a kezét, és azt mondja: ott fenn is van valaki… Sőt ott van csak Valaki, aki ezt az egészet irányítja. Aki szomorúan nézi, hogy ennyire elvakultan rohanunk olyanok után, ami egy pillanat alatt megsemmisíthető, ugyanakkor nélkülözzük az örökkévaló kincseket. Pedig Ő adja. Atyai szeretettel kínálja ingyen, ajándékként.
Egészen más lenne az életünk. Akkor is elő kell teremteni azt, amire minden nap szükségünk van, de egészen bizonyos, hogy más lenne annak a mértéke, más lenne az előteremtés módja, mert mások lennénk mi magunk. Akkor sokkal kevesebbel is elégedettek lennénk. Akkor sokkal természetesebb lenne, hogy megosztjuk azt, amit mi is úgy kaptunk. Akkor komolyabban vennénk azt, amit az énekben most hallottunk: bármi van birtokomban, azt te adtad nekem. Éppen ezért én maradék nélkül ezt rendelkezésedre bocsátom. Sőt magamat is rendelkezésedre bocsátom, Istenem. Ott vagyok igazán biztonságban. És ha akármi történne velem, ez a veled való közösség, ami magát az életet jelenti, megmarad mindö-rökre. Mert egyszer az ég és föld elmúlik, és minden értékét veszíti, csak aki Isten akaratát cselekszi, az éli túl a nagy krízist, a nagy ítéletet, ezt a nagy elmúlást.
Nekünk mindannyiunknak szükségünk van ezekre a maradandó értékekre. Az ö-römhír, az evangélium arról szól, hogy mindannyiunknak lehetséges, hogy kapjunk ilyen értékeket. Isten éppen a róla szóló bizonyságtétel, az igehirdetés által bátorít minket, és teremti meg a szívünkbe azt a hitet, hogy ki tudjunk nyúlni ezek után az ajándékok után, és bizalommal elfogadjuk tőle.
A másik, amiről néhány szót még érdemes szólnunk, és amit szintén kérdés formában szeretnék megfogalmazni: vajon feltétlenül szükséges-e megtorolnunk minden sérelmünket? Ez a kérdés sokkal összetettebb, mint ahogy gondoljuk. Összetettebb az előbbinél is. Az előbbi egyszerű isteni kínálat. Ajándékot kínál Isten, mert gazdaggá akar tenni már itt és az örökkévalóságban is. Itt azonban úgy összekuszálta a mi Isten elleni lázadásunk a tisztán látásunkat, hogy szinte képtelenek vagyunk igazán kibogozni, mi is lenne az igazság. De azért ezt a kérdést mindenképpen fel kell tennünk. Feltétlenül szükséges-e megtorolnunk mindig minden elszenvedett sérelmet?
Ezen a héten nap mint nap olvashattuk az újságokban, hallhattuk, ahol csak lehetett ezeket a szavakat: megtorlás, válaszcsapás, ellentámadás. Jobb esetben igazságszolgáltatás, indulatosabb szívekből: bosszú. Vajon ez feltétlenül kell, hogy kövessen minden sérelmet?
Az egészen természetes a gondolkozásunk számára, hogy ha valakit leütnek és kirabolnak, akkor annak következménye kell, hogy legyen, mert valamiféle megtorlásra szükség van. De figyeljünk oda az óvatosabbakra meg a bölcsekre. Hadd idézzek egy kínai bölcset. Egy bizonyos Kung-Fu-Ce ezt írja: Mielőtt bosszút állnál, ássál két sírt. Kettőt. Mert a kölcsönös bosszúállás során a győztes is vesztessé válik vagy válhat. Ezen érdemes elgondolkoznunk.
A Biblia ennek három fokozatáról ír. Az elsőről mindjárt a Biblia legelején, a második lapon olvashatunk, amikor egy bizonyos Lámek nevű férfiú imigyen ment haza a feleségeihez: Háda és Cilla, idefigyeljetek, milyen ember vagyok én! Ifjat öltem, mert megsebzett, embert öltem, mert megütött.
Vagyis őt megütötték, ő meg agyonütötte a másikat. Feltétlenül visszaütött, egy kicsit nagyobbat. Ez az azonnali, az önké-nyes önbíráskodás. Ez az igazi bosszú. Az igazi bosszúnál szinte mindig nagyobbat üt vissza az ember, mint amekkorát kapott, és szinte mindig valamilyen formában halál kíséri.
Ezt rendszabályozta Isten a mózesi törvényekkel, amikor a visszaütés felső határát megszabta. Azt mondta: ha a sértett okvetlenül vissza akar ütni, akkor se ő üssön, hanem valaki semleges végrehajtó, és legfeljebb akkorát, amekkora ütést ő kapott. Szemet szemért, fogat fogért. Verekedés közben kiütötték a jobb felső szemfogamat, akkor én is legfeljebb a másiknak a jobb felső szemfogát üttethetem ki. Nem én, mert akkor a mellette levő is megmozdul majd, hanem valaki más, semleges bíróság. De ez nem kötelező, ez nem bosszú, ez megtorlás.
Akkor jött Jézus, idézi ezt a mondatot, hogy tudjátok, megmondatott a régieknek, szemet szemért, fogat fogért, én pedig azt mondom nektek: van egy új lehetőség. Az új lehetőség az, hogy nem kell feltétlenül visszaütni. Persze erre nem mindenki képes. Erre általában csak azok képesek, akik már megtapasztalták, hogy ők is ütöttek valakin sokat, és az nem ütött vissza. Aki már megtapasztalta azt, hogy hány ütést mérünk Istenre a magunk közönyével, cinizmusával, bizalmatlanságával, netalán Istent is káromló káromkodásainkkal vagy az egész életünkkel úgy ahogy van, és Isten nem bottal közeledik hozzánk, hanem megbocsátással. Aki átélte azt, hogy Isten gazdag a megbocsátásban és bővölködik a kegyelemben, — az ilyen embert az Isten jósága töri meg és teszi képessé arra, hogy ő ugyanígy viselkedjék másokkal.
Erről is mond Jézus egy csodálatos példázatot, amikor azt az iszonyatos, szinte a mai számokkal kifejezhetetlen nagy összeget, a sok talentumot elengedi a király valakinek, aki tőle kölcsönkért, mert nem tudja visszafizetni. A királynak telik, jószívű, elengedi. Erre ez az illető kimegy, az utcán szembejön vele, akinek mondjuk a mai mértékkel egy százast adott kölcsön, és megfogja a torkát, és azt mondja: vagy fizetsz azonnal, vagy az adósok börtönébe juttatlak. Amikor a királynak ezt jelentik, akkor súlyosan megbünteti azt, akinek ő elengedte. Ez a rossz példa.
Amikor valaki a szíve mélyéig átéli, hogy Isten nekem mit engedett el, mit bocsátott meg, ez felszabadítja az embert arra, hogy — bocsánat a szóért — ilyen piti dolgokat, amivel engem naponta megbántanak, vagy komolyabb sérelmet is, amivel valaki megbántott, ne lehetne elengedni és megbocsátani? Mi ez ahhoz képest, amit nekem az én Istenem megbocsátott! Erre többnyire csak az ilyen emberek képesek. Jézus ezt mint lehetőséget megemlíti és felragyogtatja. (Mt 5,38-48)
Világos dolog, hogy nemzetközi viszonylatban, tömeggyilkosság után egészen más szempontok is szóhoz jutnak. A Biblia arról is világosan ír, hogy a hatóságnak milyen esetekben szabad fegyvert használnia azért, hogy a gonoszt megpróbálja féken tartani, és a jót megpróbálja védelmezni. Csak ebben az esetben szabad, de ebben szabad. Ez le van írva. (Róm 13,3-4)
Csakhogy mindez már valaminek a következménye. Hogy van gonosz, meg kell próbálni féken tartani, vagy sikerül, vagy nem, hogy a jót védelmezni kell, ez már annak a következménye, hogy kivontuk magunkat Isten hatásköre alól és azt mondtuk: majd mi. Isten nélkül építünk országot, államot, egyházat, vallást, filozófiát, mindent a világon, Isten ne szóljon bele. Ennek lett a következménye az, hogy ide jutottunk.
A mi dolgunk azonban nem az, hogy ebben a súlyos nagy kérdésben igazságot tegyünk. A mi dolgunk az, hogy a minket naponta ért sérelmeket vagy az időnként ért komolyabb megrázkódtatásokat hogyan tudjuk feldolgozni. Mit teszünk azokkal a sérelmekkel, amiket éveken, évtizedeken át hurcolunk magunkban, és emésztik az energiánkat, megrontják az örömünket, elválasztanak vagy szembeállítanak minket másokkal, megnyomorítják az életünket.
Ha Isten éltet minket, a jövő vasárnap úrvacsora is lesz. Hogy akarunk idejönni az úrasztalához? Úgy, hogy továbbra is hordozunk magunkban sérelmeket, amiktől nem akarunk szabadulni? Vannak, akiknek ezek a kincsei. A sérelmei, az elszenvedett nyomorúságok, a megaláztatások. Ezekre hivatkoznak, ezekkel versengenek emberek: én több ilyet kaptam, mint te, tehát én különb vagyok, mint te. Közben elviselhetetlenek vagy élvezhetetlenek a környezetük számára. Nincs bennük öröm, nem sugárzik belőlük semmi pozitívum, mert ez kioltja az ilyeneket.
Nos így ragyogtatja fel Jézus számunkra is ezt a lehetőséget. A lámeki bosszútól Isten őrizzen meg. Az súlyos bűn, irtsuk ki a szívünkből. A mózesi megtorlás, ha jobbra nem vagyunk képesek, akkor elviselhető. De ez általában nem igazságszolgáltatás, hanem csak jogszolgáltatás. Az egészen más.
De van a harmadik lehetőség is, amikor Jézus azt mondja: még az ellenségre is így nézhetünk. „Hallottátok, hogy megmondatott: szemet szemért és fogat fogért. Én azonban ezt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik há-borgatnak és kergetnek titeket.” (Mt 5,44)
Ez az Istent nem ismerő ember számára tiszta bolondság és lehetetlen dolog. Nem is fog sikerülni, ha megpróbálná sem. De Isten újjászületett gyermekei, akik kegyelemből élnek, akik naponta tudjuk, hogy rászorulunk az Ő bűnbocsátó kegyelmére, és csodáljuk az Ő hosszútűrését és irgalmát, azokat felszabadítja Isten arra, hogy hasonló módon viselkedjünk mások iránt is.
Jézusról ezt olvassuk a Bibliában. Ő valóban ilyen volt. Most csak két mondatot olvasok. „Ő bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott. Szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a keresztfára, hogy a bűnöknek meghalva, az igazságnak éljünk, akinek sebeivel gyógyultatok meg.” (1Pét 2,22-24)
Aki meggyógyult mindenféle elégtétel utáni vágyból a Krisztus sebeivel, az kész arra, hogy ha rajta sebet ütöttek akkor sem üt sebet a másikon, hanem telik neki megbocsátani.
Isten tehát végső soron ezt a két ajándékot kínálja nekünk ma este. Kínál nekünk maradandó értékeket, és arra figyelmeztet, hogy miközben sok múlandó után mégis csak futnunk kell, neki fontosak voltak mindig a mi szükségleteink, de azt mondja: nézzünk felfelé is. Miközben muszáj előteremteni némely mulandókat, miközben alkotunk és építünk olyasmit, amiről tudjuk, hogy mulandó, aközben el ne feledkezzünk a maradandókról, az örökkévalókról. Elsősorban Jézusról, aki minket is örökkévaló élettel ajándékoz meg. — A másik: kínálja nekünk ezt a gazdagságot, hogy teljék megbocsátani, elengedni, hogy elég gazdagok legyünk arra, hogy nem veszünk elégtételt, nem követeljük vissza, nem érvényesítjük sokszor a jogainkat sem — erről is van szó a Bibliában —, hagyjuk az igazságosan ítélőre. Mi pedig annak, aki rosszat mondott rólunk, jót mondunk, aki átkozott, áldást mondunk, aki kárt okozott, imádkozunk érte, vagy netalán segítjük is valami bajában.
Isten gyermekeinek ebben szabad növekedniük.

Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük, hogy elsősorban nem parancsokat és tilalmakat osztogatsz nekünk, hanem ajándékot kínálsz. Köszönjük neked, Jézus Krisztus, hogy a te földi szolgálatodban, váltságmunkádban, egész lényedben láthatjuk ezeknek az örökkévaló ajándékoknak a teljességét. Köszönjük, hogy ebből valamennyit mi is kaphatunk.
Köszönjük, hogy téged magadat is ajándékul kaphatunk. Köszönjük, hogy szabad téged behívni az életünkbe. Köszönjük, hogy te ott rendet és tisztaságot teremtesz. Értelmet és célt adsz nekünk. Köszönjük, hogy megtöltöd a benned hívők szívét reménységgel és olyan szeretettel, amit nem magunkból préselünk ki, hanem amin mi magunk is csodálkozunk, a te szereteteddel.
Köszönjük, hogy lehetséges az, hogy a te szereteteddel közeledjünk másokhoz. Mindenkihez, akár még az ellenségeinkhez is. Olyan elképzelhetetlen dolgok ezek számunkra. De engedd, hogy mindannyiunk boldog tapasztalata legyen ez.
Tartjuk a kezünket, és alázatosan kérünk tőled maradandó értékeket. Tölts meg minket a te igéddel. Adj a szívünkbe élő reménységet. Engedd, hogy tudjunk dicsőíteni téged már itt, és minden körülmények között hozzád tartozzunk. Köszönjük, hogy ezen a veled való lelki közösségen semmi nem változtat, majd még a halálunk sem. Köszönjük, hogy akinek az élet te magad vagy, Jézus Krisztus, annak még a meghalás is nyereség.
Szeretnénk gazdagabbak lenni békességben, ötletekben, jó gondolatokban, türelemben. Olyan hamar elfogynak ezek az értékek. Ajándékozd nekünk ezeket, olyat, ami nem fogy el, ami megmarad. Miközben sok mulandóval is kell foglalkoznunk, segíts minket azt úgy tenni, hogy túllátunk mindig a pillanaton. Pillanatnyi sikereken és kudarcokon, örömön és bánaton, és látunk magunk előtt mindig téged, akihez tartozunk, aki magad vagy számunkra az élet.
Engedd, hogy téged hadd ismerjünk meg jobban, Jézus Krisztus, ezeken az estéken is, és így lehessen az életünk lelkiekben egyre gazdagabb. Így kapjunk tőled sokféle kérdésünkre érdemi, igaz választ. Sokféle szükségünket így elégítsd ki. Sokféle nyomorúságunkból így adj nékünk igazi szabadulást.
Segíts most ebben a csendben magunkban is ezért imádkozni.
Ámen.