MEGHÁTRÁLÁS

2000. október 12, csütörtök

Hangfelvétel: 

Alapige

Minden pap naponként szolgálatba áll, és gyakorta viszi ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek eltörölni a bűnöket. Ő azonban, egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre ült az Istennek jobbjára, várván immár, míg lábainak zsámolyául vettetnek az Ő ellenségei. Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Bizonyságot tesz pedig erről minekünk a Szentlélek is, mert miután előre mondotta: Ez az a szövetség, melyet kötök velük ama napok után, mondja az Úr: Adom az én törvényemet az ő szívükbe, és az ő elméjükbe írom be azt. Azután így szól: És az ő bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem. Ahol pedig bűnök bocsánata van, ott nincs többé bűnért való áldozat.

Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, hálásan köszönjük, hogy előtted csendesedhetünk most el. Köszönjük, hogy ezt nem beképzeljük magunknak, hanem egészen bizonyos az, hogy így van, ahogy énekeltük: te nem vagy messze, hanem itt állsz köztünk. Köszönjük, hogy te hívtál ide, te vársz itt, te tartogatod számunkra azokat az ajándékokat, amiket ingyen, szeretetből akarsz adni.
Köszönjük, hogy te jobban tudod, mire van szükségünk, mint mi magunk. Segíts most elcsendesedni. Olyan nagy szükségünk van erre a csendes szívre, amiről énekeltünk. Olyan nagy szükségünk van rád, aki bírsz örömnek bőségével, aki kezedben tartod életünket és halálunkat, testünket és lelkünket, akié minden hatalom mennyen és földön, és aki kimondhatatlan szeretettel szeretsz minket. Áldunk téged ezért.
Segíts hinni, hogy most valóban előtted állunk. Előtted, aki szívünk legtitkosabb rezdülését is ismered, aki akkor, amikor még ajkunkon sincs a szó, már érted, és mielőtt még könyörögnénk megoldásért, már elkészítetted a szabadítást. Bátoríts minket, hogy merjünk így hinni benned. Hogy lássunk téged olyan nagynak, amilyen vagy.
Bocsásd meg, hogy olyan sokszor nem rád nézünk, hanem magunkra meg a bajainkra. Szeretnénk most felemelni a tekintetünket tereád, aki élsz és uralkodsz örökkön örökké, és aki úgy szerettél minket, hogy önmagadat adtad érettünk.
Hadd kapcsolódjon most össze bennünk ez a te mindenható hatalmad és irántunk való kimondhatatlan szereteted, hadd tudjuk kiönteni a szívünket neked. Te pedig töltsd meg azt békességgel, örömmel, igéddel, világossággal, önmagaddal, Szentlelkeddel.
Szólj hozzánk most te magad az igén keresztül!
Ámen.

Sokan olvassuk most a Zsidókhoz írt levelet, és még egy ideig ez lesz naponta a lelki táplálékunk. Többen panaszolták, hogy nehéz olvasmány. Sok minden homályos, vagy teljességgel érthetetlen benne. Talán egy kicsit közelebb kerülünk hozzá, és közelebb kerül a szí-vünkhöz ez a csodálatosan gazdag, mély értelmű, evangéliummal teli levél, ha a központi gondolatát valamivel jobban megértjük. Néhány egyszerű kérdésre is próbálok választ adni, aztán arról lesz majd szó, hogy igazában miről is szól ez a levél.
Az egyszerűbb kérdések így hangzanak: ki írta, kiknek írta? Tartalmi kérdés, hogy mi a célja? Egy kicsit a szerkezetével is megismerkedünk és utána a központi mondanivalóival.
Ki írta? Ezt a mai napig nem tudjuk. Egy ideig azt gondolták, Pál apostol 14. levele ez, de annyira más a szókincse, a gondolatvilága, a fordulatai, mint a páli leveleknek, hogy ma már a nyelvészek bizonyosra veszik, hogy nem Pál írta. Akkor talán az ő tanítványa, Timó-teus? Vagy talán Lukács? Mert ő is szépen tudott görögül. Vagy Apollós, aki még cizelláltabban, finomabban ismerte ez a nyelvet —, mert rendkívül választékos a Zsidókhoz írt levélnek a görög nyelve.
Egyiket sem lehet bebizonyítani, és úgy gondolom, majdnem mindegy, hogy ki írta le. Az bizonyos, hogy a Szentlélek a szerzője ennek is. Minden szava arról szól, hogy beleillik a teljes Szentírás egységébe, és ugyanaz a Szentlélek inspirálhatta a számunkra ismeretlen írót, mint aki a Szentírás többi könyvének az íróját.
Kiknek írta? A felirata: „Zsidókhoz írt levél” később került oda. Lehet, hogy zsidóknak írták, lehet, hogy zsidókból lett keresztyéneknek vagy általában a keresztyéneknek. Annyi bizonyos, hogy akiknek szánta az író, annak alaposan kellett, hogy ismerje az Ószövetséget. Otthonosan kellett mozognia a templomi kultusznak mindenféle részletében, és ismernie kellett az ószövetségi liturgiát is, hiszen gyakran történik utalás ezek valamelyikére, mégpedig minden magyarázat nélkül, feltételezve azt, hogy aki olvassa, annak mindez ismerős.
Mi volt a célja ennek a levélnek? Többször utal arra, hogy akiknek írja, azok elindultak a hitben, sőt komolyan vették azt, most azonban valami miatt visszacsúsztak. Megfáradtak, ellaposodott, megszürkült a hitük, és ez nem jó, mert ha ez továbbfolytatódik, akkor egészen elcsúszhatnak. Rossz irányba mehet tovább a gondolkozásuk, a vallásosságuk. Visszatérhetnek a holt cselekedetekhez — ahogy a hatodik fejezet elején írja. Vagyis megint azt fogják gondolni, hogy az ő cselekedeteiktől, teljesítményeiktől függ az, hogy Isten előtt kedvesek-e, hogy Istentől mire számíthatnak, hogy kaphatnak-e üdvösséget. Ez végzetes lenne. Amikor már kijöttek ebből, és felismerték, hogy minden kegyelemből van, és Isten kegyelmét hittel megragadták, ez nekik nagy lelki gazdagságot adott, sokféle szenvedés között is megálltak és másokat gazdagítottak, innen nem szabad visszamenni oda, hogy attól függ, mi mit teljesítünk, mert ez nem igaz.
Elindultak tehát a hitben, most visszacsúsztak, és ezért a levél írója arra bátorítja őket: ragaszkodjatok Krisztushoz. Egyáltalán ismerjétek meg jobban Jézust, mert nem ismeritek. Kicsinek tartjátok Őt, ezért látjátok magatokat egyre fontosabbnak. Nincs igazi Krisztus-ismeretetek, vagy elhomályosodott ez. Az egész levél 13 fejezeten keresztül erről szól: kicsoda Jézus, és mit tett Ő értünk. Ezzel akarja a levél olvasóinak a hitét erősíteni, hogy igazi Krisztus-ismeretre jussanak, és egészen bizonyosak legyenek abban, hogy amit Jézus megtett értünk, azt valóban megtette, azt értük is tette és ez ma is érvényes, és ez a hívők igazi gazdagsága.
Miközben sok hétköznapi gondjuk van, miközben sok kellemetlenségben, sőt üldözésben is van részük, miközben szenvedniük is kell (egy egész fejezet szól a szenvedésről, és több utalás történik egyéb fejezetekben is), aközben ez aranyozza majd be mégis az életüket, ez tartja őket talpon, ez ad nekik belső tartást, ez ad összetörhetetlen reménységet — sokszor elő-fordult a reménység kifejezés benne —, ha mindig Jézusra néznek. Ide csúcsosodik ki az utolsó előtti fejezet nyitánya: „Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére, Jézusra…” Ismerjétek meg, milyen hatalmas Ő, és mindig Őreá nézzetek. Akkor is lesz sok kísértésben részetek, akkor is csúszóssá válik néha a talaj, de nem fogtok elcsúszni, és főleg nem fogtok visszacsúszni azon az úton, amelyiken már egyszer elindultatok.
Ezt próbálja megerősíteni a levél olvasóiban a levél írója. Ebből most különösen ezt a gondolatot járjuk körbe egy kicsit, gondolva a magunk lelki életére is, hogy minden hívő ember életében fennáll a visszacsúszás veszélye. Ezzel nem ijesztgetjük egymást, hanem ha valaki ezt megfontolja, akkor még el is kerülheti azt, hogy visszacsússzék. Ha tudja előre, hogy van ilyen veszély is, akkor felismeri idejében, hogy most kezdek visszacsúszni, számba veszi, hogy mik lehetnek annak az okai, és amikor jelentkezik valami olyan, kivédheti sokkal előbb. Nem kötelező bukdácsolni a Krisztus útján. Lehet azon határozott lépésekkel is előrehaladni. A veszélye fennáll azonban, hogyha nem vagyunk éberek, akkor visszacsússzunk.
Több összefüggésben is említi ezt. Az 5. fejezet végén olyan kedvesen, de mégis szemrehányóan mondja a levél íróinak: ezóta már taní-tóknak kellene lennetek. Sajnos, most mégis arra van szükségetek ismét, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson titeket valaki.
Meg kell azt tanulni egyszer, persze. Ha azonban valaki megtanulta a betűket, megtanulta a betűket összekapcsolni, megtanult folyamatosan írni, akkor ne kelljen már két év múlva megint a betűket tanítani neki, ez mégsem egészséges dolog, hanem gyakorolja közben, aztán menjen az egyre jobban. Ott valami baj van, ha ismét a kezdő elemekre kell tanítani. Itt ez az ismét a leghangsúlyosabb. A levél olvasóival ez történt.
S miben áll ez? írja mindjárt a következő fejezetben: „… törekedjünk tökéletességre, és ne rakosgassátok le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek …” Megint ez a hangsúlyos: újra. Az, hogy amikor tudatlanok voltatok, nem ismertétek Jézust, Isten kegyelmét, akkor azt gondoltátok, hogy az én teljesítményeimtől függ az üdvösségem, ez érthető, így születünk mindnyájan. Mindenki fontosnak tartja magát, s ha vallásos lesz, akkor vallásos módon akar felmutatni valamit, s ennek a viszonzásaképpen vár Istentől ezt meg azt. Na de ez nem így van. Most már tudjátok, hogy nem így van. Amitek van, azt mind ajándékba kaptátok Istentől. Tudjátok, hogy nem érdemeltétek meg. Isten nem érdemeink szerint osztogatja az ajándékot, hanem az Ő gazdagsága szerint, meg sokszor szükségünk szerint. Ezt a hitetekkel megragadtátok, most ehhez képest nagy visszaesés az, ha megint elkezditek lerakosgatni a holt cselekedeteknek a tanítását. Tehát hogy amit ti cselekedtek, annak a következménye lesz az, amit Isten cselekszik.
Isten mindent megelőzően cselekedett. „Úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Isten kínálja az örök életet nektek. Ezt ti elfogadtátok, s most utólag mégis elhomályosodik ez a látásotok? Azt gondoljátok, minden attól függ, hogy ti mit csináltok? Minden attól függött, hogy Ő mit tett! Őtőle kell egyre több ajándékot elfogadni, ezeket egyre többeknek továbbadni, aztán megint kaptok ajándékot, megint adtok. Nehogy magatoknak tulajdonítsátok, nehogy dicsekedjetek — Őt dicsőítsétek. Látván az emberek a ti cselekedeteiteket, szintén dicsőíteni fogják a ti mennyei Atyátokat. Ez a cél, és így vagytok a helyeteken, így érzitek magatokat fontosnak, értékesnek Isten szemében, és így tud Ő használni titeket sok jóra.
Ha most elkezditek lerakosgatni a holt cselekedetek teóriáját, akkor ennek vége. Vége az örömötöknek, vége a gazdagságnak. Leszoktok arról, hogy tartsátok hittel a kezeteket és Isten telerakja, azt továbbadjátok másoknak, és ezért Őt dicsőítitek és nem a saját vállatokat veregetitek… A lényeg szűnik meg akkor. Újra visszacsúsznak, innen akarja őket kiemelni az apostol.
Azután még élesebben beszél a 10. fejezetben, amikor ezt írja: „Az igaz ember a hitéből él. Aki azonban meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. Mi azonban nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”
Egyszer volt szó egy igehirdetésben csak erről a szóról, ami itt van: a meghátrálásról. Görögül úgy hangzik: hyposztolé. Ugyanaz a szó egy másik igekötővel, mint az apostol. Jézus Krisztus az övéit apostoloknak hívta el, ez azt jelenti: küldött. Kiküldi. A hyposztolé azt jelent: meghátrál. Itt is van mozgás, de visszafelé. Vagy azért, mert megijedt valamitől, vagy azért, mert nem bízik abban, hogy ő végigmehet azon az úton, mert kicsinek látja Jézust, vagy nem Őreá néz, csak magára, s neki ez nehéz. Ki mondta, hogy könnyű? Ővele azonban mégis lehetséges, és öröm az egész. Levette a szemét Jézusról, vagy kicsi Krisztusa van. A bajokra, a nehézségekre, az ellenségekre, saját magára koncentrál, és meghátrál. Ez az élet minden területén így van. Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, mert akkor elveszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.
Jellemző a levél szerzőjének a célját illetően az a kifejezés, ami a 3. fejezetben többször is előfordul. Szinte ritmikusan visszatér. Két szót tesz egymás mellé: mindvégig, erősen. Tartsuk meg a reménységnek hitvallását mindvégig erősen, mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk. Ezek harcoló keresztyének voltak, akik azért harcoltak, hogy megmaradjanak, sőt növekedjenek a hitben. De sok minden támadta a hitüket, és közülük sokan megfáradtak. Legyintettek, elfásultak, leültek. Kimaradt az erő, a sodrás, a növekedés, a fejlődés az életükből, és ezt akarja gyógyítani Isten Szentlelke ezzel a levéllel.
Ez minden idők hívőit fenyegeti. Nekünk is ismerős az, amikor az ember sokszor úgy, hogy észre sem veszi kezdetben, elkezd visszacsúszni. Vagy azért, mert elbizakodott: megy ez már nekem, szebben imádkozom, mint mások, több szolgálatot végzek, több vallásos könyvet olvastam.
Az ördög elbizakodottá tudja tenni a hívőt, ami azt jelenti: magára néz. Azt hiszi neki magában van valamije, többje, mint a többieknek, és nem néz a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére. Elfelejti, hogy koldus, ajándékokból él. „Mid van, amit nem úgy kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel?” Örülj, hogy kaptad, s örülj, hogy továbbadhatod. Eközben leszel te is egyre gazdagabb. Aztán megint kapod, megint továbbadod, mint az ötezer ember jóltartásakor a tanítványok. Mentek üresen Jézushoz, megpakolta őket kenyérrel, s vitték az éheseknek. Mentek üresen vissza, megint megpakolta, s megint vitték. Ez így ment addig, amíg mindenki jóllakott. Ez a hívő élet: alázatos ingajárat a gazdag Krisztus és a bennünket körülvevő, sok mindenben szű-kölködő világ között.
Mi sem vagyunk gazdagabbak magunkban, mint a világ. Mindent úgy kaptunk, amink van, és ezeket a kincseket adjuk tovább. Mihelyt valaki erről elfeledkezik, menthetetlenül elkezd visszacsúszni, magára marad. Magára néz, magára akar számítani, a saját dicsősége lesz fontos, és Isten Szentlelke visszavonul.
Ennek az ellenkezőjét is fel tudja használni az ördög, amikor valaki elcsügged, elkeseredik. Már megint elkövettem azt a reám jellemző bűnt. Talán Isten ezt már meg sem bocsátja. Nem való vagyok semmire, legkevésbé Jézus Krisztus tanítványának. Nem nekem találták ki a keresztyénséget. Vagy: nem tudja ezt megtartani senki. Ki képes a Hegyi beszéd szerint élni? Akkor már magyarázzuk is, miért nem megy ez nekünk, s annyira nem megy, hogy kár is próbálkozni. Megint elérte célját az ördög: leül a hívő. Megint magára nézett: nem megy ez nekem. Hol mondja azt Jézus, hogy nekünk megy diadalmas keresztyén életet élni? Azt mondja: Ő segít minket győzelemről győzelemre. Ehhez azonban Őreá kell nézni, ehhez benn kell maradni az Ő vonzás közelében.
Kerékpárosok szokták néha azt az életveszélyes játékot játszani, hogy egy-egy teherautó után szegődnek. A teherautó meg minden gyorsan haladó jármű mögött ritkább a levegő, s az beszippantja, vonzza őket. Sokkal könnyebben lehet nagy sebességgel menni. (Csakhogy ha a teherautó rálép a fékre, akkor az megáll, a biciklis meg nem tud megállni. Többen már súlyos balesetet szenvedtek, mert beszaladtak az autó alá.)
Ez a törvényszerűség a lelkiekben is érvényes, hogy Krisztus megy előttem, s ha én közel vagyok hozzá, akkor könnyebb, akkor vonz az Ő szeretete. Akkor legyőzi az ellenállást az, hogy a közelében maradok. Ez áldott közelség, ez nem életveszélyes, sőt, csak így lehetséges győzelmes életet élni, hogy ott vagyok az Ő közvetlen közelében, és Ő segít. Nem kell elkeserednem, ha kiderül, nem megy ez nekem. Ezt előre is tudhattam volna. De megy Ővele, Ő lesz bennem szelíd. Az én alaptermészetem marad olyan indulatos, amilyennek születtem, de a bennem élő Krisztus szelídsége egyre jobban kibontakozhat. Ezért viszont megint csak egyedül Övé a dicsőség. — Tehát akár elbizakodik, akár magára néz és elcsügged a hívő, feltétlenül visszacsúszik.
A napokban kesergett valaki, hogy ő megfásult. Megszokott mindent. Eleinte öröm volt, hogy minden reggel az első mozdulata a Biblia után volt, és sok napon megértett valami személyeset belőle. Néha még fel is írta magának, napközben is elővette. Örvendezett, egy-egy mondattal imádkozott. Állandóan Jézussal együtt járt, és ez öröm volt. Nehéz munkahelyi körülmények között, meg hazatérve sok bosszúság fogadta, és mégis békessége volt, és jó volt. Jó volt a gyülekezetben is, és sorolta. Aztán megszokta ezt a sok jót, aztán már nem is kellett. Kimaradt egy nap, két nap, kicsit később ébredt, akkor már nem nyúlt a Bibliához. Ha olyan fejezet jött, amit már olvasott, akkor nem olvasta el — ő már ezt tudja. Azt mondja: most olyan megfásult vagyok.
Meg lehet ebből frissülni. Ezekhez szól a Zsidókhoz írt levél. Azért szól, hogy ne kerüljünk ilyen állapotba. Mielőtt elfásulnánk, jusson eszünkbe, hogy mindvégig erősen. Ha nincs kedvem, akkor csak azért is! Előveszem az igét és olvasom. Ha úgy érzem, hogy most semmi mondanivalóm nincs imádságban, akkor ezt mondom el Istennek. Uram, látod, most semmi mondanivalóm nincs neked. Szégyellem magamat. Egyszer csak tudja folytatni. Kiderül, hogy mégis van mondanivalója, mert ez is mondanivaló volt. Ezt is elmondhatja annak, aki úgyis a szívünkbe lát. Miközben mondta: meggyógyul a szíve.
Valós veszély tehát ez, hogy visszacsúszunk, elfáradtunk, megszürkülünk. Minden emberi kapcsolatot is fenyeget ez a veszedelem. Minden örömünket belepheti a por, rárakódhat. Az ilyen nagyvárosokban különösen jellemző a kormos szennyeződés. De újra és újra meg lehet tisztulni. Aki a Zsidókhoz írt levelet figyelmesen és ezzel a hittel olvassa, az kedvet kap a megújuláshoz. Az, ha felismeri is magában ennek a jeleit, felemeli a fejét, és újra néz a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, és Jézustól új erőt, új lendületet kap.
Előjöhetnek az ember életében régi, már legyőzött, vagy legyőzöttnek vélt bűnök, régi szokások megelevenedhetnek. Felerősödhet a körülöttünk élő hitetlen világ hatása. Nem könnyű állandóan megmaradni a Krisztusban, de nem végzetes dolog az, ha valaki visszacsúszott vagy megfáradt. Ez a nagy evangéliuma ennek a levélnek: meg lehet újulni. Ehhez tudni kell azonban: kicsoda Jézus és mit tett Ő értünk.
Most egy kicsit a levél szerkezetéről szeretnék szólni. Szinte minden szavában, minden mondatában ez ragyog fel. Az első hét fejezet egy egység. Abban Jézust többekhez hasonlítja, bebizonyítván minden esetben, hogy Jézus nagyobb. A 8., 9., 10. fejezet a legtömörebb, legerőteljesebb mondanivalójú része a levélnek. Ott Jézus váltsághalálának a jelentőségéről van szó. Ezt mintegy illusztrálja a 11. fejezettel, ahol a hit hőseit sorolja fel, Ábeltől kezdve évszázadokon át azokat, akik nehéz helyzetekben is, csak azért is, ragaszkodtak Istenhez, engedelmeskedtek neki, és Isten győzelemre segítette őket. Még akkor is, ha az életüket kiontották esetleg. Az utolsó két fejezetben, a 12-13-ban sok gyakorlati tanács, intés, biztatás, bátorítás, útmutatás van. A 12. fejezet eleje szól a szenvedésről, amely különösen fontos része a Szentírásnak.
Anélkül, hogy részletezném, csak elsorolom, hogy az első hét fejezetben mi a munkamódszere a levél írójának. Felsorolja azokat, akiket az Ószövetséget ismerő hívők közül a legnagyobb tekintélyűeknek tartottak. Összehasonlítja velük Jézust, és mindig elhangzik ez: mennyivel inkább Jézus. Kezdi a prófétákkal. Izráel népe tisztelte a prófétákat. A próféta volt Isten képviselője. Isten akaratát képviselte a nép előtt, és a népnek a búját-baját képviselte Isten előtt. Közvetítő, közbenjáró is volt. Mögötte ott volt mindig az Úr. A próféta így kezdhette: így szól az Úr. Nagy tekintélyük volt a prófétáknak, és ezt nem tagadja a levél írója, de azt mondja: mennyivel inkább Jézus, akiben mi a teljes kijelentést megkaptuk.
Említi az angyalokat. Az angyalok tekintélyesebbek az embereknél. Az Isten közelében szolgálnak, de csak szolgálnak. Az egyszülött Fiú? Ő meg uralkodik. Az angyalok szolgáló lelkek, és ez nagy méltóság, de mi ez ahhoz képest, amilyen méltósága a mi Megváltóknak van!
Aztán Mózes. Óriási tekintély volt Izráel népe előtt már akkor is. Ezt nem is tagadja a levél írója, elsorolja az erényeit, a nagyságát, de megint jön: mi ez ahhoz képest, ami Jézusnak a nagysága. Mózes mégis csak szolga az Isten házában, de Jézus Fiú abban a házban; aki örökös és aki ura is annak.
A papok és különösen a főpap nagy tekintélynek örvendtek. Elmondja miért. De mennyivel nagyobb tekintélye van a mi Urunknak, mert a papoknak magukért is be kellett mutatni áldozatot, Jézus pedig bűn nélkül való. A papoknak mindig újra meg kellett ismételniük az áldozatot, Jézus pedig egyetlen egy áldozatával tökéletes elégtételt szerzett nekünk.
Ábrahám, a hívők atyja. Itt közvetett bizonyítást alkalmaz. Részletesen leírja, hogy Ábrahám tizedet adott Melkisédeknek, tehát Melkisédek nagyobb, mint Ábrahám, mert a kisebb ad tizedet a nagyobbnak. De mennyivel nagyobb a mi Urunk, mint Melkisédek, és akkor jönnek erre a bizonyítékok, vagy szemléltetések.
Ez az első hét fejezet Jézus nagyságát akarja felragyogtatni az akkori legnagyobb tekintélyekkel összehasonlítva.
A 8-9-10. résznek a központját, közepét most olvastam el. Itt Jézus váltsághalálának a tökéletes voltáról van szó. A 11. fejezetben a hit hőseiről, és az utolsó kettőben gyakorlati dolgokról. A középső három fejezetnek a legfőbb mondanivalóival szeretném befejezni a mai igehirdetést.
Három olyan gondolat szólal itt meg, amik már a levél elején is megpendülnek, de itt csúcsosodik ki az ezekről szóló tanítás. Mind Jézus nagyságát szemlélteti. Azt mondja: Jézusban kaptunk tökéletes kijelentést. Egyedül Jézus tudott elvégezni, szerezni tökéletes elégtételt, és egyedül Jézus a tökéletes közbenjáró Isten és emberek között.
a) Jézusban kaptunk tökéletes kijelentést. Mindjárt az első mondatokban az első fejezet elején ír a levél szerzője arról, hogy Isten sokszor, sokféleképpen szólt az Ő népéhez, az Ő népén keresztül az emberiséghez, de legteljesebben az Ő Fia által jelentette ki magát nekünk. Mi valljuk ennek az igének az alapján és több más rokon ige alapján, hogy Isten Jézus Krisztusban teljesen bemutatta magát nekünk. Ez nem azt jelenti, hogy egy ilyen magunkfajta nyomorult ember tökéletesen megismerheti a mindenható Istent. Isten ismerete nem fér bele sem a fejünkbe, de még a szívünkbe sem. Amennyire szükségünk van ahhoz, hogy Őróla reális képünk legyen, hogy reá merjük bízni magunkat, hogy tudjunk hinni benne, hogy megismerjük mit tett nekünk, és mit ígér nekünk, azt mi Jézus Krisztusban mind megismerhetjük.
A János evangéliuma elején mondja a mi Urunk, hogy az Istent soha senki nem látta, de az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, kijelentette Őt nekünk. (Jn 1,18)
A Máté 11-ből idéztük nem régen ezt a súlyos mondatát Jézusnak: „senki sem ismerheti az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” Csak annyit ismerhetünk meg Istenből, amennyit Jézus kijelentett, de azt mondta az Ő tanítványainak, hogy aki látott engem, látta az Atyát.
Jézust kell tehát nekünk egyre jobban megismernünk. Ez nem valamiféle papos frázis. Mit tudhatunk meg Őróla a Bibliából, ez mindenki hitének a masszív alapja. Akinek igazi Krisztus-ismerete van, az megáll a kísértések között, az bírja a viharokat, túlél minden megrázkódtatást, azt valóban győzelemről győzelemre vezeti Isten. Mi tudjuk ugye, hogy az ismeret az nem csupán ismeretek elsajátítása, hanem együttélés egy élő személlyel. A házastársi közösséget nevezi ismeretnek a Biblia. Ismerte Ádám az ő feleségét, és az szülte neki Káint meg Ábelt. Ez a teljes, szoros együttlét, együttélés; a hitbeli közösség ilyen szoros közösség, lelki közösség Jézus Krisztussal, azt jelenti, hogy megismerjük Őt.
Erre bátorít mindenkit a Szentírás és mögötte Isten Szentlelke, mert ez őriz meg minket a visszacsúszástól. Így is elkezdődhet elfásulás, megfáradás, visszacsúszás, de észrevesszük, ha megszokjuk, hogy nézzünk a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra.
Mi tehát Jézustól tudjuk meg, kicsoda Isten. Nem látomások, nem álmok, nem közvetlen direkt kijelentések útján. Ezekben nem jelenti ki magát Isten. Aki ilyenekre hivatkozik, az biztos, hogy nem a valóságos Istenről szerzett hiteles információt. Hiába mesélte nekem a múltkor is valaki, hogy neki látomásban megjelent az Úr Jézus, és akkor milyen csodás gondolatok jutottak eszébe, ez volt az ő megtérése. Egyrészt nyilvánvaló volt az életéből, hogy nem tért meg, másrészt a megtérés nem így történik. Nem látomások által, hanem Isten igéjének a komolyan vételével, amelyik minket bűnbánatra indít Őelőtte, aztán felszabadít a bűnbocsánatot kapott ember örömére, és megtanít engedelmesen élni neki. Ebben az engedelmességben ismerjük meg igazán Őt, ebben a szoros közösségben.
b) A másik, hogy tökéletes elégtételt szerzett nekünk Jézus. Ez annyira tökéletes, hogy hangsúlyozza többször is: egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Tehát ezt nem szükséges, de nem is szabad megismételni semmilyen formában. Még úgy sem bibliai megismételni ezt, ahogy az a miseáldozatban történik. Vagy hisszük, hogy az Ő maga egyszeri odaáldozása elég mindannyiunknak, vagy akkor gyártsunk magunknak teológiát, de ez már visszacsúszás, elszakadás Őtőle.
Többször is olvastuk a 10. fejezetben, hogy azok az áldozatok, amelyeket bemutattak, nem képesek eltörölni a bűnöket. Ő azonban egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre ült az Isten jobbjára. Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Nem kell nekünk semmilyen formában megismételnünk ezt, mert nem tudjuk megismételni. Ezt csak Ő végezhette el. Szabad emlékeztetnünk magunkat rá, és áldani Őt ezért, amit értünk tett, és amit az Ő kereszthalálával nekünk visszaszerzett.
c) A harmadik ilyen gondolat: tökéletes közbenjárónk. Csak Ő a tökéletes közbenjáró, mert csak Ő van az Isten jobbján és Ő volt az Atya kebelében. Csak Ő bejáratos a mennybe, és mint a mennybe bejáratos, egyedül Ő lett olyanná, mint mi, vagyis egészen emberré. Tehát csak Jé-zus Krisztus mozog otthonosan a mennyben és a földön is. Senki más, akit mi közbenjárónak neveztünk ki, nem mozoghat otthonosan a mennyben, legfeljebb ismert sok mindent a földön.
A Timóteushoz írt levélben ilyen élesen fogalmaz az apostol: Mint ahogy egy Isten van — és ebben nem kételkedünk — ugyanígy egy közbenjáró is van Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus, aki önmagát adta áldozatul érettünk. Senki más nem adta önmagát áldozatul érettünk, és senki másnak az áldozatát nem fogadta és nem is fogadná el Isten, mert egyedül Jézus volt bűn nélküli. Ezért érvényes és tökéletes az Ő áldozata, ezért egyedül Ő lehet közbenjáró, tökéletes közbenjáró Isten és emberek között. (1Tim 2,5)
Kire nézünk? A visszacsúszás veszélye fenyeget. Az, hogy visszatérünk a holt cselekedetekhez, meg Isten kijelentését keverjük a saját gondolatainkkal. A hívő embernek késznek kell lenni mindig arra, hogy újra és újra megtisztul. Kész bármikor bűnbánatra jutni a tévedéseit illetően. Kész újrakezdeni azt, amit Isten kegyelméből elkezdhetett, és így fiatalos és fejlődőképes marad a hitében egészen élete végéig. Ne magunkra nézzünk, ne a bajokra, ne másokra, hogy mit szólnak hozzá. Nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére.
Spurgeonnak a megtéréséről nyilván többen hallottak már. Különös az, hogy néha minden magyarázat nélkül is egy-egy világos bibliai gondolat hogy megvilágíthat egy embert. Hóvihar kergette be egy kis templomba, ahol éppen istentisztelet kezdődött. Megbújt a karzaton. Az igehirdető az igehirdetés közepén azt mondta: látok ott egy fiatalembert, aki szomorúan néz. Fiatalember, nézzen fel Jézusra! Spurgeon később leírja, hogy ez a mondat volt az, ami rádöbbentette arra, hogy ő egyáltalán nem Jézusra néz. Jézus van, Jézusra fel lehet nézni — ebben a mondatban mindez benne volt, és mintegy bátorítást is kapott, hogy nézzen fel Jézusra. Pedig nem hangzott el, hogy mit jelent ez, mit kell most akkor csinálnod… Az ige is csak ennyit mond: nézvén a hitnek elkezdőjére, Jézusra.
Hadd fejezzem be ezzel a szeretetteljes bátorítással: Nézz Jézusra!

Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, jó tudnunk, hogy te is megkísérttettél mindenben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Magasztalunk azért, mert tudsz segíteni azokon, akik különféle kísértésekbe esünk. Köszönjük, hogy te mélységesen megérted a mi gyarlóságunkat. Tudod mit jelent embernek lenni, mit jelent kísértések között járni. Köszönjük, hogy te tudod, mint jelent az: visszacsúszni, megfáradni, elfásulni, elbizakodni vagy lemondóvá válni. Köszönjük, hogy veled mindez megelőzhető, vagy ha bekövetkezett, mindez gyógyítható.
Kérünk, légy a mi gyógyítónk. Őrizz meg attól, hogy beletörődjünk a megfáradásunkba, őrizz meg attól, hogy behálózzanak a kételyeink, vagy egyenesen büszkék legyünk arra, hogy kételkedők vagyunk, hogy olyan bátran gondolkozunk, hogy kétségbe vonjuk azt, amit mondtál. Szeretnénk olyan bátrak lenni, Urunk, hogy elfogadjuk igaznak minden szavadat, és a te kijelentett igédet igazságnak. Szeretnénk téged dicsőíteni, Jézus Krisztus, aki magad vagy az igazság, és aki megígérted, hogy aki téged szeret, annak kijelented magadat. Segíts növekednünk abban, hogy megismerjünk és szeressünk, hogy bízzunk benned és kövessünk. Ott maradjunk mindig a te közvetlen közeledben, hogy ne az izgasson, ki mit szól hozzá, hanem az izgasson, hogy el ne távolodjunk tőled.
Ismered most is mindannyiunk lelki állapotát. Innen, ahol vagyunk, segíts minket közelebb magadhoz. Jelentsd ki magadat nekünk. Add, hogy növekedjünk a kegyelemben, a te megismerésedben, az alázatban, az engedelmességben, a szent életben. Nem akarunk magunkban bízni. Mindenünk, amink van, ajándék, amit tőled kaptunk. Segíts ezekkel engedelmesen sáfárkodni. Bízni abban, hogy minél többet adunk tovább, annál többet fogunk kapni. Segíts el oda, hogy ne mi akarjunk gazdagok lenni, hanem másokat akarjunk gazdagítani, s eközben hadd ismerjük meg egyre jobban a te végére mehetetlen gazdagságodat.
Könyörgünk a szenvedőkért, gyászolókért, betegekért, egyedül élőkért, nélkülözőkért. Légy irgalmas mindnyájunknak, és használj minket is a te irgalmad eszközéül.
Ámen.