ADJATOK NEKIK TI…

2000. február 03, csütörtök

Hangfelvétel: 

Alapige

Amikor az apostolok visszatértek, elbeszélték neki mindazt, amit tettek. Akkor maga mellé vette őket, és elvonult velük külön egy Bétsaida nevű városba. De amikor a sokaság észrevette, utánament. Jézus örömmel fogadta őket; beszélt nekik az Isten országáról, és a gyógyulásra szorulókat meggyógyította. Amikor a nap már hanyatlani kezdett, a tizenkettő odament hozzá, és ezt mondta neki: „Bocsásd el a sokaságot, hadd menjenek el a környező falvakba és településekre, hogy ott megszálljanak, és élelmet szerezzenek, mert itt lakatlan helyen vagyunk.” Ő azonban ezt mondta nekik: „Adjatok nekik ti enniük”. Ők így válaszoltak: „Nincs nálunk több, mint öt kenyér és két hal, hacsak el nem megyünk, és nem veszünk eledelt ennek az egész sokaságnak.” Ugyanis mintegy ötezer férfi volt ott. Jézus erre így szólt tanítványaihoz: „Ültessétek le őket csoportokba ötvenenként!” Így tettek, és leültették valamennyit. Ő pedig vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte, és a tanítványoknak adta, hogy tegyék a sokaság elé. Ettek és jóllaktak mindnyájan; azután összeszedték a megmaradt darabokat, tizenkét kosárral.

Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, szerető mennyei Atyánk, köszönjük, hogy dicsőíthetünk téged a teremtett világgal, az angyali seregekkel, és az üdvözült lelkekkel együtt. Köszönjük, hogy elhat a mi dicséretmondásunk tehozzád.
Köszönjük neked, Jézus Krisztus, áldott közvetítőnk, hogy közbenjáróul adattál isten és mi közöttünk. Köszönjük a keresztet, azon aratott győzedelmedet. Köszönjük, hogy meghaltál a bűneinkért és feltámadtál a mi megigazulásunkért. Köszönjük, hogy te ma is ugyanolyan hatalommal segítesz, szolgálsz, könyörülsz, mint akkor, amikor itt jártál emberi testben közöttünk. Olyan nagy szükségünk van mindnyájunknak a te irgalmadra, segítségedre, szabadításodra.
Könyörülj rajtunk, és így szólj hozzánk most is, és engedd, hogy az ige igazságát hadd tapasztaljuk mindnyájan a magunk életében. Mindnyájunknak sokféle erőtlenségünk, terhünk, megoldatlanságunk van. Hisszük azt, hogy előtted nincs lehetetlen. Neked minden megoldás lehetséges, még az is, ami az embereknél elképzelhetetlen.
Szabadításodra várunk, Urunk! Munkálkodj bennünk most igéddel és Szentlelkeddel. Használj minket mások javára és munkálkodj általunk is.
Ámen.

Tegnap fiatalokkal beszélgettünk a napi igéről, és ez volt az aznapi igénk. Isten ennek a jól ismert történetnek olyan részleteit is megnyitotta, ami mindannyiunkat meggazdagított. Hadd adjam ezt most tovább a gyülekezetnek.
Azzal kezdtük, hogy számba vettük, kik a szereplői ennek a történetnek: Jézus, a tanítványok és a sokaság. És mit tudunk meg Jézusról, a tanítványokról és a sokaságról? Mindegyikről három-három fontos igazság ragyogott fel.
1.
a) Jézusról mindenekelőtt azt mondja ez a leírás, hogy az imádságból érkezett ebbe a csodába, és mihelyt vége volt, újra visszavonult imádkozni. „A tanítványokat maga mellé vévén, elvonult magányosan a Betsaida nevű városnak puszta helyére.” A történetünk után következő mondat így hangzik: „Amikor pedig Jézus magában imádkozott, vele voltak a tanítványok és megkérdezte őket.”
Az imádságból érkezett ehhez a feladathoz, ahol sok ezer embert jól tartott a nagyon kevésből, és utána azonnal az imádságba sietett. Ez keretezi be Jézusnak ezt a páratlan nagy csodáját, hogy az Atyával való beszélgetésből az Atyával való beszélgetésbe ment. Jézus sokszor kereste a magányt, hogy egyedül lehessen az Atyával. Az erőforrás az Atyával való közösség volt a számára. A tevékenysége abból táplálkozott, amikor nem tevékenykedett.
Jó lenne, ha ezt a — közhely számba menő — bibliai igazságot igazán a szívünkig engednénk, és minden nap újra megharcolnánk azért, hogy ez valóság legyen az életünkben.
Amikor Jézus Názáretben volt, csodálkoztak az Ő bölcsességén és az erőkön, amik belőle áradtak. Mióta a Lukács evangéliumát olvassuk most a kalauz szerint, itt is szinte minden oldalon találkozunk azzal, hogy erő származott belőle. Tanít az egyik zsinagógában, és az egész sokaság igyekezett hozzáérni, mert erő származott belőle.
Siet Jézus — már amennyire a sokaság engedi — Jairus házához, és útközben egyszer csak megáll, mert észrevette, hogy erő származott ki belőle — amikor a vérfolyásos asszony hittel megérintette a ruháját.
Itt is ez az isteni erő árad Jézusból. Öt lángos nagyságú lepényt adnak a kezébe meg két szárított halacskát, és ebből legalább tízezer embert jól tart, mert csak férfiak voltak ötezren. (Amikor nyilvánosan hallgattak valakit, akkor mindig elkülönültek a férfiak és az asszonyok a gyerekekkel.) De, ha ezren vagy akárhányan, — ennyi egy vagy két embernek, ha elég. Az Ő kezében csodálatosan megsokasodott. Senki nem tudta megfigyelni, hogyan. Őbenne a teremtő Isten munkálkodott ez alkalommal is. Mint ahogy a teremtésnek nem volta tanúja, és mint ahogy azt sem figyelhette meg senki, hogy Ő hogyan jött ki a sírból húsvétkor és pontosan mikor, csak azt lehetett megfigyelni (de azt sokan látták), hogy valóban meghalt, eltemették és a harmadik napon találkoztak vele többen az úton. De a feltámadását magát, nem tudták megfigyelni. Amikor Isten mint teremtő cselekszik, az titok marad az ember szeme előtt, csak a gyümölcsét, az eredményét láthatja.
Itt sem lehetett tetten érni, nem lehetett volna lefilmezni, hogyan csinálja, csak azt láthatták mindnyájan, mi történt. Hogy a szinte semmiből, az alig valamiből óriási sokaságnak, több falunyi tömegnek elegendő táplálék volt. Árad belőle az erő. Ennek a feltétele azonban ez volt, hogy csend előtte és csend utána. Az Atyára figyelés előtte, és az Atyára figyelés utána, és kapja az erőt, s amikor egy váratlan helyzetben szükség van nagy erőre, akkor árad belőle.
Azért fontos ennél a bibliai igazságnál újra és újra megállnunk, mert olyan korban élünk, amikor minden ez ellen dolgozik. A legtöbben alig tudjuk az időt félretenni arra, hogy nyugodtan figyeljünk Istenre. Sokan alig tudják megtalálni a csendet, mert ehhez csend kell. Mellesleg Jézusnak is ki kellett mennie a pusztába, hogy igazán elmélyedve imádkozhassék az Atyához.
Azonkívül belénk injekciózza ez a kor a teljesítményközpontúságot: tenni valamit, mindig valamit. Az a hasznos ember, aki tevékenykedik. Azonkívül a mi bűnös természetünk is sokkal inkább hajlamos arra, hogy én alkossak valamit, mint arra, hogy leboruljak a Mindenható előtt és engedjem, hogy Ő munkálkodjék bennem. Sokkal nyugodtabbak vagyunk, ha kézbe veszünk valamit és elintézzük, mint ha valamit rá kell bíznunk hittel Istenre: Uram, én ott úgy is tehetetlen vagyok, el sem ér a kezem odáig, de nagy békességgel várom, hogy te, ahogy ígérted, elvégzed.
Észre sem vesszük, hogy önmagunk így nagyobbra növünk a magunk szemében, mint amekkorának Istent látjuk. Az olyan bizonytalan, amit Ő ígért, és amit Ő magára vállalt. Az a biztos, amit én megcsinálok. — ez van a szívünk mélyén. Aztán mindenféle vallásossággal ez le van öntve. Belekeveredik egy kis hit is olykor, de ez az eltökéltség, ami Jézust jellemzi, hogy félretenni mindent, leborulni az Atya előtt, és csak reá figyelni… És ott mit csinálok? Figyelek rá, és engedem, hogy Ő elvégezze bennem azt, amit akar. Adjon jó gondolatokat, amiket sehonnan máshonnan nem lehet beszerezni. Adjon olyan békességet, ami megmarad akkor is, ha puskaporos lesz a levegő körülöttem. Adjon olyan bizonyosságot, belső stabilitást, ami ennek a kornak a szellemi viharai között biztos megállást biztosít az embernek. Felkészítsen olyan feladatokra, amik előtt enélkül teljesen tehetetlenül toporgok és használhatatlan vagyok. Az igazán nagy dolgok ebben a csendben történnek, vagy történnének, ha lenne bátorságunk újra és újra félretenni mindent.
Küszködünk ezzel sokan, és sok áldást is kapunk Istentől ebben a csendben, de a legtöbbünknek naponta meg kell harcolnunk ezért: valóban leboruljak Isten előtt, valóban Őreá figyeljek. Ott se én mondjam a magamét, hanem engedjem, hogy Ő beszéljen velem és cselekedjék bennem. Az Isten-dicsőítésnek az egyik formája ez. Maga ez a tény, ha valaki olyan nagynak látja Istent, és olyan őszintén tiszteli, hogy ennek érdekében elhagy valamit, félre tesz mást, biztosít erre időt, megkeresi erre az alkalmas helyet és eljut odáig, hogy valóban lecsendesedik belsőleg is: Ebből a csendből táplálkozik az erő.
Nos, ez az első, amit feltétlenül figyeljünk itt meg. Olyan szép ez a ritmus is, amit mutat ez a történet. Jézus elcsendesedik az Atya előtt, utána ad nagyon sokat az embereknek, aztán megint elcsendesedik az Atya előtt — mint a szívverés: összehúzódik, elernyed, összehúzódik, elernyed, és élteti az egész szervezetet. Mi aritmiás életet élünk. Csak összehúzódni tudunk, görcsölünk sokan, és ebbe megyünk tönkre. Isten újra és újra nagy türelemmel és szeretettel bátorít arra, hogy merjünk elcsendesedni.
b) A második, ami feltűnik Jézus tulajdonságai közül, hogy amikor megzavarja Őt a sokaság ebben a csendben — mert kilesték hova ment és utána mentek sokan —, akkor azt olvassuk: örömmel fogadta őket. Nem zavarja el őket, nem háborodik fel, hogy már magánélete sem lehet itt az embernek, nem panaszkodik, hogy ennyit sem engedhetek meg magamnak. Ő nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért. Örömmel fogadja még azokat is, akik, meg kell mondani, tapintatlanul zavarják meg Őt az Atyával való csendben. De hát sok bajuk volt, sok nyomorúságuk volt. Hozták oda a betegeiket is, hozták a kérdéseiket is, és Ő örömmel fogadta őket.
Jó lenne, ha ebbe is, mint egy tükörbe belenéznénk, hogy hányszor felháborodunk, hogy éppen most szól a gyerek. Éppen akkor van neki ideje, meg gondja. Most kell becsöngetnie a szomszédnak, és éppen akkor szólal meg a telefon. Ez gyakran szokott lenni, hogy alkalmatlan időben, rossz helyzetben keresnek. Lehet, hogy akkor éppen nem tudunk rendelkezésére állni valakinek, de akkor is jó lenne ezzel a jézusi indulattal fogadni. Nem felháborodva, nem keserűen, hanem örömmel. Isten tudja, hogy nekem alkalmatlan, hogy ő most jött, és Ő sokszor így nevel bennünket, és így teszi pró-bára hitünket, meg a szeretetünket, hogy rosszkor is készek vagyunk-e segíteni.
c) A harmadik, amit megtudunk itt Jézusról, és ami ragyog ebben az egész történetben, hogy Ő minden tekintetben ura marad a helyzeteknek. Ez itt háromszor is ismétlődik. Először is jönnek a tanítványok és megmondják neki, hogy mit csináljon. Elcsodálkoztam a Megváltónak az alázatán. Türelmesen végighallgatja, hogy tanácsokat adnak neki, mit kellene ebben a helyzetben tennie. Ő már akkor tudja, hogy egészen más lesz a megoldás, és az nem megoldás, amit a tanítványok javasolnak, hogy küldd el őket, hogy gondoskodjanak magukról. Hol gondoskodjanak este a pusztában? Hol vegyenek kenyeret? Csak ők akarnak szabadulni ennek a nyomasztó terhétől. Mindenesetre részletesen elmagyarázzák Jézusnak, hogy mit kellene most tenni. Nem az lesz, amit ők mondanak, de nagy szeretettel végighallgatja őket, és nevelni kezdi őket, tanítani a tanítványait. Azt mondja: adjatok nekik ti enniük.
Aztán ura marad a helyzetnek akkor is, amikor előállnak a készlettel: van itt öt lepényke, meg két szárított hal. Egyikük hozzá is teszi mindjárt: de mi az ennyinek?! Ez igaz volt. Jézus azonban nem esik kétségbe. Nem legyint, hogy az semmi, hanem hálát ad Istennek és elkezdi osztani.
Elgondolkoztam: hogy is lehetett ez? Ötvenesével leültette az embereket. Csak az ötezer férfi száz csoport volt. Gondoljuk el, mekkora területen! A tanítványok felsorakoztak Jézus előtt. Nem tudom mit csináltak, talán tartották a kezüket, aztán megrakta a kezüket: egy oszlop lepény ott volt, te már mehetsz, vidd az egyes csoportnak. Jön a következő, azt is megrakja. Jön a harmadik, negyedik … Amikor az első visszatér, folytatódik. Egyre többen már esznek, de egy lepény kevés. Nem baj, jön az utánpótlás, van elég. S amikor már mindenki torkig van és jóllakott, még mindig van, de köszönjük, már nem kérünk. Akkor szedjétek össze a maradékot.
Ura a helyzetnek. Olyan kevés volt, s a maradék több lett, mint a kiindulási mennyiség. Itt a teremtő Isten cselekedett. Nemcsak a lelkükről gondoskodott, mert egész nap tanította őket, hanem a testükről is. Nemcsak egy keveset kaptak, hanem bőségesen kaptak. Ez Jézus.
A harmadik figyelmeztetés, hogy mennyire ura maradt mindig a helyzetnek: János leírja, hogy ennek a nagy lakomának a végén megindul a susmus: ilyen király kellene nekünk. Ez ad kenyeret ingyen, meg bőven, amennyi csak kell. Tegyük királlyá, ez ama próféta, akit megígért az Írás. Ő a Messiás. Ez eddig igaz volt, — de tegyük királlyá. Maga a gondolat is egészen furcsa, a megvalósíthatósága is vitatható. Mindenesetre indul az akció. És azt olvassuk: Jézus kiment közülük, elment ismét egy puszta helyre és ott imádkozott.
Azt gondolja az ember, hogy kézbe veheti Őt. Majd én királyt csinálok belőle. Nem kell csinálni, mert Ő az, Ő a királyok királya, csak nem úgy, és nem olyan király, mint ahogy mi gondoljuk, vagy mi szeretnénk. Ő nem fogja azt tenni soha, amit neki utasításként adni akarnak. Ő felette áll ennek a tömegnek és fölötte áll mindig mindenkinek és mindennek. Mindenki csalódik benne, aki azt gondolja, hogy ő tehet Jézusból akárkit vagy akármit.
Bekeretezi tehát Jézus munkáját az Atyá-val való mély közösség, onnan van az ereje. Amikor ebben megzavarják, örömmel fogadja őket. És ura marad minden helyzetnek. A szükségnek is, a kísértésnek is, hogy legyél király, a körülötte levők hitetlenségé-nek meg okoskodásának is. Mindent türelmesen meghallgat, végignéz és aztán isteni hatalommal oldja meg a nyomorúságot.
2.
Mit tudunk meg a tanítványokról? A tanítványoknak azt kell megtanulniuk, hogyan lehet megoldani a nyomorúságokat. Olyan szép az a folyamat, ahogy három lépcsőn végigvezeti őket Jézus. A kiindulásuk az: bocsásd el a sokaságot, hogy megszálljanak, és eledelt találjanak, mert itt puszta helyen vagyunk. Vagyis küldd el őket, hogy oldják meg ők a problémájukat. Kinek-kinek a saját gyomra korog, gondoskodjék valahogyan magáról. Küldd el őket, majd ők megoldják. Erre Jézus azt mondja: nem. Adjatok nekik ti enniük.
Akkor elkezd gondolkozni az ember. Szintén a János evangéliumában olvassuk, hogy Filep tanítvány számolni kezd, és azt mondja: körülbelül kétszáz dénár van a kasszában, de az semmi ennyinek. Ha mindért kenyeret vennénk, akkor sem kapnak egy keveset sem mindnyájan. Elindul emberi, horizontális, vízszintes síkon a tervezés, de áttevődött már őreájuk a teher. Jézus azt mondta: ti adjatok nekik enni. Nem küldjük el, hogy ők gondoskodjanak magukról. Mire a tanítványok gondolkozni kezdenek. Jó, akkor gyerünk neki, akkor a mi akciónk majd talán megoldja.
Hamar kiderül, hogy nem tudnák megoldani, és akkor segíti el őket Jézus a harmadik lépcsőre: miután vette az öt kenyeret és a két halat, a mennybe emelvén szemeit, megáldotta azokat, megtörte, a tanítványoknak adta, ők pedig a sokaságnak vitték. Ő oldja meg a nyomorúságot. Veszi azt a keveset, ami van, de azt oda kell adni neki. Hálát ad érte — ez mintegy ebéd vagy vacsora előtti imádság is —, és Ő adja aztán vissza a tanítványoknak. A tanítványok pedig elkezdik ezt az áldott ingajáratot. Üresen oda Jézushoz, megpakolva az éhesekhez. Üresen vissza Jézushoz, gazdagon megrakodva vissza az éhesekhez és így tovább. A tanítvány legfeljebb erre képes, többre nem. De erre képes. Ez csodálatosan szép szolgálat.
Jó lenne, ha mi is eljutnánk idáig. Minket is kísért sokszor az, ha valakinek a nyomorúságáról hallunk, hogy oldja meg valahogy. Az ő problémája. Vagy ha megmozdul az ember szíve, akkor elkezd gondolkozni: összeköttetések, mibe kerülne, mennyi időmet kell rászánni, kinek szóljak? Kétszáz dénár kevés erre. Megpróbáljuk megoldani mi, de már látjuk is, hogy nem tudjuk. Eljutunk-e oda, hogy odavisszük Jézus elé? S ezzel kezdjük: Uram, nem tudjuk megoldani, de hisszük, hogy van megoldás, és várjuk tőled. Tartjuk a kezünket, s ha adsz nekünk, akkor azt továbbadjuk másoknak.
Jó lenne, ha mások nyomorúságáról hallva, a gyerekeink jövőjére gondolva, az egyházunknak a sorsán elmélkedve, az országnak a jövendőjéért aggódva, mindjárt itt a harmadiknál kezdenénk. Onnan mindenképpen el kell jutnia egy hívő embernek, hogy menjen és oldja meg ő. Nem ez a jézusi lelkület. De azt is meg kell tanulnunk, hogy hiába gyürkőzünk neki: majd mi, — sokszor tehetetlenek vagyunk. Hinni azt jelenti: odaviszem Jézushoz azt a keveset, ami van, azt a problémát, ami van, és várom a megoldást. Aztán ami az én feladatom, azt én csinálom. Nem azt várták, hogy Jézus vigye oda mindenkihez. Ő használja a tanítványokat és boldog az a tanítvány, aki ilyen ingajáratban éli le az életét, hogy közvetít a mindenható gazdag Jézus és a segítségre szoruló nyomorultak között.
A tanítványokról tehát ezt tudjuk meg, hogy onnan indultak el: oldják meg az éhesek; és azon keresztül, hogy majd mi, de nem tudjuk, eljutottak oda, hogy majd Jézus. Mi pedig tesszük azt, amit mond nekünk.
3.
És mit tudunk meg a sokaságról? Nem sok szépet. Önző ez a sokaság. Tapintatlanok, figyelmetlenek. Eszükbe sem jut, hogy hagyni kellene a Mestert vagy a Megváltót, ki minek hitte Jézust, az Ő csendjében, az Atyával való beszélgetésben. Az az ő dolga, az magánügy, oldja meg, ahogy akarja. Most mi vagyunk itt. Hozzuk a betegeinket, a gondjainkat. Hozzuk a szomjas szívünket. Tanítson és gyógyítson. József Attila verse jutott eszembe: hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra. Mindenki mindent hagyjon abba, itt én vagyok a fontos. Velem foglalkozzanak, én most megérkeztem. Korán reggel a másik imádkozik, rászorulunk mindnyájan, de ki lehetne várni. Hát befejezi egyszer az imádságot. Annyira sürgős? Annyira! Az én dolgom mindig nagyon sürgős. Rajtam segítsen elsőnek!
Jó lenne, ha lelepleznénk magunkban ezt is, vagy ennek a maradványait, ha még vannak a szívünkben ilyen önző, figyelmetlen, tapintatlan törekvések. A magunk előtérbe helyezése, amikor nyomul az ember és nincs tekintettel a másikra. Sok családban egészen más lenne a légkör, ha megtanulnánk egymásra tekintettel tenni vagy nem tenni valamit.
Neki ma egy kicsit korábban le kellett feküdnie, mert holnap korán kell kelnie, akkor ne most este tegyem azt, ami hangossággal jár. Most kell azt feltétlenül megbeszélni, mikor neki is nagyon nagy baja van? Nem kellene inkább nekem is azzal foglalkoznom? Nem, mert nekem az én bajom a legnagyobb!
Jó lenne, ha engednénk, hogy Jézus kiemeljen ebből, hogy föléje emeljen a problémáinknak, s onnan magasabbról, az Ő szemével lássuk a többieket is, és tudjunk néha visszavonulni, magunkat visszafogni, várni, lemondani valamiről, ha a másik iránti szeretet úgy kívánja. Mikor minek van az ideje? Az egész nap ott volt még. Majd tanít Jézus, és majd meggyógyítja a betegeket, hagyjuk imádkozni. Nem! Megzavarják, körülveszik, követelik a magukét.
A másik, amit megtudunk a sokaságról, hogy csak élvezni akarnak. Hallgatni Jézust és gyógyulást kapni a betegeknek, utána megenni azt, amit a tanítványok odatesznek az ölükbe. Kapni, kapni, kapni, élvezni. Sehol nincs szó arról, hogy megköszönnék. Itt még arról sincs szó, hogy dicsőítenék az Istent, mint ahogy egy-egy gyógyulás után némelyeknek elállt szemeszája és akkor dicsőítették az Istent. Itt semmiről nincs szó. Jöhet minden, amit Ő adni akar. Ő azért van, hogy adjon, én meg azért, hogy elfogadjam. Ennek a maradványai is fel-fel bukkannak az életünkben. Jó lenne ettől megszabadulni.
Ott van az a harmadik is, amit megtudunk a sokaságról: akkor tegyük királlyá Őt. A mi királyunkká. És mi tesszük királlyá, tehát Ő el van kötelezve nekünk. Majd mi a háttérből próbáljuk irányítani. Micsoda istentelen gondolat ez! Mennyire nem ismeri Jézust az, aki ilyenre egyáltalán gondol. És mennyire nem ismeri el annak, aki Ő valójában. Mennyire más volt az, amikor valaki leborult előtte és Uramnak szólította, ahogyan csak az élő Istent szólították a hívő izraeliták. Aki felismerte benne az Istent és úgy tisztelte. Talán nem is volt különösebb mondanivalója a számára. Nem olvassuk arról a tizedik leprásról sem, aki visszament hozzá, hogy mondott volna valamit. Illetve azt olvassuk, hogy leborult és hálákat adott neki. Talán csak annyit mondott: köszönöm. És ez elég. Ez köti össze igazán a hívőt Jézussal. És a hit szeme előtt ragyog fel igazán az Ő nagysága, és utána másként folytatódik az élet. Ezek az emberek jóllaktak és hazamentek. Egy kis csoport meg csalódott, hogy nem sikerült királlyá tenniük Őt.
Isten őrizzen meg minket, hogy a sokaságban vegyüljünk el, amelyik önző, tapintatlan. Csak kapni akar, és irányítani akarja Jézust. Isten segítsen minket, hogy meghajoljunk előtte, és az Ő lelkülete irányíthasson minket. Legyünk mi is olyanok, mint Ő: a másikra tekintettel élni, adni, a másikért szívesen áldozatot hozni, alkalmatlan időben is örömmel fogadni, és bár csak tenne Isten mindnyájunkat egyre gazdagabbakká, hogy legyen mit adni. Ez a gazdagság a csendben születik.
Szeretném javasolni: gondoljuk végig, hogyan lehetne változtatnunk azon, hogy csak úgy egyszer-egyszer van igazán csendességünk, többnyire csak vágy marad az, hogy majd elkezdem valamikor. Hogyan lehetne megvalósítani, hogy az napi gyakorlat legyen? Hogy egészen közel juthassunk a mi Urunkhoz. Újra és újra felismerjük az Ő nagyságát, megerősödjünk a hitünkben, és legyen mit vinnünk az éhezőknek.

Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, magasztalunk téged isteni szeretetedért, végtelen hatalmadért. Áldunk azért, mert örömmel fogadsz minket is. Köszönjük, hogy kész vagy használni minket is minden erőtlenségünk és szegénységünk ellenére. Gazdagokká teszel, hogy másokat gazdagíthassunk.
Hozzuk eléd mi is mindenekelőtt a nyomorúságunkat meg a nyomorultjainkat. Olyan sok tehetetlenséget kell átélnünk. Könyörgünk hozzád a betegeinkért. Légy irgalmas nekik, és te adj gyógyulást ott is, ahol az orvostudomány már megáll.
Könyörgünk hozzád a megkötözöttekért. Adj szabadulást, aki azért jöttél, hogy az Ördög munkáit lerontsad.
Könyörgünk azokért, akik élet és halál mezsgyéjén vannak. Most különösen is egy idős asszonytestvérünkért. Még az utolsó pillanatokban is erősítsd az Ő hitét, és ha mennie kell, engedd, hogy hozzád mehessen.
Könyörgünk mindnyájan a napi gondjainkért és terheinkért is. Néha alig bírjuk azokat, pedig mindnyájan elmondhatnánk: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Bocsásd meg, ha nem hozzád jövünk erőért. Bocsásd meg, ha futkározunk össze-vissza tanácsért, segítségért, és nem te vagy az első, akinek elmondjuk, hogy mi nincs, mire lenne szükségünk. És ebben a csendben megérthetnénk, hogy talán nem is arra van a legnagyobb szükségünk, te mást, többet, jobbat akarsz adni.
Taníts minket imádkozni. Növeljed hitünket. Add, hogy állhatatosak legyük a könyörgésben, és bővölködjünk a hálaadásban. Add, hogy tudjunk téged dicsőíteni azzal, hogy reménység ellenére is reménykedve hisszük, hogy a te ígéreteid igazak. És nem rövidült meg a te kezed, és neked ma is van hatalmad mindenre, és örökkévaló szeretettel szeretsz minket.
Köszönjük, hogy így hozhatjuk eléd most mindnyájan személyes gondjainkat is, szeretteinket is. Dicsőítsd meg magadat az életükben, az életünkben. Engedd, hogy egyre gazdagabbak legyünk lelkileg, hogy tudjunk mit adni másoknak. Tanuljuk meg ezt az áldott ingajáratot: jönni hozzád újra és újra, hittel megrakodni lelki kincsekkel, és azokat szívesen osztani másoknak. Ha csak egy jó szó is az, ha csak egy tiszta mosoly, vagy ha valami nagyobb áldozat, segíts ezt örömmel tenni.
Ámen.