JÓSÁFÁT GYÖKEREI

1997. november 27, csütörtök

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„Azután Ászá pihenni tért őseihez, meghalt uralkodása negyvenegyedik évében. Utána a fia, Jósáfát lett a király, aki erősen tartotta magát Izráellel szemben. Csapatokat rendelt Júda megerősített városaiba, és helyőrséget helyezett el Júda országában, meg Efraimnak azokban a városaiban, amelyeket apja, Ászá foglalt el. Az Úr Jósáfáttal volt, mert ősének, Dávidnak a korábbi útjain járt, és nem kereste a Baalokat, hanem atyja Istenét kereste, és az Ő parancsolatai szerint élt, nem pedig Izráel cselekedetei szerint. Ezért az Úr megerősítette kezében a királyi hatalmat. Egész Júda ajándékot adott Jósáfátnak, úgyhogy gazdagsága és dicsősége igen nagy lett. Mivel az Úr útjain járt, egyre bátrabb lett, és újból eltávolította Júdából az áldozóhalmokat és a szent fákat. Uralkodása harmadik évében kiküldte vezéreit, BenHailt, Óbadját, Zekarját, Netanélt és Mikájehút, hogy tanítsanak Júda városaiban, Léviták is voltak velük: Semajá-hú, Netanjáhú, Zebadjáhú, Aszáél, Semirámót, Jehónátán, Adónijjáhú, Tóbijjáhú, és TóbAdónijjá léviták, és velük együtt Elisámá és Jehórám papok. Tanítottak tehát Jú-dában, náluk volt az Úr törvénykönyve is, amikor bejárták Júda valamennyi városát, tanítva a népet.”

Imádkozzunk!
Urunk, Jézus Krisztus, olyan jó volt leülni ebben e csendben, és készülni arra, hogy szólni fogsz hozzánk. Jó volt, hogy most együtt megvallhattuk benned való hitünket. Segíts, hogy igaz legyen ez minden részletében! Adj bátorságot, hogy téged valljunk hatalmas Istennek, kezdet nélkül való természetnek, és segíts, hogy ma este még jobban kinyissuk az ajtót előtted. Vedd birtokba egészen a lényünket. Hadd legyen boldog bizonyosságunk, hogy mind testestől, mind lelkestől, mind életünkben, mind halálunkban a tieid vagyunk.
Adj nekünk segítséget ma estre újra ahhoz, hogy azzal töltsük a testben hátralevő időt, amire adtad. Szeretnénk, ha tudnál használni minket. Formálj minket, hogy használhatók legyünk. Mi semmilyen módon nem akarunk ellenállni a te formáló, tisztogató, újjáteremtő munkádnak.
Szólj hozzánk, és a fáradtságunkon, a bennünk zakatoló sokféle kérdésen keresztül is jusson el az értelmünkhöz, a szívünkhöz a te életet erősítő beszéded!
Ámen.

Most, hogy a Királyok könyvét olvassuk kalauzunk szerint, Jósáfát nevével is találkoztunk. Abban a sötét korban, amiben élt, olyan volt ő, mint egy világító szövétnek. A Királyok könyve röviden foglalja össze az ő tevékenységét. Aki azonban elolvassa a Krónikák könyvéből is az ezzel párhuzamos megfelelő fejezeteket, elcsodálkozhat, hogy milyen részletesen ír a Krónikák könyve Jósáfát királyról.
Mivel egyre inkább úgy látom, hogy nagy szükségünk van pozitív példaképekre, arra gondoltam, hogy néhány csütörtök estén vegyük át mi is olyan részletesen, ahogyan Isten igéje elénk adja Jósáfát királynak az életét. Érdemes megismerkednünk vele közelebbről is. (Csak zárójelben jegyzem meg, de hangsúlyosan, hogy tudatosan kell keresnünk a gyerekeinknek, unokáinknak olyan pozitív példákat, amik formálják a gondolkozásukat, hogy ne azon nőjenek fel és deformálódjék a gondolkozásuk, amilyen negatív eszményképeket például a televízió ad eléjük. Lássanak embereket, akik gondolkoznak, akik másokért élnek, akik szívesen hoznak áldozatot, akik tudnak lemondani, várni, és az életük gyümölcsöző, akik produktívak, akik életének van értelme, és mások is hasznukat veszik. A Szentírásban sok ilyen példakép van előttünk, és legfőképpen a mi Urunk Jézusra kell néznünk, hiszen Ő maga is mondta: „példát adtam nektek.”)
Először röviden arról a korról szeretnék valamit mondani, amiben Jósáfát élt, utána ma az ő életének a gyökereit vizsgáljuk meg. Ezt a második részt is két fejezetre osztjuk majd: a hitének a gyökereiről, és a hitének a gyümölcseiről is lesz ma szó röviden.
1. Mikor élt? Időszámításunk előtt 872-848-ig volt király, tehát 24 évig uralkodott a déli országrészben: Júdában. Nem sokkal az után volt tehát király, hogy kettészakadt az ország. 931-ben, Salamon halála után az ő fiától, Roboámtól elszakadtak az északi törzsek, és egy Jeroboám nevű királyt választottak maguknak. Ettől kezdve párhuzamosan fut a két királyság, és a Királyok könyve párhuzamosan hol az egyik, hol a másik ország királyairól beszélnek. Aki nem figyel eléggé, össze is téveszti őket, mert azonos nevűek is voltak köztük.
A Krónikák második könyve csak a Júda királyairól szól, tehát csak a déli országrész királyait sorolja el. Délen megmaradt Júda és Benjámin törzse Jeruzsálem fővárossal, és itt uralkodtak Dávidnak az utódai. Itt volt király 24 esztendeig Jósáfát is.
Mi jellemezte azt a környezetet, amiben ő élt? Ott volt a testvérnép mint tőszomszéd, az északiak, akik azonban egészen másként gondolkodtak, mint Jósáfát. Ők nyitottak voltak, modernek. Azt mondták - noha ez a jelszó akkor még nem volt ismert -, hogy élni, és élni hagyni. Élni hagyni mindenkit. Nyitottnak kell lenni, mert akkor korszerű az ember. Hadd hozzák be a környező pogány népek a maguk bálványait, vallását ide, a mi népünk közé is. Türelmesnek kell lenni, el kell fogadni az ő másságukat. Sőt, ami abban szép és jó, azt bele lehet dolgozni a mi életünkbe is. Nem tagadjuk mi meg Jahvet, az egy, igaz, élő Istent, de benépesítették bálványszobrokkal is az országot.
Tudjuk, hogy Isten mennyire elitélte mindig ezt az ist, és az Ő népét mindig arra bátorította: ne legyenek idegen isteneid énelőttem, énmellettem.
Nos, északon még az a szörnyűség is előfordult, ami miatt egyszer már nagy baj volt Izráel életében, hogy megint egy bikaformát öntöttek nemesfémből, és azt istenként tisztelték. Sőt, az északi királyok két szentélyt is felállítottak, és mind a kettőben pogány kultusz folyt, és így olvassuk: a nép aljából kinevezett emberek lettek a papok, egyáltalán nem a régi ószövetségi papság folytatása jelentette ott a folyamatosságot.
Úgy voltak vele, hogy asszimilálódni kell, alkalmazkodni a környezethez. Elszigetelődünk, hogyha annyira mások leszünk. Hiszen annyira más a láthatatlan Isten, mint ezek a látható, szép szobrok amiket istenként tisztelnek, hogy nem lehet ennyire kilógni a népek sorából. Megőrizzük a haladó hagyományainkat, de beengedünk új elemeket is, hiszen mi nyitottak vagyunk. Ez politikai érdek is. Sok nehézséget megelőz vagy áthidal, ha hasonlítani kezdünk a körülöttünk élő népekhez. Ez jellemezte az északiak gondolkodását.
És mi jellemezte Jósáfát elődeinek a gondolkodását? Az, hogy nagy feszültségben élt a két országrész. Olyan nagy feszültségben, hogy az első király - Roboám - még hadjáratot is akar indítani, hogy visszahódítsa az elszakadt területeket. Isten állította le ezt, és azt mondta: ne harcoljatok a ti testvéreitek ellen semmi körülmények között se.
Jósáfátnak az apja, ez a bizonyos Ászá király, több mint 40 évig uralkodott, és különös gondolkozású ember volt. Azt olvassuk róla: szerette Istent, de azért nem akarta túlzásba vinni a hívő életet, és elég sok pogány szentélyt is meghagyott az országban. Ha nagyon nagy bálványszobrot csináltak, azt ledöntette. Például: a tulajdon édesanyja egy óriási Asera szobrot készíttetett, ott bedühödött Ászá és ledöntette azt. De közvetlenül ennek a megállapításnak a folytatásában olvassuk: de a szentélyeket meghagyta szerte az országban. Ilyen „mértéktartó” ember volt. Egy kicsit ide is, oda is. Különös, hogy mégis azt állapítja meg róla a Szentírás: a szíve tiszta volt. Isten iránt tiszta tisztelet és szeretet volt benne, de nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ezt következetesen, a közéletben, a hétköznapokban is megmutassa, keresztülvigye, megvalósítsa.
Ebből a vegyes örökségből Jósáfát a jót vitte tovább. Nem kell mindent továbbvinnünk, amit öröklünk. Meg lehet szakítani azt, ami rossz. Nem mentség az valakire: ezt örököltem a szüleimtől. Miért viszed tovább azt, ami rossz? Szedd ki mindazt, ami jó, az erősödjék meg benned, add tovább, és nálad legyen vége mindannak, ami istentelenség, hitetlenség, bűn, tisztátalanság stb. Jósáfátot Isten megáldotta ezzel a képességgel, hogy egy szűrőn engedett át mindent a szellemi örökségéből, és ami azon fennakadt, az az ő életében nem hagyott nyomot. Ami hasznos volt, ami Istentől való tiszta volt, azt vitte magával tovább.
Nos, körülvette tehát a pogány világ, a kánaánita népek színes bálványvilága. Ott élt a tőszomszédjában ennek a nyitott - mondom a mai kifejezéseket: toleráns, pluralista és egyben szinkretista, tehát a vallásokat összekeverő szellemiségű testvérnépnek a szomszédságában, és ilyen vegyes öröksége volt, de abból a jót vitte tovább. Ennyit a környezetről, hogy túl sokat ennél most ne időzzünk.
2. És mit tudunk meg itt a róla szóló fejezetek elején az ő hitéről? Mi jellemzi Jósáfátnak a politikai programját, a gondolkozását, a vallásosságát, a másokhoz való viszonyulását? Miből táplálkozik az élete? Milyen gyökerek vannak a tettei mögött?
Hármat említ itt a Szentírás.
a) Azt olvastuk mindenekelőtt a 3. és 4. versben: „Ő ősének, Dávidnak a korábbi útjain járt, és nem kereste a Baálokat, hanem atyja Istenét kereste, és az Ő parancsolatai szerint élt, nem pedig Izráel cselekedetei szerint.” - Izráel volt az északi nép, Júda a déli nép.
Tehát két fontos megállapítás van ebben: nem a bálványokban bízott, hanem az élő Istenben, és nem a testvérnép, Izráel módján gondolkozott és uralkodott, hanem visszább ment, egészen a legvilágítóbb ősig, Dávidig, és az ő módján akart uralkodni.
Nem a bálványoktól várt segítséget, hanem az Urat kereste. Jósáfát egész életének, élete minden eredményének a gyökere az élő Istennel való személyes, szoros közössége volt. Ezt a közösséget komolyan vette, és amikor trónra lépett, érdekes: nem azt olvassuk először, hogy milyen programbeszédet mondott, milyen nagy tervei voltak, vagy hogy mit valósított meg minél előbb, hogy lássák: mit tud ő, hanem mindenekelőtt mélyre ásott. Azt mondta: az Urat kell keresni. Uram, te mit akarsz ezzel a mi megcsonkított kis népünkkel? Uram, melyik az az út, amelyiken nekünk járnunk kell, ami a te utad, ahol te előttünk jársz? Ahol majd elmondhatjuk azt - amire mindjárt kitérünk -, hogy az Úr Jósáfáttal volt. Mert ez mindennél fontosabb, Uram, hogy mi ott maradjunk a te közeledben. Akármilyen viharok dúlnak is itt körülöttünk. A történelem viharai, szellemi földrengések, semmi ne sodorjon el minket tőled. Mi csak Isten közelében maradhatunk meg mint egyén is, mint közösség is. Így viszont körülvehet bennünket akármilyen szellemiség, támadhat reánk akármilyen ellenség, biztonságban vagyunk.
Micsoda uralkodói bölcsesség, s milyen hívő alázat! Nem magában bízik, nem azt keresi, mi lenne most népszerű - ez a magatartás akkor végképp nem volt népszerű. Apja elég gyenge kezű volt, négy évtizeden át megszokták azt, hogy így is, meg úgy is - egy kicsit mindenkinek igaza legyen; most jön egy határozott ember, és azt mondja: csak az Úr, csak Dávid útján, csak az Ő parancsolatai szerint. Ő parancsol nekem, s akkor fogok jól parancsolni nektek. Nem parancsosztogatással kezdi az uralkodó, hanem engedelmességgel. „Az Úr parancsolatai szerint.” Alázatosan és hűségesen keresi az Urat.
Milyen messze vannak a mai Jósáfátok ettől! A történelemben is csak itt - ott, néhány helyen és többnyire rövid ideig volt arra szép példa, hogy így is lehet uralkodni. Sokkal nehezebb, de áldásosabb, ha valaki az Urat keresi, és az Ő parancsai szerint igyekszik berendezkedni.
Ha valaki azt kérdezi: mi az eredményes élet titka, mi a boldog házasság titka, mi annak a titka, hogy valaki ne roppanjon össze a terhei alatt stb., akkor bízvást mondhatjuk a Szentírás soksok igéje alapján: aki az Urat keresi … Aki mindenekelőtt komolyan veszi a vele való személyes közösséget, még akkor is, ha egy nagy közösség első embere, és azért felelős, mint Jósáfát. Azt mondja: ez fontos. Csak akkor nem fogom elrontani a dolgaimat, ha mindenekelőtt az Urat keresem és az Ő parancsai szerint akarok élni a személyes életemben is, és a hivatalomban is.
Hangsúlyos itt az is, hogy Dávidnak, az ő ősének az útján akart járni. Többször megesik az, különösen hívő fiatalokkal, úgy gondolják: velük kezdődik az Isten országa. Pedig mi egy hosszú láncban vagyunk egy-egy szem, és előttünk már nagyon sokan jártak. Előttünk olyanok is vannak, akik az életüket áldozták a hitükért. Vértanú őseink is vannak, és milyen jó, hogy ismerhetjük sok hívőnek a helytállását, az alázatát, az áldozatát. Megint csak ajánlom: ismerjék meg a testvérek minél több ilyen szolgáló, odaszánt életű, hívő embernek az életét a Bibliából is, meg napjainkból is. Vannak ilyenek, és bátorító példa az mindannyiunk számára.
Jósáfát a nagy hívő elődökre nézett, és nem azt mondta: én is olyan nagy király akarok lenni, mint Dávid, hanem, én is szeretnék úgy engedelmeskedni az Úrnak, ahogyan ő.
b) Ez az ő hite tettekben is megvalósult. Így olvastuk ezt itt: „Mivel az Úr útjain járt, egyre bátrabb lett, és eltávolította Júdából az áldozóhalmokat és a szent fákat.” Ászá kivágatta - így mondja a Biblia - azt a fertelmes nagy bálványt, amit az édesanyja építtetett, de meghagyta Júdában az áldozóhalmokat és a szent fákat. Most Jósáfát egyre bátrabb lesz, - mert ehhez bátorság kell, - és kiirtatja a bálványtiszteletet az országból. Az ő személyes hite a közösségre is kiható tettekké válik. A hit, ha cselekedetei nincsenek, meghalt.
Vajon miért az a bevezetése ennek, hogy „mivel egyre bátrabb lett”? Azért, mert amikor valaki a hitét elkezdi megélni, és az a közösséget is érinti, amikor ki kell vágni dolgokat, ki kell irtani olyasmit, ami Istennek utálatos, akkor számoljon az ember azzal, hogy nagy ellenállásba fog ütközni. Egészen durva, és egészen kifinomult, rafinált módon támadni fogja őt a sötétség hatalma. Ezzel számolni kell, és ehhez bátorság kell.
Gondoljunk arra, amikor Gedeon az első lépést meg akarta tenni az engedelmesség útján, hogy kivágja az apja bálványszobrát, - a fejét követelték. Másnap reggel körülfogta a nép a házát, és követelték az apjától, hogy adja ki, mert meg kell halnia. Hogy jön ő ahhoz, hogy az Isten népének egy tagja egy istentelen bálványt kivágjon?! Hogy jön ahhoz egy hívő ember, hogy egy pogány szokás ellen felemelje a szavát?! Ehhez bizony bátorság kell, meg sok szeretet is azok iránt, akiknek az életét Isten meg akarja tisztítani valaki által.
c) És még, amit megtudunk: Jósáfát komolyan vette a Szentírást, és a Szentírással meg akarta ismertetni a népet. Ez rendkívül fontos információ ám, ami itt el van bújtatva a sok idegen név között, amiket szándékosan olvastam fel. Uralkodásának a harmadik évében, amikor már valamennyire megerősödött - s mindjárt látni fogjuk, hogy Isten gondoskodott arról, hogy egyre nagyobb tekintélye legyen a nép előtt -, akkor elkezd egy országos evangélizációt. Az Úr törvényének könyvét odaadja azok kezébe, akik már látták ennek a munkának a fontosságát, akik tudták, hogy egy nép gazdasági felvirágoztatása, szociális helyzete, egészségi állapota, kultúrálódása, hangulata, munkakedve, munkabírása, minden attól függ, hogy istentelenül rendezkedik be, vagy istenfélelemre tanítják és segítik.
Azt mondta: ne a végén kezdjük, - azok a gyümölcsök lesznek. Most a gyökereket kell táplálni, és mélyre ereszteni, és a gyökér az, hogy ismerjék meg Istent, mert nem ismerik. Ismerjék meg a róla szóló hiteles bizonyságtételt: a Bibliát, mert nem ismerik. Elfelejtették, ugyanúgy, mint ma. Tömegeknek fogalmuk sincs arról, hogy ki az élő Isten és mit mond róla a Szentírás. Egyetemet, meg több egyetemet végzett embereknek fogalmuk sincs arról, hogy milyen lehetőségeket nyitott meg előttünk Jézus Krisztus, hogyan lehetne azokkal élni, hogyan változhatna meg az ember élete, hogy mit kellene tennie, hogy ne rontsa el - vagy ha már elrontotta: merre vezet a gyógyulás útja. Ez életkérdés egy nép életében, hogy megismerjék Istent és a róla szóló kijelentést: a Szentírást.
Tulajdonképpen nem olyan nagy csapat: öt fejedelem, kilenc lévita és két pap van egyelőre, akikre ezt a feladatot lehet bízni. Akik azt fogják mondani, ami igaz, s amit mondani kell. Akiknek ott van a kezében, meg a szívében is az Isten törvénykönyve, az akkori Biblia, az akkori Szentírás, a Mózes könyvei. De egy kis csapatnál van, s azt olvastuk: mennek faluról-falura, városrólvárosra, és tanítják a népet. És ezt királyi rendeletre, mert ettől a nép jövője függ. Mert a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. És ha hinni fognak Istenben - Jósáfáthoz hasonlóan -, egészen másként fognak berendezkedni. Másként fognak dolgozni, másmilyen lesz a házassági erkölcs, a munkaerkölcs, másképpen nevelik a gyerekeiket, másképp fog épülni az ország. A gyökerek itt vannak, s nem ott, hogy lelkesítsünk, mondjunk programbeszédet tele hazugsággal, ígérjünk fűt-fát, amiről már most tudjuk, hogy nem tudjuk megvalósítani. Nem így lehet országot építeni. Az embereket is el kell vezetni a vízforráshoz, meg kell tanítani a gyökereiket mélyre engedni az Istennel való közösségbe, s azután, ha ez a fa erősen gyökerezik, - és ahogy a Jeremiás 17-ben olvassuk: a folyóparton van, - akkor nem fogja elhullajtani a leveleit még aszály idején sem, és megtermi a maga gyümölcsét akkor is, amikor minden fa egyébként kopaszon áll körülötte, - mert vannak gyökerei, és a víz felé engedte a gyökereit. Az élő Istennel van közössége, aki nem változik, aki kimeríthetetlen erőket ad a benne bízóknak, és az meglátszik az egész életükön.
Jósáfát ezt tartotta nagyon fontosnak: a személyes istenhitet, a maga életének a szentségét: az Istennel való közösségét, azt, hogy ez ne elmélet maradjon, hanem mutatkozzék meg tettekben akkor is, ha ehhez bátorság kell - kapott hozzá, és ezt tovább kell adni. Erre el kell segíteni másokat, föl kell ragyogtatni mások előtt ezt a lehetőséget! Ott van ebben az is, hogy nemcsak negatívumokat állított a nép elé: ezt sem szabad, azt sem szabad, ezt is vágjátok ki, azt is vágjátok ki, hanem - akkor mit csináljanak? Itt ragyog a pozitívum: kezetekbe adok egy csodálatos iránytűt, úgy hívják: Biblia. Eligazít titeket ebben a dzsungelben, amit életnek neveznek, és nem fogjátok elvéteni az utat. Ti magatok ismerjétek meg, és jöjjön létre a döntés a szívetekben, hogy így akartok éln!
Nos, ez jellemzi Jósáfátnak a hitét, és ezt mondhatjuk el röviden a gyökerekről. És amely fa erősen gyökerezik, az nemcsak növekszik, hanem gyümölcsöt is terem.
Milyen gyümölcsöket említ már itt?
A summát így olvassuk a 3. versben: „Az Úr Jósáfáttal volt…” Tulajdonképpen, ha semmi mást nem mondana, csak ennyit, ez elég lenne. Emlékezzünk arra, hogy Mózes semmi mást nem kért az Úrtól, csak azt: el ne távozzék tőlük. Sőt azt mondta: ha te nem jössz velünk, ne vigyél ki minket innen. Én sem megyek. Én nélküled egy tapodtat sem. A hívő ember már tudja, milyen az Istennel közösségben élni, harcolni, terheket hordozni, szenvedni, — és milyen az, ha Ő visszavonul: borzalmas, rettenetes! Akkor inkább semmit!
Nos, itt Jósáfátnak megadatott, hogy az Úr vele volt. Ő is az Úrral. És miben mutatkozott ez meg? Megint három dolgot olvastunk az igében:
a) Először is abban, hogy jó gondolatokat kapott Istentől. Az uralkodása elején már nagy hozzáértésről tesz tanúságot. Nem ismerjük az ő fiatalkorát és gyerekkorát, de azért a királykodásba is bele kell tanulni, mert bizonyos értelemben az is egy szakma, és mindjárt az elején - ma így mondanák: szenzációs húzásai vannak. Oda küld erősítést, ahova éppen kell, és a későbbiekben kiderül: eltalálta azokat a pontokat, és a későbbiekben is gyümölcsözött, hogy helyőrséget küldött oda. Azokat a várakat erősítette meg, a seregnek az erőteljesebb részeit odacsoportosította, ahova kellett. Átlátta a helyzetet. Alázatos volt, és mégis ezt kell róla mondanunk: hivatása magaslatán állt. Azt csinálta, amit egy jó uralkodónak csinálnia kell, mert az Úr vele volt. Isten adott neki jó gondolatokat, helyes döntéseket. Adott neki bölcsességet, hiszen minél több lelki világosságra jut valaki az Istennel való hívő közösségben, ez annál inkább meglátszik a hétköznapjain, a cselekedetein, a kapcsolatain, a döntésein. Az lecsapódik a munkában.
b) A másodikat így olvastuk az 5. versben: „Az Úr megerősítette kezében a királyi hatalmat. Egész Júda ajándékot adott Jósáfátnak, úgyhogy gazdagsága és dicsősége igen nagy lett.” Stabilizálta őt mint királyt is. Megerősítette. Ezenkívül még a tekintélyét is folyamatosan növelte a nép előtt, s ráadásul még a gazdagságát is, amire abban az időben elsősorban a honvédelem miatt volt szükség. A legtöbb pénz arra ment el, hogy az örökös támadásokat, amiknek egy kicsi nép ki volt téve, visszaverjék.
Istennek erre is volt gondja, hogy legyen neki tekintélye, hitele. Azért is lehetett ez, mert meglátszik azon, aki Isten igéjét komolyan veszi, aki valóban az Ő parancsai szerint él. Aki ősének, Dávidnak az útját követi, az egyre hitelesebb ember lesz. Tartja a szavát, állja ígéreteit, nem mond nagyokat, s feltalálja magát a nehéz helyzetekben. Jó a személyi politikája, s mindez nem tőle van. Azért van, mert az Úr vele van. A Biblia egy szóval így szokta jelölni: áldás. Amikor megjelenik valami többlet a hívő ember életében, amiről magunk tudjuk, hogy nem az én teljesítményem. Erre általában nem vagyok képes. Ez nem a tanultságomból következik, valami többletet adott Isten erőben, gondolatban, tartásban, másoknak való szolgálatban, bölcsességben, hűségben. Valami, ami nem belőlem való.
Megjelenik az áldás - erről majd a következő szakaszban részletesen szólunk, mert ott van erről igazában szó. De már előre veti a fényét, hogy akivel az Úr vele van, az jól végzi a munkáját, és annak Ő ad tekintélyt, gazdagságot, valami olyan többletet, ami nélkül is ellehetne, de így az igazi. Egy királynak legyen tekintélye, aki kénytelen parancsolni, annak a szavának legyen hitele - ez nem az ő érdeme, hogy van. A nép egy emberként követi, Isten pedig az ilyen vakmerő vállalkozásokban is megvédi, mint a bálványszobrok kiirtása és a pogány szentélyek felszámolása.
c) Végül azt olvastuk: „Egyre bátrabb lett.” Ez is Isten ajándéka. Olyan sok példa van arra az egyháztörténetben, missziótörténetben, hogy alkatuk szerint csendes visszavonuló, néha kimondottan félénk embereket Isten hősökké formál. Nem lettek ők hősök, egyszerűen elvégezték azt a feladatot, amit Isten reájuk bízott. Amikor visszanéznek, maguk is megrettennek: mi történt itt? Valóban engem használt az én Uram? Erre csak Ő képes! Ezért mondta Jézus Pál apostolnak: ne imádkozz a gyógyulásodért, mert ez a betegség megmarad. Miért? Mert így lesz igazán nyilvánvaló, hogy ha egy beteges ember ilyen óriási teljesítményeket mutat fel, az nem az ő produktuma, hanem a benne élő Krisztus cselekedte azokat. S amikor Pál ezt megérti, azt mondja: rendben van! Többet ezért nem imádkozom, sőt nagy örömest dicsekszem az én erőtlenségemmel, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. - Vagyis, amikor tudatában vagyok a magam erőtlenségének, akkor kap tág teret Krisztus az életemben, és tudja elvégezni általam, amit akar. Ehhez már igazi istenismeret kell, igazi alázat és teljes engedelmesség, hogy Isten azt csináljon velünk, amit akar.
Az alapoknál tehát láttuk Jósáfát személyes hitét, hogy nemcsak beszélt, hanem tettekké váltotta, és gyökereit Isten igéjébe engedte, és tovább is adta másoknak. Az Úrral való kapcsolata és a Biblia az alap, amin áll. Ennek olyan gyümölcsei vannak, amiket előre ő ki sem számíthatott, és mi sem számíthatunk. Mert ha bátorságra van szükség, bátorrá teszi Isten, ha tekintélyre van szükség, ad neki tekintélyt mások előtt, ha meg kell védeni, Isten az Ő oltalmával veszi körül, ha erőteljes mondanivalóra van szükség, adja az Ő igéjét az ő szájába, és így tovább, sorolhatunk soksok gyümölcsöt.
Lehetetlen, hogy ezekről gondolkozva ne jusson eszünkbe az, amit Pál apostol leveleiben Jézusról olvasunk. Mi volt az alapja, a fundámentuma Jósáfát életének? Az Istennel való közösség. Azt írja Pál a Korinthusi levélben: „Más fundámentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, amely a Jézus Krisztus. Csak ki-ki meglássa, mit épít rá.” (1Kor 3,11) Az élő Krisztussal való közösség a mi életünk rendíthetetlen fundámentuma. Csak vigyázzunk, hogyan élünk, mit építünk rá.
A másik páli ige, ami a Bibliának a fontosságára utal: „Felépítettetek az apostolok és a próféták alapkövét.” (Ef 2,20) Krisztus a fundámentum, és az apostolok és a próféták alapköve a Szentírás, amit Isten rajtuk keresztül elmondott.
A megfelelő helyen van-e ez a két dolog az életünkben? Ennyire fontos-e - mindennél fontosabb-e - az élő Istennel való közösség, amit naponta átélünk, abban a bizonyosságban, hogy ettől függ minden: életünk, halálunk, teljesítményünk, családon belüli helytállásunk - minden. Fontos-e, hogy mások is megismerjék Őt, és így adjuk-e tovább a Szentírást, s meg lehet-e látni az életünkön mindezt? Akkor Jósáfáthoz képest akármilyen kis emberek is vagyunk, elmondhatjuk: az Úr velünk lesz. És fog adni jó gondolatokat, és megerősít minket, bátrakká tesz, és elvégezhetjük azt, amit reánk bízott.

Imádkozzunk!
Istenünk, mi is pogány világban élünk, s minket is naponta rá akarnak beszélni arra, hogy hasonuljunk a világhoz. Bocsásd meg, ha sokszor eredményes volt ez a rábeszélés. Bocsásd meg, ha sokszor féltünk vállalni téged, vagy megmaradni azon az úton, amit te mutattál nekünk. Köszönjük, Urunk, ha minden ellenerővel szemben is megőriztél minket, és köszönjük, hogy nálad biztonságban van mindaz, aki ragaszkodik hozzád, aki rááll a te igédre, ígéreteidre. Köszönjük, hogy Szentlelkedet is ígéred és adod. Köszönjük mindazt, amit Jézus Krisztusban adtál. Kérünk, Urunk, segíts ráállni erre a biztos fundámentumra, és ezen építkezni.
Tedd világossá számunkra, hol szorul most javításra a hitünk, az életünk e tekintetben. Szeretnénk alázatosan hivatásunk magaslatán maradni. Azt végezni és elvégezni, amit te bíztál ránk. Szeretnénk hasznossá válni mások számára. Szeretnénk mi is vinni az evangéliumot, mint annak idején a léviták és ezek a fejedelmek. Indíts minket erre, és add, hogy sose szégyelljük a te nevedet és a te evangéliumodat. Add, hogy soha ne csupán beszéljünk arról, hanem miközben másoknak prédikálunk, mi legyünk az elsők, akik aszerint is élünk. Te adj ehhez nekünk erőt, bátorságot, és adj ebben örömöt.
Ámen.