RUTH HŰSÉGE

1996. szeptember 01, vasárnap

Hangfelvétel: 

Alapige

„Tovább sírtak hangosan, majd Orpá megcsókolta az anyósát, Ruth azonban ragaszkodott hozzá. Naomi ezt mondta: Látod, a sógornőd visszatért népéhez és isteneihez. Térj vissza te is a sógornőddel együtt! Ruth azonban ezt felelte: Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled. Mert ahová te mész, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem! Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled! Amikor látta, hogy minden áron vele akar menni, nem erőltette tovább. Így mentek együtt ketten, amíg Betlehembe értek.”

Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, alázattal borulunk le előtted és valljuk: egyedül te vagy Isten. Dicsőítünk téged, mert téged illet minden dicsőség. Hálát adunk mindazért a jóért, amit ezen a héten is ajándékként kaptunk tőled.
Tudjuk, Urunk, hogy nem érdemlünk tőled semmi jót. Annyira igazak ennek az éneknek a megállapításai reánk is. Olyan sok szépet ígértünk már neked, és sok szép ígéretünket hányszor megtagadtuk. Olyan sokszor nem értettük, mikor szenvedni, sírni hagytál, sőt lázadtunk ellened és számon kértük rajtad. Olyan sokszor észre sem vettük, milyen sok jóval halmoztál el, és hiányzott a hála a szívünkből és az ajkunkról. Bocsásd meg, hogy sokszor az imádságaink is csak követelőzések és elégedetlenkedések.
Annál inkább köszönjük, hogy még mindig hosszan tűrsz értünk, és arra vársz, hogy világosan lássunk és engedjünk a te igédnek. Könyörülj rajtunk, és ilyen szeretettel, ilyen hatalommal szólj most is hozzánk.
Kérünk, Urunk, leplezd le most mindannyiunk életében, mi az, ami még mindig köt és visszatart attól, hogy egészen bízzunk benned, és igazán reád bízzuk magunkat.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy olyan sokszor így jártunk, hogy már-már elindultunk, amikor hívtál, s a végén mégis maradtunk a bűneinkben, a magányunkban, a hitetlenségünkben. Kérünk, szólj most hozzánk olyan erővel, hogy az kimozdítson onnan, ahol vagyunk.
Köszönjük, hogy lehet növekedni, haladni, fejlődni, hozzád egyre közelebb jutni, sőt, veled járni az utat, élő Urunk, Jézus Krisztus. Könyörülj rajtunk, hogy ilyen legyen a hívő életünk és ne csak elmélkedés, magunkba roskadás, tehetetlenkedés. Köszönjük, hogy lehetséges: Jézust nézzem s Ővele győzzek én. Ehhez adj nekünk most segítséget igéd és Szentlelked erejével.
Ámen.

Ma a gyerekek rendjéhez igazodunk, mert itt lesznek tíz órakor ők is a tanévnyitó istentiszteleten, és az ő éves menetrendjük szerint ma kezdik tanulmányozni Ruth könyvét. Az első fejezet van soron az ő számukra, legyen nekünk is ez az igénk, és értsük meg ezen keresztül Isten hozzánk szóló üzenetét.
Valószínűleg a könyv történetét, cselekményét a legtöbben ismerjük. Egy négytagú családról van szó, akik békésen éltek Betlehemben, amíg a nagy éhség nyomán a családfő arra az elhatározásra jutott, hogy elmennek olyan helyre, ahol úgy hírlik, bővebben van kenyér. Így mentek el egy pogány területre, Moab földjére. Ott nemsokára meghalt az apa. Egyedül maradt Naomi (vagy magyarítva Noémi) a két fiával. Felnevelte őket Isten kegyelméből. Aztán, ahogy felnövekedtek, egymás után megnősültek. Odavalósi lányokat vettek el, mind a ketten moábita pogány lányt. Aztán folytatódott a tragédia: ez az asszony nemcsak a férjét veszítette el korán. Előbb meghalt az egyik fia, azután meghalt a másik is. Ott maradt három özvegy. Mit csináljon ott Naomi? Úgy hallotta, megszűnt az éhség otthon, elhatározta: hazamegy.
Ekkor azonban már egészen másként gondolkozott, mint az útjuk elején, de erről most részletesen nem akarok beszélni. Naomi szívét megdolgozta Isten ezzel a sok szenvedéssel, és ez a hármas gyász egészen odafordította őt az Úrhoz. Nem szembefordult Istennel, nem az öklét rázta, hanem megtanult imádkozni, magát megalázni. Istentől fogadta el ezeket a veszteségeket. És aki Istenhez fordul, annak a szívét Ő megtölti sok olyan kinccsel, amit csak tőle lehet kapni. Például: igazi szeretettel. Ebből következett az, hogy nem önmagával foglalkozott, hanem a menyeiért aggódott. Most már az a két lány vadidegen volt az ő számára, de mégis szerette őket, és azt mondta: ti még fiatalok vagytok, maradjatok itt. Férjhez mehettek, gyerekeitek lesznek. Áldjon meg az Isten benneteket, vigasztaljon meg a ti új férjetek házában. Én hazamegyek, mint a szedett fa. Majd az Úr gondoskodik rólam.
A menyei azonban azt mondták, nem hagyják magára, együtt mennek. El is indultak. Naomi azonban bölcs asszony volt, és útközben még egyszer megálltak és megismételte a biztatást: maradjon csak otthon ez a két fiatalasszony. Együtt sírtak, aztán azt olvastuk: Orpá egyszer csak megcsókolta az anyósát, és visszament. Ruth pedig ott az úton mondta ezt a gyönyörű vallomást: ne mondd ezt még egyszer, hogy maradjak itt, mert eldöntöttem, hogy veled megyek. Néped az én népem, Istened az én Istenem. Ott akarok élni és meghalni, ahol te vagy!
És Naomi, mivel jó füle volt, hallotta, hogy ez komoly beszéd, úgyhogy nem mondta még egyszer: maradjon ott. Aztán mikor hazaértek, Isten csodálatosan kezébe vette az ő sorsukat, és Ruth a megváltó Jézus Krisztus egyik ősanyjává is lett. Erről azonban a könyv későbbi részében van már szó.
Most csak erre a három özvegyre figyeljünk, és közülük is különösen majd Orpának a magatartását vegyük közelebbről szemügyre.
Ott maradnak mind a hárman özvegyen, és úgy tűnik, másként dolgozzák fel a veszteséget. Ezt a két pogány fiatalasszony valami olyannal találkozott Naomi életében, ami számukra ismeretlen volt. Nekik is voltak isteneik, sőt nekik isteneik voltak, amiket ki lehetett ábrázolni szobrokban. Vallásosak voltak ők, tisztelték a maguk isteneit. Naomi nem tudta megmutatni a maga Istenét.
Ő mindig csak egyről beszélt, s az is láthatatlan. De úgy beszélt róla mindig, mint élő személyről. Mint akivel beszélgetni lehet, mint aki ad valamit, akitől az ember elfogadja, vagy akinek az akarata ellen tiltakozik, akivel vitatkozik, akit kérdez, akitől várja, hogy választ ad, mint egy élő személy. És ahogyan hordozta ez az asszony a háromszoros gyászát, az meggyőzte ezeket a pogány fiatalasszonyokat arról, hogy ez az Isten van. Akiben Naomi hisz, az valóban az események irányítója, az valóban élő személy, akire ő méltán bízza rá egész jövőjét, és igazat mond, amikor ilyeneket beszél: az Úrtól fogadja el még ezt a veszteséget is, és Őreá bízza egész jövőjét. Egyrészt az a békesség, ami akkor is sugárzott belőle, amikor a könnye csorgott, másrészt az a szeretet, ahogy nem önmaga lett fontos magának, hanem a menyeiről gondoskodott, és értük aggódott, ez önmagában bizonyságtétel volt ezeknek a pogány asszonyoknak. Ennyit Naomiról.
És mit tudunk meg Orpáról? Azt, hogy rá is hatással volt Naomi hite, talán Ruthnak a valamivel erősebb hite is. Ő is elindult hazafelé velük. Először ő is azt mondta: dehogy marad itt, hanem megy Naomival meg Rutthal. Útközben azonban megingott és visszafordult. Együtt sírnak, aztán sírva megcsókolja az anyósát és hátat fordít nekik: visszamegy.
Ez félelmesen igaz jelenet ott a Betlehembe vezető úton. És sok ilyen embert ismerek, akik úgy látszik, már-már kijöttek a pogányságukból, de még sem lettek az Isten népének tagjaivá. Akik felismerték a maguk bálványai tehetetlenségét, de még sem ismerték el igazán az élő Istent uruknak. Akik sok mindent tudnak Istenről, de nem mondhatják el: ismerik Őt. Különösen a szó bibliai értelmében nem ismerik, mert a Bibliában az ismeret korántsem csupán intellektuális tevékenység, hanem egzisztenciális életközösség. A legteljesebb közösség két ember között ez az ismeret. Nem véletlenül használja a Szentírás ezt a kifejezést a házastársi közösségre. A házastársak nemi közösségére: „Ismerte Ádám az ő feleségét, Évát.” Amikor két ember minden tekintetben eggyé válik - ez az ismeret. És amikor Isten ismeretéről beszél a Biblia, akkor a szó lelki-szellemi értelmében ezt a teljes közösséget gondolja mindig. Nem véletlenül mondja Jézus a főpapi imádság csodálatos szárnyalású fogalmazásában: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Ez nem azt jelenti: tudnak rólad, vagy nem tagadják, hogy létezel, hanem azt jelenti: összeforrt az életük veled. Mindenestül alárendelték az életüket neked. Állandóan úgy néznek reád, Istenem, mint a szolga az ő urának kezére, ahogy olvassuk a zsoltárok könyvében. Elég, hogy a kisujját mozdítsa, és a szolga ugrik, és tudja, mit kell csinálni, nem kell hosszan magyarázni. Értenek egymás szeméből is. Még ha nem mondja is, tudja: most annak az ideje van, és csinálja. Aki ismeri Istent, az ilyen mértékig engedelmes neki, azonosul vele belsőleg. Az akarata teljesen eggyé válik Isten akaratával. Nos, ide ezek a félutas keresztyének, az ilyen Orpá-féle emberek soha nem jutnak el. Elmondhatnak mindent Istenről, felmondhatnak egy alapvető dogmatikát, ha ez a belső azonosulás és folyamatos engedelmesség hiányzik az életükből, nem ismerik Istent, és végül is nélküle fognak elveszni.
Orpá elindult az anyósával meg Ruthtal, de soha nem érkezett meg oda, ahova azok mentek, és így soha nem látott csodákat. A maga életében nem tapasztalhatta, kicsoda Isten, mert a végleges szakításra nem volt kész.
Olyan sokat mond ez a néhány szó: visszament az ő népéhez és isteneihez. Már eljött tőlük, de véglegesen nem szakított velük, és az isteneket is meg az élő Istent is egyidejűleg imádni nem lehet. Egy ideig meg lehet játszani ezt a lehetetlent, hogy úgy tűnik, mintha Istent imádná az illető, de szívében nem szakított isteneivel, - egy kritikus ponton azonban az ilyen emberek mindig visszafordulnak. És kiderül: ha nem szakítottak radikálisan a múltjukkal, a bálványaikkal, a régi szokásokkal, a régi társasággal, a régi eszményekkel, az Isten nélkül felépített értékrenddel - ha volt ilyen az életükben -, akkor visszarántja őket menthetetlenül. Félig-meddig nem lehet az Isten útján járni. Egy ideig lehet azt a látszatot kelteni, egyszer azonban mindenkinek az életében eljön az a kritikus pillanat, ami itt Orpáéban, amikor lehet, hogy sírva, de mégis hátat fordít az élő Istennek és azoknak, akik mellette döntöttek, és visszamegy az ő népéhez és bálványaihoz.
Olyan sokan elmondták már, hogy egy-egy istentiszteleten szíven találta őket Isten igéje. Egészen meggyőző volt számukra, hogy azt Isten mondta nekik, amit ott megértettek, és ha ezt most elkezdenék csinálni, az jelentene igazi változást és boldogságot az életükben, - aztán addig halogatták az engedelmességet, míg végül tették annak az ellenkezőjét vagy valami egészen mást. Miközben értelmükkel tudták, hogy igaz, amit Isten mond, arra van szükségük, azt kellene csinálni, az hozná ki őket a zsákutcából és bajok közül, de mégsem tették meg. Visszamentek az ő népükhöz és az ő isteneikhez.
Most a nyáron Isten kegyelméből sok egész hetes konferencián vehettem részt. Sajnos, többeket láttam, akik így voltak. Akiknek a szíve felmelegedett ott az Isten szeretetének a tűzénél, akiknek a számára világosság lett, hogy Jézus Krisztus az egyedüli megoldás az ő számukra is, s talán azzal az elhatározással indultak haza, hogy mostantól kezdve ez meg ez másként megy, mivel azonban nem történt igazi döntés, radikális, visszavonhatatlan, átgondolt döntés a szívükben, és nem vállalták annak a konzekvenciáit napról-napra újra, maradt minden a régiben - sőt sokkal rosszabb, mert még a lelkiismeret is vádolja őket, most már tudják: nem az Isten akarata szerint élnek. És ez keserves állapot ám, az ördög pedig nevet a markába.
Eszembe jutott egy férfi, aki egyszer úgy tűnt, meghozta ezt a döntést, és ez komoly konzekvenciákkal járt volna az ő életében, s mihelyt erről az alkalomról hazament, várta már egy régi üzlettárs, aki nagy üzletet ajánlott. Ő belement, s amikor néhány hónap múlva találkoztunk, sírt amiatt, hogy mégsem azt csinálta, amit annakidején elhatározott, de szinte tehetetlenné vált már azt tenni. Ez nem azt jelenti, hogy Isten nem tud kihozni valakit az ilyen nyomorult állapotból is, de senkinek sem kívánom az ilyen vergődő lelki állapotot. Amikor valaki nem mert szakítani az isteneivel, és azt gondolja, lehet az isteneit és az élő Istent is imádni. Nem véletlenül kezdődik a Tízparancsolat úgy, hogy Isten bemutatkozik és határozott kemény igét mond: Én, az Úr, vagyok a te Istened. Nem más és nem mások. Én hoztalak ki Egyiptomból, ne legyenek neked idegen isteneid én előttem. És akinek mégis vannak, az nem tapasztalja meg, milyen az, hogy az Úr kihoz minket ma is Egyiptomból, és csodát csoda után cselekszik a hívő ember életében.
Pál apostolnál világosan látszik ez a döntés. Olyan becsületesen, őszintén leírja a Filippi levél 3. részében, hogy mi mindenben bízott ő addig, mitől remélte az üdvösségét, mik voltak neki a legnagyobb értékek. Az értékpiramisának csú-csán a törvény állt, a mózesi törvény, amit ő halálosan komolyan vett, amit könyv nélkül tudott is, a Mózes öt könyvét, de az ötödik könyvét feltétlenül, szó szerint. Igyekezett azt megtartani, s meg volt győződve, hogy amennyit abból teljesít, az az övé. - Az én igazságom - így mondja ott. És váltig várta, hogy ez majd neki békességet ad, s azt gondolta, hogy ennek fejében kap ő Istentől üdvösséget. És újra és újra kénytelen volt megállapítani: nem tudja betartani a törvényt. Remélhet ő így üdvösséget? Mekkora ez az ő igazsága, ami a törvény alapján Isten előtt igazság? Igazság ez egyáltalán Isten előtt, hogy felét megtartom, felét nem? Hol megtartom, hol nem. Hát Isten igaz bíró! Ezt mi a viszonylagos igazság értékelése alapján mondjuk. És akkor ismerte meg Jézus Krisztust, és ennek a gondolatmenetnek a végén írja azt: amit egykor értéknek, nyereségnek tartottam, azt most, a Krisztusban kapott gazdagságért mindet kárnak és szemétnek ítélem. És mindent veszni hagyok, hogy megnyerjem azt, aki Krisztus, és amit Ő ad nekem. „Most már tudom, hogy nincs nekem saját igazságom a törvény szerint, de van Istentől kapott igazságom a Krisztusért a hit alapján.” (Fil 3,9). Nem az én teljesítményeim állnak már a csúcson, hanem egy személy került oda: Jézus Krisztus az értékpiramis csúcsa. Tudom, hogy mindaz, ami érték, tőle ered, és mindaz, amim Isten előtt lehet, azt tőle kaptam ajándékba. A hitemmel fogadom ezt el. Az én dolgom, hogy elfogadjam és éljek belőle. Egy új értékpiramis épül fel, de ehhez ez a döntés kellett: mindent kárnak ítélek azért a gazdagságért, amit Krisztusban kaptam.
Nos, ez a döntés hiányzott Orpából. Mert ez a döntés mindig egy személyhez kapcsolódik. Figyeljük meg, hogy Orpá korántsem ragaszkodik úgy, sem Naomihoz, sem - ami ennél sokkal fontosabb, - a Naomi által megismert Istenhez, mint Ruth. Orpának elvei vannak, ő bizonyos tanokat hallott, bizonyos összefüggésekre lett figyelmes, de ennek nincs megtartó ereje. Egy ideig van vonzereje, de nincs megtartó ereje. A személyes kapcsolatnak van megtartó ereje. Ruth azt mondja Naominak: Istened az én Istenem. Aki egy személyhez ragaszkodik, és nem emlékekhez, tárgyakhoz, tantételekhez, az fog megmaradni a kritikus pillanatokban.
Kérjük ma Istent, hogy nyissa ki szemünket és lássuk meg, mi minden köt még minket. Javasolom, hogy ezt az éneket (445. ének) olvassuk el otthon még egyszer. Minden versszakában előjön ez a vergődés: már-már megindulok, hogy rád bízzam magam, aztán mégsem. Aztán rájövök: köt s lehúz sok minden. Meg lehet attól szabadulni. Isten nem lehúzni akar minket, hanem felemelni még önmagunkon is, a gondjainkon is, és feloldozni a kötelékeinkből. És nem azt akarja, hogy örökké azon bánkódjunk, hogy sok szép ígéretem, óh hányszor megtagadtam, - hanem annak örüljünk, hogy az előtted felelősen hozott döntésemhez most is ragaszkodom. És ha sok kísértésnek vagyok kitéve, akkor is: Jézust nézem, és Ővele győzök én. (Szép, hogy ezzel fejeződik be az ének és nem a csüggedés dala, csak őszinte vallomás. És az utolsó sorban a győzelemről szól, s arról, hogyan lehet győzelemre jutnunk.)
Orpának a szívében nem dőlt el a dolog. Itt kezdődik, itt benn. Az a szép, Sadhu Sundar Singh-nek tulajdonított é-nek is így kezdődik: Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust. Lehet, hogy nem nagyon követem, azt sem tudom pontosan, hogy Ő hova megy, meg én hova kerülök, ha követem, de az eldőlt a szívemben, hogy követem. Aztán ahogy haladunk előre az ének versszakaiban, egyre rázósabb dolgok jönnek. Azt mondja: ha nincs is társam és egyedül maradok, akkor is követem Jézust. Ha ez áldozatba kerül, és bármit kell érte fizetni, akkor is követem Jézust. Aztán ténylegesen is követi és halad előre az úton az ember, de előbb a szívében kell, hogy eldőljön. Ezt a komoly döntést akarjuk megspórolni és aztán ezért kell ilyen keserűen tapasztalnunk: már-már megindulok, de mégsem haladok. Meg köt, s lehúz még földi csüggedésem. Nem Jézusra nézek és nem győzök én. Pedig lehet győzelmesen is előrehaladni ezen az úton.
Nem véletlenül olvassuk a Zsidókhoz írt levélben olyan gyakran - ezt a levelet nagyon sokat szenvedő keresztyénekhez írták -: álljatok meg mindvégig erősen! - Ez sokszor visszatér. Nem véletlenül mondta Jézus: aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. És nem véletlenül olvassuk a Krisztusért sokat szenvedett emberek életében többször ezt a kifejezést: eltökélte az ő szívében. Dániel is, meg az utolsó idők szenvedéseinél is említi Jézus. Eltökélni a szívünkben ... És aztán ahhoz ragaszkodni minden körülmények között. És ez a szeretetközösség az, ami megtart minket. Végül még Ruthról néhány szót. Ő nem sodródott, hanem döntött. Orpáról úgy tűnik: sodródott. Megy a másik, akkor megyek én is. Ők ketten menni akarnak, na most én egyedül lógjak ki a sorból? Hát menjünk! Egy ideig lehet így sodródni, de amikor kezdődnek a nehézségek, ott már csak a döntés ereje tartja meg az embert. Ő nem sodródott, hanem döntött. Ő nemcsak Naomit látta, hanem jobban megismerte Naomi Istenét, mint Orpá. Ezért aztán nem lehetett lebeszélni arról, hogy kitartson mellette.
Neki is voltak kísértései. Nyilván neki is eszébe juthatott mindaz, ami Orpá-nak eszébe jutott - nem tudom mi jutott eszükbe, úgyhogy most ne kezdjük találgatni. De ha belegondoljuk magunkat a helyzetükbe, nagy kilátástalanság várta őket otthon. Elmennek idegenként, hallották: izraelita férfiak csak izraelita lányokat vehetnek feleségül, ők moábiták. Lehet, hogy sose mennek férjhez. Itthon azért mégis nagyobbak az esélyeik ... Végül is semmi nem köti őket ehhez az öregasszonyhoz. Neki otthon vannak még régi barátnői, talán még rokonai is. Ők meg ott vadidegenként őgyelegnek majd. De Ruthról kiderül, hogy Istenre nézett mindig. És ha ezek esetleg eszébe jutottak is, az volt a fontos, hogy az az Isten, akit Naomin keresztül megismert, megbízható, és rábízza magát. A kísértések között ez adott neki erőt.
Valószínűleg hallottuk már ezt a példát, én is itt hallottam a templomban, de hadd mondjam el, mert ide illik, mit jelent az, hogy ha valakinek a szívében létrejön egy ilyen komoly döntés, és mégis ezer kísértés húzná vissza, hogyan működik, hogy valaki ragaszkodik Istenhez, meg tud állni és Jézust nézi, és győz?
Egy, az alkoholizmusból szabadult és Jézustól új életet kapott férfi mondotta el: hosszú ideig boldogan élte a maga hívő életét. Hívő barátokat kapott, a munkáját másként végezte, a családi élete rendbejött stb. Egyszer találkozott az utcán régi ivócimborákkal. Nagy örvendezés. Mindjárt meghívták, menjen el velük csak egy fröccsre. S mondta: nem. Neki egy korty is megárthat, ő ezt komolyan akarja venni. Ilyenkor ismerjük a szöveget - vagy boldog az, aki nem ismeri, hogy mondják: miért, már nem szeretsz minket?! De nagyképű lettél, mióta hívő lettél! Csak egy fröccs, annyit csak kibírsz? Vagy olyan gyenge vagy, annyit sem bírsz már ki? Minden oldalról támadják ilyenkor az embert. Főleg az hasított a szívébe: nem szereti őket, és nagyképű. Nem volt az, ha ezzel mutatja meg a szeretetét, hát esetleg bemegy.
Besorjázott a társaság a kocsmaajtón. Ő maradt utolsónak. Kinn belekapaszkodott az ajtó melletti függőleges esőcsatornába, és azt mondta: Úr Jézus, bejössz velem meginni a nagyfröccsöt? És tudta: nem megy be vele. Akkor ő sem megy be. - Aki harcolja a hit harcait, testvérek, az nem nevet az ilyen mondaton. Ez megrendítően őszinte imádság. Akik harcoljuk a hit harcait, ismerjük az ilyen imádságokat. Amikor Jézusra néz az ember a veresége küszöbén. Jézus visszarántja, és ő engedi, hogy visszarántsa. És azok ott benn mondjanak rólam, amit akarnak, hogy mit mondanak, az az ő dolguk, de hogy én bemegyek vagy sem, az az én dolgom. És az én Megváltóm elég erős arra, hogy visszatartson, de nekem kell megkapaszkodni az esőcsatornába, még inkább az élő Jézus Krisztusba.
Nos, ez a harc ismeretlen sok vallásos ember számára. Amikor a kísértések pergőtüzében a végsőkig kapaszkodik valaki Jézusba. Akkor, amikor racionálisan minden ellene mond annak, amit hittel elfogadott. Uram, én akkor is hiszem, ha most nem hiszem, mert te mondtad. Amikor kiderül: csak a lélek kész, de a test erőtlen. Az erőtlen testével is térdre veti magát az ember, és talán egy ügyetlen mondattal, de a világmindenség Urához kiált, mert ezt megelőzte a szívében egy komoly döntés. Ebből a döntésből jön a hűség, és hűségesnek akkor kell lenni, amikor az embert igyekeznek elszakítani attól, akihez vagy amihez ragaszkodni akar.
Aki ezeket a harcokat vívja, arra illik Pál apostol kifejezése: harcolja a hitnek szép harcát. Ezekben a harcokban izmosodik a hívő, és ezekben a harcokban születnek győzelmek. El lehet lézengeni egy életen át harcok nélkül is. Elhívősködik az ember, nem istentagadó, úgy tűnik, mintha ... csak éppen a kritikus pillanatban kiborul, mert nem ismeri azt, hogy leborulhat a kritikus pillanatokban is, és onnan mindig újra felemeli Jézus, és viszi - ahogy a 84. zsoltár mondja - erőről-erőre, győzelemről-győzelemre. És ez nem a mi erőnk. Ez az, amiről azt mondja Pál apostol: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Még arra is, hogy valaki otthagyja népét, isteneit, és rábízza magát látatlanban erre a számára is még csak félig-meddig ismerős Istenre, aki mellett azonban döntött, - és Isten igazolja magát. Beteljesíti ígéreteit, és csodákat tesz az ilyen ember életében.
Hova visszük a gyerekeinket? Nem azt sugalljuk-e nekik is néha: azért az isteneinket ne hagyjuk el egészen. Egészen rábízni magunkat az élő Istenre könnyelmű dolog lenne? Nem kell ezt túlzásba vinni. Próbáld meg azt, hogy az istenek is, meg az élő Isten is. Gyere csak hittanra! Hozzátartozik a műveltséghez, hogy a Bibliát nagyjából megismerd. Dehogy életre-halálra, mindent vállalva Istenre bízza magát ... Láthatja-e apjától, anyjától, nagyszüleitől, tőletek, tőlünk? Beszél-e életünk Istenről úgy, ahogy Naomié beszélt? Hogy azt mondják a gyerekeink: én is szeretnék így élni.
Isten segítsen ki minket a magunk képmutató félkeresztyénségéből. Segítsen el egyértelmű, visszavonhatatlan döntésekre, és engedje azokat a csodákat, amiket Isten elkészített azoknak, akik igazán bíznak benne!

Imádkozzunk!
Úr Jézus, dicsőítünk azért, mert nem fordultál vissza félútról. Engedelmes maradtál halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Hódolunk engedelmességed előtt, és megvalljuk a magunk sokféle kételyét, félutas keresztyénségét, sok felszínességet, képmutatást. Bocsásd meg, hogy oly sok erőt eltékozlunk látszatok fenntartására ahelyett, hogy beismernénk neked a valóságot, és engednénk, hogy valóságos csodák közé vigyél minket, s igazán rád bíznánk az életünket.
Beszélj velünk ma még, Urunk, egészen személyesen arról, hogy hol és mi miatt tengődünk olyan lelkiállapotban, amilyenben vagyunk. Ragyogtasd fel előttünk azokat a távlatokat, lehetőségeket, amiket te nyitottál meg a számunkra is. Taníts meg hinni. Segíts elkezdeni valahol, életünk egyik beteg pontján, és adj nekünk gyógyulást.
Szabadíts meg mindentől, ami köt, s lehúz. Segíts rád nézni, beléd kapaszkodni, hozzád ragaszkodni. Komolyan venni ígéreteidet. Hinni azt, hogy igéd ma is igaz és érvényes. Segíts reád bízni magunkat. Olyan sok nyomorúságot hordozunk sokan, és annyira nyomaszt az erőtlenségünk. Olyan sokszor teljesen tehetetlennek érezzük magunkat, akár mások életének az összegubancolódását látva, akár a magunk problémáival küszködve. Tudjuk, hogy neked minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Szabadíts meg bálványainktól. Add, hogy legyen bátorságunk egészen és egyedül beléd vetni bizalmunkat, és tőled várni mindent. Segíts, hogy kérjünk is tőled mindent. Olyan hittel, amilyen éppen van a szívünkben, de ezt a gyenge hitet erősítsd kegyelmesen. Vigyél minket is győzelemről győzelemre.
Könyörgünk ma gyermekeinkért. Bocsásd meg, hogy olyan sokféleképpen botránkoztatjuk őket. Könyörgünk, hogy mindnyájan megismerjenek téged. Kérünk, adj itt a gyülekezetünkben is olyan hittanórákat, istentiszteleteket, bibliaórákat, ahol lehet veled találkozni, Jézus Krisztus. Ahol lehet növekedni tőled való tápláló táplálékon a hitben, a szeretetben, az alázatban, az erőben.
Könyörgünk azokért, akik foglalkoznak velük. Könyörgünk a pedagógusokért, hitoktatókért. Add a szívükbe a te szeretetedet. Add, hogy a te hosszútűrésed jellemezze őket. Adj nekik felülről való bölcsességet. Add, hogy úgy éljenek, ahogy tanítanak.
Könyörgünk hozzád azokért, akikhez még egyáltalán nem jutott el az evangélium. Használj minket is abban, hogy ne kioktatóan, nagyképűen, számonkérően, hanem úgy, ahogy te, Urunk, szelíden, alázatosan, szeretettel tudjuk hívogatni őket hozzád. S járja át életünket a te szentséged annyira, hogy életünk önmagáért beszéljen. És a mi beszédes életünk tereád mutasson.
Segíts ezt elkezdeni már ma.
Ámen.