ISTENFÉLELEM ÉS EMBERSZERETET

1996. március 10, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„A kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafi szeretet mellé pedig minden ember iránti szeretetet.”

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, olyan nagy örömnek tartjuk, hogy kora reggel a te házadba készülődhettünk. Olyan nagy ajándék az, ha szívünkbe oltottad az utánad való vágyakozást. Ki sem tudjuk mondani, milyen segítséget jelentett az elmúlt héten is, hogy tanácsoltál minket igéddel, hogy a sok lárma, zaj, hazugság, csalódás között készítettél csendet.
Köszönjük az imádságnak a nagy lehetőségét. Azt a kiváltságot, hogy újjászületett gyermekeid bárhonnan, bármikor, akármilyen körülmények közül kiálthatunk hozzád. Köszönjük, hogy nem a levegőbe kiabálunk, hanem hozzád, a mi Atyánkhoz fordulunk, aki mindig válaszolsz is.
Köszönjük, hogy nem teljesíted minden kívánságunkat, de tanítasz minket egyre inkább a te akaratod szerint könyörögni. Köszönjük, hogy most is térdet és fejet hajthatunk előtted.
Bocsásd meg, hogy sokszor meghajolunk olyan hatalmasságok előtt, amik nem igazán hatalmak. Sokszor szégyelljük magunkat utólag, hogy megalkudtunk. Bocsásd meg, hogy gyávaságból, érdekből sokszor vétkeztünk ellened, és szeretetlenségből egymás ellen.
Köszönjük, hogy a bűneinket is őszintén feltárhatjuk előtted. Kérünk téged, hogy hozd világosságra belőlünk a sötétség dolgait, és jelentsd meg csalárd szívünknek a dolgait. Hadd tudjunk őszinte bűnbánattal és bűnvallással eléd borulni, és megtisztulva, megigazulva továbbmenni!
Kérünk, folytasd bennünk a munkádat most! Bármit el tudsz végezni igéddel és Szentlelkeddel. A semmiből világot teremtettél, és a deformálódott életünket is egészen újjá tudod tenni. Végezd ezt az áldott, isteni, mentő munkát, s közben adj írt sebeinkre. Kegyelmesen adjál választ kérdéseinkre, adj erőt terheinkhez, megoldást a kiúttalanságban. A te irgalmas szeretetedet sokféleképpen ajándékozd most nekünk, annyira rádszorulunk mindannyian.
Könyörülj rajtunk Jézus érdeméért. Add igédet is, és add, hogy az igének megtartói legyünk, ne csak hallgatói!
Ámen.

Sokat szoktak vitatkozni arról, hogy Isten milyenekké akar minket formálni. Azért vitatéma ez, mert mindig szeretnénk összekeverni a magunk álmodozásait és feltételezéseit Isten világos kijelentésével. Ahelyett, hogy vennénk a fáradságot, hogy megismerjük, valójában Ő mit akar velünk, ahelyett a magunk gondolatait próbáljuk neki tulajdonítani.
De ez valóban fontos kérdés, ha valaki növekedni akar a hitben, kegyességben, az Istennek engedelmes életben, hogy vajon milyenné akar minket formálni? Mert innen tudja megállapítani az ember, hogy halad-e, és jó irányba halad-e.
Nos, ez az ige erről szól, hogy milyenekké akar minket Isten formálni. Minél jobban eldurvul körülöttünk az élet, s minél messzebb kerül az emberek gondolkozása Isten igéjétől, annál különlegesebbnek tűnnek azok, akik valóban komolyan veszik Istennek a beszédét. Annál feltűnőbb keresztyénnek lenni. Minden tábor szeretné megnyerni a hívőket, és kiderül, hogy sehova se illenek be. Sem ezzel, sem ennek az ellenségeivel vagy ellenfeleivel nem tud egy követ fújni a hívő ember, már csak azért sem, mert ő nem tart ellenségének senkit, és nem hajlandó ellenségesen viszonyulni senkihez, még az ellenségeihez sem. Ez önmagában már elég ahhoz, hogy kivesse a világ, és mindenféle csoport ellenszenvvel nézzen Isten gyermekeire.
Nos, ezért is fontos látni azt, hogy mi hát az az út, amelyiken Isten az övéit járatni akarja. Mi az a cél, amihez egyre közelebb akar minket vinni. Egyáltalán miből adódnak az említett különbségek. De ugyanakkor az is fontos, hogy lássuk, miből táplálkozik Isten népének az élete, és meddig terjed tevékenységének a területe. Mert azt is elvárják, hogy mindent, amit a bűn miatt elront, tönkretesz az ember, azt hozza helyre a hívő nép. Teleszórják az országot kocsmákkal, s jöjjön az egyház és szüntesse meg az alkoholizmust. De úgy, hogy közben két Közértre hét italbolt jut Budapest környezetében.
Egészen torz ez a gondolkozás, de Isten népének hozzá kell szoknia ahhoz, hogy ha mást nem lehet ütni, ütik őt. A Krisztus gyalázatáról sokat beszél a Szentírás, és azok, akik engedelmesen járnak a keskeny úton, azok ezt tudomásul veszik és elfogadják. A fontos csak az, hogy azért gyalázzanak minket, amiért Krisztust is gyalázták. Ne a magunk butasága, szeretetlensége, lustasága miatt érjenek a vádak, illetve, ha amiatt érnek, azokból sürgősen meg kell térni; ha viszont valóban Krisztusért gyaláznak, a Szentírás azt mondja: az kiváltság. Ez minősíti a hívőt, ez mutatja engedelmességét. És a valóban engedelmes hívő emberek emiatt nem is panaszkodnak.
Nos, mit mond tehát ez az ige arról, hogy milyenekké akar minket Isten formálni?
Az újjászületett ember természetrajzáról ír itt Péter apostol rendkívül tömören és lényegretörően. Azt mondja: az új ember származása felülről való. Nem a test indulata, nem a férfi akarata hozza létre, hanem Isten szava teremti. Éppen ezért isteni jellemvonások jelennek meg az újjászületett ember életében. Ezt a nagy horderejű kijelentést olvastuk itt: isteni természet részeseivé lettetek.
Az újjászületett Krisztus-tanítvány tehát a mennyből kapott valamit azért, hogy azt itt a földön továbbadja másoknak. Ennek a megállapításnak minden szava nagyon hangsúlyos. Ami valóban krisztusi, az felülről való. Az nem az emberinek, a földinek a tökéletesített változata vagy felfokozása, hanem az minőségileg más. Eredendően mennyei, felülről való. De nemcsak azért kapta a hívő, hogy ő örvendezzék neki - azért is -, hanem azért, hogy továbbadja másoknak és szolgáljon vele itt a földön.
Így olvastuk ezt: „Mivel az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és a kegyességre való, annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott, ami által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket, hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon.”
Isten munkája tehát mindannyiunk életében azzal kezdődik, hogy ajándékot ad. Nem parancsokat ad, nem tilalmakat állít elénk - ajándékot kínál. Ez az ajándék egy minőségében más élet. Krisztus élete bennünk. Az így megajándékozott ember tud azután áldássá lenni mások számára. Ezt az ajándékot, amit így valaki felülről kapott, ezt kell felmutatnia, sőt megosztania másokkal, a körülötte élő nem hívőkkel, meg hívőkkel is, de főleg azokkal, akik Istent még nem ismerik.
Először tartom az üres kezemet, Isten telerakja ajándékkal, azután megyek és ezt szétosztom, miközben én is ebből élek. Aztán megint tartom és megint szétosztom. Ez jellemzi az Isten népét, ami jellemezte Jézus tanítványait, amikor a négyezer embert jóltartotta. Üres kézzel odaálltak Jézus elé, megrakta őket: menjetek és osszátok az éheseknek. Aztán vissza megint üresen. Ez az áldott ingajárat az egészséges hívő élet lüktetése. Megyek az én gazdag Uramhoz olyan ajándékokért, amiket csak én tudok elfogadni, mert nekem már van hitem. Csak a hívők tudják elfogadni azt, amit hittel lehet megragadni. A hit a kinyújtott kéz, amit valaki bizalommal tart Istennek, hogy adja oda az ajándékait. Aztán megy és szétosztja másoknak.
Erről szól itt ez az ige, és innen van ez a szép hosszú felsorolás, amit olvastunk: a ti hiteteket mutassátok meg... Péter apostol hét dolgot sorol fel, hogy mi mindenben mutassuk meg a hitünket. Ezek közül az utolsó háromról szeretnék most beszélni, mert ez mutatja talán a legjobban, hogy Isten milyenekké akar minket formálni.
Mindenekelőtt azonban hadd kérjem, hogy mindjárt az elején tegyük mérlegre a magunk életét. Eddig legalább eljutottunk-e már, hogy azt a gazdagságot, amit Isten nekünk Krisztusban kínál, hittel megragadtuk? Bizonyos vagy-e abban, hogy örök életed van? Az erre a kérdésre adott válasz jól méri a hitünket. Tudod-e, hogy mi mindent kaptunk Krisztusban és Krisztusért? Tudod-e, hogy milyen gazdag vagy? Akkor miért panaszkodsz annyit, és miért olyan szegények a körülöttetek levők?
Elkezdtük-e már az ingajáratot: viszem és adom tovább azt a megbocsátást, azt a mérhetetlen türelmet, azt a felemelő szeretetet, amivel Isten engem megtisztított, felemelt, elfogadott, megajándékozott? Péter levele konkrét és élesen személyes.
Ezzel kezdődik és ezt a hármat hadd említsem, amit itt egy mondatba sűrít az apostol: mutassátok meg a kegyességet, a kegyességben a testvérszeretetet, és a testvérszeretetben a mindenki iránt való szeretetet. Ezen a három koncentrikus körön helyezkedik el a hitében növekvő, egészséges, fejlődő keresztyén ember tevékenysége. 1. Mutassatok kegyességet. Ezt a szót gyakran így is fordítja a Szentírás: istenfélelmet. Ezt a kifejezést nagyon sokat félreértik. Az istenfélelem nem azt jelenti: félek Istentől, hanem azt jelenti: félem Istent. Vagy egyszerűbben: komolyan veszem Őt. Istentől csak az fél, aki még nem ismeri Őt. Az úgy gondolja: Isten biztos haragszik. Ezer oka van, hogy haragudjon rám, aztán jön, és megver. Aki így gondolkozik róla, az elárulta: egyáltalán nem ismeri. Aki már kapott Istentől ajándékot, az kezdi tudni, kicsoda Ő. És az újra és újra tartja a kezét, és tudja, hogy Isten ajándékot fog adni. Lehet, hogy próbákba csomagolva adja az ajándékot, de az ilyen ember már ismeri Istent annyira, hogy azoknak, akik Őt szeretik, még a próbák is a javukat munkálják. Még azok is előbbre viszik, érlelik, és meggazdagítják.
Az igazság azonban az, hogy olyan messze sodródtunk Istentől, hogy teljesen ködbe vész az Ő alakja, és nem látjuk, nem ismerjük.
Luther Márton leírja egy diákkori élményét, ami jól szemléltetti ezt. Amikor diák volt, az iskola számára sokszor úgy gyűjtöttek természetbeni adományokat, hogy házról-házra jártak, és aki önként akart adni valamit a deákoknak, az adhatott. Az egyik házba többször is bekopogtak, de nem jött ki senki. Nem akartak erőszakoskodni, és továbbmentek. Amikor már a negyedik-ötödik háznál jártak, kiabálást hallottak maguk mögött. Hát azon a kapun jött ki valaki, ami nem nyittatott meg előttük, és valami botfélével a kezében hadonászott egy ember, és nagyon kiabált. Megijedtek, elkezdtek szaladni. Biztos haragos, hogy megháborították a nyugalmát, s most meg akarja verni őket. Az ember utánuk. Gyorsabb volt a férfi, mint a diákok, s amikor utolérte őket, látták, hogy két nagy szál kolbászt tart a kezében, és azért jött ki olyan soká, mert közben felszaladt a padlásra, hogy hozzon a diákoknak harapnivalót. Luther a maga szellemes és a Bibliát mélyen ismerő módján alkalmazza ezt saját magára, meg mindannyiunkra, hogy annyira nem ismerjük Istent, hogy még az Ő ajándékait sem ismerjük fel, és amikor ajándékot kínál és fut utánunk, azt hisszük, meg akar verni, és menekülünk előle.
Nem futni kell Isten elől, hanem oda lehet futnunk Istenhez. A kegyesség, az istenfélelem azt jelenti: annyira ismerem már Istent, annyira tisztelem Őt és annyira bízom benne, hogy minden helyzetből odafutok hozzá. Még ha ellene vétkeztem, akkor is hozzá futok, mert tudom, hogy Ő bő-völködik a kegyelemben, és gazdag a megbocsátásban.
Az istenfélelem azt jelenti: Istent komolyan venni, Őt tisztelni, benne bízni, Őt imádni - és egyedül csak Őt imádni. És ezt annyira komolyan veszi az ember, hogy még csak viccből sem mond ilyet: imádom a kis unokámat, imádom a töltött káposztát, vagy imádok kirándulni, mert annyira tiszteli és féli az Urat, hogy egyedül csak Őt imádja, de Őt imádja naponta, sokszor, folyamatosan. Szavaival és egész életével az Ő dicsőségét akarja szolgálni. És mivel bízik benne és tiszteli, ezért feltétel nélkül engedelmes neki. Még akkor is, ha nem egészen érti, hogy mit miért parancsolt úgy. Az istenfélelem éppen akkor vizsgázik, amikor egyelőre a szűk agyammal nem fogtam fel, hogy Ő mit miért mond, mivel azonban Ő mondta, csinálom ...
Ez ellen tiltakozik a bennünk levő ősbüszkeség, és ezért nem jut el nagyon sok vallásos ember sem az istenfélelemig. A vallásosoknak csak egy töredéke istenfélő. Mert aki féli az Urat, annak Isten neve, Isten akarata, Isten beszéde szent. Azt semmi módon nem gyalázza, és azt minden helyzetben komolyan veszi. Nem kell indokolni, hogy miért érdemes megtartania Isten parancsait. Mivel azok Isten parancsai, azok szerint rendezi be az életét. Aztán majd menet közben meg fogja őt győzni Isten. A szűkös értelmünket is meg fogja győzni, hogy az az egyedül jó nekünk. De ehhez előlegezni kell az istenfélelmet. Ő mondta, én csinálom. Aztán majd megértem. Olyan bizonyos leszek róla, hogy teljes meggyőződéssel tudom másoknak is mondani, és Istentől kapott türelemmel és szeretettel elszenvedem, hogy ők sem csinálják addig, amíg nem értik. Aztán rájönnek, hogy csak akkor értik meg, ha elkezdik csinálni. És ezzel a mentő szeretettel végezzük ezt a munkát.
A világ nem féli Istent. A világ gyalázza, tagadja vagy vitázik vele. Tiltakozik parancsai ellen, vagy egyszerűen udvariasan negligálja, semmibe veszi Istent. Kihagyja a számításaiból, a tervezéséből - úgy, mint ahogy mi is sokszor teljesen kihagyjuk Őt ebből. Nem tagadjuk, csak éppen nem féljük.
Különös ennek a szónak, ami itt a Biblia eredeti szövegében van, a profán jelentése. A profán görög nyelvben ez a szó azt jelenti: valakit előre engedni. Ebben két gondolat van. Az egyik az: őt tisztelem, tehát nem furakszom elé az ajtón, hanem udvariasan előre engedem, talán még meg is hajolok; a másik az: én meg megyek utána. Követem. Vagyis összetartozunk, egyek vagyunk. Az Isten akaratával való mély, belső azonosulás. Ez a bibliai istenfélelem fogalomnak a jelentéstartalma. Belsőleg, fenntartás nélkül azonosultam Ővele. Amit mond, azt csinálom, ahova küld, oda megyek. Ahova nem enged vagy nem küld, oda nem megyek, ha kórusban mindenki arra biztat, akkor sem. És ott maradok mindig az Ő nyomában. Feltétlenül Ő megy elől, nem én akarom Őt rávenni, hogy valamit cselekedjék velem, hanem azt kérdezem: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem, s ha megértettem, azt cselekszem. Akkor is, ha nem tetszik, akkor is, ha másképp gondoltam, akkor is, ha ezzel keresztülhúzza dédelgetett terveimet. S mindezt nem kényszerből, hanem azzal a belső meggyőződéssel, hogy mi már ismerjük egymást. Én tudom, hogy Ő csak jót akar nekem és velem, és Ő jobban tudja, mi jó nekem, mint én magam.
Amikor Isten és az Ő akarata, igéje abszolút tekintély lesz valaki számára, ez az istenfélelem. És mindez nem elmélet, hanem ez történik a hétköznapokban.
Hadd kérdezzem meg: akarjuk-e őszintén ezt? Sok becsületes ember elmondta már ezt, hogy vágyakozom erre, s ugyanakkor félek tőle. Ennyire kiszolgáltatni magamat Istennek?! S mi lesz velem, az én akaratommal? - Az nem semmisül meg, hanem egy lesz az Övével. Az, hogy egyet akarhatok azzal, aki nekem a legjobbat akarja, ez a legértelmesebb magatartás. Csak ide kevesen jutnak el.
Akarjuk-e mi ezt igazán, vagy ezt az egészet, amit most elmondtam, túlzásnak tartjuk? Isten segítsen minket, hogy istenfélő emberekké váljunk!
2. Ez az első, amit említ az apostol, és azt mondja, hogy ebből az igazi istenfélelemből mindig testvérszeretet következik. A filadelfia görög szót használja itt Péter apostol. Testvérszeretet azok iránt, akik ugyanígy gondolkoznak és hisznek. Persze, mondanák a latinok: similis simili gaudet - hasonló a hasonlónak örül, de itt nem erről van szó.
Itt sokkal többről, a Krisztus-test csodájáról van szó. Arról, amit Pál apostol részletesen leír, hogy az istenfélő ember közvetlen, szoros közösségbe kerül az ő Urával, és az istenfélők, akik mindnyájan közvetlen szoros közösségben vannak az ő Urukkal, egymással is egy egységet képeznek. Azt mondja Pál: olyan ez, mint egy emberi test, amelyiknek a feje Krisztus, onnan jön az irányítás, és a hívők közössége - a szentek közössége - a test. Minden egyes hívő ennek a testnek egy kis tagja. Mindegyiknek közvetlen összeköttetése van a fővel - az előbb említett módon -, ez az istenfélelem, s mivel a fővel ilyen szoros kapcsolatban vannak, rajta keresztül egymással is szerves, élő egységet képeznek. Ez a testvérszeretet.
Ezt a képződményt nagyon furcsának tartja a világ. Sose értik, miért szeretnek ezek a hívők annyira együtt lenni. Mit tudnak annyit beszélni az ő Jézusukról, a Bibliáról, a hétköznapi életükről? Hogy van az, hogy olyan fenntartás nélkül segítik, támogatják egymást? - Nem is könnyű ezt megérteni olyan világban, ahol mindenki magának akar élni, és ezt a csodát nem ismeri. De ezeknek az embereknek mindenük közös. Közös a nemzőjük, mert a Szentlélek teremtette az új életet mindnyájukba; közös a kincsük: az örök életnek, a bűnbocsánatnak az ajándéka; közös bennük az, hogy a fővel mind az engedelmesség kapcsolatában van; közös a sorsuk - együtt szidják, gyalázzák őket itt ezen a világon, és Fő, Krisztus, mindnyájuknak helyet készített a mennyei dicsőségben. Vannak hibáik, néha gyalázatosan viselkednek, aztán elszégyellik magukat, bűnbánatra jutnak, és igyekeznek ott is engedelmeskedni. De mindennek ellenére szeretik egymást. Krisztust képviselik ezen a világon, Krisztus meg őket már mintegy felvitte a mennyei dicsőségbe.
Valóban úgy van, ahogy egyik énekünk mondja: sok bajban, küzdelemben meghajszolt, megvetett nép ez, de szent megújulásért és békéért eped, míg látomása egykor dicsőn beteljesül, s a győzedelmes egyház Urával egyesül. Már itt is azonban az jellemzi ezeket az embereket, hogy nagyon szeretik egymást.
Ismerjük-e ezt a fajta összetartozást? Azt, amikor egy korban, műveltségben tőlünk távol álló idegenhez közelebb vagyunk, mint a vér szerinti testvérünkhöz vagy rokonainkhoz, ha azok nem tartoznak bele a Krisztus-testbe, még nem születtek újonnan. Csodálatos, mély, az örökkévalóságba is átnyúló összetartozás és egység ez. Tehát az istenfélelemből következik a testvérszeretet.
3. De nem csak a testvérszeretet - folytatja azonnal Péter a sort, hanem a minden ember iránti szeretet is. És itt használja ő ezt a most már eléggé közismertté vált kifejezést: agapé. A filadelfia az adelfosz a hitben testvér iránti szeretet, az agapé a személyválogatás nélküli, mindenki iránti isteni szeretet. Az az elfogadó, ajándékozó, mindig szolgáló, egyoldalúan is működő szeretet, amivel Isten hajolt le hozzánk. Isten szeretete, ami megjelenik bennünk, és kivétel nélkül mindenkihez árad. Ez az agapé. Benne van a szív melegének az érzése is, de korántsem csupán érzelem, hanem az istenfélelemből származó engedelmes akarat is. Átengedi a hívő magán az Isten szeretetét. Ez megmutatkozik megértésben, néhány kedves, jó, biztató szóban, kisebb - vagy néha nagyon nagy - áldozatokban, a tevőleges segítségben, a nyomorúságot enyhítő irgalmasság cselekedeteiben, az életmentő evangélium hirdetésében. Egyszóval: élettel és szóval továbbadja a hívő ember Isten szeretetét.
Az apostol olyan szépen írja: „Titeket pedig gyarapítson és tegyen bőségesekké az Úr az egymás iránt és mindenki iránt való szeretetben” (1Tessz 3,12).
Az ilyen hívő embert aztán jellemzi az, hogy szóvá teszi a társadalmi igazságtalanságokat, felelősnek érzi magát a népéért, ténylegesen is enyhíti azokat a nyomorúságokat, amiket az emberi bűn okoz ezen a világon, felkarolja a kicsiket, az elesetteket, odaáll a megvetettek mellé, számolva azzal, hogy őt is meg fogják emiatt vetni, és őt is kellemetlenségek érik. Ez a fajta szeretet formálta ki a Lincoln Ábrahámokat, a Washington Györgyöket, a Bethlen Gáborokat meg az I. Rákóczi Györgyöket, a Misztót-falusi Kiss Miklósokat és az Apáczaiakat, és ez formálja ma is folyamatosan azokat a névteleneket, akiknek mindig fontosabb a másik, mint őmaguk, akik nem maguk akarnak meggazdagodni, hanem másoknak akarnak segíteni, és akik a haza javát mindig a maguk haszna elé helyezik. És az Isten országa javát soha nem tévesztik szem elől.
Erre nem lehet tanítani, ehhez új szív kell. Ez a fajta agapé az istenfélelemből származik. S ahol ez a forrás még nem fakadt fel egy ember életében, ott hiába várják ezt a minőségű vizet. Előbb kell az istenfélelem, aztán az erősödik a testvérekkel való közösségben, és magától elkezd munkálkodni az agapé formájában mindenféle közösségben és mindenféle helyzetben, ahol a hívő ember van.
Ez a magatartás, testvérek, soha nem volt korszerű, s valószínű nem is lesz soha. Mert minden korból hiányzik az Isten igazi félelme, és ennek következtében hiányoznak ennek a gyümölcsei is: a testvérszeretet és a minden ember iránti szeretet. Ezért kínálja Isten ma reggel nekünk is ezt az új életet. Az Ő isteni ereje ajándékozott meg minket mindazzal, amire szükségünk van az életben és a kegyességben - írja itt az apostol. És aki isteni természet részesévé lett, az ezt meg tudja mutatni mindabban, amit itt olvastunk, egyebek között a testvérszeretetben és a minden ember iránti szeretetben is.
Azt kell ma megvizsgálnunk, hogy nem akadtunk-e el valahol ezen az úton. Sokan vannak, akik észrevétlenül megrekedtek valahol. Megrekedtek egyfajta formális vallásosságban, és fogalmuk sincs arról, milyen lenne isteni természet részesévé válni. Nem születtek még újonnan, nem él bennük a Krisztus, s ezt összetévesztik egyfajta jó szándékú vallásossággal. Az is tiszteletreméltó, de az a mi természetünk. Én vagyok vallásos. Emez meg Krisztus természete. Nem én élek, hanem él bennem a Krisztus. - Ez egészen más. Ez ég és föld a szó mindenféle értelmében. Nem itt akadtunk-e el, s kár a többiről beszélni? Ez nem emberi produktum. Én ezt nem tudom felmutatni. Ezt csak a bennem élő Krisztus tudja teljesíteni, produkálni majd. Ott kell kezdeni.
Sokan leragadtak ott, hogy nyújtották ők a hitük kezét, s elfogadták ezt a sok ajándékot, amiről itt szó van. S örülnek neki, és ülnek az ajándékon. És az az élő víz, ami így beáradt az életükbe, ott szép lassan megposhad, és senkinek nincs haszna belőle. Nem folyik át rajtuk az élő víz - ahogy Jézus a samáriai asszonynak ígérte: mindaz, aki abból a vízből iszik, amit Ő kínál, egyrészt soha többé meg nem szomjazik, az életszomja kielégül, másrészt az a víz, amit én adok neki - mondja Jézus - örök életre buzgó víznek forrásává lesz őbenne. Vagyis: átfolyik rajta. S miközben átfolyik, táplálja és frissen tartja azt is, aki átengedi magán. Nos, ez hiányzik sok hitre jutott ember életéből. Örül a maga üdvösségének, s különösebben nem fáj neki, hogy körülötte olyanok vannak, akik még nem ismerik ezt a gazdagságot. S netalán őt Isten azért tette oda, hogy tőle hallhatnák ... Örül a maga üdvösségének és közben teljesen közömbös azzal a sok nyomorúsággal szemben, ami körülötte van. Nem ő okozta, nem az ő dolga. Úgysem tudja megoldani. - Nem is erről van szó, hogy mi oldjuk meg, hanem arról, hogy áradjon át rajtunk mint testvérszeretet és mindenki iránt való szeretet, úgy, ahogy erről szó volt.
Tehát van, aki itt ragad le; van, aki kicsit továbbmegy és ott akad el: de jó együtt lenni hívőkkel! Minden bibliaórán ott van, szívesen imádkozik másokkal, de amikor hitetlenek előtt kellene megvallania hitét, megijed. Szégyelli Krisztust, aki nem szégyellte őt. Át akarja hárítani másokra a bizonyságtétel feladatát, mintha az nem mindannyiunk nagy kiváltsága és lehetősége lenne. Vagy kiderül: nincs mit mondania.
Nos, hol akadtunk el ezen az úton? Isten ma tovább akar vinni minket. Közelebb ahhoz a célhoz, amit Ő tűzött ki elénk. Közelebb ahhoz, hogy valóban kiábrázolódjék rajtunk a Krisztus. Valóban isteni természet részeseiként éljünk itt mennyei ajándékokkal ezen a földön sok nyomorúság között, de úgy, hogy minél többeknek legyen hasznuk abból, hogy minket már megajándékozott ezzel a sok jóval, új élettel Krisztusban.
Isten segítsen minket, hogy becsületesen nézzünk ma tükörbe, és amit az ige tükre mutat, azt vegyük komolyan, és engedjük, hogy közelebb vonjon magához minket Isten. Lépjünk onnan, ahol most vagyunk!

Imádkozzunk!
Köszönjük, Atyánk, hogy ajándékozó Isten vagy. Köszönjük, hogy nem az érdemeink szerint ajándékozol, még csak nem is szükségeink szerint, hanem a mérhetetlen gazdagságod, és érthetetlen irgalmasságod szerint. Áldunk téged ezért.
Köszönjük, hogy Jézusra nézel, és minket áldasz meg. Köszönjük, hogy nekünk tulajdonítod az Ő érdemét, tisztaságát és igazságát, és minket, akik minden jóra alkalmatlanokká váltunk, mégis használsz, még arra is, hogy másoknak mutassuk a hozzád vezető utat, és tőled kapott mennyei értékeket közvetítsünk másoknak.
Bocsásd meg, ha bennünk sokszor nem a szereteted munkál! Bocsásd meg, ha személyválogatók, ítélkezők vagyunk. Bocsásd meg, ha magunknál akarjuk tartani azt is, amit azért adtál, hogy másoknak adjuk tovább. Megvalljuk, hogy minden erőtlenségünknek és szegénységünknek magunk vagyunk az okai. Köszönjük, hogy még mindig nem mondtál le rólunk, köszönjük, hogy léphetünk. Segíts továbbmenni innen, ahol vagyunk.
Könyörülj rajtunk, hogy mindnyájan, akik most itt vagyunk, hadd lehessünk isteni természet részeseivé. Hadd vegyük komolyan, Jézus Krisztus, amit annak a kitűnő embernek mondtál: szükséges újonnan születnünk. Köszönjük neked, hogy lehetséges még nekünk is, és még azok után is, hogy oly sokszor hiába mondtad ezt nekünk.
Kérünk, tudjunk kimozdulni a magunk csendes öröméből is, hogy mi már bűnbocsánatot kaptunk. Hadd fájjon nekünk mindaz, amit a bűn rombol ebben a világban. Ajándékozz meg minket egészséges felelősséggel azokért, akik között élünk. Így könyörgünk hozzád szeretteinkért. Bocsásd meg, hogy oly sokszor botránkoztattuk őket. Taníts meg világítani közöttük. Tégy minket áldássá számukra.
Könyörgünk hozzád népünkért, egyházunkért. Könyörgünk a népedért, amelynek sok nyomorúsága van, de mégis hozzád tartozik és elfogadtad és szereted. Köszönjük, ha annak a tagjai lehetünk már. S könyörgünk hozzád még az ellenségeidért is, és azokért, akik nem ismernek téged, mert nem is hallottak még rólad, s azokért, akik sok mindent hallottak, de kemény a szívük. Köszönjük, hogy nincs semmi gát, kegyelmed mit ne törne át.
S könyörgünk azért a sok nyomorúságért s annak az áldozataiért, akik körülöttünk élnek. Könyörgünk a munkanélküliekért, hajléktalanokért, kétségbeesettekért, betegekért, haldoklókért. El sem tudjuk sorolni, Urunk, hogy mi mindennel tesszük tönkre a te szép világodat, egymást és magunkat. Szabadíts ki ebből, és szabadíts fel arra, hogy az élet szolgáivá váljunk ki-ki a maga helyén, a maga módján, de a te Lelkedtől indíttatva.
Segíts mozdulnunk, hogy ez az ige ne vádoljon minket, amit nem vettünk komolyan, hanem hadd emlékezzünk majd hálásan, hogyan hoztad mozgásba az életünket ezáltal.
Ámen.