MI TARTJA MEG AZ ÉLETET?

1994. november 20, vasárnap

Alapige

„Azután ezt mondta nekik Jézus: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” Aztán ilyen példázatot mondott nekik: „Egy gazdag embernek bőven termett a földje, ezért így gondolkozott magában: Mit tegyek? Nincs hova betakarítanom a termésemet. Majd így szólt: Ezt fogom tenni: lebontom a csűreimet, nagyobbakat építek, oda gyűjtöm az egész termést és minden vagyonomat, és ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre eltéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Isten azonban ezt mondta neki: Bolond, az éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag.”

Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, valóban olyan nagy zúgás és morajlás van körülöttünk. Zajlanak az események, nem is tudjuk már követni őket. Néha olyan elveszettnek érezzük magunkat, és közben szenvedünk a legtöbben amiatt, hogy nehéz az élet terhe és roskadozva hordjuk azt.
Bocsásd meg, hogy sokszor ez nem jut az eszünkbe, amiről most énekeltünk, hogy Hozzád emelhetjük az arcunkat. Sőt kiálthatunk Hozzád, és Te megígérted, hogy minden kiáltásra válaszolsz. És megígérted: aki Hozzád jön, azt semmiképpen el nem küldöd.
Köszönjük, hogy nincs feltétele annak, hogy szeress minket. Így szeretsz, amint vagyunk. Köszönjük, hogy már akkor is szeretsz, amikor mi még nem szeretünk, hiszen nem is ismerünk.
Áldunk azért, mert nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért, és Te ezt tetted érettünk a kereszten.
Kérünk Téged, engedd ma este megéreznünk szereteted nagyságát, és bátoríts minket, hogy ne csak fülünkig érjen a szó, hanem megnyissuk Előtted a szívünket is. Az egész bensőnket, amit olyan sokszor titkolunk, rejtegetünk, bezárunk, mert olyan sokakban csalódtunk már. Sokan visszaéltek a bizalmunkkal, sokaktól csak rúgást kaptunk megértés és segítség helyett. Köszönjük, hogy Tőled valóságos segítséget, igazi megoldást kaphatunk, köszönjük, hogy Te magad vagy az élet. Köszönjük, hogy aki Veled találkozik, annak kiteljesedik az élete már itt a földön, és örök életet adsz neki odaát is.
Add nekünk ezt az életet, ajándékozz meg minket önmagaddal. Segíts most elcsendesedni, és Te magad beszélj velünk a Biblia szavain és az emberi bizonyságtételen keresztül. Hisszük, hogy tudod, melyikünknek mire van szükségünk, és ahol Te megszólalsz, ott történik is valami. Hadd történjék ma este valami nagyon fontos a mi életünkben a Te szeretetedből.
Ámen.

A Biblia tanúsítása szerint Isten azt akarja, hogy mi mindannyian gazdag emberek legyünk. Nem csak olyan értelemben, hogy ami a létfenntartásunkhoz szükséges, az ne hiányozzék, hanem úgy is, hogy ismeretekben, tájékozottságban, de szeretetben, békességben, örömben, reménységben is gazdagok legyünk mindnyájan.
Isten azt akarja, hogy mi tágas világban éljünk, hogy az egész valóságot megismerjük és komolyan vegyük; ne csak annak egy szűk részét, amit anyagiaknak neveznek. Ne csak a halálig lássunk, hanem azon túl is. Ne csak néhány évtizedre rendezkedjünk itt be, hanem készüljünk fel az örökkévalóságra is, hogy csakugyan otthon legyünk itt e világban, és otthon legyünk a mennyekben is.
A szomorú tény azonban az, hogy igen sok ember ennek a nagy gazdagságnak csak egy kis töredékére tart igényt. Csak egy része kell neki, miközben egyfolytában panaszkodik, hogy mennyire hiányzik neki az, amit visszautasított. Kellene békesség, belső biztonságérzés, kellene reménység. Sok minden kellene, s holott Isten mindezt kínálja, sokaknak azonban nem kell, így ennek a hiánya miatt szenvednek, s azt gondolják, hogy az a valóság, amit ők annak érzékelnek, s ez tartja meg majd az életüket.
Ez a töredék jelenti sok embernek az életet. Ahogy azt az ismert rigmus is mondja: az ember-élet semmi más, csak jó evés és jó ivás. Sokaknak csakugyan ennyi az élet. Közben érzik, hogy több az, de hol van az a több, s hogyan lehetne szert tenni arra?
A felolvasott igében Jézus Krisztus erre válaszol: mi jelenti igazán az életet? Vagy ahogy itt az új fordításban olvastuk: mi tartja meg az embernek az életét? Mi az, ami tartást ad már itt is, miközben jobbról-balról pofonok érnek bennünket, viharok zúgnak el felettünk, veszteségek is érnek. Mi az, ami tartást ad, és mi az, ami megtart ezen a rövid földi életen túl, a halálon túl az örökkévalóságban?
Hogyan lehetne kigyógyulnunk abból, hogy a nagy gazdag valóságnak egy töredékét azonosítjuk az egésszel és azt mondjuk: ennyi az élet. S közben éppen az élet hiányzik az ilyen emberekből.
Hadd olvassak fel néhány sort Weö-res Sándornak a Parainézis c. verséből, amelyikben ő is ezen elmélkedik, és keresi a választ erre a kérdésre.
Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábú testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad!
Hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd -
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét,
és ágyékod bizseregni tudjon,
s legyen életedben holmi limlom,
mit tiédnek, birtoknak becézhess. -
Isten vendége vagy a világon!
Mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
Letelepszel az előszobában,
s ott békében nyújtóznál örökre.

Több a valóság, mint amit mi annak képzelünk. Ebből a néhány sorból is kitűnik az, amit a Biblia sokféle megfogalmazásban közvetít nekünk: Isten hívogat minket a teljes életre. Azt akarja, hogy az Ő gyermekei legyünk, akik örököljük mindazt a gazdagságot, ami az Övé. Fel sem tudjuk fogni: mi az, hogy isteni gazdagság s mit jelentene Isten szerint gazdagnak lenni. Pedig Isten minket erre hívogat: kínálja mindazt, ami hiányzik nekünk. Mindent nekünk akar adni.
Jézus Krisztusról mondja egy helyen a Szentírás: Isten, „Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogy ne ajándékozna Vele együtt mindent minekünk.” (Róm 8,32). Isten valóban azt akarja, hogy gazdag emberek legyünk a szó mindenféle értelmében. Mi az oka mégis annak, hogy sokszor nagyon szegényes, beszűkült életünk van? Mi az oka, hogy emberek tönkreteszik magukat abban a hajtásban, amivel ezt a néhány rövid évtizedet eltöltik összegyűjtenek maguknak sok mindent, amit egy ideig élvezhetnek, aztán egyszer csak kiderül, hogy az, ami nekik olyan nagy kincs volt, amire ráment az egészségük, a békességük, a házasságuk, talán az életük vagy a hitük is, az egyszer csak teherré, semmivé válik.
Többször megkértek már ismerősök, hogy segítsek, amikor egy-egy hagyatékot fel kellett számolni, egy-egy lakást ki kellett üríteni. Valamit kezdeni kellett a holmival. Egyszer különösen is nehéz volt ez nekem, mert akármihez nyúltunk, arra gondoltam, hogy valamikor annak, aki már nincs itt, ez érték volt. Emiatt nem ért rá sok mindenre, ami az életét meggazdagíthatta volna. Ezeket gyűjtötte, ahelyett, hogy a szeretteit egybe tartotta volna, és beszélgetett volna velük. A szó szoros értelmében a padlótól a mennyezetig tele volt rakva a szoba, keskeny ösvény volt, amin be lehetett hatolni. Felhalmozta, amit mi most viszünk a MÉH-be, és ezért nem ért rá soha templomba menni, Isten igéjét hallgatni, s ki tudja milyen végzetes következménye lett ennek a számára az örökkévalóságot tekintve? Hogy van ez, hogy sokszor értéktelen limlomért odaadjuk az üdvösséget vagy a békességet, vagy az egészséget?
Azt olvastuk itt a versben:
Isten vendége vagy e világon!
Mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
Letelepszel az előszobában,
s ott békében nyújtóznál örökre.
Gondoljuk el: meghív valaki bennünket talán egy vacsorára vagy valami családi ünnepre, s mi elfogadjuk a meghívást, mert nem akarjuk őt megbántani. Elmegyünk, de megállunk az előszobában. Lehet, hogy ezt eltűrnék és ott maradunk magunkra, de benn a szobában szépen megterített asztal van gazdag terítékkel, lakomával, és most csak egy nagyon szerény analógiát mondok ahhoz, amit az üdvösség, az Istennel való közösség jelent: oda van készítve mindenkinek a széke mellé két kilógramm tiszta arany, csak úgy ajándékba, mert a gazdának telik, és mert szereti azokat, akiket meghívott. Mi azonban ott maradunk az előszobában. Ezzel nemcsak őt bántjuk meg, ezzel magunkat fosztjuk meg valamitől, amit senki más nem kínál nekünk. Ilyen csomagot az életben soha többé senki nem ad. A miénk lehetett volna, ha bemegyünk.
Sokszor csakugyan az a helyzet, hogy letelepszünk az előszobában s azt gondoljuk: ennyi az élet: hogy a bendőd bírja Marcsa főztjét, és ágyékod bizseregni tudjon, s összeszedegessél néhány limlomot, amit birtoknak becézel s azt hiszed gazdag vagy. Egyszer pedig eljön az a pillanat - mert egyszer mindannyiunk életében eljön, amiről itt az alapigében olvastunk: megáll a szívünk, s meg-állapítja valaki a halál beálltát. S akkor mi lesz azokkal a holmikkal, amiket összegyűjtöttünk? Ami nekünk esetleg érték volt, az az utánunk jövőknek kacat. Csak gondot okozunk vele, fáradságot, munkát, bosszúságot. Semmit nem ér.
Itt most nem arról van szó nyilván - és szeretném, ha senki nem értené félre a Bibliának ezt a fontos tanítását -, hogy az ember ne dolgozzék, ne takarékoskodjon, ne gyűjtsön magának, a gyermekeinek. Itt arról van szó: mi jelenti számunkra az életet? Csakugyan az-e, amit néhány év, évtized alatt összegyűjthetünk, vagy esetleg ennél több az élet, és ha több, akkor az miért nem a miénk, vagy miért nem kell? Vagy, ha kellene, hogyan lehet a miénk?
Isten erre a teljes életre akar minket elsegíteni, hogy valóban ne csak a halálig lássunk, hanem azon túl. Ne csak a kényelmünk legyen fontos, hanem ismerjük az áldozatot is, a másokért hozott szíves áldozatot. Ne csak a kenyérre gondoljunk, ami nagyon fontos, és Jézusnak is fontos volt mindig, de éppen Ő mondta: nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami a lelkét táplálja. Ne csak a pillanatra gondoljunk, hanem az örökkévalóság távlatából értékeljük a dolgokat. Ne érjük be annyival, amit sokan életnek neveznek, és azt gondolják az tartja meg az életüket.
Jézus ezt mondta nekik: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” Túl sok gazdag ember házában nem jártam. De egy-két családlátogatás alkalmával voltam olyan helyen, ahol ránézésre is látszott: itt van pénz. Az egyik legszuperebbül berendezett lakásban történt az, hogy a másfélórás beszélgetés végére kivétel nélkül mindenki sírt. Nekem is sírni lett volna kedvem. Kiderült: keresztbe-kasul mindenki keserű a másikkal szemben. Nem mondom azt: gyűlöli, de majdnem. Kiderült, ott nincs egy ember az illusztris társaságban, aki azt mondaná: én boldog vagyok, mert a helyemen érzem magam, tudom, hogy mi végre vagyok a világon, és azt csinálhatom. Senki nem volt, aki azt mondta volna: de jó dolog másokért élni, vagy másokért áldozatot hozni. Mindenki magát sajnálta és siratta. Kétségbeejtő volt!
Ott pedig valóban volt gazdagság. Hazafelé az jutott eszembe, amikor egy ideig nagyon szegények voltunk, és talán a legkedvesebb gyerekemlékeim abból az időből vannak, amikor esténként, még a villamos árammal is spórolva, valami halvány pilácsnál beszélgettünk körül ülve a vaskályhát, és olyan jóízű beszélgetések voltak azok, amit el nem mulasztottunk volna. Sokat tanultunk, éreztük, hogy összetartozunk, s a beszélgetés általában imádsággal végződött, és átéltük azt, hogy nem vagyunk egyedül és kiszolgáltatva abban a gonosz világban sem, hanem a mindenható Isten oltalma alatt vagyunk. De jó dolog élni! De jó dolog szeretni Istent! De jó dolog szeretni egymást! Ott hallottam a szüleimtől először: imádkozhat valaki az ellenségeiért is. Nem azért, hogy az Isten verje meg őket, hanem hogy az Isten szeretete segítse ki őket a gyűlölködésből.
Szegénységben valami nagy gazdagság, amott meg a gazdagságban valami iszonyatos hullaházszag. Mindenki félholt. Az a neve, hogy él, pedig halott.
Jézus Krisztus minket erre a gazdagságra akar elsegíteni, amelyik nem biztos, hogy a külsőben is megmutatkozik, bár Ő azt akarja, hogy ne nélkülözzünk. Isten azt akarja, hogy akármilyenek a körülményeink, mégis otthon érezzük magunkat ebben a világban. Ne az előszobában tartózkodjunk, hanem menjünk be, ahova hív: az Isten országába, a Vele való közösségbe, ahol olyan kincsek várnak, amikről nem is tudtunk. Ahol olyan értékeket készített el nekünk ajándékba, amik értékek már itt, ebben a földi életben és megmarad az értékük a halálunk után is. Ahol maga az élet vár bennünket!
Mi jelenti valakinek az életet? A Biblia kiigazítja ezt a kérdést: ki jelenti? Az jelenti az igazi teljes életet mindenkinek, Akiről Pál apostol ebben az esetben éppen börtönből, betegen, cserben hagyva írta a Filippi gyülekezetnek: nékem az élet Krisztus, és még ha kivégeznek, az is nyereség. Valaki, aki nem fél az élettől és nem fél a haláltól. Aki otthon érzi magát itt e világban, és tudja, hogy elkészített otthona van a mennyekben. Aki nagyon is számba veszi a dolgokat a haláláig, de ott nem akad el, mert tudja, hogy folytatása következik, és túllát azon, tudja, mi vár rá. Tudja, hogy ki vár rá. Az a Krisztus várja ott is, Akitől itt is csupa jót és szépet kapott. Akiről ugyanebben a levélben állítja: mindenre van erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít. És én tudok szűkölködni, tudok bővölködni. Minden körülmények között elégedett vagyok, mert: mindenre van erőm a Krisztusban, Aki engem megerősít. Mert nékem az élet Krisztus.
„Őrizkedjetek a kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” És elmond Jézus szokása szerint szemléltetésként egy példázatot. Azt mondja: volt egy gazdag ember, aki nagyon jó szemű, talpra esett, erre az életre való ember volt. Felmérte, hogy úgy fejlődhet gazdaságilag, ha az eddigi szűk kereteket megszünteti, tágasabbakat teremt magának. Olyan bő termése volt, hogy nem tudta hova tenni. A régi raktárakat lerombolta, újakat épített, megtöltötte, és akkor azt mondta: Én lelkem, sok javad van sok évre eltéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!
Itt jön egy: de. Egy nagyon hangsúlyos de. „De az Isten ezt mondta neki: Bolond, az éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz mindaz, amit felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag.” Meglepő Istennek ez a minősítése. Egy ember, aki senkinek nem árt, semmi rosszat nem tesz, aki tudja, hogyan kell gazdálkodni - bár mindenki így tudná ezt ma is - és mégis azt mondja: bolond. Valaki, aki halad a korral, aki építkezik, konstruktív élete van. Gyarapszik, gazdagodik nem mások rovására, s mégis azt mondja Isten: bolond.
Miért mondja ezt? Mert ez a példázatbeli ember néhány alapvetően fontos összetevőről elfeledkezett. Elfeledkezett például Istenről. Nem tudom, feltűnt-e nekünk, hogy hatszor említi önmagát ebben a rövid példázatban s egyetlen egyszer sem gondol Istenre. Én ... én ... én. Amikor kiderül, hogy nagy termése van, és nem tudja hova tenni, akkor sem az jut eszébe, hogy megköszöni Istennek, vagy Őt kérdezi: mit csináljak vele? Tudja ő azt. Lerombolja a régit, felépíti az újat. Számol, azt gondolja: mindennel. Számol az idővel, a mennyiséggel, a lehetőségekkel, a szükséglettel, csak Istennel nem. Csak azzal nem számol, Aki ezt a számítást egyetlen tollvonással áthúzhatja, és át is húzta. Az éjjel elkérik a lelkedet, kié lesz mindaz, amit itt gyűjtöttél? Aki Istennel nem számol, aki nem Istennel számol mindenekelőtt, az feltétlenül elszámítja magát.
Aztán nem gondolt a másik emberre sem. Állandóan magáról beszél. Az én csűröm, az én gabonám, az én tervem, az én építkezésem. Én ... én ... én. Mintha egyedül lenne a világon és senki más nem lenne. Pedig ez, hogy nem tudja hova tenni a feleslegét, elgondolkoztathatná azon: bizonyos, hogy Isten neki szánta ezt a felesleget? Nem arról van szó, hogy nála tette le, de valaki másnak szánta? Nem arról van szó, hogy bekapcsolja őt Isten a gondviselő szeretetébe és eszközként használja mások gazdagítására? Ó, de boldogok azok az emberek, akik ezt felismerik és így adnak tovább sok mindent abból, amijük volt és van. Akik gondolnak a másikra.
Hallottam egy idős asszonyról, aki egy faluban élt és akinek feltűnt, milyen sok magányos, idős beteg van a faluban, akikről nem gondoskodnak. Aztán elkezdett előbb az egyiknek, aztán a másiknak, aztán egyre többeknek ebédet küldeni, gondoskodó szeretettel. Egy idő után már nem futotta a tartalék, meg a férjének a keresete. A férje iparos ember volt, de volt egy-két hold földecskéjük is. S akkor megbeszélték, hogy el kellene adni abból a földecskéből, hogy a falu szegényeiről legyen, aki gondoskodjék. Ez aztán a világ szemében tiszta bolondság. Felelőtlenség - ilyeneket szoktak mondani. Ők hívő emberek voltak, s úgy látták, most ez az ő útjuk. Lassan eladogatták a kis földecskét, ahelyett hogy ragasztottak volna hozzá, de éveken át a falu elhagyatott szegényeinek volt meleg étel, szeretet, és az, amire szükségük volt. A világ szemében tiszta bolondság, de azt hiszem, ha ott leszünk az Úr Jézus előtt, erre a nénire sokan fognak mutatni: beteg voltam és meglátogatott, éheztem és ennem adott, elkeseredtem és megvigasztalt.
Kinek mennyi az élet? Csak annyi-e, hogy még szerezni hozzá és én ... én... én ..., vagy pedig látja a többit is, akikért élhet, akikért áldozatot hozhat. Nem kötelező. Ezt nem is lehet kötelezővé tenni, de onnan belülről fakad, ha valakinek gazdag a szíve. Ehhez előbb a Krisztus gazdagsága kell, hogy megjelenjék egy ember életében, és akkor telik. Telik erre is, meg a megbocsátásra is. Telik sok adósság - most a szó sokféle értelmében értsük ezt - elengedésére, mert Istenben lesz gazdag az ilyen ember.
Aztán kiderül az is: nem gondolt a lelkére ez a gazdag ember. Pedig beszél a lelkéről, de ilyeneket mond: én lelkem, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Még amikor a lelkét szólítja meg, akkor is a testére gondol. Gabonával akarja jól tartani a lelkét. Egyél, igyál én lelkem! Csak testiesen tud gondolkozni az ilyen ember. Nem tud kilépni annak a szűk kereteiből, pedig a léleknek is szüksége van táplálékra, Isten élő igéjére. A lélek is szomjas. Felnő körülöttünk egy lelkileg kitikkadt nemzedék, amelyiknek az Isten igéje élő vízére van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon és életet tudjon továbbadni. A léleknek is szüksége van pihenésre, üdülésre. Azt mondja az ige: aki mást felüdít, az maga is üdül. Elfeledkezik a lelkéről. Pedig, ha azzal törődne, az kihat a testre is.
Olyan sokat beszélnek évek óta a pszichoszomatikáról, hogy bizonyos lelki okok testi tünetekben jelentkeznek az ember életében. Módszeresen idegesítenek, de én fegyelmezett ember vagyok, nem csapok a földhöz soha tányért, s egyszer csak kilyukad a gyomrom. Gyomorfekélyem lesz. De ez másként is hat ám! Ha a lélek megkapja a táplálékát, ha naponta az Istennel való közösségben felüdül, akkor még fizikailag is többet bír az ember és jobban el tudjuk viselni egymást és a nehézségeket.
S végül, nem gondolt ez a gazdag az örökkévalóságra. Azt mondja: sok évre eltéve sok javad van. S Isten azt mondja: honnan tudod, hogy te sok évig fogsz még élni? A reggelt nem éred meg. Ma éjjel elkérik a lelkedet s akkor mi lesz? Hova kerülsz, és mi lesz azzal, ami miatt nem törődtél az örökkévalósággal?
Vajon az életünkben ott van-e Isten az első helyen és számolunk-e vele? Vajon a szemünk nyitva van-e, hogy a másik embert mindig észrevegye és szívesen adjunk tovább abból, amit mi is úgy kaptunk Istentől? Vajon nekünk feladatot jelent-e a lelkünk, meg a gyermekeink lelke, és a körülöttünk élőknek a lelke, lelki világa, lelki terhei? Vajon úgy élünk-e ebben a valóban arasznyi életben, hogy közben az örökkévalóságra is gondolunk?
Mi jelenti az életet és mi tartja meg az életet? Azt mondtuk: nem mi, hanem ki. Isten, Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt érettünk odaadta, hogyne ajándékozna Vele együtt mindent minekünk. Aki gazdag akar lenni, aki a reá bízottak életét is gazdaggá akarja tenni, annak Jézusra van szüksége, mert csak Vele együtt kapunk meg mindent. Mert Ő maga az élet - ahogy mondta is: Én vagyok az élet. Akinek az életébe Ő belép, ott jelenik meg az a teljes, gazdag, bibliai szóval: örök élet, ami már itt kiteljesít bennünket, és ami megmarad a halál után is.
Boldog ember az, aki nem halogatja ennek a gazdagságnak az elfogadását. Hinni azt jelenti: valaki azt, amit Isten kínál, örömmel elfogadja. Bárcsak ma este elmondanánk többen ezt az imádságot: Úr Jézus, hiszem, hogy Te vagy az élet, és én nélküled küszködöm. Gyere és tedd gazdaggá az életemet!

Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, olyan sokat panaszkodunk a hiányaink miatt, pedig Te kínálsz nekünk mindent, amire szükségünk van. Olyan nagy árat fizetünk sokszor múlandó értékekért, holott Te örökkévalókat kínálsz. Szeretnénk most elcsendesedni és kérni Téged: add nekünk mindazt, amit szenvedéseddel, golgotai kereszthaláloddal és feltámadásoddal megszereztél nekünk. És miközben nyújtjuk a kezünket, bátorítsd a hitünket, hogy merjünk kérni, és merjük komolyan venni, hogy mindez reánk is érvényes.
Segíts, hogy mindnyájan Isten szerint legyünk gazdagok és légy ott az életünkben, Aki egyedül tarthatsz meg minket.
Ámen.