EGÉSZ VALÓTOK

1994. november 17, csütörtök

Alapige

„Kérünk továbbá titeket testvéreim, hogy becsüljétek azokat, akik fáradoznak közöttetek és előjáróitok az Úrban, és intenek titeket; És az ő munkájukért viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel. Egymással békességben éljetek. Kérünk továbbá titeket, testvéreim, intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a félénk szívűeket, gyámolítsátok az erőtleneket, türelmesek legyetek mindenki iránt. Vigyázzatok, hogy senki senkinek rosszért rosszal ne fizessen; hanem mindig jóra törekedjetek mind egymás iránt, mind mindenki iránt. Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok, mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által tihozzátok. A Lelket meg ne oltsátok. A prófétálást meg ne vessétek. Mindent vizsgáljatok meg, ami jó, azt tartsátok meg! A gonosznak minden fajtájától őrizkedjetek! Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől; és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhívott titeket, és ő meg is cselekszi ezt. Testvéreim, imádkozzatok értünk. Köszöntsétek az összes atyafiakat szent csókolással. Kényszerítelek titeket az Úrra, hogy olvastassék fel ez a levél minden szent atyafi előtt. A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme veletek! Ámen.”

Imádkozzunk!
Mennyei édes Atyánk, olyan sok szeretetlenséget kapunk folyamatosan. Áldunk azért, hogy te kimondhatatlan szeretettel szeretsz minket. Olyan sok hamisságot, féligazságot kell hallanunk reggeltől estig, és sokszor mi is beállunk ebbe a kórusba. Magasztalunk azért, mert minden szavad igaz, minden ígéretedre emlékezel, és mindegyiket teljesíted, teljesíteni fogod.
Olyan sok veszteség ért már minket életünk útján. Áldunk azért, hogy te mindig ajándékokat kínálsz nekünk. Hadd legyen ajándék ez a ma esti csendes óra itt a színed előtt a gyülekezet közösségében. Ajándékozz meg minket mindenek felett azzal, hogy egészen személyesen megszólítasz az igén keresztül, és legyen a te igéd vigasztalás, bátorítás, kijózanítás, útmutatás, tanács, vagy törje össze a keménységünket. Végezze el bennünk a te igéd azt, amire az üdvösségünk, a boldogságunk szempontjából most a legnagyobb szükségünk van.
Mi szeretnénk úgy hallgatni az igét, mint amit te magad mondasz nekünk.
Ámen.

A végére értünk Pál apostol Thesszalonikába írott első levelének, és itt a végén az apostol mindannak, amit előzőleg elmondott, levonja a következtetését, és egészen gyakorlati kérdésekről ír a gyülekezetnek. Itt teszi fontos kérdéssé a számukra azt, hogy milyen mélyre engedték magukban Isten igéjét. Mennyire látszik meg rajtuk az, hogy többet tudnak a valóságról, mint azok, akik nem ismerik Jézus Krisztust. Hogy az ő horizontjuk összehasonlíthatatlanul tágasabb. Hogy ők nemcsak a valóság egy töredékén, a láthatókon tájékozódnak, hanem ismerik a valóság másik nagy szektorát: a láthatatlanokat is. A szellemi valóságokat, legfőképpen magát Istent, aki maga is Lélek.
Azzal kezdődött a levél, hogy befogadtátok az Isten igéjét, aztán a második fejezetben azt olvastuk: az az ige, amit ti Isten szavaként vettetek komolyan, munkálkodik is bennetek, kifejti a hatását bennetek. A végén most azt kérdezi: mennyiben látszik ez meg rajtatok, illetve arra bátorítja őket, hogy látszódjék meg rajtuk.
Isten befogadott igéjének az intenzitását és az extenzitását fejtegeti itt Pál apostol. Milyen mélyre hatolt bennük az az ige, és mennyire érinti az életük különböző területeit. Áthatja-e az egészet? Mert nincs olyan, hogy valaki vasárnap keresztyén, hétfőtől szombatig meg - micsoda ...? Mit kell itt mondani? Vagy mindig keresztyén, vagy soha nem az. Keresztyén, azt jelenti: krisztusi, Krisztushoz hasonló. Vagy meglátszik rajta, hogy kihez tartozik, ki az abszolút tekintély a számára, kit szeretne képviselni mások előtt és a Tőle kapott ajándékokat továbbadni másoknak, vagy pedig ezt nem lehet időnként mímelni. Vagy áthatja a szentség az ember egész életét, vagy nem szent az élete.
Ezért mondja ebben a befejező himnuszban: „Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől, és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg Jézus Krisztus eljövetelére.” Isten minket mindenestől meg akar tisztítani, és mindenestől meg akar áldani. És egész valónkat be akarja tölteni önmagával.
A levélnek ez az utolsó szakasza tehát erről, szól és erre hívogat minket Isten. Ezt a lehetőséget kínálja fel, és egyben erre a feladatra bátorít, hogy a mi egész valónkat szolgáltassuk ki Őneki. Mindaz, ami Istenből árad, az Ő igéje, az Ő megigazító kegyelme, az Ő érthetetlen nagy szeretete, minden, minden egészen hasson át minket. Ne csak egy kicsi sarkot akarjunk biztosítani Őneki, és az életünk többi területe felett megőrizni magunknak az uralmat. Vagy mindenestől kiszolgáltatjuk magunkat neki, és akkor csodák történnek, akkor Ő átalakít, megtisztít, az örök életre alkalmassá tesz, és már itt is használ mások javára,- vagy pedig sose fogjuk megismerni a vele való közösségnek az erejét, azt a tartást, amit Ő éppen a terhek alatt, a nehéz időkben ad. Azt a békességet, amiről Jézus azt mondta, hogy én nem úgy adom nektek, mint ahogy a világ adja, ez egészen más. Azt az örömöt, amire azt mondta: az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen minden körülmények között. Soha nem fogja megismerni az ember, ha nem nyitja ki magát egészen Isten előtt. Itt vagyok, Uram, köszönöm, hogy így, ahogy vagyok, elfogadsz. Csinálj velem, amit akarsz. Teremts rendet a fejemben, a szívemben, az asztalomon, az életemben, a gazdálkodásomban, a terveimben. Mostantól kezdve az legyen, amit te akarsz.
Ekkor kezdődnek a csodák, és ezek után valósulhat meg az, amit itt az apostol ír a gyülekezetnek, és ami enélkül csak illúzió, vagy az ember nyugodtan legyinthet rá és azt mondja: úgysem lehet ezt megvalósítani, elképzelhetetlen ez mint program, hogy: mindenkor ö-rüljetek, szüntelen imádkozzatok, minden helyzetben hálákat adjatok. Ez csak így valósítható meg, de így megvalósítható.
Azt kérdezi tehát az apostol: nagyszerű, thesszalonikaiak, hogy az Isten igéje eljutott hozzátok, nagyon jól tettétek, hogy azt befogadtátok és kezditek hozzáigazítani az életeteket, ugye már is látjátok, milyen hatóerő az, hogyan alakul át a gondolkozásotok, a jellemetek, az egymással való kapcsolatotok. Nos, most az a feladat, hogy egészen mélyre hatoljon és átitassa az életeteket, és kiterjedjen az élet minden területére. Igazán intenzíven hasson, és teljes extenzitásban áthassa az életeteket.
Valahogy úgy van ez, mint az esővel is. Ilyen nagy szárazság után, mint ami itt évek óta nyaranta volt, egy-egy kis permet nem használ a gyökereknek. Sok városi ember azt gondolja, hogy ha az aszfalt nedves lett, akkor az már eső volt. Az egy kis harmat volt, ami a port sem mosta ki a levelek pórusaiból. Ahhoz, hogy a gyökerekig jusson, többnapos áztató, nyugodt, lassú eső kell, aminek le kell szivárogni oda két-három méter mélységbe, és az aztán majd meglátszik a fákon, ha gyümölcsfákról van szó, akkor a gyümölcsben is.
Nos, sokszor mi csak megpermetezgetjük az életünket az Igével. Egy-egy karácsonyi prédikáció, egy-egy születésnapon elővett és felolvasott zsoltártöredék ilyen permet. Ige az, jó az, de az kellene, hogy folyamatosan áztassa az életünket, mi pedig akarjuk is azt, hogy mélyre menjen, csak ítélje el Isten mindazt, ami rossz az életünkben, s amit Ő elítélt, azt kivetem az életemből. Amit Ő kínál, az biztos jó, azt máris örömmel fogadom. Amit Ő tanácsol, azt kipróbálom, nem halogatom, nem futkározom utána még tanácsért, ha megértettem, mi az Ő akarata. Erre biztatja itt Pál a thesszalonikabelieket. Azt mondja: akkor lesz igazán boldog életük, és akkor lesz áldott másoknak, a gyülekezetnek az élete is.
Készülés közben újra és újra eszembe jutott az énekeskönyvünk utolsó énekének egyik sora: „Ha nem te szólsz, Uram, a szó fülig ha érhet.” És ebben benne van, hogy sokszor még a fülünkig sem ér el Isten igéje. Még itt is valami máson gondolkozunk.
Emlékszem arra, hogyan szégyelltem magam utána, amikor egy istentiszteletről úgy mentem ki, hogy fogalmam sem volt, miről volt szó. Valami teljesen betöltött, és egész végig azon gondolkoztam. Máig szégyellem magam. Lehet, hogy valami nagyon fontosat akart ott Isten mondani nekem, s lemaradtam róla. A fülig sem ér, vagy legfeljebb a fülünkig ér, és a fülünket bosszantja vagy gyönyörködteti. Vagy egy kicsit beljebb hatol, és már az értelmünkig is elér, talán még egyet is értünk vele, de ebből még mindig nem lesz életváltozás. Ha engedjük, hogy leszivárogjon mélyebb rétegekbe, a szívünket is megmozgassa, az már sokkal több. De ettől a kezünk, lábunk még mindig mozdulatlan maradhat. Az igazi az, ha az egész valónkat áthatja. Olyan szép ez a kifejezés itt: „a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek.” És: maga a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől.
Boldog ember az, aki elkezd vágyakozni erre, és engedi, hogy Isten így munkálkodjék benne. S miután itt a levél végén az apostol ezt hangsúlyossá teszi, néhány - talán mondhatnánk - érdekes, vagy különös konkrétumot említ a gazdag élet sokféle kérdéséből. Például: hogyan szoktatok viselkedni. Ha az összes többi másként csinálja, ti, ha Jézushoz tartoztok, emígy fogjátok csinálni.
Meglepett engem ma, amikor belemélyedtem ebbe a részbe, hogy mennyire más normák érvényesülnek a keresztyén gyülekezetben, mint a világban. Gondoljuk el: akkor ugyanígy, vagy még inkább érvényes volt az, hogy nagy pogány tengerben élt egy maroknyi keresztyén Thesszalonikában. (Aztán egyre többen lettek, mert mindnyájan mint egy-egy kis apostol hirdették az evangéliumot, de egyelőre még kevesen voltak.) Nagy pogány tengerben egy kis keresztyén közösség, és a legtöbb dologban másként viselkedtek és jártak el, mint a többiek. Nem azért, mert ellenkezni akartak velük, hanem mert azok a normák, amiket Jézus Krisztustól tanultak, hallottak, és ami lassan vérükké vált, egészen más magatartásra indították őket.
Néhány tényleg egészen gyakorlati dolgot említ itt az apostol. Elsorolom először az Ige alapján, aztán utána majd alkalmazzuk magunkra. Azután meg, aki jónak látja, kezdje el gyakorolni.
Az első, amit említ: hogyan viszonyulnak a feletteseikhez. A legtöbbünknek vannak feletteseink, vagy mondjuk azt: mindnyájunknak. „Kérünk titeket, testvéreim, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, és előjáróitok az Úrban, és intenek titeket; és az ő munkájukért viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel.”
A múltkor valaki azt mondta: a vezetőket szidni kell. Megkérdeztem: függetlenül attól, hogy milyenek vagy hogy viselkednek? Függetlenül attól. A vezetőket szidni kell, bírálni kell. Nem idézem most azokat a jelzőket, amikkel olykor illetni szoktuk akár a családunkban az elöljárókat, akár a munkahelyi vagy magasabb pozícióban levő elöljárókat. Illik lebecsülni, mert ha én jobban tudnám, akkor máris egy kicsit fölé kerekedtem, ágaskodtam valahogy. És itt mit mond? Azt mondja: vegyétek tudomásul, hogy ilyenek, fogadjátok el őket, vagy szenvedjétek el őket? Nem ezt mondja. Azt mondja: „Viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel. Még akkor is, ha intenek titeket.” Szegény vezetőknek ez is nehéz feladat, hogy néha inteniük kell a beosztottjaikat. Nagyon hálátlan feladat.
„Ti meg viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel.” Itt a gyülekezet vezetőire gondol az apostol, de azt hiszem, minden erőltetés nélkül átvihetjük ezt minden egyéb összefüggésre. Családon belül vonatkozik ez elsősorban a gyermekekre: viseltessetek a szüleitek iránt megkülönböztetett szeretettel. Munkahelyen belül, ahol a legtöbb beosztott okosabbnak tartja magát, mint az elöljárója, viseltessetek irántuk így. El egészen az ország vezetőiig, vagy bizonyos világszervezetek felelős vezetőiig.
Aztán kire figyelnek? A világ kikre szokott figyelni? Elsősorban a hangadókra, mert ők a leghangosabbak. Néha jobb lenne, ha elhallgatnának, de nem teszik, ezért hangadók ők, és aztán előbb-utóbb a legtöbben rájuk figyelnek oda, vagy azokra, akikre érdemes odafigyelni akármi miatt.
S mit ír Pál apostol a thesszalonikai gyülekezetnek: „Ti különösen is figyeljetek oda a legkisebbekre: a félénk szívűekre, az erőtlenekre, meg azokra, akik iránt türelmeseknek kell lennetek.” A kicsikre, akik nem hívják fel magukra a figyelmet. Akik néha a magatartásukkal is azt mondják: bocsánatot kérek, hogy vagyok. Akiket éppen ezért sok mindenki elfelejt, elhanyagol, vagy csak beléjük törli a lábát, köszörüli rajtuk a nyelvét, mertúgy sem tudnak visszaütni. Azt mondja: a gyülekezetben ez a norma: minél kisebb, annál jobban figyeljetek oda. Minél elesettebb, annál buzgóbban erősítsétek, foglalkozzatok vele. Minél több türelem kell hozzá, annál több türelemmel hordozzátok és szeressétek.
Innen már csak egy lépés a következő. Háromszor is előfordul a felolvasott részben: mindenki iránt. Mindenki. A világ hogy csinálja? Aki nekem rokonszenves. Vagy akiből valami hasznot remélek. Keresem a barátságát, mert már a számításaim készen vannak, hogy majd egyszer benyújtom a számlát. Valami szívességet teszek, mert ugye szívességet várhatunk érte, és nekem éppen tőle lesz szükségem szívességre.
Nagyon sokszor ilyen számításokra épülnek az ilyen kapcsolatok. Azt mondja Pál: a gyülekezetben nem. Ott nincs személyválogatás. Hát mit gondoltok ti -írja a Korinthusi levélben - Isten minek alapján válogatott össze titeket? Itt most a legkiválóbbak társasága van együtt? A legokosabbak ülnek itt együtt, a legszebbek, a leggazdagabbak? Nem inkább a világ elesettjeit válogatta ki Isten? - Korinthusban rengeteg rabszolga és dokkmunkás lett keresztyénné. Tehát Pál méltán mondhatta: a nincsteleneket, a semmiket, a senkiket válogatta össze Isten. Meg ott vannak köztük a gazdagabbak is, de nem ez volt a szempont. Mindegyikőtöket egyformán szeret.
Az úrvacsora egyebek között ezt is kifejezésre juttatta a gyülekezetben. Teljesen mindegy, hány éves, milyen az iskolai végzettsége, vagyonos vagy nem vagyonos. Ugyanúgy rászorul Isten kegyelmére, és egy falat kenyeret, egy korty bort kap, és átéli: Isten megbocsátott a Krisztusért. Nincs különbség. Mindenki iránt - személyválogatás nélkül. Lehet személyes rokonszenv és ellenszenv, de ez nem döntheti el azt, hogyan viszonyulok hozzá.
Aztán azt mondja: nagyon érdekes, ki hogyan reagál az őt ért sérelmekre. A legtöbbször azt mondjuk: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Ha te úgy, akkor én így, vagy még ígyebbül. És mit ír a gyülekezetről? „Vigyázzatok” - (muszáj vigyázni, mert bennünk van ez, és benne vagyunk ennek a sodrában,) azt mondja: állj! Nem ez a ti utatok. - „Senki senkinek rosszért rosszal ne fizessen, hanem mindig jóra törekedjetek mind egymás iránt, mind mindenki iránt.” Tehát a gyülekezeten belül egymás iránt, meg a gyülekezeten kívül a még nem keresztyének, a nem hívők iránt is. Nincs különbség. És ha ő rosszat tett velem, akkor tudom a kötelességemet. Akkor az a kötelességem, hogy jót tegyek vele.
Szilágyi Sándor bácsi idős lelkipásztor, aki hosszú éveket töltött nehéz börtönökben, jegyzi fel a naplójában, hogy amikor az egyik vallató tiszt különös durvasággal bánt vele és különösen ravasz kérdéseket tett fel neki, ő válaszolgatott szelíden, de az egyszer csak rámordult: „miért ilyen maga, hiszen mi ellenségek vagyunk.” Sándor bácsi azt mondta: de jó, hogy mondja, akkor tudom, mihez tartsam magam. mihez? Az én Uram azt mondta: szeressétek ellenségeteket. És ez az idős lelkész testvérünk nemcsak mondta, hanem élte is. Még abban a pokolban is.
Ez a norma érvényes a keresztyén gyülekezetben. Ha te rám kiáltasz: ellenségek vagyunk, akkor én tudom mihez tartani magam: Szeressétek ellenségeiteket! Meg van írva a Hegyi beszédben. Vajon természetessé vált-e már ez a gondolkozásunkban és magatartásunkban egyaránt?
Aztán jön ez a felsorolás, ami valóban képtelenség, ha valaki nem ismeri Jézus Krisztust: „Mindig örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben há-lákat adjatok, mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézusban tihozzátok.” - A világ azt mondja: örülök, ha van rá okom. Imádkozom, ha van rá időm, és hálát adok, ha van miért. És az apostol azt mondja: nektek mindig van okotok az örömre. Hát ki a ti örömötök forrása? Jézus Krisztus. Vele együtt élitek a mindennapjaitokat, s ezért van okotok mindig az örömre. Mellesleg ő maga írta a börtönből és betegségből a Filippi levél 4. részében: örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek; elmondja, hogy ő is ott örvendező és boldog szívvel van, noha sokféle szenvedésben van része.
A hívő ember mindig kapcsolatban van az ő Urával, és tulajdonképpen folyamatos párbeszédben él. Nem kell ahhoz külön hely, külön póz, hogy imádkozni kezdjen. A villamoson kapaszkodva is tud. Meg aztán reggel otthon, ha van nyugalom, meg este is. Mindig. Akármikor. Ez nem túlzás, hogy szüntelen imádkozzatok. Nem azt jelenti, hogy mindig imaszöveget mormolok, hanem azt jelenti, hogy mindig kapcsolatban maradok Vele. Megszólítható vagyok, bármikor mondhat nekem valamit, s tudom, hogy én is bármikor, a legképtelenebb időkben, - éjjel kettőkor, ha felébredek,- mondhatok Neki valamit, és azt Ő hallja, hiszen mi összetartozunk, és ezt nem én képzelem be magamnak. Ő mondta, és ennek a tapasztalatából élek.
Erről a nem hívő világ mit sem tud, hogy soha nem vagyok egyedül, hogy mindig hallótávon belül van az én Uram, aki azt mondta: neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Ilyen nagy barátom van, és én kellő tisztelettel, de ezzel a bizalommal szólhatok Hozzá akármikor, akármiről. Aztán legfeljebb közben, miközben mondom, derül ki, hogy most butaságot mondok, ez az, amiért nem kell tovább könyörögnöm. De kiderült, s most már tudom. S úgy derült ki, hogy mondtam Neki, s Ő nem sértődött meg, nem nevet ki, nem gúnyol ki, ellenben sokszor többet ad, mint amennyit kértem.
Végül utal még az apostol a különbségek között arra, hogy milyen távlatban gondolkozik a keresztyén gyülekezet, a hívő ember. Milyen távlatai vannak a világnak? Azt mondja a világ: valahogy csak kihúzzuk a télig, valahogy kihúzzuk a nyugdíjig, vagy kibírjuk a halálig, vagy kibírjuk egy másik ember haláláig. S mit mond itt az apostol? Azt mondja: „Mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére.”
Nem ilyen szűk a horizont, hanem a végtelenbe nyúlik, és az időn túl pontos, határozott, Isten által megígért esemény van. Jézus dicsőséges második eljövetele, és a hívő ember felelősségének ez az alapja. Egyebek között azért is vagyok most becsületes, mert ott el kell számolnom, s ez nem félelemmel tölt el, hanem az a helyzet, amit Jézus több példázatban mond, hogy a hívő boldog örömmel készül erre a találkozásra, mint ahogy a menyasszony várja az esküvője napját, amikor a vőlegényével egybekelhet. De felelőssé teszi a hívőt ez a találkozás. És ez a reménységének az alapja is. Sok mindent megtehetnek velem: megalázhatnak, kisemmizhetnek, fenyegethetnek, de én túllátok mindezen, s látom az út végén ezt a nagy találkozást, ami egy új kezdetet is jelent. Egy új nagy eseménysornak a kezdetét. Éppen ezért ez a békességnek a biztosítéka is. Nem kell aggódnom. Sok baj történhet itt, mint ahogy Arany János versében van: a folyó szélén néha a holt víz kanyarul hátra, de az egésznek az iránya mégis csak az, hogy előrehalad. Sok minden mintha az Isten akaratát keresztezné, ellenkezne vele, mintha a gonoszság diadalmaskodna - sokszor diadalmaskodik is,- de a hívő tudja, hogy a végső diadal az Isten szeretetéé, az igazságé: Jézus Krisztusé.
Ezért tud aztán másként viszonyulni a kicsikhez is, a feletteseihez is, az ellenségéhez is, önmagához is, mert Jézus Krisztussal rendeződött a kapcsolata.
Hogy vagyunk mi ezzel? Nem akarom most részletezni, és újra elsorolni, hogy melyik viszonyulásban mi jellemez minket, csupán a kérdéseket ismétlem meg: vajon a vezetőinkkel, a feletteseinkkel szemben hogyan viselkedünk? A kicsikre hogyan gondolunk, a családban elkezdve már, aki éppen erőtelen, a család öregjeire és a gyerekekre? Mennyi visszaélés, szeretetlenség terhel minket? Hogyan gondolkozunk a rosszakaróinkról? Tudjuk-e a kötelességünket: szeressétek ellenségeiteket? Helyén van-e az életünkben az: mindenki iránt. Olyan sok mindenki iránt teljesen közömbösek vagyunk. Elég a magunk terhe, az is fáraszt. Most még mindenkinek a gondját, baját vegyem magamra? Mindenkiét nem kell, csak személyválogatás nélkül azokét, akiknek a gondjáról-bajáról tudunk, és akiknek a gondján-baján könnyíthetnénk.
És van-e nekünk már Jézus Krisztussal ilyen természetes, meghitt, mély kapcsolatunk, amelyikből fakad ez, hogy tényleg ott van az öröm a szívünkben akkor is, amikor felmérgesítettek? Valóban jellemző-e az, hogy minden helyzetben tudunk hálát adni? Jellemez-e az imádságos párbeszéd folyamatosan? Jellemez-e, hogy a prófétálást, vagyis az igehirdetést nem vetjük meg, hanem Isten szavaként fogadjuk, és aztán engedjük, hogy áthassa a mi egész valónkat?
Isten segítsen minket, hogy ez valóság legyen mindnyájunk életében!

Imádkozzunk!
Köszönjük, Urunk, hogy te nemcsak az életünk felszínét akarod szebbé tenni, hanem az egész életünket akarod mássá tenni. És köszönjük, hogy nemcsak itt-ott akarsz igazítani azon a sok rendellenességen és rendetlenségen, ami bennünk van, hanem beleigazodhatunk az örök rendbe, amit a Te igédből megtanulhatunk.
Áldunk, Jézus Krisztus, hogy pontosan azért jöttél, hogy a félelmes szívünket megbátorítsd, a szomorúságban megvigasztalj, a bűneinket megbocsásd, és megszentelj minket mindenestől.
Bátoríts minket, hogy így nyissuk ki magunkat előtted. Kérünk: jöjj be az életünkbe, és ha elkezdted a munkádat, folytasd és fejezd be kegyelmesen. S ha még nem kezdted el, láss munkához. Nem akarunk téged akadályozni, formálj át minket, hogy tudjunk minden körülmények között örvendezni, másokat is felvidítani. Hogy tudjunk ilyen természetes bizalommal, gyermeki hittel imádkozni, hogy bővölködjünk a hálaadásban, és a te igéd egészen hassa át az életünket.
Ámen.