NAGYKORÚSÁG

1994. május 15, vasárnap

Alapige

„És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől Őhozzá, Aki a fej, a Krisztus. Az egész test pedig az Ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egye rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.” „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, mivel eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.”

Imádkozzunk!
Mennyei édesatyánk, köszönjük az elmúlt hét sok ajándékát, és bocsánatot kérünk Tőled azért, hogy még mindig úgy megyünk el ajándékaid mellett, hogy észre sem vesszük azokat. Természetesnek tartjuk, hogy annak ellenére szeretsz minket, hogy ilyenek vagyunk.
Bocsásd meg, ha magunknak akarjuk megtartani azt is, amit másoknak kellene továbbadnunk. Bocsásd meg, ha sokkal több a követelőzés, elégedetlenkedés az ajkukon, mint a hálaadás és a dicséretmondás.
Kérünk Téged, nyisd ki a szemünket, hogy észre vegyük azt a sok jót, amit adsz nekünk, és adjál nekünk igazi hitet, hogy Téged is, Aki még a próbákkal is a javunk akarod és a rosszból is jót tudsz kihozni.
Köszönjük, hogy itt lehetünk most Előtted. Olyan nagy csoda az Urunk, hogy ennyire szeretsz minket, hogy hallhatunk a Te mentő szeretetedről mielőtt még utolsót dobban a szívünk, és nem lesz több lehetőségünk arra, hogy megragadjuk a Te kezedet és belépjünk azon az ajtón, amit kinyitottál előttünk az életre, a Veled való közösségre.
Láttasd meg velünk most ezt a nyitott ajtót, és indíts minket Szentlelkeddel, hogy ne magunk akarjuk hordozni azt, ami alatt csak összeroskadni lehet, hogy eljussunk annak a felismerésére, hogy Nálad nélkül semmit sem cselekedhetünk. De hadd tudjuk majd boldog bizonyossággal elmondani, hogy az én Istenemmel kőfalon is átugrom.
Kérünk Téged, szólj hozzánk, és tedd a mi szívünket fogékonnyá, nyitottá. Ronts le bennünk minden felesleges ellenállást, Veled való vitatkozást. Te vagy az egyetlen, Aki érdek nélkül mindig a javunkat akarod, és mégis olyan sokat vitázunk Veled.
Szeretnénk most elcsendesedni és kérni, hogy Te beszélj! Szeretnénk leborulni a lábaidhoz és várni azt, amit Te adsz ajándékba. Köszönjük, hogy ajándékozó Isten vagy. Jézus nevében kérünk, áldj meg minket jobban mint ahogy azt elképzelni tudjuk. Ámen.
Ámen.

A múlt héten elballagtak negyedikeseink és holnap megkezdődnek az érettségi vizsgák. A ballagáson könnyes szemű anyukák és mosolyogni próbáló apukák elmélkedtek arról, hogy milyen szép nagy lány, és milyen embernyi fiatalember cseperedett a picikéből. Amikor tegnap a Baár-Madas Gimnázium végzős tanulói bevonultak ide istentiszteletükre, azon gondolkoztam, hogy megnőni még csak megnövünk a legtöbben, az idő is elszáll felettünk, de vajon érettek leszünk-e valójában? Ha lenne lelki érettségi vizsga is, hányan állnánk meg azon?
Azért is hagytuk fenn a tegnapi díszítést, hogy emlékeztessen minket arra, hogy Isten időnként minket is vizsgáztat. Nem árt tükörbe néznünk, magunknak is tudatosítanunk, hogy nem éktelenkednek-e ott a kiskorúságnak a jegyei rajtunk? Valóban érettek vagyunk mi?
Szép ez a mondás, amit itt virágokból kiraktak a gyerekek, meg tanáraik. Szenczi Molnár Albert írta ezt, amikor a zsoltárfordítást befejezte, a munkája végére: Laus viventi Deo — ez a Baár-Madas jelszava: Dicsőség az élő Istennek. De most ezen túl emlékeztessen minket ez az alkalom arra, hogy izgulunk itt az érettségizők sikeréért. De vajon a lelki érettség tekintetében hogyan állunk mi?
Isten Igéje nagyon fontosnak tartja, hogy mindannyian lelkileg érett, kiforrott felnőttekké váljunk. Kiskorú, éretlen emberekkel nem lehet sem országot, sem jövőt építeni, de a kiskorú keresztyének alkalmatlanok az Isten országának az építésére is. Egyszerűen használhatatlanok mások javára. Életkérdés az, hogy ne maradjunk lelkileg éretlenek.
Min lehet lemérni, hogy valaki kiskorú-e még, vagy már érett? Az a két Ige, amit most hallottunk, nagyon világosan felsorolja ennek az ismérveit. Nem tudom, emlékszik-e még valaki arra, hogy tavaly ilyenkor az először felolvasott Igéről volt szó, most Isten kegyelmét kérve próbáljuk kibontani, és megérteni ezt a másodikat.
Mielőtt megpróbálom egyszerűen leolvasni a most hallott Igéről a lelki nagykorúság jegyeit, hadd mondjak két példát arra, hogy egészen egyszerűvé váljék ez a kérdés: mire is gondoljunk lelki kis-, illetve nagykorúságon?
Abban az időben, amikor még nem volt ilyen könnyű Nyugatra utazni, egy iskolai diákcsoportot kivittek tanulmányútra. Mindenki kuporgatta már itthon a kis valutácskáit, meg beváltotta, amit lehetett, hogy majd ott kinn, mit vesz belőle. Roppant jellemző volt, hogy melyik diák mire költötte el. Tanulmányt kellett volna róla írni.
Voltak közel húsz éves gyerekek, felnőttek — hogy mondja az ember, — akik elköltötték azt a kicsi pénzt mindenféle csecsebecsékre. Olyasmikre, amiket, vagy amikhez nagyon hasonlót itthon is lehetett volna venni, és amiknek nem sokáig veszi hasznát az ember, vagy gyakorlatilag semmi hasznát nem veszi. Volt egy fiú, aki tudta mit akar venni. A későbbi munkájára, hivatására gondolva feltétlenül szeretett volna megvenni egy olyan könyvet, amit csak ott kinn lehetett akkor kapni, és amire neki gyakorlatilag egész életében szüksége lesz. Szépen utánajárt, mindenkitől eziránt érdeklődött. Megtalálta és az utolsó fillérig erre költötte a pénzét.
Melyik a kiskorú és melyik a nagykorú gondolkozású ember?
Az-e, aki megvesz mindent, ami csillog, vagy az, aki tudja mit akar? Aki sok mindenről, vagy minden egyébről lemond egy valamiért, ami neki fontos, amit használni akar mások javára is.
A másik személyes emlékem. Amikor az első gyülekezetbe kihelyeztek segédlelkésznek és legelőször vasárnap kellett prédikálni, rettenetesen izgultam. Volt ott egy másik segédlelkész is, és volt egy aranyos, kedves főnökünk. A segédlelkész kolléga jött-ment körülöttem az istentisztelet előtt és egyfolytában magyarázott: ez nagyon kritikus gyü-lekezet ám, itt vigyázni kell minden szóra! Jól meggondoltam-e mit fogok mondani? Kértem, hagyjon békén, már csak néhány perc választ el az istentisztelet kezdetétől, szeretném még egyszer átgondolni mit mondok. De nem lehetett leállítani, a végén már teljesen oda nem tartozó dolgokat is mondta, mondta, mondta.
Eltelt néhány hónap, eljött a karácsony, s karácsony másnapjára engem osztottak be. Akkor is nagyon féltem. Látta a főnököm mennyire izgulok és roppant tapintatosan mindenkit magához hívott, aki ott velem akart beszélni az istentisztelet kezdete előtti percekben. Presbitereket, gyülekezeti tagokat is szépen távol tartotta tőlem és hagyta, hogy egy sarokban még átnézzem a mondanivalómat. Aztán harangozás előtt egy perccel odajött és csakúgy, mintha mellesleg közölne valamit, mondta: tudod, azért szeretem nagyon ezeket az ünnep másnapi istentiszteleteket, mert ezek olyan családiasak. Itt már kevesebben is vagyunk, azok jönnek el, akik a legtöbbet imádkoznak értünk. A múltkor arra gondoltam, ha hirtelen elveszíteném a fonalat és nem tudnám folytatni, elkezdhetnénk beszélgetni. Olyan ez, mint egy házi istentisztelet.
Mintha egy nyugtató injekciót adtak volna, kiment belőlem egy csomó feles feszültség. Most nem nagy produkcióra készülünk, olyan ez, mint egy házi istentisztelet. Ha véletlenül nem tudnám folytatni, elkezdünk beszélgetni.
Számomra azóta is a jellegzetesen kiskorú ember képe az a fiatal kolléga, aki mondja, mondja a magáét, fogalma sincs, hogy a másiknak most mire lenne szüksége, mi jó, mi kellemetlen neki. Neki az jut eszébe, és szövegel egyfolytában.
A nagykorú ember az, aki a főnök volt akkor. Aki egy pillanat alatt felméri mi a helyzet, tudja mire van szüksége a másiknak, észrevétlenül azt nyújtja neki egy magasabb ügy érdekében. Nemcsak az ő érdekében, abban is. De, hogy nyugodt legyen és most ne úgy menjen fel a szószékre, hogy összeverődnek a térdei, meg remeg a hangja, ahhoz ezt kell most adni neki. Mert egy fontosabb ügy van előtte, annak az istentiszteletnek, az evangélium ügyének, a résztvevők lelki ügyének az ügye. Mindez talán nem tudatosan abban a pillanatban, de már nagykorúvá lett lelkileg és úgy viselkedik adott esetben, szinte gondolkozás nélkül is, ahogy nagykorú ember viselkedik.
Ijesztő testvérek, hogy a lelki kiskorúságnak milyen sok tünetével kell nap mint nap találkozni olyanoknál is, akik egyébként több diplomás emberek, meg évtizedek tapasztalatai lehetnének már a hátuk mögött, és olyan éretlenül viselkednek bizonyos helyzetekben, hogy az kétségbeejtő. És ezzel nagyon sokat ártanak másoknak is, Istennek is, a maguk hitelének is.
Nos, mit mond a felolvasott Ige arról, hogy mi a kiskorúság és a nagykorúság közti különbség? Négy ilyet szeretnék említeni egyszerűen sorba haladva az Igén és leolvasva, ami ebben benne van.
Azzal kezdi a levél szerzője, hogy „Nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, mivel hogy eltompult a hallásotok.” Károli így fordítja ezt: „Restek lettetek a hallásra.” Eltompult a hallásotok. A lelkileg kiskorú ember egyik jellemvonása az, hogy nehezen hall. Könnyen beszél — mondja a magáét örökké, kell, nem kell, szükséges, nem szükséges, mondja, de nehezen hall. A másikra való odafigyelés, a gondolkozva hallgatás szinte ismeretlen számára.
Ezzel nagyon meg tudjuk nehezíteni, meg károsítani is egymást. Tele van a lelkileg kiskorú ember önmagával és ezért nem fér bele más. Sem információk, sem a másiknak a terhe, vagy egyáltalán a másik helyzetébe nem is akarja beleélni magát. Eszébe sem jut. Annyira kiskorú, hogy észre sem veszi milyen kiskorú. Fel sem tűnnek neki azok a kóros jegyek, amik erről árulkodnak. Mondja a magáét mint egy síró csecsemő.
Egyszer keresztelő volt itt, és az előfordul olykor, hogy valamelyik kisbaba elkezd sírni. Ez magától értetődik. Az azonban, ami ezt a sírást kísérte, az számomra új volt. A keresztmama hangosan elkezdte nyugtatni: ne sírjál, látod, hogy nincs ok a sírásra, na miért sírsz? Ebből a picike leginkább csak azt érezte: valami feszültség van. Ez a feszültség áradt a keresztmamából, akin lehetett érezni, hogy szégyennek tartja, hogy az ő karján sír egy gyerek. Ezzel kompromittálja őt. Ezzel az indulattal mondogatta ezt neki, teljesen hiába, mert egy néhány hónapossal még nem lehet beszélni.
És ha most nem sértődtök meg, hadd kérdezzem meg: és veletek lehet? Velünk lehet beszélni? Csakugyan odafigyelünk mi egymásra? Mindig az a fontosabb nekünk, amit ő akar mondani, vagy alig hogy elkezdte, már ami reflexiónk. Szavába is vágunk. Hát az csak fontosabb, amit én akarok mondani, mint amit ő. Még nem is tudom mi a problémája, már hozzászólok. Hányszor lehet ezt hallani? Értjük pontosan mire gondol a másik, mielőtt hozzászólunk az ügyéhez?
Hányszor van az megbeszéléseken, hogy rengeteg idő elmegy azzal, hogy miután a szavába vágott, elmondta a magáét, kiderült nem arra a válasz, és nem ahhoz illik, amit ő mondott, mert még nem is tudjuk mit akart mondani, akkor újra elkezdi, és talán akkor engedik végigmondani. Akkor egyeztetni kell a szempontokat, békíteni az egymással szembe kerülőket, ahelyett, hogy egyszer higgadtan végighallgattuk volna mit akar mondani.
A lelkileg kiskorú ember beszél amit tud. A lelkileg érett ember tudja, hogy mit beszél. Ránk mi jellemző?
Nagyon sokszor mi is mondjuk a magunkét és nem azt, amire ott szükség van. És ez ugyanígy jelentkezik akkor is, amikor Istenre kellene hallgatnunk. A lelkileg kiskorú embernek az is nehezére esik, hogy hallgassa és megértse Istent. Ha nem, legjobb esetben mondja a magáét.
Gyakran előfordul, hogy valakinek a vallásosságát igazolandó mondják az ismerősei: de ő szokott imádkozni. Az a tapasztalatom, hogy először is ez a legtöbb esetben nem felel meg a valóságnak. Nem szokott imádkozni. De még ha szokott is ... most ez olyan sokat jelent? És szokott-e Istenre hallgatni? Vagy csak monologizál? Azért van Isten, hogy őt meghallgassa és teljesítse a kívánságait? Ilyen Isten nincs! Az élő Isten nem ilyen. Az Ő szentsége és irántunk való szeretete ezt nem tőri!
Jól néznénk ki, ha Ő mindig azt tenné velünk, amit mi óhajtunk! Annyi ostobaságot is kérünk magunknak. Az Ő szeretete sokkal nagyobb annál és megvéd attól, hogy kívánságaink teljesüljenek.
Akinek nem vált természetessé, hogy előbb figyelek: Uram, mit akarsz Te velem? Aztán majd elmondom, ami a szívemben van. De lehet, hogy akkor már nem is fogom elmondani, mert többet értek a valóságból, mint ha Őt nem kérdeztem volna. A lelkileg kiskorú ember Istenre sem figyel igazán.
Egyszer tanúja voltam egy családi jelenetnek. Hazajött az apuka és ragyogó arccal újságolta a gyerekeknek: gyerekek, a holnapi kirándulásunk elmarad, mert ... tovább nem tudta mondani, mert olyan hisztériát csapott az egyik lánya, hogy egyszerűen nem lehetett hallani az apuka szavát. Bömbölt, üvöltözött... rettenetes volt! Amikor nagy nehezen lecsillapodott és apuka befejezhette a mondatot, akkor kiderült, azért nem lesz kirándulás holnap, mert váratlanul teljesül ennek a hisztisnek a hónapok óta dédelgetett álma. Ugyanis valami távoli rokon valami csodaautón holnap megérkezik és valami csodahelyre elviszi a gyerekeket. Erről ábrándoztak hónapok óta. Most ez teljesedik. Na de ha nem hallgatja végig a mondatot? Kár volt a hisztiért. Nem kellett volna üvöltözni, ha befejezheti a másik, s aztán ahhoz szólok hozzá.
Arra gondoltam, miközben ez a jelenet lejátszódott, hogy vajon nem vagyok én is ilyen sokszor? Isten mondani akar nekem valamit, én az elején kétségbeesem, vagy felháborodom, és ezért sosem értem meg mit akart velem. Azt mondja: ebből a külföldi útból most nem lesz semmi. S jön az elkeseredés. Na de a folytatás még hátra van. Azért, mert ... mert valami jobbat készített el nekünk. Ezt már meg sem hallgatjuk.
Ebből a házasságból most nem lesz semmi. Felháborodás. Na de várd ki a végét! Ő valami jobbat, a jót készítette el. Ebből az üzletből most nem lesz semmi. Na de már gondolatban elköltöttük azt a nyereséget, ami ennek kapcsán ütötte volna a markunkat. Na de Isten meg akar óvni valamitől, azért nem engedi meg, és elkészített valami tisztát és jobbat. De ha nem figyelünk oda ... mint a kiskorú ember, akkor nem lehet velünk beszélni.
Nos, ez az első, amit itt az Ige említ. A lelkileg kiskorú nehezen hall és könnyen beszél, az érett korú ember tud hallgatni, meghallgatni, végighallgatni, figyelni, gondolkozni, s esetleg, ha szükség van valamire, akkor megszólalni.
A második, amit olvastunk: „Ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lenne, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire” — vagyis azt írja itt a levél szerzője az olvasóknak: emberek, ti annyi prédikációt hallottatok már, Isten oly sok csodáját láthattátok, olyan sok ajándékot kaptatok Tőle, itt az ideje, hogy adjátok tovább másoknak. Most már kellene, hogy legyen mondanivalótok. Titeket Isten Lelke megvigasztalt, körülöttetek élnek vigasztalásra szoruló emberek, akiken nem segít az, hogy fogadja őszinte részvétem. Ez nem vigasztalás, ezek vigasztaló szavak, de nekik vigasztalásra lenne szükségük. Reménységre, perspektívára ...
Nincs semmi mondanivalótok a számukra? Ami rajtatok segített ... Nem gondoljátok, hogy az segítene nekik is? Nem merítek vagy nem tudjátok elmondani? Vagy mi az oka annak, hogy nektek már rég tovább kellene adni másoknak azt, amit kaptatok Istentől, és erre újra és újra ott nyűglődtök és nyafogtok: kérek még! Ez a lelki kiskorúság. Nekem kellene már útba igazítanom mást, és ehelyett én is eltévedtem. Vagy állok egy helyben és nézem, hogy mások eltévednek. Nekem kellett volna megszólalnom abban a kritikus pillanatban — és ez megelőzött volna valami nagy bajt, és hallgattam. Pedig talán még eszembe is jutott mit kellett volna mondani. A kiskorú embert ez jellemzi. Nem járatos az igazság igéjében — mondja itt később az evangélista.
Hadd kérdezzem ezt is egészen személyesen, kérve, hogy ne sértődjetek meg, hanem ismerjünk magunkra, ha rólunk szól az Ige: gondot okozunk másoknak, vagy hordozzuk másoknak a gondját? A kiskorú ember gondot okoz, és egy ideig ez természetes. Csak azt mondja: itt már ki kellene nőni. Ennyi idő múltán nektek már mások gondját kellene hordoznotok és megint ti okoztok gondot.
Hadd kérdezzem így: teher vagy te itt a gyülekezetben vagy teherhordó? Kinek a terhét hordozzuk itt a gyülekezetben? Úgy jövünk-e ide mindig, mint akik csak várnak, vagy úgy jöttünk ide ma is, mint akik hoztunk valakit ide, és már tegnap imádkoztunk azért, hogy eljöjjön és izgultunk, hogy a találkahelyen találkozzunk, és most is imádkozunk, hogy megszólítsa őt Isten és adjonneki új életet és megoldást, mint ahogy nekünk adott. Ez jellemző? Ki van itt, akit így, ilyen céllal hoztunk ide? Csak fogyasztunk még mindig lelkileg vagy már termelünk is? értékeket tudunk létrehozni, amik mások életét gazdagítják. Minden hivalkodás nélkül, egészen természetesen, mivel hogy ez lenne a természetes a nagykorúság idején, amikor nem én cumizok, hanem én cumiztatok mást. Amikor már nem én bömbölök: kérek, adjanak szeretet, megértést, elismerést, hanem én adok másoknak szeretetet, elismerést, bátorítást. Mindenkinek azt, amire szüksége van, mert felnőtté lettem lelkileg. A kiskorúság vagy a nagykorúság ismérveit vesszük észre magunkon? Aztán így folytatja harmadikként: „mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú.” A tej, a könnyen emészthető, rágást nem igénylő lelki táplálék. A kemény eledel az, amivel már meg kell küzdeni. Meg kell rágni, emészteni, nehezebb lenyelni is. Nem megy le olyan könnyen, mint egy korty tejecske. A tej az az evangélium, amelyik arról szól mit tett Isten értünk, a kemény eledel az az evangélium, amelyik arról szól mit vár Isten tőlünk.
Sokan vannak, akik mindig csak az elsőt szeretik hallani. Kell arról beszélni 30 évesen is 80 évesen is. Egész életünkben szükségünk van a tejre. Na de kell mellé még valami, hogy bírja az ember a munkát. Kell a kemény eledel is. Kell arról nekünk újra és újra hallanunk és újra és újra örülnünk annak, hogy Isten így ahogy vagyok szeret, elfogadott, terve van velem. Jóságos az Úr, na de egyszer csak megszólal a jóságos Úr és azt mondja: most pedig menj el, és ezt mondd el másoknak is. De Uram, annak! Ki fog nevetni, nem fogja megérteni. Egyébként is olyan cinikus. De ahhoz küld az Úr. Megyek vagy nem? Lehet küldeni vagy nem, lehet velem beszélnie vagy nem? Kész vagyok továbbadni amit én is úgy kaptam, vagy nem? Szeretem őt és adom neki azt, ami rajtam is segített, vagy bevallom: nem szeretem őt. Gyerek maradok a hitben vagy felnőtté váltam?
A tejnek itala az, hogy Krisztus meghalt értünk, a kemény eledel az, hogy Krisztus élni akar bennünk, és ez csak olyan áron történik, hogy nekünk félre kell állnunk. A magunk régi természete tűnjön el, hogy érvényesülhessen bennünk Jézus Krisztus áldott természete. Ez azzal kezdődik, hogy előbb megértem, hogy meghalt értem. Szeretett engem és önmagát adta érettem, de azzal folytatódik — ha növekedni akarok — hogy akkor éljen bennem is, és tudjam Őt vinni másokhoz. Másokat meg vezetni Őhozzá. Tejnek itala és kemény eledel.
Végül azt olvastuk az Igében: „A nagykorúaknak kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” A diakrizis — görög — szó fordul itt elő a Biblia eredeti szövegében. Amikor valakinek van ítélőképessége. Amikor tájékozódik azt mondja ez igaz, ez hamisítvány. Amikor odafigyel azt mondja: ez megfelel Isten akaratának, ez idegen attól. Tehát ezt fogom csinálni, ezt meg nem fogom csinálni. De mindenki erre akar rábeszélni. Ahogy mondani szokták: mindenki ezt csinálja. Sajnálom, én akkor is ehhez tartom magam. Az érett embernek van lelki stabilitása. Tudja magát mihez tartani, mert tudja magát Kihez tartani.
Olvastuk az Efézusi levélben ezt a mondatot: „hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától”. Hanem mit csináljunk, folytatja: „hanem az igazsághoz ragaszkodjunk és növekedjünk fel mindenestől Őhozzá, Aki a fej, a Krisztushoz.” Megismertem az igazságot, ragaszkodom az igazsághoz, és miközben engem is tépáznak különféle szellemi szelek, és próbálnak ide-oda hányni-vetni, velem nem bírnak, mert ragaszkodom az igazsághoz, Aki maga Krisztus.
Testvérek, nagyon viharos időket élünk. Mindenkit sodornak ezek a habok, de különösen sok áldozatot szednek a fiatalok közül. Hétről-hétre látnunk kell, hogy ez egyre nehezebb lelkigondozói és pásztori feladat. Egyre nagyobb a világnak a kínálata a különböző vallások, eszmerendszerek, tanítások mindig azt kínálják, ami kelendő, mindenki el akarja adni a portékáját, és így van szó szerint, ahogy itt olvastuk: ide-oda sodródnak emberek, aztán utólag kapkodnak. Egy-egy külföldi útról hazatérve olyan lelki fertőzéseket hoznak magukkal fiataljaink, hogy alig győzzük kikezelni őket, ha még kezelhetők, mert nem minden esetben lehet már a betegség előrehaladott volta miatt a lelki gyógyuláshoz elsegíteni. És mi oda sem figyelünk erre. Sőt azt mondjuk, hogy az a modern, aki maga dönti el, hogy valami jó vagy rossz. Nekem ne mondja meg senki! Én nagykorú ember vagyok — ez a mániája a XX. századi embernek, hogy ő nagykorú. És akkor sorozatosan történnek olyan tragédiák, amilyenre gyerekkoromból nagyon sokra emlékszem.
Egy osztálytársam, meg egy iskolatársamnak a temetésén is ott kellett lennünk, és soksok félkezű és csonkolt, meg megvakult fiú volt a baráti körömben tizenévesen, mert a háború utáni években nagyon gyakori volt, hogy találtak egy kézigránátot és megvizsgálták. Mondták a szülők, meg a tanítók, hogy nem, és miért nem, de majd ő rájön. S hát ha nem az ő kezében fog felrobbanni. Hát ha ez, ami az ő kezébe került, nem fog felrobbanni. És így tovább ... Jöttek ugyanazok az okoskodások, amiket szellemi szinten ma is lehet hallani. És felrobbantak a kézigránátok és mentünk a temetésre, meg attól kezdve látogattuk a beteg és megnyomorodott testű osztálytársunkat.
És ugyanez történik szellemiekben. Ahelyett, hogy ragaszkodnánk Jézushoz, ahelyett, hogy engednénk, hogy gyakorlás közben kifejlődjenek az érzékszerveink a jó és rossz között való különbségtételre, s mindarra ami Jézustól való azt mondanánk, hogy ez jó, ezt kérem, az összes többire azt mondanánk: ez nem jó, ezt nem kérem, ehelyett kísérletezgetni kezdünk és jön belőle sok lelki sérülés és nyomorúság. Az érett ember nem szórakozik a kézigránátokkal. A gyerekekre jellemző ez.
Ezt a négy ismérvet hozza elénk Isten Igéje. A kiskorú nem tud hallani, ő csak beszél, mondja a magáét. A nagykorú embernek van füle az odafigyelésre, és ha megszólal, akkor mond is valamit. Mégpedig azt, amire ott van szükség. A kiskorú mindig csak kapni akar, követel, minden kevés neki, a nagykorú megtanul továbbadni, vagy megtanulja akár az utolsót is odaadni a másiknak, ha annak arra van szüksége. A lelkileg kiskorú ember tejet követel és képtelen a kemény eledelt megemészteni, a lelkileg érett ember a keményebb Igét is befogadja. Isten ítéletes szavait, a próbatételeket, a nehéz embereket, a kényes feladatokat is, ha azt Istentől kapja. És eközben erősödik. Minél nehezebb feladatot végez el engedelmességből, annál több erőt ad neki Isten a következő még nehezebb feladathoz, és annál használhatóbb lesz Isten kezében. A lelkileg éretlen ember sodródik ide-oda, ahova a szél fújja, vagy ahova az emberek ravaszsága vonzza, a lelkileg érett ember ragaszkodik valamihez, ami, Aki neki az igazság: Jézushoz, és nem lehet onnan elsodorni.
Olyan szépen írja az Efézusi levélben Pál: Jézushoz növekedjünk fel. Amikor lelki érettkorúságról van szó, végső soron erről van szó: Jézushoz kell nekünk egyre inkább hasonlítanunk. Ő volt az a tökéletes, lelkileg érett, nagykorú, Aki nemcsak azért volt az, mert Isten és Isten Fiaként járt itt közöttünk, hanem mert az Ő emberi természete is ilyen volt. Ő volt az, Aki soha nem önmagának volt fontos — a múlt vasárnap láttuk a példákat, hogy még a kereszten is, még Kajafás udvarán is másokért van ott, másokért szól, másokra néz, másokért tesz valamit. Ő volt az, Aki azt mondta az embereknek, amire szükségük volt. Mindig akkor jelent meg az életükben, amikor az a legalkalmasabb volt. Neki kell növekednie bennünk, nekünk pedig félreállni az útjából, és akkor érett, nagykorú emberekként tudnánk élni az Ő dicsőségére és mások javára.

Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, dicsőítünk Téged azért, mert rólunk is pontosan tudod, melyikünknek mire van szükségünk, és Te minden testi és lelki szükségünket ki tudod elégíteni. Köszönjük, hogy ebben is Te lehetsz a példa előttünk, és Rád nézhetünk, hogyan lehet önfeledten, önmagunktól megszabadulva másokért élni és Neked élni.
Kérünk, segíts minket elindulni ezen az úton. Köszönjük azt a nagy örömhírt, hogy a Te kereszthalálod lehetővé tette mindannyiunk számára, hogy megszabaduljunk önző alaptermészetünktől és felszabaduljunk mások szolgálatára. Hogy megszabaduljunk a bőn kényszere alól és képesek legyünk engedelmeskedni Neked.
Segíts elindulni ezen az úton és haladni. Adj mindannyiunk lelki életében egészséges növekedést, fejlődést, gyarapodást. Taníts minket egymást gazdagítani. Kérünk, adj nekünk nagyon érzékeny hallást mindarra, amit Te mondasz nekünk. Hadd értsük egyre világosabban a Te Igédet. Hadd legyen előttünk mindennél szentebb a Te akaratod.
Köszönjük, hogy Hozzád mérhetünk mindent. Ennek a világnak a hamis messiásai, tévtanítói megejtő elméletei és ígérgetései hadd kerüljenek mind arra a mérlegre, Aki Te magad vagy. Fejleszd ki érzékeinket éppen gyakorlás közben, engedelmesség közben, hogy tudjunk pontosan különbséget tenni jó és gonosz között, és válasszuk bátran a jót akkor is, ha a többség a gonoszt követi. Adj ehhez felnőttes bátorságot.
Taníts meg minket a Te Szentlelkedtől megvilágosított értelemmel gondolkozni. Engedd a Te Igédet egyre jobban megismernünk. Köszönjük, hogy biztos mérce az, amit a kezünkbe adtál, hogy aki arra figyel nem téved.
Őrizz minket csapdák között, kísértések között járva, és kérünk beszélj velünk tovább is még a most hallottakon keresztül, és tedd a szívünket késszé arra, hogy igazat adjunk Neked. Adjál szabadulást mindenféle kiskorú éretlenségünktől és segíts el érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére.
Könyörgünk betegeinkért, könyörgünk adj vigasztalást a gyászolóknak. Hadd lássanak túl a veszteségükön, a könnyeiken, a csüggedéseiken és lássanak Téged, a minden vigasztalásnak Istenét.
Könyörgünk népünkért és országunkért, könyörgünk a diákokért, vizsgázókért és vizsgáztatókért, és könyörülj mindannyiunkon, hogy életünk vizsgahelyzeteiben ne szégyent hozzunk Rád, hanem tudjunk elhívatásunkhoz méltóan viselkedni.
Segíts most folytatni az imádságot ebben a csendben.

Ámen.