JÉZUS ÉLETE BENNÜNK

1993. október 17, vasárnap

Alapige

"Mi pedig az Úrnak dicsôségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsôségrôl dicsôségre, úgy mint az Úrnak Lelkétôl."

Imádkozzunk:
Mindenható Istenünk, köszönjük, hogy Magad elé engedsz minket. Köszönjük, hogy a Te irántunk való szereteted nem függ a mi szeretetünktôl. Úgy is tudjuk, hogy Te elôbb szerettél minket, mint ahogy mi egyáltalán hallottunk Rólad, vagy hinni tudnánk Benned.
Köszönjük szeretetednek sok bizonyságát, amit az elmúlt napokban is kaphattunk. Bocsásd meg, ha észre sem vettük ezeket és hála helyett panasz töltötte be a szánkat. Köszönjük Úr Jézus, hogy minket is bátorítasz most, mint az imént olvasott Igében az akkoriakat, hogy jôjjünk Hozzád. Köszönjük, hogy hozhatjuk Hozzád minden nyomorúságunkat, megoldatlanságunkat, és egyedül Hozzád hozhatjuk minden bűnünket is. Köszönjük a Te elfogadó szeretetedet. Köszönjük, hogy miközben nem helyesled bűneinket, irgalmas szívvel fogadsz minket. Köszönjük, hogy amint vagyunk, sok bűn alatt, így fogadsz el, de nem kell ilyeneknek maradnunk.
Segíts, hogy hadd kerüljön most világosságodba az egész életünk. Olyan mesterien be tudjuk csapni már önmagunkat is Urunk. Könyörülj rajtunk, hogy tiszta képet lássunk magunkról is, a helyzetünkrôl, és legfôképpen Téged hadd ismerjünk meg most jobban. És azokat a lehetôségeket, amiket kínálsz nekünk. Köszönjük, hogy megtanítasz élni. Megtanítasz minden körülmények között boldogan élni. Nem akarunk lemondani errôl. Adj nekünk szabadulást minden kötelékünkbôl, adj feloldozást minden bűnünkbôl, és szólíts meg most a Te Igéddel úgy, hogy az félreérthetetlen és személyes legyen. Segíts, hogy ma, amikor a szavadat halljuk, akkor azt komolyan vegyük és meg ne keményítsük a szívünket.
Hisszük, hogy Nálad mindaz készen van, amire szükségünk van, és Te bármi jót el tudsz most végezni bennünk. Kérünk, hogy ne akadályozhassa meg ezt a gonosz, és mi sem akarunk ennek az utjába állni.
Szeretnénk bizalommal megnyílni most Elôtted. Szólj és cselekedj velünk és bennünk. Ajándékozz meg minket Önmagaddal, Jézus Krisztus, Szentlelkeddel. Kérünk Téged, hogy másként mehessünk el innen, mint ahogy idejöttünk.
Ámen.

Két héttel ezelôtt láttuk, mi a különbség az Isten Lelkétôl való újjászületés és minden egyéb emberi igyekezet között. Láttuk azt, hogy a természeti ember gátlás nélkül kiéli a maga természetes hajlamait. A kultúrembernek már vannak bizonyos gátlásai, és igyekszik fékezni, csitítatni ezeket a hajlamokat, de a természete ugyanaz, ezért kell fékeznie azt. A vallásos ember életének a folyója még magasabb gátak között folyik, ô nemcsak az emberi, hanem az örökkévaló jutalomról és büntetésrôl is tud. De ez még a természetét nem változtatta meg. Új természetet az kap, aki onnan felülrôl, Isten Szentlelkétôl újjászületik. Vagyis: akinek Isten az Ô természetét adja, akiben Jézus Krisztus lakik a hit által, és az ilyen emberben Jézus jelleme kezd kiformálódni.
Erre hívott el minket a mi Urunk, és pontosan a lelki kisigényűségtôl vagy igénytelenségtôl óv minket, és arra bátorít ma újra, hogy legyünk igényesek, és mindazt, amit Ô kínál, bizalommal fogadjuk el.
Aki Jézus Krisztussal a hit által egyesül, úgy ahogy arról a közelmúltban sokszor volt szó, abban az Ô jelleme kiformálódik. Pál apostol így mondja: "Láthatóvá válik Jézus élete, a a mi halandó testünkben." Ha egyet lapozunk a Bibliában, itt a második korinthusi levél 4. részében olvashatjuk ezt: "Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus hálálát, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi testünkben. Mert mi, akik élünk, mindig halálra adatunk Jézusért, hogy a Jézus élete is látható legyen, a mi halandó testünkben."
Itt folytassuk a gondolatmenetet és azt nézzük meg ma, hogy mi ennek az újjászületésbôl eredô, Jézussal való közösségnek a lényege, hogyan is történik ez, és mi ennek a célja, a haszna?
Nos mi a lényege? Az, hogy a Jézusban hívô ember annyira eggyé válik Ôvele, mint amilyen egy Ô az Atyával. Ez a teljes belsô hitbeli egység a lényege az újjászületésnek, és az, hogy eközben a hívô ember jelleme teljesen átalakul, kibontakozik benne Jézus Krisztus természete. Láttuk, hogy sajnos megmarad a régi romlott természetünk is, de nem az uralkodik többé. A cél az, hogy az egyre inkább visszaszoruljon, és minden élethelyzetben Jézus Krisztus természete jusson szóhoz.
Isten tehát minket nem csupán megtanítani akar valamire, hanem át akar alakítani valakivé, hogy "az Ô Fia ábrázatához hasonlatosak legyünk." Hogy Krisztus indulata legyen bennünk, új indítékokat ad, új célokat tűz elénk, újfajta eszközöket bocsát a rendelkezésünkre. Egészen más lelkület, lelkiség lesz az ilyen emberben. Mert nemcsak az a megváltás célja, hogy a bűntôl vagy a bűnbôl megszabadítson minket, hanem hogy önmagunktól megszabadítson, és egészen uralomra jusson bennünk Jézus Krisztus.
A Szentlélek, akit az újjászületésben a hívô ember kap, Isten személyével visz kapcsolatba minket. Ez a lényege az újjászületésnek.
És hogyan történik ez? Nem könnyű elsô hallásra megérteni Pál apostolnak ezt a mondatát: "Mi pedig az Úrnak dicsôségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsôségrôl dicsôségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétôl." Három mozzanatot említ itt egymásután.
Úgy történik az ebben való növekedés, Krisztus természetének az erôsödése bennünk, hogy Ôt, az Ô dicsôségében szemléljük. Ez az, aminek semmi értelmét nem látja a rohanó, úgynevezett modern ember. De a régi ember sem látta, mert amíg valaki nem kerül Istennel kapcsolatba, nem látja milyen gazdagságot jelent az, ha egyre szorosabb a Vele való kapcsolat. Éppen ezért nincs ideje soha a legfontosabbra. Minden sürgôs feladatra van, de a legfontosabb mindig elmarad. Hogy tudniillik a testben hátralevô idôt is Istennek kedvesen, értelmesen töltse el, és utána is élete legyen, és ne az örök halál ásítson rá. Ez az amire nagyon sok embernek nincsen ideje, és ezt hangsúlyozza itt ez a mondat: meg kell tanulnia az újjászületett embernek szemlélni az Úr dicsôségét. Vagyis egyre jobban megismerni, kicsoda Jézus. Egyre jobban felismerni, hogy Ô az a dicsôséges Úr, akinek Ôt a Szentírás kijelenti. Örökkévaló Isten, a világ Megváltója, a megígért Messiás, a mi személyes életünk felkarolója, megtisztítója, Megváltója is. Benne maga Isten hajolt le hozzánk. Szeretett minket és önmagát adta értünk. Valóban feltámadott a harmadik napon. Felment a mennybe, ott most is értünk imádkozik, és egyszer majd megjelenik dicsôségben, és azokat, akik Benne hisznek, magához veszi. Mindezt - és még ennek a részleteit is - jelenti az, hogy valaki Ôt megismeri, elismeri, szemléli az Ô dicsôségében. Tehát Jézus személye lesz egyre fontosabb az ilyen embernek.
A másik mozzanat az, hogy eközben munkálkodik az illetôben Isten Lelke. Tehát nem én csinálok valamit. Én engedem, hogy Ô egyre teljesebben kijelentse magát nekem, és közben az Ô Szentlelke nagy átalakító munkát végez bennem. "Elváltozunk az Úrnak Lelkétôl." Krisztus jellemének a bennünk való kiformálódása, vagy ahogy egyszerűbben szoktunk mondani: a megszentelôdésben való elôrehaladás mindig természetfeletti módon történik az ember életében. Aki a saját erejébôl akar Jézus jó tanítványa lenni, az bizonyos, hogy még nem az. Jézus igazi tanítványaivá minket Ô maga természetfeletti módon tesz.
A harmadik - amit említ itt - hogy ugyanazon ábrázatra változunk el. Tehát Jézushoz válik hasonlóvá az ilyen ember. Ennek a kezdete az újjászületés, amikor mindazt visszakapja a hívô Jézusban, amit a bűnesetben elveszítettünk, de félre kell tenni még egészen a régi természetet, hogy csakugyan minden élethelyzetben Jézus uralkodjék.
Itt szeretnék visszakanyarodni az elôzôhöz, és valamit megemlíteni, ami könnyen félreérthetô, de a Szentírásnak fontos tanítása. Abban az emberben erôsödik meg igazán Jézus Krisztusnak a természete,akinek mindennél fontosabb lesz az Ô személye. Tehát, aki nem feltétlenül tenni akar Ôérte azonnal valamit, hanem a Jézusnak való szolgálatot is megelôzi a Vele való közösségnek, kapcsolatnak az erôsítése és ápolása. Ez az, ami félreérthetô. Tudniillik aki fáradozni akar Jézusért vagy másokért, a szakadatlan tevékenység, a nagy segíteni akarás a régi természetnek az akciója is lehet, mert mindebben én nôhetek nagyra. Én leszek hôs, vagy mártír. És aztán véget nem érô módon lehet is beszélni arról: mennyit szolgált, mennyit segített az ember. Vagy ha ô nem mondja, mondják mások. Dicsérik, és ô örömmel hallgatja. Amikor azonban valaki mindent alárendel Jézus uralmának, azt a jót is, amit ô magától akar csinálni, és csak azt teszi, amire az Isten benne lakó Szentlelke indítja, akkor már nem ô cselekszik, hanem a benne élô Krisztus, s akkor Ô lesz nagy, és egyedül Ôvé lesz a dicsôség.
Mi nagyon nehezen mondunk le a magunk dicsôségérôl. Ezért tévesztik össze sokan a jószándékból, segíteni akarásból származó akciókat az új természetnek a szolgálatával. Értékes amaz is, csak másról van szó. S az elôbbinél mindig megvan annak a veszélye, hogy megnô az ember és elhomályosodik Isten dicsôsége.
Ezért igaz az, hogy a Krisztussal való kapcsolatunk elôbb jár és fontosabb, mint a Neki való engedelmesség. Miért? Mert van, amikor nincs minek engedelmeskedni. De a Vele való közösség akkor is fontos. Az engedelmesség alkalmi állapot, a Vele való közösség állandó állapot. És csak a Vele való szoros közösségben érti meg minden hívô ember, mit jelent adott esetben engedelmeskednie. Tehát ez a fajta közösség elôbb jár, alapvetôbb és meghatározóbb a hívô ember számára, mint az engedelmesség. Nem kell ezt félreérteni, és fôleg nem kell félremagyarázni, hanem ki kell nyitnunk a Bibliát és végiggondolni az egészet, és megvizsgálni azt: mindenek felett való-e számunkra ez a bennünk élô Krisztussal való közösség? Nyilván ez csak annak lehet mindenek felett valóvá, akiben már csakugyan él Krisztus a hit által. De a hívô ember életében minden ezen a kapcsolaton múlik.
A harmadik kérdésünk az volt: mi a célja, mi a haszna az újjászületésnek, a Krisztussal való kapcsolatnak?
Sok mindent lehetne itt említeni, a három legfontosabbat sorolom csak el.
Az újjászületés által lesz alkalmassá az ember újra arra, hogy Istent dicsôítse, ezáltal lesz alkalmassá arra, hogy az Isten országába bemehessen, hogy üdvözüljön, és ezáltal válik alkalmassá arra, hogy rajta keresztül csakugyan isteni, mennyei áldások érkezzenek meg másokhoz.
Mit jelent ez? Ez teszi az embert alkalmassá, hogy eredeti és rég elfelejtett feladatát, hivatását újra végezze, hogy Istent dicsôítse és a Vele való közösségben állandó örömben éljen. Az ilyesmire mondja azt a hitetlen ember, hogy ez teljesen érthetetlen, sôt értelmetlen. Sokan lázadnak is ez ellen, és istengyalázó gondolataik támadnak: milyen Isten az, Aki arra teremtette az embert, hogy Ôt dicsérje? Nagyon lapossá vált a gondolkozásunk ahhoz képest, ahogyan Isten kijelentette magát és küldetésünket nekünk. Ô változatlanul azt mondja: önmagának teremtette az embert, és az ember küldése, hogy az Ô dicsôségére éljen. És ezt kéri számon az emberen. Ez az, amire képtelenek vagyunk önmagunktól az újjászületés nélkül. Istent dicsôíteni csak Jézus Krisztus tudja. De a hit által bennünk élô Krisztus is. Új természet nélkül senki sem tud az Isten dicsôségére élni. Márpedig a mennyben ez lesz állandó foglalatosságunk, és minden újjászületett ember tudja, milyen nagy kiváltság az, hogy már itt elkezdhetjük. Sokszor éppen a legnagyobb nyomorúságban, életünk mélypontjain tapasztaljuk meg, hogy Isten Szentlelke indít az Isten dicsôítésére.
Hányszor volt az, hogy amikor leginkább át kellett élnem a magam tehetetlenségét, amikor minden összekuszálódott, amikor a legfontosabb kérdések bizonytalanokká váltak, akkor indított Isten Szentlelke; hogy dicsôítsem Ôt, megvalljam a Hozzávaló hűségemet, megvalljam, kinek tartom Ôt az Ô kijelentése alapján, és maga új erôt, új reményt, új világosságot adott.
A Biblia állítása szerint az ember legmagasabbrendü tevékenysége: Isten dicsôítése. Errôl nem akarunk hallani, és erre nincs idônk, mert sok minden egyéb sürgôsebb a számunkra.
A másik: az újjászületés által válik alkalmassá az ember arra, hogy örökölje az Isten országát. Vagyis, hogy Istennel állandó közössége legyen - ezt jelenti az üdvösség. A Nikodémus-történetrôl sok minden elhangzott a közelmúltban. Láttuk, hogy Jézus a rövid beszélgetésen belül többször is ismételte: nem láthatod meg Isten országát, ha újonnan nem születsz. Pál apostol a 1Kor. 15. része végén, ahol a feltámadással, örök élettel kapcsolatos legfontosabb kérdéseket tárgyalja, azt mondja: "test és vér nem örökölheti az Isten országát." Tehát úgy, ahogy a világra jövünk, biztos hogy nem mehetünk be az Isten országába.
Mi lenne más fontosabb, mint az, hogy ez rendezôdjék egy ember életében? Annyi gondot, pénzt fordítanak sokan különféle biztosításokra, és amikor Isten az örök életre szóló biztosítást kínálja nekünk, akkor minden egyéb hitványságot ennek eléje helyezünk. És ez szorul ki nagyon sokszor az ember programjából.
Van egy idôs bácsi, akivel gyakran szoktam találkozni és beszélgetni, mert gyakran vezet arra az utam, és néhány szót váltunk. Olyan szomorú a számomra az, hogy - noha nagyon sokszor beszéltünk már ilyen kérdésekrôl is, - még mindig ott tart, hogy a múlt héten is azt mondta: tudja mi a legnagyobb boldogság? Finom ebédet fôzött a mama, jól megtömtem a pocakomat, leöblítettem egy kis borocskával, és szundítottam utána két órát. Kell ennél több az embernek?
Nem akartam sem udvariatlan, sem erôszakos lenni, sem elmondani újabb változatban azt, amit már sokszor elmondtam: bizonyos vagyok benne, hogy több kell ennél az embernek. És amikor tegnapelôtt újra arra jártam, teljesen fehéren ült a székében, nagyon nehezen tudott megszólalni, és arról panaszkodott: megint nagyon szorítja egy marok a szívét. Jaj pedig csak ennek az évnek a végét még megérné! Ilyen állapotban különösen nem szabad erôszakosnak lenni, és semmi olyan mondani, ami nem segít és gyógyít, de arra gondoltam: egyszer az a marok úgy össze fogja szorítani, hogy megáll az a szív. S ez a bácsi nem akart még eddig hallani az üdvösségrôl. Valahányszor odaérkeztünk, mindig valami jelentéktelen sürgôs dologra áttért, kitért. Elmenekült Isten hívása elôl. Mit lehet még tenni, amikor valakinek elég ennyi, amennyit elsoroltam? S egyszer az a marok összeszorítja, és akkor eszmél majd, hogy a legfontosabb kimaradt az életébôl, de akkor már nem lehet segíteni.
Olyan nagy kegyelme Istennek minden olyan alkalom, amikor ezekrôl a kérdésekrôl világosan beszél velünk. Jó lenne, ha engednénk, hogy kijózanítson minket ebben a lázas rohanásunkban, amikor a sürgôs sokszor kiszorítja a fontosat. Olyan jó lenne, ha látnánk és megragadnánk azt a legfontosabbat, az örök életre szóló bebiztosításunkat, amit Ô nekünk ajándékként kínál!
Azért nem kell ez, mert nem velünk fizetteti meg? Mert Jézus fizette meg az árát?
Szinte teljesen hiányzik sok hívô ember életébôl is az, hogy az Úrnak dicsôségét szemléljük. Csak azért vagyok csendben, ha kell erôszakkal leállítva a dörömbölô programokat, hogy Ôt jobban megismerjem, hogy az Ô csendes szavát meghalljam, hogy felkészüljek a Tôle kapott feladataimra, meg az örökkévalóságra. Ehelyett mindig pillanatnyi feladatokat igyekszünk megoldani, és sokszor áldozatul esünk annak, amit Ady Endre olyan félelmesen találóan fogalmazott: percemberkék dáridója tart. Mikor Isten minket örökkévaló nagy lakomára hív, azt elvetjük pillanatnyi dáridókért.
Magamról tudom, hogy mennyire nem egyszerű ez. Milyen sok mindent kell legyôzni, hogy éppen a régi természetünk akarja visszaszorítani az újjászületett emberben is a krisztusi természetet. De Isten Igéje arra figyelmeztet minket: igazi növekedés ott van, ahol tudatosan valaki ápolja ezt a kapcsolatot, és ez mindennél fontosabb. A Jézussal való kapcsolat.
Mert - és itt érkezünk meg a harmadikhoz, amit még említettem - nemcsak arra lesz újra alkalmassá az Istentôl elrugaszkodott ember, hogy dicsôítse Ôt és ebben válik igazán emberré, nemcsak arra, hogy belépjen az Isten országába már itt, és úgy töltse el ezt a néhány évet, évtizedet is, hanem arra is, hogy rajta keresztül mennyei, isteni áldások áradjanak a környezetébe. Jót tenni a hitetlen ember is tud, de isteni áldásokat továbbadni, közvetíteni, csak az újjászületett ember tud. Egy betegágy szélén beszélni bárki tud. De Igét mondani, ami a másikba erôt önt, csak az újjászületett ember tud. Gyászolókkal együtt sopánkodni, panaszkodni mindenki tud, de gyászolóknak valami olyat mondani, amiben vigasztaló erô van, azt csak a Szentlélek tud. És hogy ha a Szentlélek ott lakik valakiben, s ha valaki enged a Szentléleknek, akkor az Ô száján keresztül tud Isten Lelke másokat vigasztalni.
Erre értettem azt, amit az elôbb így mondtam - ha nem is Jézus szavaival fogalmazva, de azoknak a lényegét visszaadva - ne legyünk kisigényűek. Nekünk nem valamit kell mondanunk. Nekünk helyén mondott Igét lehet mondanunk. És emlékszem az életemnek azokra fordulóira, amikor Isten kegyelmébôl egy-egy olyan hívô emberrel találkozhattam, aki egy mondatot mondott és az döntötte el, hogy a következô évtizedekben mit fogok csinálni, és valami ôrültségtôl így ôrzött meg Isten. De az helyén mondott Ige volt, az a Szentlélektôl vezetett ember volt, aki mindenben alárendelte akaratát a benne élô Krisztusnak. És attól sem félt, hogy esetleg megsértôdöm, vagy odalesz a barátságunk. Nem ez volt a fô szempont, hanem hogy ô isteni áldást közvetíthessen nekem. Legyen áldott érte Isten!
Miért ne lehetnénk mindannyian, minden helyzetben ilyen használható eszközök Isten kezében? Ez sokkal több annál, ez más, mint az, hogy valami kedveset mondok neki, vagy ôszinte együttérzésemrôl biztosítom. Itt arról van szó: isteni erôk áradhatnak be valakinek az életébe gyógyító, megváltó, újjáteremtô módon, úgy, hogy Isten felhasznál engem. Pedig körülbelül tisztában vagyok a korlátaimmal, gyarlóságommal, az alkalmatlanságommal, de nem azért használ, mert alkalmas vagyok, hanem azért, mert Ô bennem lakozik. Ha valóban tele van egy ember Jézussal, akkor Jézus árad ki a tekintetén is, a száján is, a gesztusain is, és akkor Jézus munkálkodik gyógyító, megváltó módon az ilyen embereken keresztül. Erre hív minket. Ez a megváltásnak a végsô célja. De erre csak az válik alkalmassá, aki az Úrnak dicsôségét fedetlen arccal szemléli, aki engedi, hogy az Ô Lelke elváltoztassa, egészen átformálja ugyanazon ábrázatra, vagyis Jézus Krisztushoz hasonlóvá.
Itt érthetjük meg azt is, hogy Jézus Krisztus a Hegyi beszédet az ilyeneknek mondta. Teljesen igazuk van azoknak, akik azt mondják: a Hegyi beszédet nem lehet betartani. Ez nem a régi természetre van méretezve. A Hegyi beszédet csak Jézus Krisztus tudja betartani. De a hit által bennünk élô Jézus Krisztus is. Éppen az újjászületett emberek csodálkoznak a legtöbbször azon, hogy mit jelent ez: átadni az uralmat Jézus Krisztusnak, engedni Ôt érvényesülni, hogy Ô szólaljon meg bennem, hogy máskor ilyenkor már a magam indulatai elragadtak, most meg szelíd szeretettel a másikért aggódom, aki éppen engem rugdos, vagy engem rágalmaz. Azért aggódom: jaj, ne maradjon ilyen állapotban, hogy lehetne rajta segíteni? Ez egészen más, mint az, hogy elengedem a fülem mellett, vagy nagyvonalúan megbocsátom.
Krisztusnak a természete van már az ilyen emberben. Ez rendezi Istennel való kapcsolatunkat, tehát tudjuk Ôt dicsôíteni; ez rendezi az önmagunkkal való kapcsolatunkat, hogy belépünk a mennyek országába, s tudom hányadán állok; ez rendezi a többiekkel való kapcsolatunkat, hogy áldássá leszünk mások számára.
Valami ebbôl valósult meg Mózes életében, amikor Isten felhívta ôt a hegyre, és ott volt már több, mint egy hónapig, lenn már azt hitték, hogy talán eltűnt vagy meghalt, vagy nem jön vissza, s akkor kezdték a völgyben az arany borjút készíteni és imádni. Mózes pedig fedetlen arccal szemlélte az Isten dicsôségét, s amikor lejött, annyira meglátszott rajta, hogy sugárzott az ô arca is, nem tudtak rá nézni, leplet kellett borítani a fejére, utána pedig egy nagyon kritikus helyzetben, ezzel az Istentôl kapott bölcsességgel, erôvel, szeretettel tudta vezetni azt az engedetlen, értetlen, hitetlen népet, amelyiket Isten már el akart pusztítani. Ilyen eredményei, áldásai vannak annak, hogy valaki fedetlen arccal szemléli az Úrnak dicsôségét. Átalakul ô maga is, és utána bármire tudja ôt használni Isten mások javára.
Ne mondjunk le errôl! El kell kezdeni egyszer a nullánál, amikor valaki behívja Jézus életébe, de akinek már új természete van, akiben él a Krisztus, az sem állhat meg, hanem növekednie lehet.
Oswald Chambers, akinek a könyveit néhányan ismerik, sokat ír errôl. Egy bekezdést hadd olvassak az egyik könyvébôl, ahol nagyon tömören, de rendkívül találóan fogalmazza meg ezt: "A keresztyén jellem nem a jócselekedetekben mutatkozik meg, hanem az Istenhez való hasonlóságban. Ha Isten Lelke belsôleg átformált, akkor isteni jellemvonások mutatkoznak meg életedben, nem pedig jó emberi tulajdonságok. Az Istentôl való élet úgy jut bennünk kifejezésre, mint Isten élete, nem mint olyan emberi élet, amely megpróbál isteni lenni. A keresztyén embernek az a titka, hogy Isten kegyelme által a természetfeletti természetessé lett benne, és ez a megtapasztalás az élet gyakorlati helyzeteiben is megmutatkozik, nemcsak azokban az idôkben, amikor zavartalan közösségben van Istennel. Amikor belekerülünk az élet nehézségeibe, csodálkozva vesszük észre, hogy van erônk azok között is egyensúlyban maradni."
Két illusztrációt hadd mondjak, hogy lássuk, hogyan történik ez a gyakorlatban.
Egy hívô embert megkérdezett a fônöke: nem vállalná-e az igazgatói tisztséget egy elég nagy egységben. Ô nem mondott semmit, hanem hazament és Istennel akarta ezt megbeszélni. De mi ilyenkor a feladat? Nem az a feladat, hogy a természetes adottságait veszi sorra elôször. Ha félénk, nem alkalmas, ha úgynevezett vezetô egyéniség, akkor alkalmas. Itt már ez nem döntô szempont. Figyelembe lehet venni, de nem ez dönti el. Nem is a jóbarátok tanácsa dönti el: vállald el, legyen végre ott egy becsületes ember. Nagyon fontos lenne, hogy becsületes emberek legyenek vezetô helyeken, de nem ez dönti el egy újjászületett embernél ezt a kérdést. Nem is az elvek; hogy hívô ember ne akarjon vezetô lenni. Ne akarjon, de ha megkérdezik, lehetséges, hogy Isten ôt meg akarja azzal bízni. Az elveinket is félre kell tenni a magunk igazával együtt az újjászületésben. Egyedül a bennünk élô Krisztusra kell hagyatkozni. Ô mit mond, milyen gondolatokat ad? Milyen megoldásra van békességem, hol válok nyugtalanná? Egyáltalán mi egyezik Isten Lelkének a szempontjaival? Ez dönti el. A gyakorlatban ez így történik. Azt fogja mondani, amit így megértett, akkor is, ha az összes jóbarátja csalódik benne, s azt mondják: pedig azt reméltük, hogy elvállalod. Ô jó lelkiismerettel azt mondja, én úgy értettem, hogy nem vállalom. Vagy az ellenkezôjét - ahogyan Isten Lelke vezeti.
Egy másik példa: valakit, aki a szakmájában kiváló volt, egyik napról a másikra csúnya módon félretettek. Érthetetlen volt az egész társaság számára. Az elsô válasza a keserű lázadás volt: hogy eshetik ez meg énvelem. Miért éppen az csinálta ezt velem, akit annak idején kiemeltem és minden eszközzel a mai napig támogattam. Nem érdemes jót tenni! És miért éppen ezekben a nehéz idôkben, amikor mindenkinek ilyen gondjai vannak?
Aztán odaállt Isten elé és Neki is elmondta ezeket. Ekkor világos lett a számára, hogy életében még nem próbálta ki, milyen szeretni az ellenséget. Nem bántották eddig, nagyon megbecsülték, tisztelték. Biztos voltak irigyei, meg rosszakarói, de a munkáját szerette, meg azokat ,akiknek dolgozott, és nem tôrödött ezekkel. Milyen az ellenséget szeretni? Most íme, itt van egy ellenség. Élesen eléje hozta Isten a Hegyi beszédnek azt a részét, ahol Jézus errôl szól. Mit kell csinálni az ellenséggel? Szeressétek ellenségeiteket. Hát ezt nem tudom Uram! Jót tegyetek azokkal, akik titeket kergetnek. Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak. Áldani azt jelenti: jót mondani róla vagy neki. Tehát jót mondjak arról, aki rólam most mindenféle rosszat mondott. És bocsássatok meg nekik - természetesen. Ezt úgy fogadta, mint Istentôl kapott feladatot. - Nagyon érdekes volt, egyrészt az, hogy Isten már a következô napokban lehetôséget készített neki arra, hogy mindezt gyakorolja. Másnap egy társaság nagyon szidta az ô rosszakaróját, és ô kelt a védelmére s mondott el minden jót, amit lehetséges volt elmondani róla. Ebben Isten sok örömöt adott neki, és azóta nagyon megáldotta ezt az ô magatartását az egész közösségben.
Ilyen a Krisztus jelleme. Nem ô határozta el: most felülemelkedem személyes sérelmeimen, egyszerűen engedett a benne élô Krisztus indításának, félretette a maga sértettségét, keserűségét, és használta ôt Isten mások javára.
Nem részletezem tovább. Két nagy kérdés van itt: bennünk él-e már Krisztus jelleme? Ha igen, akkor minden élethelyzetben készek vagyunk-e átadni neki az uralmat, és engedjük-e, hogy Ô érvényesüljön?

Jó lenne, ha ez az ének most egyéni imádságunkká válna:

Jôjj és lakozz bennem: hadd legyen már itt lenn
Templomoddá szívem-lelkem!
Mindig közellevô: Jelentsd magad nekem,
Ne lakhasson más e szívben;
Már itt lenn mindenben csakis Téged lásson,
Leborulva áldjon!
(165. ének 6. vers)

Imádkozzunk:
Úr Jézus Krisztus, olyan jó azt tudnunk, Neked is voltak olyan napjaid, hogy enni sem volt idôd. És köszönjük, hogy Te sem kímélted magad és vállaltad mindazt a munkát, szolgálatot, kellemetlenséget is, amit az Atya rótt ki rád.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor nekünk nem azért nincs idônk a jóra, a fontosra, mert azt végezzük, amit az Atya adott feladatként. Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor már az események sodornak minket, és nem mi határozzuk el, mit teszünk és mit nem. Sokszor a velünk szemben támasztott igények erejének szolgáltatjuk ki magunkat, és nincs bátorságunk nemet mondani, és nincs erônk igent mondani hívásodra.
Olyan kuszaság, rendetlenség van az életünkben. Könyörülj rajtunk és teremts ott rendet. Köszönjük, hogy a fôvonalakat most világosan megmutattad. Engedd látnunk, hogy mi az, ami valóban nélkülözhetetlen. Ami miatt érdemes bármi másról lemondani. Sok minden mást félretenni, vagy hátrább helyezni. Segíts el mindnyájunkat oda, hogy ez a Veled való személyes közösségünk legyen a legfontosabb, és tudjunk mindent ennek alárendelni.
Segíts bátran nemet mondani minden múlandóra, hogy ha az az örökkévalót veszélyezteti. Hadd legyünk mi az Istenben gazdagok. Formálj minket olyanokká, hogy használhass bennünket mások javára. Segíts eljutni oda, hogy nem mi akarunk jót tenni, hanem engedjük, hogy Te végezz el bennünk és általunk mindent, amit akarsz.
Szeretnénk félreállni a Te utadból, a magunk okos, tapasztalt, sértôdékeny természetét egészen visszaszorítani és mindig újra azt kérdezni: mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?
Így kérünk most Téged: taníts engem a Te akaratodat teljesítenem, mert Te vagy Istenem, és a Te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes úton.
Könyörgünk Hozzád szeretteinkért, kérünk adj gyógyulást betegeinknek, vigasztalást a gyászolóknak. Könyörgünk országunkért és vezetôiért, egyházunkért és annak ôrállóiért. Könyörgünk az evangélium terjedéséért, és azért, hogy küldj munkásokat a Te aratásodba. Köszönjük, hogy minden személyes, sôt titkos gondunkat, gondolatunkat, bűnünket, vágyunkat is Eléd hozhatjuk. Készíts nekünk ezen a héten soksok csendet, és segíts megragadnunk minden alkalmat arra, hogy az Úrnak dicsôségét fedetlen arccal szemlélvén elváltozzunk ugyanarra az ábrázatra az Úrnak Lelkétôl.
Ámen.