KI JÉZUS?

1993. szeptember 20, hétfő

Alapige

"Nikodémus ezt mondta Jézusnak: Mester, tudjuk, hogy Istentôl jöttél tanítóul; mert senki sem teheti ezeket a jeleket, amelyeket te teszel, csak ha Isten van vele."

Imádkozzunk
Dicsôséges Urunk, Jézus Krisztus köszönjük, hogy elcsendesedhetünk Elôtted ennek a fárasztó napnak a végén. Áldunk azért, hogy odahagytad a mennyei dicsôséget és utánunk jöttél, hogy minket ebbôl a mélységbôl felemelj.
Köszönjük, hogy olyanná lettél, amilyenek mi lettünk, hogy mi olyanokká válhassunk, Aki Te vagy. Köszönjük a Te örökkévaló szeretetedet, hogy magadra vetted a mi szennyes ruhánkat, és nekünk adtad a Te tiszta és szent öltözetedet.
Kérünk, engedd, hogy ma este jobban megismerjünk Téged, és támassz a mi szívünkben nagy vágyat azután, hogy igazán szoros együttélésben, Veled való lelki közösségben ismerhessük meg a Te személyednek a csodálatos voltát.
Kérünk, hogy állj meg itt a középen, Te magad taníts minket, és az egyszerű emberi bizonyságtétel is váljék a Te hatalmas igéddé. Nekünk pedig adj figyelmes, nyitott szívet és a Te Szentlelkeddel gyôzz meg minket,hogy micsoda az igazság.
Ámen.

Tegnap este láttuk milyen kiváló férfiú volt az a Nikodémus, aki egy éjszaka felkereste Jézust. Mint farizeus mélységesen vallásos volt, mint Izráel tanítója művelt és képzett ember, mint a Nagytanács tagja tekintélyes közéleti személyiség. És láttuk, hogy még gazdag is volt. Mégis hiányzott valami az életébôl. És ez a belsô békétlenség, bizonytalanság, elégedetlenség késztette ôt arra, hogy egyszer egy éjszakán felkeresse Jézust.
A mai igénk arról szól, hogy hogyan kezdte a Vele való beszélgetést. "Mester (rabbi), tudjuk, hogy Istentôl jöttél tanítóul, mert senki sem teheti ezeket a jeleket, amelyeket Te teszel, csak ha az Isten van vele."
Nikodémus tehát elmondja nagyon korrekt módon összefoglalva, hogy kinek tartja Jézust. És ebben az a meglepô, hogy ezt egy elôkelô professzor mondja, faluról jött tanítónak, Jézusnak. Meglepô tisztelettel szólítja meg Ôt. Kitűnik a szavaiból, hogy egy idô óta figyeli már Jézust. Feltűnt neki, hogy Jézus olyan csodákat tett, amiket csak Isten erejével lehet tenni. Tehát Jézus Isten erejével munkálkodik. Isten Jézussal van, akkor Ô nem akárki. Szeretné jobban megismerni ezt a tanítót. Ezért mondja ezt a szép hitvallást itt neki: mi tudjuk, hogy Te Istentôl jöttél tanítóul, mert senki sem tehet ilyen csodákat, csak ha az Isten van vele.
Meglepô azonban, hogy Jézus nem értékeli ezeket a kedves szavakat. Szóra sem méltatja. Mintha Nikodémus semmit sem mondott volna, egyáltalán nem reflektál erre a megszólításra, hanem azonnal Nikodémus leglényegesebb problémájára tér: "Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát."
Mi lehet ennek az oka, hogy ilyen kedves, majdnem hízelgô megszólításra Jézus egy szóval sem reflektál? Megtudjuk a késôbbiekbôl, hogy bármilyen tisztelettudó, korrekt és csiszoltan megfogalmazott volt is, amit Nikodémus mondott, meg sem közelítette a valóságot. Nem ez volt Jézus, ahogyan ô próbálta leírni. Ez körülbelül olyan volt, mintha egy világhírű, ismert tudóshoz odamegy valaki és azt mondja: uram, mi tudjuk, hogy ön elvégezte az elsô négy elemi osztályt. Ezt miért mondja? Elvégezte. De elvégezte az utána következô négyet is, meg elvégezte a középiskolát is, meg elvégzett két egyetemet, és utána kisdoktori, nagydoktori, kandidátusi, - nem beszélve arról, hogy a találmányait az egész világon ismerik és használják. Most akkor mit akar ezzel mondani: tudjuk, hogy ön elvégezte az elsô négy osztályt. Ez igaz önmagában, de hol van ez attól, aki az az ember, akinek mondják? Csak az illetô tudatlanságát árulja el, hogy ezt emeli ki mindabból, amit róla mondani akar.
Nos, Nikodémus csak úgy vélte, hogy ô ismeri Jézust. Olyan öntudattal mondja: mi tudjuk, és olyan szomorú ellenpárja ennek a mondatnak az, amikor nem sokkal utána kétszer egymás után kérdezi Jézustól: hogyan lehetséges ez? Jézus pedig visszakérdez: Izráel tanítója vagy és nem tudod ezeket?
Nagy tisztelettel közeledett Jézushoz, de Nikodémus szavai jellegzetesen tükrözik azt a vallásos félhitet, amivel azok szoktak beszélni Jézusról, akik valójában nem ismerik Ôt. Ezek az emberek úgy beszélnek Jézusról, ahogyan Petôfi írt a Kárpátokról. "Tán csodállak, ám de nem szeretlek." Nikodémus csodálta Jézus csodáit, de korántsem ismerte Ôt. Nem véletlen, hogy ez a mondat: "ám de nem szeretlek" azzal kezdôdik: "Mit nekem, te zordon Kárpátoknak..." Tamási Ábelje szerette a rengeteget, mert ismerte. Ô egészen másként viszonyult hozzá, és valahol itt van a különbség.
Nikodémus úgy véli: tudja, kicsoda Jézus. Ezt szépen megfogalmazza, és ezzel próbálja indítani a beszélgetést: tudjuk, hogy Istentôl jöttél tanítóul. Ennyi? Semmi több? Ez mutatja, hogy fogalma sincs, kivel beszélget ô ezen az emlékezetes éjszakán.Ezért kezd el Jézus neki önmagáról beszélni, sok gyengédséggel, tapintattal, ahogyan Ô szokott tanítani. Nem oktatja ki, nem szégyeníti meg. Elôször beszél magáról mint az Emberfiáról, azután beszél magáról mint az Isten Fiáról, kiderül, hogy ez a kettô ugyanaz. Azután beszél arról, hogy Ôt meg fogják feszíteni, mert neki meg kell halnia. Nikodémus számára érthetô módon - majd látni fogjuk - az Ószövetségbôl vett példával szemlélteti, hogy miért szükségszerű ez, és mi ennek a jelentôsége. Egyre többet ad ki a maga titkából, egyre jobban kinyitja szívét Nikodémus elôtt, mert látja, hogy ôt ez nagyon érdekli, neki ez fontos: kijelenti magát Nikodémusnak. Mert életkérdés, hogy Nikodémus ismerje Jézust, és életkérdés mindannyiunknak, hogy annak ismerjük Ôt, Aki.
Miért életkérdés? Hiszen maga Jézus mondta: "Az az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és Akit Te elküldtél, a Jézus Krisztust." (Jn 17,3) Az a szó, ami itt áll a Biblia ôsi szövegében, mind az Ószövetség héber nyelvében, mind az Újszövetség görög nyelvében sokkal többet jelent, mint amit a mi számunkra az "ismeret" szó mond. Ez a kifejezés a Bibliában nemcsak értelmi, intellektuális tevékenységet jelöl, hanem azt jelenti, hogy valakivel életközösségbe kerülni, valakit az együttélés során belülrôl is megismerni, mégpedig úgy, hogy vele belsôleg azonosulok is. Nem véletlen az, hogy a házastársi közösségre is ugyanezt a szót használja a Biblia. "Ismerte Ádám az ô feleségét Évát." Ez a legteljesebb közösség, amikor együttélve ismeri meg egyik ember a másikat.
Megszoktuk azt, hogy a felszínen megborzolja egy-egy információ az értelmünket, és azt mondjuk: már tudjuk. Olvastunk valamit róla, aztán ha a társaságban szóba kerül, hozzá tudunk szólni. Ezt nem nevezné a Biblia ismeretnek. Közelebb jutunk a szó jelentéséhez, ha az igekötôket is felsoroljuk. A magyarban segít megérteni a bibliai "megismerés" fogalmát az, ha nemcsak a megismerésre gondolunk, hanem arra, hogy a Biblia logikája szerint akkor jut el az ember igazán egy másiknak a megismerésére, ha elôbb felismeri, hogy kicsoda ô valójában, elismeri ôt annak, aki, s akkor mondhatja: megismerte.
Felismerem, ki ô, elismerem, hogy az, - úgy viszonyulok hozzá, s akkor mondhatom: megismertem. És ez sokkal több, mint az, hogy hallottam róla valamit. Ez körülbelül az, ami húsvét után egy héttel történt a tanítványi közösségben, amikor már Tamás is ott volt a többiekkel, s aki tíz kollegájának sem hitte el azt: értsd meg: láttuk az Urat, feltámadott! Azt mondta: majd ha a szememmel látom, az ujjamat bedughatom a sebe helyébe. S akkor eljött Jézus nyolc nap múlva, s azt mondta: gyere Tamás, itt a sebhely, hozd az ujjadat. S akkor mit mond Tamás? "Én Uram, és én Istenem." Felismeri, hogy ez valóban az a Jézus, akivel ô évekig együtt volt, mint tanítványa, tehát valóban feltámadott, ezzel szinte egyidejűleg elismeri Ôt annak, Aki: Úrnak és Istennek. És ezek után beszélhet a feltámadott Krisztusról, mint akit ismer, mint akit megismert.
Felismerni: ki ô, azután elismerem: Ô az Úr, én a szolgája vagyok, elismerem magam felett úrnak, és ezek után, mintegy együttélve a Hozzá való helyes viszonyulásban, fogom Ôt egyre jobban megismerni.
Nikodémus messze volt még ettôl. Ez most nem ítélkezés felette, ez ténymegállapítás. Hol van ettôl az, hogy: tanító?
Én sem ismertem sokáig Jézus Krisztust. Pedig vallásos családban nôhettem, meg azt mondják jó gyerek is voltam. Jó tanuló, sokat segítô, otthonülô. Kis korunk óta jártunk gyermekistentiszteletre, vasárnaponként az egész család délelôtt is, délután is ment templomba, és szívesen mentem. De nem ismertem Jézust. Akkor figyeltem fel Rá elôször, amikor egy ifjúsági evangélizáción Kecskeméten az igehirdetô arról beszélt, hogy milyen sok rejtett bűnünk is van. És éppen a jó embereket veszélyezteti az, hogy ezeket nem ismerik fel. Például: van olyan, hogy valaki mosolyogva beszélget egy másikkal, és közben magában átkozza azt. Ez talált. Azt mondtam magamban: egy valakit ismerek, aki ilyen. Meg van olyan, hogy valaki nagyon jó gyerek, dicsérik is, meg is érdemli, és mégis sokszor elôfordul, hogy szidja magában a szüleit, vagy irígy a testvéreire, vagy még Istent is káromolja, ha nagyon mérges. Ez is talált. És így sorolt még néhány esetet, és mindenütt találva éreztem magamat. Utána kimutatta a Szentírásból, hogy mivel Isten szent és gyűlöli a bűnt, minden hamisság és bűn szigorú ítéletet von maga után. Ez kétségbeejtett. - És akkor másnap arról volt szó, hogy mindez így van, de a folytatása az, hogy Isten viszont nagyon-nagyon szereti a bűnöst. És semmiképpen nem akarja, hogy a megérdemelt halálos ítélet megsemmisítse. Ezért a mi halálos ítéletünket az Ô egyszülött Fián: Jézuson hajtotta végre. Ha kettônél több fülem lett volna, minddel odafigyeltem volna. Mi van? Hogy van? Biztos, hogy hallottam errôl korábban, de akkor ott egészen új volt, és egészen világos.
És folytatódott a magyarázat: Jézus meg annyira szeretett minket, hogy Ô átvállalta magára az összes bűnünket és annak a büntetését. Ezért halt meg a kereszten. Ô soha semmi gonoszt nem követett el, de Isten betudja nekünk az Ô halálát, és nem hajtja végre kétszer a mi ítéletünket. Tehát amikor Jézus meghalt a kereszten, Isten mindannyiunknak minden bűnét megbocsátotta. Ez fantasztikus! Kezdtem magamnak lefordítani: ez akkor azt jelenti, hogy nekem már nem kell rettegnem attól, hogy az igazságos méltó büntetést előbb-utóbb el kell szenvednem, sôt ez azt jelenti, hogy én úgy állok ott Isten elôtt - nem mertem kimondani - mintha ártatlan lennék? Mintha soha nem vétkeztem volna Isten, a családom tagjai, önmagam és sok embertársam ellen? Ebben bizonyos akartam lenni. Istentisztelet után megkérdeztem az igehirdetôt: így van-e ez? Azt mondja: pontosan. Kinyitotta a Bibliát, bizonyította: meg van írva. Akkor még nem ismertem a Bibliát. És akkor valami mérhetetlen nagy hála és öröm töltötte el a szívemet. Azt mondtam: szeretném ezt megköszönni. Azt kérdezte: mikor? Erre nem tudtam hirtelen mit válaszolni. Azt mondta: gyere. Leültünk ott egy sarokban, és életemben elôször imádkoztam. Sok imát elmondtam korábban is, de ez más volt. Itt valakinek megköszöntem azt, hogy megmentette az életemet. Itt egy élô személyhez beszéltem - a magam töredékes, dadogó módján, de a saját hálámat mondtam el a saját szavaimmal. És olyan boldog voltam, hogy máig emlékszem: nagy kapukulcsunk volt, s úgy mentem haza, hogy dobáltam a kapukulcsot a levegôbe és ugráltam az utcán. Amikor a kapunkhoz értem, akkor jutott eszembe, de jó hogy már sötét van, még azt hinnék, megbolondultam.
Ez óriási volt a számomra, mert azt jelentette: megismertem Jézust mint az én Megváltómat. Hallottam ezt addig is, hogy a világ megváltója, de az én megváltóm is. Ez már egzisztenciálisan érintett engem. És azok a bibliai tudósok, akik a megismerni szót magyarázzák, mindig azt mondják: itt nemcsak intellektuális, hanem egzisztenciális érintkezésrôl van szó két személy között. Aki ismeri Jézust, annak Ô az egész lényét meghatározza. Az egész lényét és sorsát meghatározó módon került kapcsolatba Vele. Nem csak olvasott meg hallott ezt-azt, s tudja, hogy ilyen is van a világot. Itt sokkal többrôl van szó. Itt arról volt szó a számomra, hogy nem kell többé mindenféle mesével nyugtatni a lelkiismeretemet, nem kell mentegetôznöm: azért még sem volt az olyan súlyos bűn. Az nagyon súlyos bűn volt. Ezért halt meg helyettem az Isten Fia. És nekem az meg van bocsátva. Most hogy ezt tudom és hiszem, bizonyos is lehetek benne.
Aztán jöttek nehéz idôk. Nyilvános megszégyenítés az iskolában, megkülönböztetés a továbbtanulásnál, csalódás a legjobb barátokban, betegségek... De ez az öröm és békesség megmaradt. - A következô nagy élmény az volt, hogy soha nem vagyok egyedül. Jézus, Aki az én Megváltóm, olyan mintha a legjobb barátom lenne. Minden elképzelhetô helyzetben szólhatok Hozzá, és Ô válaszol is. Soha nem csalódom benne, nyugodtan rábízhatom magamat. Megismertem Jézust - mint legjobb Barátomat. Alig mertem ezt még gondolatban is kimondani. Azután ezt követôen olvastam a János evangéliumában, hogy ezt nem én találtam ki, Ô mondta: "Ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amit én parancsolok nektek. (Jn 15,14)
Azután egyre több példát láthattam arra, hogyan irányítja az életemet. Hogyan idôzít találkozásokat, ajtókat nyit ott is, ahol nem is tudtam, hogy ajtó van a falon, bezár más ajtókat, ahol már majdnem beléptem, és utólag hálát adok, hogy nem engedte, hogy ott belépjek, nem tudtam mi várt volna rám, mitôl óvott meg. Utat nyit, irányít, gondolatokat ad - egyre bátrabban bíztam magamat Rá. Egyre természetesebb lett, hogy elôre kérem: készítse el, irányítson, óvjon meg, indítson. Az élô Krisztus állandó jelenlétében éltem. Ezt is csak utólag tudtam meg, hogy ez az üdvösség. Krisztus állandó jelenlétében, Vele együtt, egyet akarva élni.
Azután elôjöttek a régi bűnök. Odalett az egész? Meg kellett tanulnom az Igébôl, hogy ezekkel is Ôhozzá kell menni. Ezekre is bocsánatot kaptam már akkor, amikor azt mondta a kereszten: elvégeztetett. Csak erre a bocsánatra most van szükségem. Akkor most vegyem komolyan és köszönjem meg éppen úgy, mint legelôször. S ez így megy, lehet kegyelembôl élni? Én ezt a Megváltómat nem akarom többet megbántani! A kegyelem nem a bűnre szabadítja fel az embert, éppen hogy visszatartja attól!
Egyre többet jelent ki magából Jézus a mai napig is számomra, és ezt sokan elmondhatnák még, akik így kapcsolatba kerültek Vele. S hol van ez attól: Mester, tudjuk, hogy te tanítónak jöttél. Ez igaz, de ez tényleg körülbelül annyi: hallottam, hogy elvégezted az elsô négy elemit. Viszont az életkérdés, hogy megismerjük Jézust. Mert az az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, és akit Te elküldtél, a Jézus Krisztust.
Testvérek, én sokféle valláshoz és ideológiához tartozó emberrel beszéltem már életemben. De ilyen tapasztalatokról senki sem tudott beszámolni. Nem is számolhat. Hiszen Jézus Krisztus az egyetlen, Akiben maga Isten hajolt közel hozzánk. Jézus az egyetlen, Aki látta az Atyát és hitelesen mondhatja el nekünk, ki a mi Istenünk. Jézus az egyetlen, Aki helyettünk meghalt a kereszten. Nincs más ezen a világon, egyetlen vallásalapító sem! Ô az egyetlen, Aki kinyitotta a menyország kapuját elôttünk, Aki utat nyitott oda, és azon minket elvezet. Ô az egyetlen, Aki megtanít már itt értelmesen élni, és Aki hazavezet minket az Isten országába. Egyedül Vele együtt engednek oda be. Nélküle oda senki be nem mehet. Csak Ôreá való tekintettel fogad minket úgy az Atya, mint akik Ôérette tiszták és igazak vagyunk. Egyedül Róla mondta a mindenható Isten: ez az én szeretett Fiam, Akiben én gyönyörködöm. Ôt hallgassátok! És egyedül Jézus mondta azt a benne hívôknek: ti az én barátaim vagyok. És egyedül Ô az, aki életünk minden helyzetében: betegségben, műtôasztalon, börtönben, ravatal mellett és majd a halálunk óráján is és utána mindörökké nemcsak velünk marad, hanem megengedi, hogy ilyen szoros, meghitt, szeretetközösségben éljünk Vele nyomorult emberek. Ezt jelenti Ôt megismerni: Vele együtt élni már itt és majd odaát is.
Így hadd kérdezzem meg: ismered te Jézust? Nemcsak a csodatetteit, hanem a tanításait. Nemcsak a tanításait, hanem Ôt magát. De nemcsak úgy, hogy másodkézbôl hallottunk valamit, hanem így: lakva, személyesen. Ez életkérdés, testvérek! Mert az az örök élet, hogy megismerjenek így Téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. És ez azt is jelenti: elismerni Ôt mint Istent, Isten Fiát, a mi Megváltónkat és Urunkat, Aki parancsol is nekünk.
Ezért mondja itt Jézus azonnal Nikodémus kedves szavaira, azokat a füle mellett elengedve, de mégis válaszolva rájuk: senki sem láthatja meg az Isten országát, csak aki újonnan születik.
Olyan jó lenne, ha ma este, talán itt ebben a csendben, amit az imádság és a Mi Atyánk között hagyunk ôszintén elmondanánk Jézusnak: kinek tartjuk Ôt? Nehogy többet vagy szebbet mondjunk. Ô úgy is ismeri a szívünket. Nekünk van szükségünk arra, hogy kimondjuk. Akár azt: Uram, most jöttem rá, egyáltalán nem ismerlek Téged, vagy félre ismertelek. Vagy köszönöm: ennyire már ismerhetlek és ez is olyan sokat jelent, de még jobban jelentsd ki magadat nékem. És még nagyobb dolog lenne, ha azt mondanánk: Uram, mivel lakva ismerni meg egymást, kinyitom az én életemet, gyere be oda, mától kezdve éljünk együtt. Te vagy az Úr, én pedig a szolgád, és jelentsd ki magadat nékem.
Hogyan lehet megismerni Jézust? Olyan egyszerű tanácsokat ad a Szentírás erre nézve. A legtöbbször úgy történik: hallunk Jézusról valakitôl. Aztán úgy viszonyulunk hozzá, ahogy. De ha hallgatjuk továbbra is a Róla szóló bizonyságtételt, egyszer csak az az ember tapasztalata, hogy maga Jézus szólította meg. Ez bármelyik istentiszteleten megtörténhet. Meg is történik gyakran. El is felejti az illetô, ki beszélt akkor, meg mi volt az alapige, de akkor elôször úgy jött ki a templomból, hogy Jézus szólt hozzá. Azután ez hitet támaszt az ember szívében, bizonyosságra jut, és ô kezdi mondani másoknak. S miközben mondja, maga is erôsödik. Elôször hallok Róla, aztán valami módon találkozom Vele, mert Ô él, feltámadott, s azután már én mondom másoknak.
Itt van mindjárt a következô fejezetben a János evangéliuma 4. részében az a történet, amikor Jézus a samáriai asszonnyal beszélgetett. Amikor ez az asszony felismerte Jézusban a Messiást, és elismerte Ôt urának, ezzel a boldog ismerettel futott vissza a faluba. Otthagyta a korsóját, a vizet, mindent, amiért ment, és mondta az embereknek: gyertek, itt van a Messiás, hallgassátok Ôt. Nem volt valami szavahihetô asszony, nem volt hitele a többiek elôtt, mégis kimentek azért néhányan. Két napig velük volt Jézus. És mit mondanak a második napon az asszonynak? "Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítôje, a Krisztus" (Jn 4,42). Elôbb hallottak az asszonytól, azután meghallgatták magát Jézust, aztán azt mondják: tudjuk, bizonnyal Ô az, és ezt mondjuk másoknak is. Ez velünk is így van. Ezért nagyon fontos az, hogy aki erre az életkérdésre is választ és megoldást akar, hallgassa minél többször a Jézusról szóló igaz beszédet. Olvassa a Szentírást, ahonnan Ô maga szólíthat meg minket a betűkön keresztül. Kezdje el cselekedni azt, amit már megértett az Ô parancsaként. Hiszen ilyet is mond Jézus: aki cselekedni akarja az én Atyám akaratát, az majd megismeri, hogy én az Istentôl jöttem vagy nem (Jn 7,17).
Ez a világ ma nagyon sok megváltót kínál nekünk. Sokan azt akarják, hogy önmagunk legyünk saját magunk megváltói. Életkérdés, hogy megismerjük az egyetlen Megváltót, Aki ugyanakkor jó barátunk is, Aki az Isten Fia, a megígért Messiás, a Krisztus, a királyok Királya, az uraknak Ura, Akié minden hatalom mennyen és földön.
Ôt azonban nem lehet megismerni gôgösen. Nem mondom, hogy Nikodémus gôgös volt. Ennek semmi jele, tisztelettel közeledett Jézushoz. De egy kicsit gyanús, ahogyan kezdi: mi tudjuk. Nem így szoktuk kezdeni mi is? Számos variációban hallom ezt naponta. Én tudom, hogy ki lesz a párom és hogyan lehet megszerezni. Mi tudjuk, hány gyerekünk lesz, és azt is tudjuk, milyen foglalkozást választunk majd nekik. (Szegény gyerekek!) Mi tudjuk, hogyan kell a pénzt fialtatni. Mi tudjuk, hogyan kell mások feje fölé kerekedni. Mi tudjuk, hogyan kellene azoknak ott politizálni, meg gazdaságot építeni. Mi tudjuk, hogyan kell üdvözülni. Mindent tudunk. Szegény szerencsétlen emberek: az életük tele van tévedéssel és tragédiával. Mi tudjuk. Aki így kezdi, az könnyen taníthatatlanná válik. Ezért mondta Jézus azt: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint kisgyermek, nem mehet be abba (Mk 10,15).
Hadd kérjelek ma arra, hogy szállj le a mindentudásnak a magas lováról. De a vallásos jóságnak a magasságaiból is. És üljünk le a Mester lábaihoz, mint a kisgyermekek, és engedjük, hogy tanítson bennünket olyan egyszerűen, mint ahogy ez a gyermek ének mondja:

Krisztus, arra kérünk,
ülj ide közébünk.
Rád hallgatunk, nézünk,
ülj le és beszélj.

Imádkozzunk:
Köszönjük, Jézusunk, hogy még ide ülhetünk a Te lábadhoz és tanulhatunk. De köszönjük, hogy Te nemcsak gondolatokat közölsz velünk, hanem a tulajdon isteni életedet osztod meg velünk.
Magasztalunk mindazért, amit értünk tettél. Köszönjük mindazt, amit számunkra félretettél. S köszönjük, hogy most mindezt kínálod. Olyan sokszor úgy állunk Elôtted, mint akiknek tele van a kezük és nem lehet ôket megajándékozni. Szeretnénk most letenni mindent, amit szorongatunk, és szeretnénk megragadni azt az üdvösséget, amit Te kínálsz. Szeretnénk Téged, magadat megragadni.
Köszönjük, hogy hajlandó vagy együttélni velünk. Köszönjük, hogy kész vagy belépni a mi elrontott életünkbe. Köszönjük, hogy igazán életté teszed azt. Óvj meg minket attól, hogy ellenálljunk Neked, visszautasítsunk Téged, vagy akár csak halogassuk a Veled való szövetségkötést.
Kérünk Téged, hogy jöjj és gazdagíts meg minket, és a Neked való engedelmesség közben hadd ismerjünk meg egyre jobban, míg majd egyszer eljutunk oda, ahol színrôl színre láthatunk Téged, és olyanok leszünk, mint Te.
Kérünk, segíts most ebben a csendben ôszintén vallani Neked.
Ámen.