A JERIKÓI VAK

1993. március 21, vasárnap

Lekció: 

Sorozat: 

Alapige

Amikor Jézus Jerikóhoz közeledett, egy vak ült az út mellett koldulván. És mikor hallotta a mellette elmenő sokaságot, kérdezősködött, hogy mi dolog az? Megmondták neki, hogy a Názáreti Jézus megy el arra. Ő pedig kiáltott, és ezt mondta: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! Akik pedig elől mentek, dorgálták őt, hogy hallgasson; ő azonban annál inkább kiáltott: Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! És Jézus megállván parancsolta, hogy vigyék őt hozzá; amikor közel ért, megkérdezte őt: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? Ő így felelt: Uram, hogy az én szemem világa megjöjjön. Jézus ezt mondta neki: Láss; a te hited megtartott téged. És azonnal megjött az ő szeme világa, és követte őt, dicsőítvén az Istent. Az egész sokaság pedig ezt látván, dicsőséget adott Istennek.

Imádkozzunk!

Előtted nem szégyelljük, drága Megváltónk, Jézus Krisztus, hogy valóban sok sebből vérzik az életünk. Vannak kiújuló és gyógyíthatatlan fekélyeink, megszoktuk már, hogyan kell őket takargatni, vagy panaszkodunk miattuk, vagy titkoljuk őket, de olyan sok mindent hordozunk, amin úgy tűnik nem tudnak segíteni mások sem és mi sem.

Köszönjük, hogy Hozzád azzal a bizalommal jöhetünk, hogy Előtted nincs lehetetlen. Magasztalunk Téged, mert Néked adatott minden hatalom mennyen és földön. Köszönjük, hogy nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint Benned, mert Te az életedet is odaadtad értünk.

Így kérünk Tőled ma este gyógyulást mindnyájan arra a lelki és testi betegségünkre, ami megnyomorítja az életünket, aminek a gyógyulásáról már-már lemondtunk, amellyel kapcsolatban olyan sok kudarc és csőd ért bennünket. Szeretnénk most megújuló bizalommal Eléd borulni és egyedül Tőled várni szabadulást, segítséget, bocsánatot, békességet.

Könyörülj meg rajtunk és indíts minket ma este a Te Szentlelkeddel, hogy merjünk bízni Benned, és tudjunk kiáltani Hozzád.

Így kérünk most egy emberként: Jézus, Istennek Fia, könyörülj rajtunk!

Ámen.

Volt egy ismerősöm, aki mindig panaszkodott. Valahányszor találkoztunk, előre lehetett tudni, hogy újabb keserűségzuhatag jön belőle. Mint amikor kinyitják a csapot, vagy megnyomnak egy gombot. Mindenkire tudott valami rosszat mondani. A szülei nem szerették őt eléggé, a felesége sohasem értette meg és nem értékelte az ő kivételes adottságait, a gyerekei hálátlanok hozzá, a főnöke hatalmaskodik rajta, a munkatársai kihasználják, visszaélnek a jóságával, pedig ő mindig, mindenkivel csak jót tett; de még a jó Isten sem e szerint fizet neki, talán Ő is elfeledkezett róla. Kivételesen szerencsétlenül alakultak a körülményei, neki semmi sem sikerült. Ha ő kibontakozhatott volna, azóta már milliomos lehetne, így viszont állandó anyagi gondjai vannak.

Aztán hosszú ideig nem találkoztunk. Egyszer vidéken szolgáltam egy csendesnapon és ott láttam. Az első pillanatra már meglepett az a nyugalom és derű, ami a szeméből sugárzott. A csendesnap végén oda jött és volt egy kis időnk beszélgetni. Elmondta, hogy mi mindent értett meg az aznap elhangzott igemagyarázatokból. Ez végképp meglepő volt az ő szájából: egyrészt nem járt ilyen alkalmakra korábban, másrészt vártam, hogy jöjjön már valami keserűség és panasz. Annyira megszoktam, hogy ő csak arról tud beszélni. Most azonban egészen másról beszélt.

Meg is jegyeztem: hogy hogy ilyen sok mindent megláttál az Igében? Azt mondja: lehullt a hályog. Milyen hályog? És akkor elmondta: mivel neked különösen sokat panaszkodtam, hadd számoljak most be arról, hogy egyáltalán nem az volt az igaz, hogy a szüleim nem szerettek eléggé, hanem az, hogy én vétettem sokat ellenük. És rettenetesen bánt az, ahogy megkeserítettem a házasságunkat az örökös morgolódásommal. És egyáltalán nem csodálom, hogy a gyerekeim elmenekültek otthonról: egy ilyen apát valóban nehéz volt kibírni.

És sorolta, sorolta, hogy mi mindent látott meg azóta, hogy lehullt a hályog. Kiderült, hogy közben abba a vidéki gyülekezetbe költöztek, s ott ő pillanatok alatt megtalálta ezután, a nagy esemény után a feladatait. Észrevette, hogy miben lehet segíteni. Tele volt lelkendezéssel, hogy milyen sok keserű, szomorú, sebzett lelkű embert lehet vigasztalni Isten Igéjével. Ha csak a munkahelyén végezné a lelkigondozás szolgálatát, az napi több órát is kitenne, és milyen sok öröme van abban, hogy másoknak mutathatja a Jézushoz vezető utat, mert Isten nagyon szeret ám, és nagyon jó. Őt is megvárta: mennyi ideig várt rá! És ő azzal a hittel beszél mindenkinek Isten szeretetéről, hogy egyszer mindenki eljuthat oda, hogy lát: látja Istent, meglátja önmagát annak, aki, észreveszi azt a soksok lehetőséget, ami körülötte van, és boldog ember lesz.

Előttem volt egy boldog ember. Korábban úgy ismertem őt mint koldust, akinek minden kevés, aki mindig szegény, aki úgy érzi, hogy mellőzik, elhagyják. Most ott állt előttem egy gazdag ember, aki azzal van elfoglalva, hogy ad. És tud adni mindenkinek. Hihetetlen lelki gazdagságot talált Istennél. Eltűnt a komorság az arcáról - korábban sohasem láttam mosolyogni -, és ott volt az a csendes öröm a szemében, az arcán, ami azokéban ott van, akikről Jézus azt mondta: "Az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen."

Ő jutott szembe, amikor ezen a héten a bibliaolvasó kalauzunk szerint a most hallott történetet olvastam. Itt is erről van szó. A történet elején egy vak koldus, aki a jellegzetes mozdulattal tartja a kezét, hogy ha valaki valamit belevet, akkor meglegyen a napi betevője. Aztán, ha nem dobnak bele semmit, akkor az is előfordulhat, hogy nincs meg. Egy ember, akit ezzel a két szóval jellemez a Szentírás: ül, koldulván. Koldus, mert vak. És abban az időben nem gondoskodtak a fogyatékosokról, sőt volt egy olyan elképzelés, ami ellen Jézus nagyon harcolt, hogy a komoly fogyatkozás mögött, valami komoly bűn lapulhat, és ezért gyanús volt minden ilyen ember, szinte ott volt a bélyeg a homlokukon: kerüld messzire! Életben maradnia neki is kell, dobjunk oda valamit, de nem fordult elő, hogy valaki megálljon egy ilyen emberrel beszélgetni, vagy a hogyléte felől érdeklődjék. Koldulnia kellett, mert vak volt. Egyetlen érzékszervét veszítette el, és ez elég volt ahhoz, hogy egészen beszűküljön az élete. Néhány méternyi hallótávolságra. Jerikó forgalmas útján jöttek-mentek előtte az emberek, elkapott egy-egy félmondatot, néhány szóból megpróbálta összeállítani a valóságot; pontos információkat a világról nem kapott, senki nem törődött vele, ráadásul kiszolgáltatott volt. Nem véletlenül írja a Szentírás: a vak elé gáncsot ne vess! Mert még ez is előfordult. Kiszolgáltatott, tehetetlen ember volt. Sem magán nem tudott segíteni, sem mások nem segíthettek rajta. És teljesen bizonytalan volt a jövője. Ebben a helyzetben elmagányosodott. Olyan sok minden benne van ebben a két szóban: ült, koldulván.

A Biblia azt mondja, hogy mi is így jártunk. Az ember egyetlen érzékszervét veszítette el, amikor fellázadt Isten ellen és ez a lelki látás, amit a Biblia hitnek nevez. Az az érzékszerv, amivel valóságnak érzékelte Istent és az Ő világát. Pontosan ezt veszítettük el. Nem gyakorolta a hitét a bűnbe esett ember, elcsökevényesedett ez a szerve, képtelenné vált arra, hogy Isten jelenlétét érezze. Hányan vannak, akik úgy élnek ma, hogy Isten jelenlétében élnek? Itt van karnyújtásnyira, hallótávon belül, számíthatók rá, Ő él és uralkodik. Ő irányítja az eseményeket, gondja van rám és az enyéimre. Aki ezt komolyan veszi, annak egészen mássá lesz az élete. De mindnyájan úgy születünk, hogy ezt nem vesszük komolyan, mert mindnyájan hit nélkül születünk. Lelkileg vakon. És mivel nem látjuk Istent, nem látjuk önmagunkat sem igazán. Ilyen tévedések áldozataivá válunk, mint ez az említett barátom, aki meg volt győződve, hogy mindenki gonosz. Ő mindig, mindenkivel jót tett. Hát ez nem lehet igaz! De az sem igaz, hogy hozzá mindig, mindenki gonosz volt. Végletekben gondolkozik. Elveszítette a realitást a lába alól. Egy képzelt világban él. Szükségképpen hamis következtetésekre jut, s ebből csak ilyen keserűség lehet, ami őbenne is úrrá lett, mert nem látjuk magunkat igazán annak, akik vagyunk. És nem látjuk egymást sem. Szoktuk mondani: keresztül nézett rajtam. Mert nem látjuk a másikat, nem vesszük komolyan. Ezért megyünk neki egymásnak. Neki estek egymásnak. Ezért ütközünk össze örökké. Nem lát az ember. Mert aki Istenre nincs tekintettel, az a másikra sem tud tekintettel lenni, és az önmagát is mindig hamisan ítéli meg. Ebből azután az következik, hogy koldus lesz az ember.

Néha félelmes az, testvérek, hogy mennyire vakká válhat egy ember. Egyszer egy családlátogatás során valaki olyan durván megsértette a feleségét beszélgetés közben, hogy elsírta magát, és kiment. Egy idő múlva visszajött, látszott, hogy megmosta a szemét, próbált mosolyogni és folytatni a beszélgetést. Amikor búcsúztam, megint kettesben maradtunk a férfivel, megkérdeztem: észrevette, hogy milyen rosszul esett a feleségének az, amit mondott? Miért, mit mondott? Mondom: nem szeretném azt elismételni, de sírt is a felesége. Sírt? Dehogy! Mit gondol, miért ment ki? Miért volt veres a szeme, mikor visszajött? Ő nem látott semmit. Ekkor érkezett oda az asszony, aki felvette a beszéd fonalát, és nagyon szelíden azt mondta: apukám, csakugyan rosszul esett az, amit mondtál. És becsületére legyen mondva ennek a férfinek, azt mondta: üljünk le akkor és beszéljük meg. És megbeszéltük. Elmentünk a gyökeréig ennek a vakságnak. És őszintén szántabánta, hogyan lehet ilyen vak, hogy nem veszi észre: olyat mond, ami nagyon bántó a feleségére, hogy nem veszi észre: őmiatta sír a felesége. Hát akkor mit vesz észre? Hova tette a szemét?

Sajnos sorolhatnék még jó néhány hasonló esetet, amikor ez a lelki vakság ilyen szomorúan kiderül. Mert aki nincs tekintettel Istenre, aki elveszítette a lelki látását, az nincs tekintettel a felebarátjára sem, még a hozzá legközelebb állóra sem, és hamisan ítél meg mindent.

Ezzel kezdődött ennek a vaknak a története is. Ott ült, koldulván. És mivel folytatódott? Azzal, hogy hallott Jézusról és elkezdett kérdezősködni Jézus után. Hallott Jézusról. Sok mindent hall az ember, ha egész nap egy forgalmas útszélen ül. Egyre gyakrabban említették ezt a nevet: Jézus. Názáreti Jézus. Ki az? Valami rabbi, tanító, orvos. Vakokat is gyógyít. Micsoda? Mi jut eszébe egy vaknak azonnal, ha ilyet hall? Hát ha meg tudna engem is gyógyítani! Na de hát ez reménytelen. Ő most nem indulhat el felfedező körútra, hogy az ország mely pontján találja meg a Názáreti Jézust. És hátha szóba sem áll vele? És ha egyszer erre jönne? Nem tud szabadulni az ember a gondolattól! Hátha segítene rajtam?! És kezdi gyűjteni a Jézusról szóló információkat. Drága kinccsé válik minden újabb adalék. Elkezd tudakozódni, kérdezősködni. Mit lehet még róla tudni? Ki is ő tulajdonképpen? És az, amit hallott Jézusról, az ő szívében, amelyikből teljesen hiányzott korábban Jézus, mert nem is tudta, hogy van a világon, hitet támasztott.

Így születik a hit mindannyiunk szívében ma is. Hallunk Jézusról különböző híreket, jó híreket, - görög szóval evangéliumot, és az evangélium hitet támaszt az ember szívében. Nincs más útja-módja annak, hogy egy hitetlen ember hívővé, egy lelkileg vak látóvá legyen, csak az, hogy hallgatja az evangéliumot. A Biblia is ezt az egyetlen utat jelöli meg: a hit hallásból van, mégpedig az Isten Igéjének hallásából. Legyetek nagyon hálásak, testvérek, minden alkalomért, ahol olyanok tudnak Jézusról és az Ő tetteiről beszélni, akik ismerik őt, akik hiteles információkat adnak róla, akik maguk is tapasztalták, amit mondanak. És minden áldozatot meg kell hoznunk azért, hogy minél többet halljunk róla újra és újra.

Ezért érdemes kézbe venni naponta a Bibliát, ezért érdemes félretenni sok egyéb programot, és előnyben részesíteni azokat az alkalmakat, ahol Róla hallhatunk. Ezért érdemes néha hívő barátokkal, testvérekkel összejönni és beszélgetni Jézus személyéről, tetteiről, mert ez ébreszt hitet bennünk, és ez erősíti a hitünket. Ezért mondhatja Jézus a végén ennek a vaknak: a te hited megtartott téged. Úgy született meg a hite és úgy izmosodott, erősödött a Jézussal való találkozásig, hogy begyűjtötte a Róla szóló információkat. Kérdezősködött, tudakozódott utána.

Egyszer eljön a nagy nap: miféle nyüzsgés ez, kérdezi? Valaki csak úgy odavetett válaszként mondja: a Názáreti Jézus megy arra. Micsoda?! Ez soha vissza nem térő alkalom. Elkezd kiáltani. Mégpedig nem akár hogyan:" Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!" Ezt akkor már tilos volt kimondani. Jézus ellen ekkor már kiadta a nagytanács az elfogatási parancsot. És aki őt Dávid Fiának, vagyis Isten Fiának, Messiásnak vallotta, azt kiközösítették Izrael közösségéből, vagyis törvényen kívülivé vált. Teljesen kiszolgáltatottá. Életveszélyes volt ilyet mondani: Jézus, Dávidnak Fia. Őt azonban nem riasztja vissza semmi! Az ő számára már Dávidnak Fia. Ő már hiszi azt, hogy a Názáreti Jézus a Messiás, az Isten Fia. Ha meg hiszi, akkor miért titkolná?! Akkor meg lehet vallani. Ő így fordul Hozzá segítségért, mint Isten Fiához, Akinek minden lehetséges. Az emberek csitítják: pszt! Ezt nem szabad mondani! Neked is veszélyes, nekünk is, mindenki bajba kerül. S mit csinál? Annál inkább kiáltja: Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!

Bár csak megtanulnánk ezt ettől a vaktól! Kevés az, hogy valaki vágyakozik arra, hogy Jézus segítsen rajta. Ezt ki kell mondani! Ha ez a vak hallgat, Jézus elmegy előtte, és ő ott marad vakon. Ott kiabálni kellett.

Mindannyiunk életében az imádságnak a kezdete ez a kiáltás. Amikor még nem tud igazán imádkozni a hívő ember, amikor még nem ismeri igazából azt, akihez kiált. Majd később megismeri, és akkor egészen bensőségesen, és közelről szólítja meg és tud vele beszélgetni. Most még nem ismeri, de hallott róla már sok mindent és azt elhitte. Akkor kiált Hozzá, úgy ahogy a 61. zsoltár mondja: Messze földről, nagy ínségből. Aztán majd egészen közelre kerül és a hálaadás is megszólal a szívében, mert az ínség már szűnik Jézus közelében. De kiáltással kell kezdeni, és ki kell mondani! Nem elég csupán vágyakozni arra, hogy jó lenne békesség. Ha van ilyen, hogy Ő megbocsátja bűneimet és aztán nincs lelkiismeret-furdalás, én szeretném azt! Hiába vágyakozik magában az ember. Ezt meg kell vallani! Miért? Mert azáltal is izmosodik a hitem, hogy megvallom. Nekem is hallanom kell, hogy mit hiszek Jézusról, és mit akarok Tőle. A hitvallás visszahat mindig a magunk hitére is.

Akkor Jézus megáll, odahívja, és elhangzik a nagy kérdés: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? És megint jellemző ennek a vaknak a magatartása: gondolkozás nélkül válaszol: Uram, hogy a szemem világa megjöjjön. Ez nagyon tanulságos a számunkra. Nem azt mondja: Uram Te nagyobb vagy, mint itt az úton járók, adjál nekem nagyobb alamizsnát, adományt, mint ők. Nem azt mondja: Uram legalább az év végéig tartson ki, amit most Te adsz. Neked az lehetséges. Tedd egy kicsit komfortosabbá az én vak életemet. Ő nem komfortosabb vakságot akar, hanem látni akar! Uram, hogy lássak! Minden nyomorúságomnak ez az oka. Gyökeres, radikális kezelést és szabadulást csak Te tudsz adni! Isten Fiától isteni ajándékot kér.

Minket olyan sokszor kísért az, hogy azonnal ömlik belőlünk sok panasz, kérés, szükség. N Sokszor felszínesek, vagy olyanok, amik talán maguktól megoldódnának, ha azoknak az oka megoldódna. Milyen különös, hogy egy vak embernek ilyen lényeglátása van. Mindennek oka a vakságom. Azt szüntesd meg Uram! Aztán majd én megyek, dolgozom és előteremtem a betevőt. A bajok okát szüntesd meg!

Ott van-e bennünk ez a lényeglátás?

Én azt hiszem, ha most egy papírra felírnánk, hogy mi mindenre lenne szükségünk, mi mindent szeretnénk kérni a mi Urunktól, nagyon gazdag, színes lista születne. És Ő mindezt komolyan veszi, ezt mind elmondhatjuk Neki. Olyan apróságokat is, amiket szégyellünk még a családtagok előtt is, hogy ugyan már: ezt be sem vallom, hogy ezért is szoktam imádkozni. Neki az is fontos, - és csak mondjuk el bizalommal. De kérünk-e nagy ajándékokat? Kértük-e már egyszer is: Uram adj nekem új életet, mert ez így nem élet! Látjuk-e már legalább az Ő hiányát az életünkben? Nem akarok Nélküled tovább élni!

Talán nincs is több ismeretünk Róla, mint ennek az embernek lehetett Jézusról, de azt legalább komolyan vesszük: ha Te vagy az Isten Fia, csinálj velem valamit, hogy békés, boldog ember legyek! Ezt jelenti kiáltani. Ilyeneket mondani. Nem szép cifra, hosszú imádságokat kell mondani! Kiáltani! A lényeget kérni. Minden nyomorúságunk okát szüntesse meg. Ővele, magával hadd kerüljünk kapcsolatba. Az a mi bajunk, hogy Ő hiányzik az életünkből. És merjük hinni, hogy utána Ő sok nyomorúságunkat megoldja, sok szükségünket betölti vagy megtanít úgy együttélni azokkal, hogy még abból is áldás jön ki. De nekünk Őreá magára van szükségünk.

A folytatás úgy hangzik: azonnal megjött a szeme világa. És mit csinál? "Követte Jézust az úton, dicsőítvén az Istent. "

Gondoljuk meg: ott áll az Isten Fia és vele szemben egy vak koldus. Ott áll Jézus, kezében azzal, ami nélkül szűkölködik ez az ember, és ott áll ez az ember a maga hiányos ismeretével, hiányos hitével, de mégis bizalommal Jézusban, és azt kéri, amire a legnagyobb szüksége van. És Jézus ezt egy szóra nyújtja: tessék! Ezt hoztam. Pontosan ezért lett az Isten emberré. És van mibe beletennie, mert ez a vak most már a hitének kezét tartja oda Jézusnak, és a hitével el tudja ezt fogadni. "Láss, a te hited megtartott téged!"

Kit lát meg elsőnek? Azt, Aki előtt áll. Elsőnek meglátja Jézust. És soha többé nem akarja a szemét levenni Róla, és nem akarja szem előtt téveszteni. Követi Őt az úton. És a keserű, panaszkodó, szegény szív megtelik az Isten dicsőítésével úgy, hogy még a száján is kicsordul.

Ez volt az útja ennek a vak koldusnak. És mit mond az Ige Jézusról? Ez az utolsó útja Jézusnak Jeruzsálemben. Ezt a találkozást követően már a kereszt következik. Megértenők, ha Jézus egészen magával, a reá váró szenvedésekkel lenne elfoglalva. Az egész emberiség bűnterhe ránehezedik már a Megváltó vállára. De neki még fontos egy névtelen vak koldus, mert az Tőle vár segítséget. Mert ennek a vaknak a szívében ott van az, amit így énekeltünk: Krisztusom kívüled nincs kihez járulnom, Íly beteg voltomban nincs kitől gyógyulnom. De benne van az a bizalom is: Te tudsz, s akarsz segíteni, hát segíts bajomon! És akinek a szívében ilyen pici hit és bizalom van Jézus iránt, azt Ő már nem kerüli el. Úgy igazítja az útját, hogy az ott vezessen el. A vaknak ettől még kiáltania kell, mert senkire nem erőlteti rá az ajándékot. De megadja a lehetőséget, hogy kiáltson.

Pontosan úgy, testvérek, ahogy ma este nekünk. Jézus Krisztus itt van közöttünk. Ő megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman az Ő nevébe jönnek össze: ott van közöttük. És ennyien bizonyosan vagyunk itt, akik Őt keresve jöttünk ide. És Ő most előttünk is megáll és megkérdezi: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?

Mit mondunk erre ma este? Mit akarunk mi, hogy cselekedjék velünk? Egyáltalán akarjuk mi azt, hogy Ő cselekedjék velünk? Várunk mi Tőle valamit? Ismerjük már annyira, merünk bízni Benne annyira, hogy már merünk Tőle várni valamit? Vagy már mindenre csak legyintünk és talán belőlünk is árad a panasz és a keserűség, mint az én kedves barátomból a régi állapotában? Mit akarsz, hogy cselekedjen veled? Tudunk mi még akarni, vagy először az akaratunkat kellene meggyógyítania? Az is igehallgatás közben gyógyul meg és aközben, miközben befogadjuk az Ő Igéjét, és engedjük, hogy munkálkodjék bennünk az Ő Igéje. Merjünk ma este valami nagyot kérni a mi nagy Urunktól, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. És merjük tartani a hitünknek a kezét, hogy legyen hova tennie az ajándékot!

Kérjük ma este Tőle azt: Uram, hogy az én szemem világa megjöjjön! Hogy újra érzékeljem a láthatatlanokat: Téged magadat! Hogy annak lássam magamat, aki vagyok. Hogy észrevegyem azt a sok lehetőséget, amit Te elkészítettél. Hogy a helyemre kerüljek. Hogy meglássam a bűneimet, és ugyanolyan komolyan tudjam venni a Te radikális bűnbocsánatodat. Engedj, hogy tisztán lássak, és ne álomvilágban éljek, és ne illúziókban ringassam magamat. A valóságot akarom látni: Téged, Aki magad vagy a valóság! (Ezt Jézus mondta magáról: én vagyok az igazság. Ott egy olyan görög szó van, ami azt jelenti: valóság.) Azután nem akarom levenni a szememet soha többé Rólad sem itt, amíg a földi vándorúton követlek, sem az örökkévalóságban, ahol majd örökkön örökké dicsőíthetlek.

Jó lenne, ha ma este mindannyiunk szívében elhangozna és az ajkunkon is elhangozna az a kérés, amit talán ilyen szépen mi nem tudunk megfogalmazni, de ha a szívünkből fakad, a magunk imádságaként elmondhatjuk: Amint vagyok vak és szegény, hogy kincset leljek Benned én, s derüljön éjszakámra fény, fogadj el Jézusom!

Ámen.

Azt szeretném javasolni, hogy mielőtt közös imádsággal és a Miatyánkkal befejezzük, egy percig maradjunk most csendben a mi Urunk előtt és mondjunk valamit az Ő kérdésére. Ő azt kérdezi: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? A csendben ki-ki mondja el Neki válaszát.

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük, hogy ma este erre jöttél, útba ejtettél minket és kész vagy meggyógyítani minden nyomorúságunkból.

Köszönjük, hogy ma még kérdezel és köszönjük, hogy mi akarhatunk és válaszolhatunk Neked. Adj nekünk lényeglátást. Adj bátorságot, hogy igazi értékeket kérjünk Tőled. Adj merészséget a hithez, hogy nyújtsuk a hitünk kezét, és el tudjuk fogadni a Te szabadításodat. És adjál nekünk is látó szemeket, hogy lássunk Téged, hogy megismerjük magunkat, hogy tisztán lássuk a múltunkat, hogy a Te kezedben lássuk a jövőnket.

Így könyörgünk Hozzád: töltsd meg a szívünket a Te örömöddel, hogy a mi örömünk teljes legyen. Add, hogy panaszkodás helyett elhangozzék az ajkunkon a Te dicsőítésed, és add nekünk azt a nagy lelki gazdagságot, amit aztán másoknak is tovább tudunk adni.

Könyörgünk, Urunk azokért, akik nagy lelki szegénységben élnek, akiknek a szívét gyűlölet tölti be. Kérünk téged, vess végett itt a közelünkben folyó háborúnak. Könyörgünk azokért, akiknek a szívét félelem tölti be. Adj szabadulást a félelemtől és taníts meg minket egyedül Téged félni, és Benned bízni.

Könyörgünk azokért, akik holnap indulnak a kárpátaljai gyülekezetekbe az evangéliumot hirdetni. Drága Igédnek kész szállást, adj mindenütt szabad folyást! És add, hogy lelki vakokból sokan látókká legyenek ott is.

Vezess minket a jövő héten, és taníts minket egész héten Tereád nézni: a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére.

Ámen.