A HŰ ÉS BÖLCS SZOLGA

1992. december 13, vasárnap

Lekció: 

Sorozat: 

Alapige

Azért legyetek készen ti is; mert amely órában nem gondoljátok, abban jön el az embernek Fia. Kicsoda hát a hű és bölcs szolga, akit az ő ura gondviselővé tett az ő házanépén, hogy a maga idejében adjon azoknak eledelt? Boldog az a szolga, akit az ő ura, mikor haza jön, ilyen munkában talál. Bizony mondom néktek, hogy minden jószága fölött gondviselővé teszi őt. Ha pedig ama gonosz szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még az én uram a hazajövetelt; és az ő szolgatársait verni kezdené, a részegesekkel pedig enni és inni kezdene: megjön annak a szolgának az ura, amely napon nem várja és amely órában nem gondolja, és kettévágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.

Imádkozzunk!

Igen Urunk, szeretnénk Téged dicsőíteni teljes szívünkből, de olyan szokatlan ez nekünk. Bocsásd meg ezt a kettősséget, hogy egész héten át hangzik a panasz az ajkunkon, és ilyenkor olyan idegen a dicséretmondás. Annyira a saját szívünkből fakad a lázadás, az elégedetlenség, a követelőzés, az aggodalmaskodás, és annyira olvasott szöveg ez, amikor Téged megpróbálunk dicsőíteni. És bocsásd meg, hogy ez a kettősség, ez a szakadás végigvonul az egész életünkön.

Bocsásd meg, hogy van egy hétköznapi életünk, és időnként megpróbáljuk magunkat ünneplőbe vágni. Bocsásd meg, hogy nem vesszük komolyan, hogy Te minket látsz és nem azt a ruhát vagy álarcot, amit éppen magunkra vettünk.

Köszönjük Urunk, hogy noha minket látsz, és mindent tudsz rólunk, még sem vetettél el Magad elől még mindig. Dicsőítünk Téged hosszútűrésedért. Köszönjük, hogy a Te kegyelmed valóban az égig ér, és a Te irgalmad a felhőkig. Ebben bízunk most és csak azért merészkedünk Eléd. Hozzuk magunkkal mindazt, amit ezen a héten elkövettünk, és mindannak a vádját, amit elmulasztottunk. Hozzuk magunkkal a szükségeinket, szegénységünket, nyomorúságunkat, de Te látod, hogy úgy jöttünk ide, hogy ott van a szívünkben az a reménység is, hogy Te ki tudod elégíteni minden szükségünket, sőt rá tudsz mutatni a valódi szükségeinkre, amiről mi sokszor nem is veszünk tudomást, és Te magad elé engedsz minket Jézusért. Az Ő nevében kérünk. Az Ő érdemére hivatkozva, az Ő áldozatának az erejében bízva, könyörülj meg rajtunk, és adj nekünk most halló fület, és adj nekünk megelevenítő Igét. És adj nekünk látó szemeket, hogy lássuk meg a láthatatlant is: Téged. A Te tervedet, és merjünk bízni a Te ígéreteidben.

Kérünk, hogy tedd nagyon frissé bennünk azt a várakozást, hogy Te visszajössz Jézus Krisztus ítélni élőket és holtakat. És hadd tegye ez nagyon elevenné azt a felelősséget, amivel a testben hátralevő időt még eltölthetnénk.

Könyörülj meg rajtunk, és azzal ajándékozz meg mindnyájunkat, amit Te készítettél el nekünk mára.

Ámen.

Mielőtt ennek az Igének az üzenetét megpróbáljuk kibontani, hadd kérdezzem meg, hogy mit csináltatok a múlt vasárnapi Igével? Mi lett a következménye annak, hogy itt voltunk, akik itt voltak. Három kérdésre kell most válaszolnunk, mert Isten nem azért szól hozzánk, hogy azt elengedjük a fülünk mellett. Tudniillik akkor ítéletté válik mindaz, amit hallottunk, de nem cselekedtük meg.

(1) Ezen a héten sokkal tudatosabban készültünk-e Jézus Krisztus visszajövetelére. Felfrissült-e bennünk valami, amit esetleg belepett a por, vagy elkezdődött-e az, ami még soha nem volt valóság az életünkben, hogy tudatosítottuk: Ő bármelyik nap megjelenhet, és mindenért számot kell adnunk előtte? Félelemmel vagy örömmel tölt-e minket ez? Ott van-e az az öröm a szívünkben, hogy nekünk a legreménytelenebb helyzetben is van kit várnunk. Hogy nekünk egészen bizonyos, egyértelmű ígéreteink vannak. És Isten ígéretei igazak, Ő azokat valóra váltja. És abból, hogy várjuk vissza Jézust az következett-e, hogy rendezettebb lett az életünk? Hogy sok felesleges időtöltés megszűnt, hogy a helyére került sok minden. Abbahagytunk valamit, vagy elkezdtünk valamit, attól függően, hogy komolyan vesszük ezt az Ő ígéretét.

(2) Engedelmeskedtünk-e annak a világos parancsnak, amit Isten így mondott a múlt vasárnapi Igében: "fáradozzatok a város békességéért!" Mit tettünk ezen a héten a város, az ország, a családunk békességéért? Mit csináltunk, amikor valaki szidott egy távollévőt?

Mit csináltunk, amikor valakiből áradt a panasz, elégedetlenség, zúgolódás? Igyekeztünk-e tudatosan bontani a válaszfalakat, amik emberek között vannak? Áradt-e belőlünk Jézusnak a békessége, amelyik egymással szembenállókat is megbékéltetetett? Tudtunk-e jót mondani valakiről, aki rosszat mondott másról, vagy éppen rólunk? Tudtunk-e hálát adni Istennek azért a sok jóért, amit ezen a héten is kaptunk Tőle? Tettünk-e valamit, és mit tettünk ezen a héten a békességért?

(3) A harmadik kérdés: mi lett a folytatása annak, a megint csak nagyon világos és hozzánk szóló isteni parancsnak, hogy " könyörögjetek a városért az Úrhoz." Elhangzott-e ezen a héten mindennap az imádságunkban könyörgés a népünkért, az országért, annak vezetőiért, a jövőnkért, a határainkon kívül élő honfitársainkért, a gyermekeinkért, lelki ébredésért, amitől függ ennek az egész népnek a jövője, - bevonultak-e ezek a kérések az imádságunkba? Vagy pedig csak úgy: itt voltunk a múlt vasárnap, és Isten hiába kért minket, hogy fáradozzatok, könyörögjetek, és azok az ajándékok, amit a könyörgőnek és a fáradozónak készített el, azok ottmaradtak Őnála? Vagy pedig meggazdagodott az imaéletünk, és mostantól kezdve mindennap benne lesznek ezek a kérések és hálaadások, és ezáltal Isten minket is meggazdagít és munkatársaivá léptet elő. Az igehallgatásból ilyen valóságos lépések következnek.

A múlt vasárnap láttuk, hogy a Szentírás azt tanítja, hogy a Krisztust váró adventi ember, aki tekintetét a jövőre veti, helytáll a jelen feladataiban is, és ez a kettő egy, összefügg, sőt a jövőbe vetett reménysége erősíti őt abban, hogy lehessen rá számítani itt. Ezt a gondolatot folytassuk tovább, mert Jézus Krisztus több példázatot is mondott, amelyekben még inkább arra teszi a hangsúlyt, hogy nemcsak hogy összefügg a kettő, hanem egyenesen az tud valóban helytállni a jelen feladatai között, és az végzi azt, ami a feladata, és nem mást, és nem semmit, akinek nagyon eleven ez a Krisztust váró reménysége.

Ez a példázat, amit most felolvastam, pontosan erről szól. Egy olyan kifejezést hangsúlyoz, amit sokszor belep a por, és ami megszürkül, és ez a: felelősség. A hívő keresztyén ember felelősségének a végső gyökere az, hogy ő várja vissza a dicsőséges Krisztust, aki mint a világ ítélő bírája jön vissza, és akinek a kérdéseire felelnünk kell majd. Ez az ember felelőssége. Jézus kérdez, és nekem felelnem kell. Egyedül az embert ajándékozta meg Isten a felelősség ajándékával és terhével. De nagyon komolyan veszi a mi felelősségünket. Amikor kérdez, nem lehet mellébeszélni. Felelősen töltjük-e ezt a néhány évtizedet, amivel Isten itt megajándékozott bennünket. A felelősség mindig személyes viszonyra utal. Két személynek a kapcsolatában történhet meg az, hogy az egyik kérdez, és a másiknak felelnie kell. Itt a bíró kérdez, és nekünk kell majd felelnünk, amikor Jézus Krisztus megjelenik.

A példázat arról szólt, hogy egy gazdaember elutazik otthonról és a vagyonát és a gazdaság igazgatását erre az időre az egyik szolgájára bízza. Mindenről szeretettel gondoskodott, minden részletre kiterjedően gondosan intézkedett, csak az a feladata ennek a megbízott szolgának - a Lukács evangéliuma úgy írja: sáfárnak -, hogy a Gazda házanépének a maga idejében adja ki az eledelét. Ez a feladat. Nem neki kell megtermelni, nem neki kell beraktározni. Neki csak: felszolgálnia kell. Nem lehet tudni mikor tér vissza a Gazda. Ha ő végzi a munkáját, ha ő hű és bölcs szolga - ahogy itt olvastuk ezt a két jelzőt - akkor teljesen mindegy, hogy mikor tér vissza a gazdája: mindig munkában fogja találni. Ha spekulálni kezd, és azt mondja, hogy: hátha, majd még később jön vissza, most még nem kell a kötelességemet teljesítenem, - akkor szinte biztos, hogy amikor megérkezik, akkor sem a kötelességét végzi, és akkor ketté vágatja azt , - mondja itt Jézus egy akkori úrra, gazdára gondolva, és hozzáteszi, hogy Ő mit csinál azokkal, akik nem a kötelességüket végzik, mikor Ő visszajön: a hitetlenek sorsára juttatja, ahol lesz sírás és fogcsikorgatás.

Ennyi maga a példázat, és Jézus ebben azt hangsúlyozza, hogy következménye van annak, hogy valaki hogy tölti el ezt a néhány évtizedet. Azzal tölti-e, amivel az ő Ura megbízta, vagy pedig nem. Mind a kettőnek következménye van. Van jutalmazás és van ítélet. És minket megtéveszt az, hogy késik a mi Urunk, - a Péter levelében éppen erről olvasunk most -, sokan még gúnyolódtak is már az I. század végén is: Késik az Ő eljövetele, annyira késik - talán nem is jön vissza -, halogatja még az én Uram a visszajövetelt, és ez nagy kísértés arra, hogy ne azt végezzük, amivel megbízott minket.

Jézus példázatának a csattanóját, a mondanivalóját így is ki lehetne fejezni: aki várja Őt, az végzi a munkáját. Aki nem veszi komolyan, hogy Ő bármikor visszajöhet, az halogatja a Neki való engedelmeskedést is. És ebben a rövid példázatban Jézus azt a nagy különbséget részletezi, ami a jó és hű, illetve a gonosz szolga között van. Nagy különbség van kettőjük között három vonatkozásban is, és ezt vegyük most sorban.

Nagy különbség van a tekintetben, hogy kinek tartják a Gazdát, hogy kinek tartják a többi embert, és hogy kinek tekintik önmagukat?

(1) Az első különbség tehát abból derül ki, hogy kinek tartják a Gazdát? Vagy más szavakkal: hogyan gondolkoznak az emberek Istenről?

A hű és bölcs szolgát - vagy sáfárt - az jellemzi, hogy komolyan veszi a Gazdát, és komolyan veszi azt, amit mondott. Erre utalnak a jelzők is. Hű - azt jelenti, hogy megbízható; bölcs: ez a kifejezés azt jelenti, hogy tekintettel van a másikra, figyel rá, komolyan veszi, amit mondott, ezt is jelenti végső soron: engedelmes. Megbízható és engedelmes szolga. Ő komolyan veszi, hogy a Gazda: Gazda. Ez azt jelenti, hogy az övé a gazdaság. Minden az övé. Még ez a szolga is. Az a szó van itt, hogy rabszolga. Tehát még ő is a Gazdának a tulajdona volt, akit most átmenetileg megbízott ezzel a megtisztelő feladattal, hogy a háznépről gondoskodjék. Minden a Gazdáé. Mindennel Ő parancsol. Világos utasítást adott, nem kell törnie a fejét, hogy mit kell csinálni. Azon kellene törnie, hogy ha ki akar bújni az engedelmesség alól. De nem akar kibújni, mert látja, hogy a Gazda jó. Minden intézkedése a háznép érdekét szolgálja. És ez a szolga is a háznéphez tartozik. A Gazda minden gondolata akörül forog, hogy hogyan gondoskodjék az övéiről. Neki magának is az az érdeke, hogy komolyan vegye, amit az ő Ura mondott. Azt kell csinálni, és az lesz jó mindenkinek. Bízik benne. Ez nem valami kényszerű, kelletlen engedelmesség, hanem kitűnik a példázatból - annak rövidsége ellenére is - hogy látja a Gazda szeretetét, gondoskodását, jóságát, és ezért bízik benne, szereti őt. Már csak ezért sem akar mást tenni, mint amit mondott. Komolyan veszi Őt: féli Őt.

Az istenfélelemről nekünk sok torz elképzelésünk van. Az istenfélő ember nem retteg Istentől, hanem szereti és tiszteli Őt, és ezért komolyan veszi minden szavát. Ezt jelenti Istent félni. Őt Istenként tisztelem: tudom, hogy Ő az úr, én meg szolga vagyok. Világos a kettőnk viszonya. Tudom, hogy minden parancsa mögött az irántam való szeretete van: akkor miért csinálnék mást, ha jót akarok magamnak, meg a többieknek? Milyen jó, hogy Ő megmondta, mit csináljak, milyen jó, hogy a kezemre bízott mindent. Tulajdonképpen roppant kényelmes feladata van ennek a gondnoknak. Csak arra kell figyelni, hogy mikor kinek mit kell odaadni, hogy menjen az élet, és mindenki boldog legyen, senki se lásson szükséget.

Mindez pedig annak a jegyében történik, hogy bármikor hazatérhet a Gazda. De ha hazatér, akkor nem valami rossz dolog történik. Attól nem félni kell, azt nem akarja minél inkább kitolni. Tulajdonképpen az a jobb, ha itthon van! De amíg nincs itthon, addig várjuk Őt haza. Addig is gondoskodott rólunk. Ez határozza meg a hű és bölcs szolgának minden tettét, hogy bármikor visszatérhet az én Uram, felelős vagyok Neki, és bármikor felelősségre vonhat, én kész vagyok válaszolni, felelni a kérdéseire. Nem vonta kétségbe azt amit mondott, éppen ezért várja Őt haza. Addig pedig nem függetleníti magát Tőle, nem önállósítja magát, mert ő hű és bölcs szolga.

S mit csinál a gonosz szolga? Nem veszi komolyan azt, amit az Ura mondott. "Halogatja még az én Uram a visszajövetelt." Honnan veszi ezt? Mi az alapja ennek? Ezt szeretné! Kivetíti a maga vágyait. Összetéveszti a valósággal. A projekció az mindig megtéveszti az embert. Kivetíti magából a maga gonosz vágyait, azt hiszi, hogy ez a valóság és annak megfelelően rendezi be az életét. Ezért fizet rá! Aki Isten szavát nem veszi komolyan, az mindig becsapja magát, mindig megtéveszti saját magát is. Ezért elkezd hatalmaskodni. Minél kevesebbet dolgozik ő, annál jobban hajszolja a többieket. Erőszakoskodik, verni kezdi őket. A hitványakkal barátkozik, eszik és iszik a részegesekkel. - Ezt olvastuk itt a példázatban. - Egyszer váratlanul megjelenik a Gazda. És nem is kell szinte kérdezni, úgy sem tudnak válaszolni a kérdésekre. És jön a súlyos ítélet. Akkor már nem lehet kapkodni, és nem lehet pótolni az elmulasztottakat.

Aki Isten igéjét nem veszi komolyan, az erkölcsileg is mindig a lejtőre kerül. Ennek a gonosz szolgának az esete erre figyelmeztet bennünket, és ezt számtalan változatban látnunk kell. Aki nem várja tudatosan Jézus Krisztust, és nem ez határozza meg az életét, annak az élete tele lesz üresjárattal. Rengeteg eltékozolt idő, pénz, erő, meddő gondolat, elmulasztott alkalmak. Utána az önvád, a lelkiismeret-furdalás. Majd próbálkozások ennek az elhallgattatására, és eltelik az élet úgy, hogy rajta lesz az Isten pecsétje: hiába. Hiábavaló. Ettől akar megőrizni minket a mi Urunk! És akiben tudatos a Krisztus-várás, akiben az adventi reménység nemcsak a karácsony előtti néhány hét során vetődik fel néha, hanem állandóan ott él, az az ember érett felnőtté válik. Az felelős ember lesz. Az tudja, hogy mi a dolga. Tudja, hogy miért csinálja azt. Tudja, hogy kinek jó ez. Az egyre jobban megismeri Istent, a Gazdát, az ő megbízóját, és egyre jobban bízik benne, mert az engedelmeskedés minden lépése arról győzi meg, hogy Isten megbízható. Benne érdemes bízni, Ő igazat mondott, Ő most is jót akart. Mindannyiunk érdeke az, hogy Neki engedelmeskedjünk. Ez a hű és bölcs szolga.

Ez tehát az első különbség, hogy hogy tekintett a két szolga a Gazdára, vagyis hogy hogy tekintünk mi Istenre?

(2) A második az: hogyan nézzük a másik embert? Úgy nézzük-e a másik embert, mint Isten drága tulajdonát, akit azért helyezett oda mellénk, hogy szolgáljunk neki? A nagyobb szolgál a kisebbnek. Ez az Isten országának a meglepő törvénye. A gondnok szolgál a többi szolgának. Őt bízta meg a Gazda, hogy adja ki a többieknek az eledelüket a maga idejében. És ő van a többiekért. Nem a többi őérte. Ez az alapállás Isten gyermekei között. Én vagyok a többiekért, én vagyok adósa a többinek. Nekem kell odaadnom nekik azt, ami úgy sem az enyém. Amit én is úgy kaptam. Rám bízta a Gazda, hogy adjam oda a házanépének. Azzal kell sáfárkodni. De felelősen, hogy mindig, mindenki megkapja a magáét. A hű és bölcs szolga ezt végzi.

És mit csinál a gonosz? A gonosz azt mondja, hogy ő nem függ a Gazdától, és ő nem veszi tudomásul azt, hogy ő lenne másokért, inkább a többieket tekinti eszköznek a maga kezében. Ezért kezd el hatalmaskodni, mulatozni és verekedni. Ő issza meg azt, amit a másiknak kellene fejadagként kiadnia. Ő habzsolja fel azt, ami a másiknak a napi munkájához lenne szükséges. Nincs rá szüksége neki sem, mert bőven elég annyit enni, amennyi egy embernek egy evésre elég, de ő többet akar, - mint, ahogy ez nagyon sokakat megkísért. És ezzel másokat szegényít meg.

Hogyan nézünk mi egymásra? Magától értetődő természetességgel kell úgy néznünk mindig egymásra, hogy én vagyok őértük, és nem megfordítva. És a nagyobb szolgál a kisebbnek. Ha te okosabbnak, tekintélyesebbnek, idősebbnek, előkelőbbnek tartod magadat, akkor te hajolsz le. Te köszönést előre; nem sértődsz meg, hogy nem köszönt, még akkor sem, ha nem fogadja. Nem nagy szívesség és kegy, amit gyakorolunk, hanem kötelesség.

Pál apostol a Római levélben többféle összefüggésben hangsúlyozza, hogy: tartozunk. Mi, akik a Krisztuséi vagyunk, tartozunk a többieknek. Függetlenül minden egyéb szemponttól. Hogy hogy tartozunk? Úgy, hogy eladósított minket a mi Urunk. Megkaptuk Tőle bűneink bocsánatát, az örök életet, az Ő visszajövetelének a reménységét, az üdvösség bizonyosságát, és Neki ezt nem tudjuk meghálálni, sem törleszteni. Ebből valamit tovább tudunk adni másoknak. Olyan gazdagokká tett, hogy ezzel elkötelezett arra, hogy egy életen át adjunk, szolgáljunk, tartozzunk a többieknek. Nem a magunkéból kell adni, hanem abból, amit mi is úgy kaptunk a Gazdától.

Ha tehát valaki azt mondja, hogy "jól megmondtam neki a magamét," akkor nehogy azt higgye, hogy valami értelmeset csinált. Mert nem a magunkét kell megmondani a másiknak. Hanem Istentől elkért mondanivalót kellett volna mondani. Tudniillik a magunké az csak mérgez. Miért? Mert többnyire mérgesen mondjuk meg a magunkét. És a mérgünk is benne van a szavainkban. Azzal csak ártunk. Jobb lett volna, ha nem szólunk. Na de ott volt a nagy lehetőség, amivel a Gazda megbízott, hogy: adjuk ki az ő házanépének az övéből, amit Ő elkészített. Miért nem volt "helyén mondott Ige" amit megmondtunk? Itt a hétköznapi élet nagyon gyakran ismétlődő fordulataiban kellene pontosan alkalmaznunk ezt, és gyakorolni, hogy milyen a hű és bölcs szolga.

Amikor valaki keserűen ezt mondja, hogy én őt nem bírom szeretni,- ezzel nem mondott semmit. Semmi újat és semmi előbbre vivőt. Ezt előre is lehetett volna tudni. Ki tudja közülünk szeretni azokat, akik nem szeretetre méltóak, nem szeretnek minket, nem éri meg őket szeretni? Mindnyájan ilyenek vagyunk! Na de a hű és bölcs szolgának maga a Gazda ad szeretetet. Pál apostol azt mondja, hogy az Isten szeretete töltetett ki a mi szívünkbe a Szentlélek által. Hát erre már rég rá kellett volna jönni, hogy nem tudom szeretni. S akkor most mi lesz? Most nem szereti senki? Dehogynem! Akkor a Gazda szeretetét elkérem, és azt adom tovább. Ehhez azonban félre kell tenni a magam hiúságát, sértettségét, büszkeségét, - mindent, ami a régi élethez tartozik. Mert más minőségben vagyok itt: én vagyok a Gazda sáfára. Addig én is csak egy rabszolga voltam a többi közül. Most Ő rám bízta a maga isteni gazdagságát. Ezt tessék odaadni a többieknek! Nem a magamét. Koldus vagyok én is, mint az a rabszolga, akit egy időre sáfárrá nevezett ki. Nincs neki semmije! De a Gazdának mindene az övé arra az időre. És ezt a földi életet Jézus így tekinti és így tanítja nekünk, hogy Istennek mindene a miénk! Örökösei lettünk az Istennek és örököstársai Krisztusnak. Pál apostol írja a korinthusiaknak, akik között nagyon sok rabszolga volt a korinthusi keresztyén gyülekezetben: "minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé. Krisztus pedig az Istené!" Tudatában vagyunk-e ennek? Nincstelen rabszolga vagyok, de mint sáfárra, rám bízott az én Uram olyan kincseket, amikkel szakadatlanul gazdagíthatom a többieket.

Nincs bölcsességem a gyerekeim neveléséhez. Ezt a gyerekeim születése előtt már kellett, hogy tudjam. De mit mond a Szentírás? Azt: "Akinek nincs, az kérje Istentől". És kérje hittel és megadatik neki. És ő maga fog csodálkozni helyzetről-helyzetre, hogy Isten megint bölccsé tett engem. Átsegített ezen a nehéz helyzeten. Ezt jelenti hű és bölcs sáfárnak lenni! Nincsen semmim, de minden az én Uramé! Ő rám bízza, hogy adjam tovább másoknak.

Hogy nézünk mi egymásra? A családunk tagjaira: azokra, akikkel nap, mint nap érintkeznünk kell, a vadidegenekre, egyáltalán a másik emberre? Jézusnak ebből a példázatából az tűnik ki, hogy aki valóban várja Őt vissza, aki felelős, érett, felnőtt emberként akarja eltölteni ezt a néhány évtizedet, az egyrészt tudja, hogy ő tartozik mindig a többieknek, és nem azok tartoznak neki; másrészt tudja, hogy milyen gazdagságot bízott reánk: hívőkre Isten, és ezt azért bízta reánk, hogy ne maradjon nálunk, ne titkoljuk el, ne rejtegessük, ne tékozoljuk el, hanem szakadatlanul adjuk tovább.

Olyan szép ez a mondat, testvérek: "a maga idejében adjon azoknak eledelt." Ha most csak a házunk népére gondolunk: megkapják ők tőlünk a maga idejében mindig azt, amire szükségük van? Amire szüksége van egy kisgyereknek, egy kamasznak? Amire szüksége van egy férjnek? Megkapja azt a törődést, érdeklődést, gyengédséget, - néha anyáskodást? Mert arra is szüksége van a felesége részéről! És az asszonyaink megkapják azt a mosolyt, jókedvet, felvidítást, amiről külön beszél a Biblia: "ne legyetek a feleségetekhez keserű kedvűek!" Miért emeli ezt ki? Mert állandóan kísért bennünket, morc férfiakat. És az öregjeink? Megkapják azt a tiszteletet, törődést, kedvességet? Vagy ő csak a "nagyi", aki arra való, hogy végezze azt a munkát, amit mi már nem bírunk? Szaladozzon egyik unokától a másikig? Őt sohasem kell megkérdezni, hogy hogy van? De úgy, hogy el is mondhassa, és végighallgatjuk? És csak kenyeret adunk a házunk népének? Megkapják a szükséges Igét is? Van olyan, hogy elcsendesedik a család, félre teszünk mindent és odaállunk a nagy Isten elé kérni az Ő gazdagságából? És neki elmondani, hogy: Urunk, ma már megint elfogyott. És akkor elsorolni konkrétan azt, hogy mi fogyott el. A békesség, a reménység is, és esetleg a pénz is. És minden gondunkat Őreá vetünk. És megkapják azt a család tagjai - akár hívők, akár nem hívők - amit Isten a hívőktől, a benne hívőktől megkövetel: példaképként éljenek? Jó lenne az, ha a család minden tagja úgy élne, úgy beszélne, úgy gondolkodna, olyan indulatos lenne, mint amilyenek mi vagyunk? Példaképek vagyunk otthon? És így tovább. Sorolhatnánk vég nélkül.

Az adventi embert az jellemzi, hogy jó és hű szolga. És megadja a házanépének mindazt, amire szükségük van. - Nem a magáéból! Mert amit itt most felsoroltam, abból nekünk semmink nincs. De az Istenéből. A gazdag Gazdáéból. Aki annyira megbízik bennünk, hogy reánk bízza az ő gazdagságát azért, hogy adjuk tovább másoknak. Ez jellemez-e minket? Akárhány évesek vagyunk, bármennyi erőnk van, meg mi-minden van mögöttünk, s mi-minden alatt roskadozunk most éppen. Ez jellemez-e? Megyek az isteni magtárba és viszem a házam népe rászorulóinak azt, amire éppen akkor szükségük van.

Isten újítson meg minket ebben, hogy nehogy gonosz szolgák legyünk, akiket kettévágat, hanem legyünk hű és bölcs szolgák.

(3) És a harmadikról még röviden: nagy különbség a két szolga között az is, hogyan tekintettek önmagukra. A gonosz szolga urat játszik. Elkezd hatalmaskodni. Új rendet szab, fütyül arra, amit a Gazdája előirt! Ő állapítja meg, hogy mi jó, mi rossz; ki mit eszik, ki mit iszik - főképpen ő eszik és iszik, a többiekét is, hogy ki mit dolgozik, a többi dolgozik, ő nem akar dolgozni. Itt új rend van! Ő uraskodik, ő játssza a Gazdát.

Ez az ember ősbűne! Az l.Móz. 3. része, amely leírja a bűnbeesést, pontosan arról szól, hogy az ember Istenné akart lenni. Az istenkedés, az az ember ősbűne. Ezt is ígérte a Kísértő: ha rám hallgattok, olyanok lesztek, mint az Isten. Jónak és rossznak tudói. Ti szabjátok meg, hogy mi jó és mi rossz. Azóta is kísért ez mindnyájunkat, s aki enged a kísértésnek, elszakadt Istentől. Azt Isten szabja meg, hogy mi jó és mi rossz. Egyedül Ő tudja. Egyedül Ő tud megvédeni minket a rossztól, attól is hogy ártsunk magunknak és egymásnak, és egyedül Ő tudja természetünkké tenni az újjászületés által, hogy képesek legyünk a jót cselekedni, és akarjuk is azt. A gonosz szolgát tehát ez jellemzi. Ő nem szolga akar lenni, hanem úr.

A hű és bölcs szolgát az jellemzi, hogy világos neki a felállás: ő a szolga és a Gazda az Úr. Aki akkor is Úr, ha éppen nincs otthon. És akkor is azt teszi, amit Ő megmondott, ha éppen nem látja, vagy legalábbis ő nem látja a Gazdát. De ez olyan különös Gazda, aki akkor is lát minket. Mint a kémüvegen keresztül: én nem látok ki, de aki kinn áll, az belát, és minden mozdulatomat pontosan tudja követni. Ezzel a felelősséggel várhatjuk mi vissza a mi Urunk Jézus Krisztust. És aki bízik Benne és tudja, hogy jók az Ő rendelkezései, az nem tesz kísérletet arra, hogy függetlenítse magát Tőle. Az akkor is Tőle függ, amikor Ő éppen nem látható. Úgy tűnik, hogy távol van.

Mi lesz a jutalma? Az, hogy már a munka végzése közben is boldog - ezt olvastuk itt, hogy "Boldog az a szolga, aki végzi ezt a munkát, és mikor megérkezik az ura, akkor is munkavégzés közben találja". És mi lesz még a jutalma? Minden vagyona felett felügyelővé teszi őt. Más szavakkal ezt úgy mondja Jézus: "Aki győz, örökségül nyer mindent, és az fiam lesz nékem és én atyja leszek néki. Aki győz, megadom annak, hogy ül az én királyi székemben énvelem, amint én is győztem és ültem az én atyám királyi székébe."

Hogy mit jelent ott ülni, azt hiszem, egyikünk sem tudja. Próbáljuk elképzelni, de azután, a temérdek nyomorúság után, amin most keresztül kell vergődnünk, egészen bizonyos, hogy valami olyan csodálatos, tökéletes vég, amit csak Isten készíthet az Őt szeretőknek. Ha valaki mindvégig hű és bölcs szolga. Ha valaki tudja, hogy Isten: Isten. Ha valaki úgy néz a másikra, hogy azért vagyok, hogy őneki továbbadjam, amit Istentől én is úgy kaptam, és ha valaki mindvégig úgy néz magára, hogy én a mindenható Isten szolgája vagyok. Kell ennél nagyobb méltóság? Már most, ebben a nyomorult testben ilyen elesett körülmények között a mindenható Isten kezében eszközének lenni, akit áldásul használ másoknak. Egyszer pedig majd Magához enged, az Ő örök dicsőségébe.

Jó lenne, ha tovább gondolnánk a Szentírásnak ezeket a gondolatait, és egészen kikristályosodna bennünk, hogy kinek tartjuk mi a mi Urunkat, hogy nézünk mi egymásra személyválogatás nélkül, és kinek tekintjük mi magunkat? És így erősödne meg még inkább bennünk Krisztusnak a visszavárása.

Imádkozzunk!

Urunk, minket is megtéveszt sokszor az, hogy nem látunk Téged és késik a Te visszajöveteled. Bocsásd meg, hogy sokszor egyszerűen elfelejtjük ezt, máskor kételkedünk benne, hogy egyáltalán valamikor visszajössz ítélni élőket és holtakat,. gyakran pedig a mi értelmünk ítélőszéke elé állítjuk a Te nagyságos ígéreteidet és nagy okosan kijelentjük, hogy az elképzelhetetlen.

Szeretnénk most megalázni magunkat Előtted, és kérni a Te bocsánatodat mindezekre az oktalanságainkra. Szeretnénk úgy hódolni most Előtted, mint aki ennek a világnak a Gazdája vagy. Köszönjük, hogy nem gazdátlan a világ. Köszönjük, hogy Te ott ülsz a történelem kormánykerekénél is és bölcsen igazgatod azt, és köszönjük, hogy belefér a Te isteni szeretetedbe ami kicsi, porszemnyi sorsunk, és Neked fontos minden napunk minden eseménye is.

Ezzel a bizalommal szeretnénk Reád nézni napról napra. Tedd világossá nekünk, hogy minket mivel bíztál meg. Néha olyan egyértelmű az Urunk, hogy kikért vagyunk felelősek, és mégis olyan vakmerő felelőtlenséggel herdáljuk el napjainkat egymás után. Könyörülj rajtunk! Szeretnénk most idejönni Hozzád és meríteni a Te kimeríthetetlen gazdagságodból, és szolgálni azzal a mi házunk népének. Olyan szegények mellettünk Urunk, sokszor még a szeretteink is, mert nem kapják meg azt, amit pedig Te elkészítettél a számukra. Csak nincs, aki kézbesítse. Taníts minket, ezt a felszolgáló munkát sokkal nagyobb örömmel és rendszerességgel végezni.

Ajándékozz meg minket a hű és bölcs szolgának a boldogságával. Azzal a biztonsággal, kiegyensúlyozottsággal, hogy a helyünkön vagyunk. A Tőled kapott munkánkat végezzük. Őrizz meg a kapkodástól. Attól, hogy mindig valami mást szeretnénk csinálni, mint amit Te bíztál ránk. Attól hogy egymás kezéből kapkodunk ki dolgokat, és a mi kezünkön pedig tönkremennek értékek. Könyörülj rajtunk, hogy rend legyen az életünkben. És rend legyen a gyülekezetben és az egyházban, az országban. Könyörgünk Hozzád az ország békességéért, vezetőiért. Könyörgünk Hozzád, adj lelki ébredést, hogy egyre többek számára világos legyen, hogy ki vagy Te, és mi végre vagyunk a világon. És hadd tudjunk úgy egymásra nézni, mint akik tartozunk egymásnak, és nem állandóan követelünk, és végrehajtani akarunk.

Segíts megszentelnünk ezt a mai napot, adj nekünk fizikai erőt és lelki erőt is a jövő hét minden munkájához, terhéhez. Adj nekünk felülről való bölcsességet a döntéseinkhez, hogy valóban ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsük a testben hátralevő időt, hogy majd ha jössz, készen legyünk.

Ámen.