NAGY FÉLELEM - NAGY ÖRÖM

1988. december 25, vasárnap

Lekció: 

Alapige

„Voltak pedig pásztorok azon a vidéken, akik kint a mezőn tanyáztak, és őrködtek éjjel az ő nyájuk mellett. És ímé az Úrnak angyala hozzájuk jött, és az Úrnak dicsősége körülragyogta őket, és nagy félelemmel megfélemlettek. És monda az angyal nékik: „Ne féljetek, mert ímé, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek örö-me lesz. Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.”

Imádkozzunk!
Istenünk, szeretnénk mi is dicsőíteni téged az angyali seregekkel együtt, és vallani szívünkből, hogy dicsőség a magasságban Istennek. Áldunk téged örökkévaló szeretetedért, amit azzal is megbizonyítottál, hogy elküldted hozzánk a te egyszülött Fiadat, Jézust. Köszönjük, hogy úgy szeretted ezt a világot és benne minket is, hogy nem hagytál magunkra bűneinkben elveszni.
Áldunk téged, Urunk, Jézus Krisztus, hogy nem emlékünnepély ez a mi mostani karácsonyunk. Nem a kisdedre kell emlékeznünk, hanem előtted borulhatunk le, aki a világ ítélő bírája vagy, akié minden hatalom mennyen és földön, és aki megígérted, hogy ahol csak ketten vagy hárman is a te nevedben jönnek össze, ott vagy közöttük. Dicsőítünk téged hatalmas jelenlétedért. Kérünk, éreztesd meg ezt most mindnyájunkkal! Hadd kerüljön életünk a te világosságodba! Leleplező és megtisztító világosságba. És hadd halljuk meg ma itt mindnyájan a te hozzánk szóló, kegyelmes szavadat, a te hatalmas, teremtő szavadat, amelyikkel új életet tudsz teremteni, vagy az új életet meg tudod erősíteni bennünk!
Urunk, olyan sokféle keserűséget, hiányt, sebet hozunk ide magunkkal. Úgy küszködünk a hitetlenségünkkel, vagy ha nem küszködünk, még nagyobb baj. Fogadj el minket úgy, amint vagyunk, de ne engedj el így, amint vagyunk! Vegyél kezedbe és formálj, tisztíts, hadd váljék hasonlóvá az életünk a tiedhez! Hozz ki minket félelmeinkből, és segíts el arra a nagy örömre, amit te hoztál karácsonykor az egész emberiségnek!
Úr Jézus, köszönjük, hogy gazdag lévén szegénnyé lettél érettünk, hogy mi a te szegénységed által meggazdagodjunk. Ajándékozz meg minket kegyelmedből ezzel a gazdagsággal!
Ámen.

A karácsonyi történetnek ez a részlete nagy félelemről és nagy örömről szól. Amikor a pásztorokhoz odalépett az Úr angyala, ők nagy félelemmel megfélemlettek. És amikor ezt követően elhangzott az angyal ajkán az első karácsonyi prédikáció, annak a szövege ez volt: „Ne féljetek, mert ímé, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz.”
Az a mi nagy nyomorúságunk, hogy sok kis félelem gyötör minket, de kevesen ismerték meg közülünk eddig még ezt a fajta nagy félelmet. És vannak olykor kis örömeink, de azok, akik az élő Krisztussal még nem találkoztak, nem ismerik ezt a nagy örömöt, amiről az angyal karácsonyi prédikációja szól.
Éppen ezért azt nézzük meg most a felolvasott ige alapján: miféle kis félelmek gyö-törnek minket szakadatlanul, s mi ez a nagy félelem, amiről itt az ige szól; és mi az a nagy öröm, amit a Szabadító Krisztus hozott karácsonykor testté lételével?
Sokféle kis félelem gyötör bennünket. Vannak olyanok, amik csak átsuhannak az ember tudatán, s vannak, amik belerágják magukat a lelkünkbe, ránk telepszenek, lenyomnak, nyomottá teszik a kedélyünket, elszívják az erőnket, tönkre teszik az örömünket.
Igen sok ember fél attól, hogy mit hoz a holnap. Nagyon sok gyerek napról napra félve indul el reggel az iskolába. Végigszorongja a tornaórát vagy a fizikaórát. Vannak akik félnek a nem kívánt terhességtől. Mások félnek a meddőségtől. Ó, de sok gyerek fél attól, hogy a szülei el ne váljanak. Amikor ennek a jeleit észlelik, nem tud aludni, felkiabál éjszaka, tizenéves korában is bepisil, és a szülők talán nem is sejtik, hogy mi ennek az oka. Beköltözik valami szörnyű félelem a kicsi szívbe, amit nem űz onnan ki semmi. Ó, de sokan vannak, akik félnek a ráktól, vagy attól, hogy egyedül maradnak, vagy idős korukra végleg elmagányosodnak. Nagyon sok ember fél a megszégyenüléstől. Olyanok is vannak, akik egy esetleges atomháborútól félnek. Most, hogy ünnepek előtt elsősorban a gyülekezet magányos, idős tagjait látogattuk, olyan félelmekkel találkoztam, amik egy egészséges, mozgékony embernek eszükbe sem jutnak, amik azonban nagyon meg tudnak gyötörni egy-egy ilyen bezárt, talán ágyhoz kötött, magányos, idős embert. Amikor valaki napról napra azt vizsgálja, hogy még le tud hajolni annyira, öt, tíz perces próbálkozás után, hogy felhúzza a harisnyáját, és mi lesz, ha egy napon nem tud lehajolni annyira? Csak nem kérhet meg valakit, hogy jöjjön minden reggel harisnyát húzni neki? Ma még fel tudta emelni a kezét annyira, hogy megfésülködött, és vajon holnapután? Hát csak nem kérhet valakit, hogy jöjjön őt megfésülni, és akkor mindig kócosan fog járni?
Hadd kérjelek, hogy ne mosolyogjatok ezeken, hanem legyünk sokkal türelmesebbek és megértőbbek azok iránt, akiket ilyen félelmek is gyötörnek! Mert nem csak attól fél sok kisnyugdíjas ismerősünk, hogy vajon jövőre is meg tudja-e venni a legszükségesebbet abból a kis pénzből, hanem attól is, hogy azon a hat lépcsőn, ami a lakásig vezet, fel tud-e még menni, és mi lesz, ha nem tud már lejönni és visszamenni? Ki fog rajta segíteni? Hogy folytatódik az élete? És már most, amikor még fel tud menni, elveheti az örömét az ettől való félelem.
És ugye tudjuk, hogy itt, nem is olyan messze tőlünk vannak magyarok, akik attól félnek, hogy az újszülöttjeik életben maradjanak, hogy a pici gyereküknek jusson egy pici tej legalább, legalább néha, hogy meglegyen a mindennapi kenyér, az életet mentő gyógyszer, és lehetőleg együtt maradjon a család, vagy ha máris szétszakadt, minél előbb újra egymásra találjanak. Ne kicsinyeljük le ezeket a félelmeket! Azt mondtam, hogy kis félelmek ahhoz a nagyhoz képest, amiről majd szó lesz, feltétlenül kicsik. De bizony igaz a Szentírásnak ez a mondata is, hogy a félelem gyötrelemmel jár. És ezek az úgynevezett kis félelmek nagyon meg tudják gyötörni az embert.
A karácsonyi történet azonban nem ilyen félelemről szól. Mitől ijedtek meg ennyire ezek a pásztorok? Miért írja háromszorosan felerősítve a Biblia ősi szövege, hogy igen nagy félelemmel megfélemlettek? Engedjük, hogy megelevenedjék előttünk az a jelenet! Úgy, ahogy ott le van írva, szó szerint, pró-báljuk elgondolni!
Éjszaka van. Mindenki alszik, a nyáj is alszik, a pásztorok egy része is alszik. Néhányan vannak, akiknek az a feladatuk, hogy őrködjenek éjszaka is. Teljes csend van. Hallani lehet a birkák szuszogását. És teljes sö-tét van. A hozzá legközelebb fekvő bárányt is alig látja az őrködő pásztor. Ő is el-elbóbiskol egy kicsit, de azért ébren tartja magát, mert vigyáznia kell. És akkor teljesen váratlanul, egyszerre nappallá válik az éjszaka. vakító fényesség veszi őket körül, és ebből a világosságból megszólal az angyal. Hát önmagában ez elég lett volna ahhoz, hogy megijedjenek akkor is, ha nem voltak ijedős emberek, hogy valami ennyire hirtelen és váratlanul történik, valami olyan, amilyet, s hozzá hasonlót eddig soha nem láttak. Hát még amikor a mennyei világ jön ennyire közel, s válik nyilvánvalóvá, hogy az létezik. Hogyne ijedne meg a földhöz tapadt ember. Itt azonban nem ilyen ijedelemről van szó.
Van itt egy különös kifejezés, ami már az Ószövetségben szakkifejezés volt, és mi nem azt olvassuk itt, hogy a nagy fénytől ijedtek meg, hanem mi sugározta körül őket? „Az Úr dicsősége körülragyogta őket.” Az Úr dicsősége. Ez az a szakkifejezés, amit a Biblia mindig olyankor használ, amikor Isten váratlanul valakinek az életébe belép, kétségbevonhatatlanná teszi az Ő jelenlétét, és az illető ettől megretten. Mert mi mást tehetne a nyomorult, bűnös ember, aki egyfolytában Isten ellen lázad, minthogy megrettenjen, amikor Isten megjelenik. Ez az a fajta félelem, ami Ádámban volt ott a bűneset után, amikor fellázadt Isten ellen, kétségbe vonta az Ő szavát és elszakadt tőle. Egyszerre félni kezdett. Bújik, rejtőzik. Az a fajta félelem, amelyik Mózest arra indította, hogy eltakarja a szemét a karjával, mert nem tudta elviselni a jelenlévő Isten ragyogását. Az a félelem ez, amelyik Ézsaiással ezt mondatja: „Jaj nékem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, és a királyt, a Seregek Urát látták szemeim.”
Amikor az ember a szent Isten jelenlétébe kerül, amikor Isten egyszerre váratlanul leleplezi magát és kétségtelen bizonyságát adja annak, hogy Ő létezik, és megjelenik egy ember életében, az az ember csak egyre gondolhat, hogy itt az ítélet. Mert akkor egyszerre lelepleződik az egész élete, és tudja, hogy ez a lelepleződés a megsemmisüléssel folytatódik. Az ítélettől, a pusztulástól, a haláltól fél az, akinek az Úr dicsősége beragyogja az életét. Annyira jellemző, ahogy Ézsaiás fogalmaz. Nincs ott szó korábban bűnökről meg tisztátalanságról. Sok egyébről van. Isten őt küldeni akarja, de amikor ebbe a fénybe bekerül az élete semmi más nem jut eszébe, csak ez: Jaj, nekem elvesztem, mert tisztátalan vagyok, és tisztátalan nép között lakom, és a Seregek Urát látták szemeim. Egyszerre látja az ember a bűnét. Egyszerre bűnnek látja a bűnt. Egyszerre átéli az Isten elleni szemtelen lázadásnak a minősíthetetlenségét, és már érzi a megérdemelt ítéletet is. Egyszerre nyilvánvaló lesz számára, aki annyit dicsekedett és annyit ká-romolta az Istent, hogy neki semmi jó nem jár Istentől azok után, amiket Isten ellen elkövetett. És az ítélettől, a jogos és igazságos ítélettől való rettenetes félelem fogja el. Erről a nagy félelemről van itt szó.
Ezek a pásztorok nem voltak ijedős emberek. Ők nem ijedtek meg a saját árnyékuktól, de még egy-egy éjszaka támadó farkas, medve vagy rabló árnyékától sem. Itt nem ilyen hétköznapi félelemről van szó, hanem arról a nagy félelemről, amiről az ige beszél, és amire ez a különös kifejezés mindenütt utal a Bibliában: amikor szembesülni kénytelen a kételkedő, hitetlen, gőgös, kö-zönyös ember a szent Istennel, és előtte ez a remegés fogja el, mert egyszerre annak látja önmagát, aki, és annak látja Istent, aki. Akkor ez a két szó: jaj nékem.
Csodálatosan festi meg ezt a jelenetet Rembrant. A pásztorok igyekeznek kihúzódni abból a vakító fénycsóvából, ami felülről az életükre irányul, és nem tudnak. Úgy mennének ki belőle, de megbénítja őket ez a fé-lelem. Nem lehet többé menekülni. Nincs hova menekülni Isten elől. Isten elől csak Istenhez lehetne menekülni, de hát Ő az igazságos bíró.
Itt most már nincs hova fellebbezni. Nem lehet reménykedni abban, hogy megváltoztatják a halálos ítéletet. Itt csak az ítélet végrehajtása van hátra. Ez a félelem az, amiről a Szentírás beszél.
Mint hogyha gyermekek a szülők távollétében egy alkonyati órában éppen a tiltott szekrényben kezdenének el kutatni. Egyszerre teljesen váratlanul felkattan a villany, és az apjuk áll az ajtóban. Néhány nappal korábban, mint ahogy hazavárták. Ott nincs mit csinálni. Nem lehet magyarázkodni. Kezemben van az, amire azt mondták, hogy ne nyúlj hozzá. Itt most csak az ítélet jöhet. Ez a fajta félelem született itt meg a pásztoroknak a szívében.
Én nagyon jól emlékszem még arra, amikor életemben először belekerültem az Istennek ebbe a rettenetes világosságába. Amikor egy szempillantás alatt egyszerre világossá lett mindaz, amivel a testvérem, a szü-leim, az iskolatársaim, s végső soron az Isten ellen folyamatosan vétkeztem. Egészen addig elhittem azt, amit mondtak rólam, hogy milyen kedves, igyekvő, jó tanuló stb. Ők nem tudták, hogy mi van a szívemben. Ők nem tudták, mi mindent szoktam én gondolni, és én sem vettem komolyan addig. De azon az estén sírni kellett. Csak sírnom lehetett amiatt, aki voltam. És akkor hangzott el, azon az evangélizációs héten a következő estén ez az ige: „Igaz ez a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy a Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik között első vagyok én.” Ez volt az én felmentő ítéletem. Miután földhöz vert a félelem, hogy egy ilyen alak csak az Isten igazságos ítéletére számíthat, onnan a földről már föl lehetett emelnie az isteni kegyelemnek. Addig, amíg hetyke voltam, amíg védekeztem, amíg a szüleim intéseire visszabeszéltem, amíg mentegetőztem, másokra mutogattam, addig nem lehetett segí-teni rajtam. Amikor ez a nagy félelem hatalmába kerített, akkor hangzott el a nagy örömhír: „Ne féljetek, hirdetek néktek nagy örömöt.”
Egészen bizonyos vagyok abban, hogy közülünk senkié nem lesz ez a nagy öröm addig, amíg Isten elé hetykén, büszkén, gő-gösen vagy közömbösen áll. Addig, amíg meg van győződve a maga ártatlanságáról, vagy viszonylagos ártatlanságáról. Addig, amíg nem verte földhöz a szent és igaz Isten előtti ellenállhatatlan nagy félelem. Amíg ki nem jött a száján, hogy jaj nekem, elvesztem. Addig nem hangzik el az evangélium, mert nincs füle az embernek meghallani, hogy ne féljetek.
Olyan hangsúlyos a húsvéti történetben az, amikor az asszonyok megrettennek az üres sírnál, akkor az angyal ezt mondja nekik: „Ti ne féljetek.” A többi félhet és félni is fog, mert nem tudja hova tenni ezt, de ti ne féljetek. Nektek megmondom, hogy mi a magyarázata. És akkor már van fülük arra, hogy meghallják a húsvéti evangéliumot, s egyszerre lesz szájuk, amelyik megnyílik és mondják másoknak akkor is, ha nem hiszik és kinevetik őket. Szent bizonyosságot kapnak. Ezek a pásztorok is ezt az ajándékot kapták. Miután a nagy félelem úrrá lett rajtuk, abban a pillanatban kezdődik a karácsonyi prédikáció: Ne féljetek, mert hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz, mert született néktek a Megtartó. E nélkül úgy állunk Isten elé, hogy a kis félelmeink rabságban tartanak, s úgy állunk Isten elé, hogy vég nélkül tudjuk sorolni neki a panaszainkat, a szemrehányásunkat, az elégedetlenségünket vagy a dicsekedésünket. E nélkül nem fogjuk meg-érteni a karácsonyi evangéliumot.
Nagy öröme csak annak van, aki ezen a nagy félelmen már átment. A felmentő ítélet annak jelent igazán sokat, akit előzőleg halálraítéltek, és ezt ő maga is tudta. És mi Isten előtt így állunk.
Hogyha az előbbi kis szerény történetet folytatnám, amikor megjelenik az apa a homályos szobában és felgyújtja a villanyt, és a gyerekek megrettennek, akkor ő folytathatja így is: ne féljetek, most nem lesz büntetés, anyátok mégis életben maradt a balesetnél, és hamarosan hazajön. És akkor döbbennek meg a gyerekek, hogy mi is történt, vagy mi történhetett volna, hogy egy hajszá-lon múlott, hogy nem maradtak árvák, és ez a nagy öröm elfeledteti a nagy félelmet.
Isten karácsonykor így lépett be a mi sötét szobánkba, a mi homályos dolgaink közé. Ha már tudjátok, hogy ítéletet érdemelnétek, akkor halljátok meg, hogy nem lesz ítélet, mert azért jött Jézus, hogy Ő magára vállalja a ti ítéleteteket. Ez a karácsonyi örömhír, s ezt jelenti ez a szó, hogy született néktek ma a Megtartó.
Mi hát ez a nagy öröm, amiről karácsonykor az angyalok a pásztoroknak szóltak? Az, hogy a halálra rémült embernek nem egyedül kell odaállnia az igazságos Isten elé, hanem valaki jött a segítségére. Az Isten Fia maga jött utánunk, hogy vele együtt állhassunk oda Isten elé, és aki vele együtt van, vagyis aki benne hisz, azt az Isten őérette úgy szereti, mintha korábban semmi gazemberséget nem követett volna el. Mert nem mireánk, a nyomorultakra néz, hanem az Ő egyszülött Fiára, akiben gyönyörködik. És ha mi ott sorakozunk Jézus mögött, ha mi szív szerint hozzá tartozunk, akkor vele együtt nekünk is adja mindazt, ami csak az övé. Ez az öröm nem is említhető egy napon azokkal a kis örömekkel, amikben olykor van részünk.
Mert azért vannak nekünk kis örömeink, ugye? Az, hogy mégsem feleltem ma fizikából. Az, hogy ma este józanul jött haza a férjem vagy az apám. Az, hogy mégis csak kijöttek a szerelők és nem maradtunk fűtés nélkül az ünnepre. Igaz, nem akkor jöttek, amikor ígérték, de azért nagy dolog, hogy meleg van a lakásban. Az, hogy csak sikerült pizsamát kapni a kis unokának, és ott lehetett becsomagolva a fa alatt. És hadd mondjam ugyanazt, amit a félelmekre, hogy ne becsüljük le ezeket az örömöket se! Sőt, vegyük észre és tudjunk örülni ezeknek! De az a nagy öröm, amit Jézus hozott karácsonykor nem is említhető együtt ezekkel.
Mert éppen ezeknek az örömöknek a kicsinységét mutatja az, hogy úgy vagyunk az örömmel is, mint ahogy így karácsony táján a pénzünkkel szoktunk lenni. Vannak nekünk apró örömeink, és mégsem látszik az életünkön, hogy az öröm tölt be bennünket. Nincs örömünk. Vannak ilyenkor még pénzeink, csörög még némi apró a zsebünkben, és mégis igazat mondunk, ha azt mondjuk valakinek, hogy most nincs pénzem. Nem tudok rajtad segíteni, várd meg a harmadikát, akkor szívesen.
Vannak örömöcskék az életünkben, de nem ez jellemző. Aki ezt megérti, hogy karácsonykor maga Isten hajolt le hozzánk, és nem vesszővel, hanem ajándékkal a kezében, az olyan tőkét kap örömből, hogy a kamataiból is gazdagon megélhet.
Mi a tartalma ennek az örömnek? A karácsonyi történet szerint az, hogy nem kell többé félnünk semmitől és senkitől. Nem kell félnünk a jövőtől, a szegénységtől, a betegségtől, a haláltól, mert nem kell félnünk Istentől. Nem ellenség az Isten, hanem Jézusért szerető, mennyei Atyánk lett. És nem rettent már minket az Ő világossága, az a dicsőség, ami miatt megrémültek a pásztorok, hanem éltet, egyenesen oda kívánkozunk. Semmit nem akarunk sötétben hagyni. Nem akarunk rejtegetni többé sem ember, sem Isten előtt semmit. Világosságban akarunk járni.
Jézus Krisztus megszabadított a kis félelmeinktől, aztán megszabadított ebből a nagy félelemből is, és nagy örömmel ajándékozott meg, amivel világosságban akarunk járni. Aki nem akar világosságban járni, az megint csak önmagát fosztja meg ettől a nagy örömtől. Mert ennek a nagy örömnek a tartalma az, hogy nem kell félni többé Istentől. Ha Ő megjelenik, ha Ő még közelebb enged magához, vagy még közelebb hajol hozzám, az még nagyobb öröm. Mert én nem dacolok már vele. Nem akarok semmit rejtegetni előle. Gyermeke vagyok, és tudom, hogy Ő mindent nekem adott Jézusért. Azért a Jézusért, aki karácsonykor testet öltött, aki nagypénteken odaállt a mi helyünkre, hogy a mi ítéletünket elszenvedje, aki nekünk adta mindazt, ami az övé, és ezt mondja a Biblia, hogy nem szégyell minket testvéreinek nevezni. Aki osztozik velünk az örökségen, akiért visszakapunk mindent, amit elveszítettünk.
Csakugyan nem tud mást mondani az ember, csak felszakad a szívéből az ének:

Óh, érthetetlen kegyelem,
mely így utánam járt,
ki tévelygőn, vakon bolyongtam utamon,
egyszer csak rám talált.

Ez történt karácsonykor.
A körülmények körülöttünk szakadatlanul változnak. A pénz értéke változik, az igazságok értékrendje változik. A családunk összetétele változik. Az egészségünk egyre változik. Ez az öröm azonban állandó. És ez az öröm örökre azé, aki a karácsonykor hozzánk jött Jézustól elfogadja. És ez az öröm egyre nagyobb lesz, és egyre inkább kiteljesedik, akárhogyan alakulnak is a körülmények, míg egyszer majd átlépjük mi is a mezsgyét, és belépünk az örökkévalóságba, ahol Abelardus szép himnusza szerint:

Ott, hol a szombatot új szombat váltja fel,
s szombatolók örök öröme nem fogy el,
s nem érik végüket az ujjongó dalok,
amiket harsogunk mink, és az angyalok.

Tele vagyunk mindnyájan kis félelmekkel, amik sokszor nem is olyan kicsinyek. Jézus ezekből ki akar szabadítani, és el akar segíteni erre a nagy félelemre, hogy egyszer a Szent Isten előtt lássuk már meg világosan a magunk nyomorult, elesett, elveszett állapotát. S mihelyt ezt valaki meglátta és felsikoltott, abban a pillanatban elhangzik a mennyei ige: Ti ne féljetek, mert hirdetek, sőt adok nektek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz, mert született néktek ma a Megtartó.
Ezt a szót, ami itt szerepel hol úgy fordítja a Biblia, hogy Megtartó, hol úgy, hogy Szabadító, hol úgy, hogy Üdvözítő. Mind a három pontos fordítása annak a szónak. Jézus Krisztus Szabadító. Ki tud szabadítani a legreménytelenebb fertőből is. Ki tud szabadítani a kétségbeesésből, a csüggedésből, a magányból, a hitetlenségből, minden félelmünkből, az ördög megkötözöttségeiből. Olyan Szabadító, aki meg tud szabadítani attól a kényszertől, hogy elsősorban önmagunkat szeretjük mindig. Meg tud szabadítani a hitetlenségtől, s attól a téves gondolattól, hogy én már úgysem tudok újat kezdeni.
Jézus Krisztus Megtartó. Olyan Megtartó, akibe ha hittel megkapaszkodunk, megállhatunk az utolsó idők világrengései között is. Én hiszem azt, hogy egyedül Ő tudja megtartani ezt a mi szétszóródott, kicsi népünket is. Egyedül Ő tudja megtartani testükben elpuhult és lelkükben százszorosan veszélyeztetett gyerekeinket. Ő tudja megtartani a fejüket vesztett férfiakat, és a szívüket vesztő asszonyokat, a recsegő házasságokat, a megingott hitet. Ő tudja megtartani a küldetésében elbizonytalanodott és kapkodó egyházat, és ezt az egész megszelesedett emberiséget.
Nagy aktualitása van a karácsonyi igehirdetésnek: Ne féljetek, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lesz, mert Megtartó, Szabadító született nektek.
A karácsonyi események sorrendje a kö-vetkező volt: Először történt valami, aztán elhangzott valami, majd utána megváltozott valami. Történt az, hogy az Isten Fia emberré lett, és egy jászolba fektetett csecsemőben a mindenható Isten utánunk jött, hogy segítsen rajtunk. Percek múlva elhangzott az erről szóló örömhír, és ezt hallhatták a pásztorok, a kor megvetettjei, lenézettjei ott a betlehemi pusztában. És néhány óra múlva megváltozott valami. Ezeknek az embereknek az egész belső világa. Mert azt olvassuk, hogy ők, akiknek egyébként szavuk sem volt, és szavuk sem lehetett — barompásztort tanúként sem hallgattak ki bíróság előtt, mert az csak olyan fél ember, úgysem tudja, hogy mit beszél —, ez volt az akkori felfogás. Nem különös, hogy éppen ilyenekkel közli Isten angyala először a karácsonyi evangéliumot? Ő mindig a kicsikhez, a semmikhez, a megvetettekhez hajol a legközelebb.
Nos, ezek az emberek, akik szólni sem mertek, hogy mennek vissza, miután találkoztak Jézussal a betlehemi jászolban? „Ők pedig elmentek, elhirdették mindenkinek, amit a gyermekről hallottak, aztán mindenki, aki hallotta tőlük, csodálkozott. A pásztorok pedig visszatérve dicsőítették és dicsérték az Istent mind amiatt, amit hallottak és láttak.”
Ők lesznek az első igehirdetők. Megváltozik bennük valami. Ahhoz kétség nem fér, hogy ami történt, az megtörtént. Jézus Krisztus utánunk jött. Készen van a szabadítás.
Ma elhangzott az erről szóló evangélium. Hallottuk újra, ki tudja hányadszor életünkben, vagy talán először életünkben. A kérdés az, hogy mi változik meg ennek a nyomán? Megváltozik-e valami bennünk? Vagy pedig legyintünk az egészre, s azt mondjuk: nem erről van itt szó kérem. Több pénz kellene, meg ez kellene, meg az kellene. Így is haza lehet menni, s akkor garantáltan marad minden a régiben. Marad az ember az Istentől elszakított sötétségben, marad a kis félelmeibe bezárva. Sejtelme sincs arról, hogy ki Isten és kicsoda ő maga valójában. És hogy mi az a nagy öröm, amit mindnyájunknak hozott Jézus!
De nem kényszer így élni. Ehhez már a mi döntésünk kell. Ehhez az kell, hogy legyen bátorsága megalázni magát az embernek Isten előtt. Legyen akkorka hite legalább, hogy kinyújtja a kezét és azt mondja, hogy ha ez mind igaz, akkor kérem szépen! És akkor övé a nagy öröm, amiről olyan szépen mondja ez a régi, karácsonyi ének:

Mint Ádámban kesergünk,
a Krisztusban vigadunk,
mert Ő nékünk minden örömünk,
mert Ádámban meghaltunk,
de lőn Krisztus mi Urunk,
ki által ismét feltámadunk.
Örvendjünk és vigadjunk,
Istennek hálát adjunk,
hogy halálból életre jutunk.

Imádkozzunk!
Úr Jézus, köszönjük, hogy te fenékig kiittad a keserű poharat azért, hogy ezt a nagy örömet mi ízlelhessük meg. Köszönjük mindazt, amit hoztál nekünk testté-lételedkor, emberré-lételeddel.
Könyörülj rajtunk, és támassz bizalmat a mi szívünkben a karácsonyi evangélium iránt! Segíts, hogy ne vonjuk kétségbe azt, hogy te igazat mondasz, hogy te valóban megtetted, amit megtettél, mint ahogy kétségbe vonta Ádám, és elszakadt tőled.
Tudjuk, Urunk, hogy a bűn zsoldja halál, de hisszük azt is, hogy az Isten kegyelmi ajándéka örök élet mindazoknak, akik hisznek tebenned. Segíts hát hinni! Adj a kételyeink helyére bizonyosságot, kérdéseinkre érdemi választ, békétlenségünk helyére hadd kapjuk a te békességedet! Fölföl villanó kis örömeink és nagy örömtelenségünk helyére ezt a nagy örömet. Hadd tudjuk mi is elmondani azt, amit az apostol: telve vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.
Taníts minket úgy élni, hogy a te világosságodban maradjunk! Szeretnénk naponta töltekezni veled, lelkeddel, igéddel, s ezzel az örömmel, hogy jusson másoknak is. Olyan sok kétkedő, szorongó, örömtelen ember él közöttünk. Hadd adjunk nekik abból, amit mennyei ajándékként mi is tőled kaptunk. Szeretnénk venni és vinni másoknak is ezeket az ajándékokat.
Könyörgünk most különösen azokért Urunk, akiknek a mindennapi létük is probléma, akiknek a szívében mélyen benne van a félelem: halálfélelem, életfélelem, maguk sem tudják már, hogy mitől való félelem. Könyörülj rajtunk, hogy tudjunk mi is tőled kapott szeretettel karácsonyi evangéliumot hirdetni. Ne üres szavakat, hanem olyan igazságokat, amiket először magunk is kipróbálunk. Köszönjük, hogy a te igazságaidra ráállhatunk, azok nem rendülnek meg.
Kérünk, hogy ebben a csendben hadd tudjunk most őszintén vallani neked, és a te Szentlelked csodájaként jusson el a szívünkig a karácsonyi örömhír!
Ámen.