ELIZEUS ELHÍVÁSA

1988. február 04, csütörtök

Sorozat: 

Alapige

És Illés elmenvén ottan, megtalálta Elizeust, a Sáfát fiát, amint szántott tizenkét járom ökörre, és ő maga a tizenkettedikkel volt. És Illés hozzá ment, és az ő kabátját reá tette. És ő otthagyván az ökröket, Illés után futott, és ezt mondta: Kérlek, hadd csókoljam meg az én atyámat és az én anyámat, és azután követlek. És ő azt mondta: menj, térj vissza, csak gondold meg, hogy mit cselekedtem veled. És elmenvén őtőle, vett azután egy pár ökröt, levágta azt, és az ekéhez való szerszámokból tüzet rakván megfőzte azok húsát, és a népnek adta, és ettek. És fölkelvén elment Illés után, és szolgált neki.

Imádkozzunk!
Édesatyánk, valljuk, hogy igaz, amit énekeltünk: a mi lelkünk valóban megnyugodni csak tebenned tud. Olyan sok minden nyugtalanít bennünket folyamatosan, olyan sok aggodalmaskodás, félelem ver tanyát a szívünkben. Sokszor magunk előtt, egymás előtt is szégyelljük ezt, próbáljuk hangoskodással takargatni, leplezi, de te tudod, hogy mi van a szívünkben, és mi a te igédnek elhisszük, hogy addig igazi nyugalom nem lehet benne, amíg elválasztanak tőled a bűneink.
Kérünk, engedj most egészen közel magadhoz. Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy elvetted az útból az akadályt. Köszönjük, hogy te magad vagy az út, rajtad mehetünk vissza Istenhez. Engedd átélnünk most közelségedet, Istenünk. Emelj ki a félelmeinkből, kételyeinkből, hitetlenségünkből, ragyogtasd fel előttünk igazságodat, és szólíts meg úgy, hogy hívó szavad megérkezzék egészen a szívünkig, és adj bátorságot igent mondani hívő szavadra. Úgy szeretnénk azokká válni, akiknek te elgondoltál, akikké formálni akarsz. Végy a kezedbe és formálj most is.
Segíts úgy hallgatni igédet, mint amit te mondasz, és hadd legyen teremtő erő most.
Ámen.

Szeretnénk ma egy új sorozatot kezdeni, és közelebbről megismerni Elizeus próféta életét. Az ő nagy elődjéről, Illésről sokkal többet tudunk, a biblia is többet ír róla, mint Elizeusról. Jézus is említi Illést, az Újszövetség többször. Elizeus csöndesen meghúzódik az Ószövetségben, mint a nagy elődnek engedelmes, alázatos utóda. De éppen az ő alázatából és csendességéből igen sokat tanulhatunk.
Tulajdonképpen az ősszel is már többször foglalkoztunk, vagy találkoztunk vele, hiszen Naámán Elizeushoz ment el, azután Géháziról is volt szó, ő meg Elizeusnak a szolgája volt. Jó lenne azonban, ha az ő egész életét és szolgálatát közelebbről megismernénk. Hadd legyen ennek is a célja, hogy közelebbről megismerjük a Szentírást. Hadd mélyüljön, színesedjék a Biblia-ismeretünk, és ugyanakkor Isten hozzánk szóló személyes üzenetére is legyen nyitva a fülünk.
Valamit egészen röviden arról a korról szólok, amelyikben Elizeus próféta élt. Időszámításuk előtt 850 táján prófétált, az akkor már kétfelé szakadt Izráel északi országrészében, amely az Izráel nevet tartotta meg. A déli országrészt nevezték Júdának. Az északi országrészben akkor szomorú állapotok voltak, mert kül- és belpolitikailag ugyan megszilárdította helyzetét Akháb király, de olyan módon, hogy igyekezett szövetséget kötni a környező pogány népekkel, hogy ne fenyegessék őt, és erősítsék a nagy ellenfél és ellenség, Asszíria ellen. Ennek a barátságnak nagy ára volt: úgy ügyeskedett, hogy az esetleges ellenfelekkel családi kapcsolatra is lépett, például elvette feleségül a föníciai király lányát. Akkor az apóstól már nem kellett félnie, legalább arról az oldalról be volt biztosítva, ő biztosan nem fogja megtámadni.
A királylány azonban nem egyedül érkezett, hanem hozta a maga faragott isteneit is. A főistent, a termékenység bálványát, Baálnak hívták. Az istent, ha fából faragják, akkor is tisztelni kell. Hozott magával, hogy elegendő legyen, négyszáz papot is, és rávette a férjét, amire az asszonyok sokszor alkalmasak, hogy építtessen már díszes templomot is ennek az istennek. És Akháb egyre inkább megalkudott, egyre messzebb sodródott az élő Istentől.
Samáriában felépült a nagy Baál templom, és majdnem minden dombtetőn egy kis Baál szentély, ahol azután minden folyt, egészen az ú. n. kultikus paráznaságig, és hajlongtak Izráel fiai a szobor előtt. Tőle vártak termést és utódokat, és egyre inkább eltávolodtak az élő Istentől. Ennek nagyon súlyos erkölcsi és társadalmi következményei voltak.
Ekkor lépett elő a rejtőzködésből Illés, akinek azért kellett rejtőzködnie, mert Akháb király felesége, Jézabel, kiírtatta az Úr prófétáit. Illés elrejtőzött, de ezt már nem tudta nézni. Isten arra indította, hogy tegyen egy próbát: derüljön ki, hogy valóban van-e ilyen isten, hogy Baál, ténylegesen létező személy-e és tud-e valamit tenni. Például, ha hozzá imádkoznak, felel-e, van-e hatalma. Ismerjük a történetet: a Karmel hegyre felhívta az összes Baál-papot, és ezt mondta: építsünk két oltárt, tegyük rá az áldozatot, de nem hozunk parazsat. Mindenki kérjen a maga istenétől tüzet.
A Baál-papok elkezdtek imádkozni, kiabálni, azután magukat vagdalni, sanyargatni, hogy meghatódjék az istenük, de nem jött tűz. — Illés leborult, imádkozott, és Isten villáma lángra lobbantotta azt az oltárt. Országvilág előtt nyilvánvaló lett, hogy a Baál kitalált, embercsinálta isten, a láthatatlan élő Isten viszont valóságos hatalom, akihez lehet kiáltani, aki válaszol, akinek hatalma van, aki ténylegesen Úr.
Ezt azonban Jézabel meg akarta bosszulni, és megüzente Illésnek, hogy nem sokáig fog élni. Illés úgy ment el onnan, hogy minden bokorban orgyilkosok leselkedtek rá. Ez a nagy akció, ez a nagy erőpróba, és utána Jézábelnek ez a fenyegető üzenete nagyon kifárasztotta. Ekkor mondta Istennek: Uram, szeretném ezt abbahagyni. Elfáradtam, elegem van ebből. Látod, hiába, így megmutatod nekik a hatalmadat, mégis megsüketült, megvakult lelkű ez a nép. Ezeknek már minden mindegy, hiszen félnek a zsarnok Jézabeltől, és hajbókolnak a Baáloknak, a bálványoknak. Nem csinálom a prófétaságot tovább, Uram, szeretnék meghalni.
S akkor mondta Isten Illésnek: jó. Egyelőre még nem halsz meg, mert vannak feladataid, de ha ennyire nyugdíjba akarsz vonulni, azért gondoskodj utódról. Elizeust tedd prófétává, a magad helyébe. Tanítsd be őt, azután majd meglátjuk, mi lesz veled.
Így következett az a jelenet, amit most olvastunk a Szentírásban. Illés ismerhette Elizeus nevét és lakhelyét, egyenesen odament és akkor történt az, amit itt olvastunk.
Mi is történt itt, ki volt ez az Elizeus?
Elizeus éppen szántott kint a mezőn. Parasztfiú volt, mégpedig jómódú gazdaember fia, mert ezt olvastuk, hogy tizenkét iga ökörrel szántottak. 24 ökrös gazdának a fia volt, aki azonban a szolgákkal együtt maga is végezte kint a munkát. Kiderül, hogy Elizeus ismerte Illést. Ez sok mindent elárul róla. Úgy látszik, Elizeus és a családja is azon kevesekhez tartozott, akik ha titokban is, de megmaradtak Isten hűséges gyermekeinek, és nem hajtottak térdet a bálványistenek előtt. Ez a jelképes cselekmény, hogy Illés a maga kabátját — palástot olvasunk itt, de ez nem valami ünnepélyes, szép ruhadara bolt, hanem a maga kabátját, amit úgy magára terített, a felső ruhadarabját, rátette Elizeus vállára. Ez azt jelentette, hogy elhívja a szolgálatra. Ezt jelentette, hogy ettől kezdve ők összetartoznak. Azt mondják, hogy a Sinai félszigeten mindmáig szokás az, hogy az eljegyzés után a vőlegény egy pillanatra rádobja a kabátját a menyasszony vállára. Ezt azt jelenti, hogy mostantól kezdve mi összetartozunk.
Ez a szokás volt akkor is, és Elizeus érti a jelbeszédet, ezért mondja: rendben van. Addig egy szó sem hangzott el. Ő egy ki nem mondott hívásra felel — hadd búcsúzzam el a szüleimtől. Hazamegy, elbúcsúzik apjától, anyjától, azok nem beszélik le arról, hogy otthagyja őket, és elmenjen Illés után. Azután még egy különös dolgot csinál: azt a pár ökröt, amelyikkel szántott, megöli, áldozatképpen bemutatja, és a maradék részt a nép között kiosztja. Ez egyrészt Istennek bemutatott áldozat volt, másrészt pedig örömlakoma, afféle ökörsütés. Ugyanaz a nagy örömünnep, dínomdánom tapadt akkor is ehhez a fogalomhoz: ökörsütés. Ez azt jelenti, hogy ő nem szomorú, nem kétségbeesve hagyja ott az otthonát, hanem megtiszteltetésnek tekinti, hogy Isten őt kiválasztotta, mert Illés magától semmit nem tesz. Illés azért terítette a palástját, a kabátját Elizeusra, mert Istennek ez volt a parancsa. Elizeus Isten elhívását hallja meg Illésen keresztül, és ő Istennek engedelmeskedik, mégpedig örömmel és azonnal.
Így fejeződik be igénk: „Fölkelvén elment Illés után, és szolgált neki.”
Ennyi a történet, és szeretnék most négy gondolatot kiemelni ebből, ami már személyesebben közelférközhet a szívünkhöz.
1. Az első, hogy Istennek emberekre van szüksége. Nem sorolom most a Bibliából ezt a fölsorolhatatlanul sok példát, ami azt mutatja, hogy Isten akar valamit, mégpedig valami jót az embervilággal, és az Ő jó munkáját egyszerű, magunkfajta embereken keresztül végzi el. Istennek szüksége van olyanokra, akik értik Őt, engednek neki, és így használhatja őket mások javára. Olyanokra, akik készek abbahagyni azt, amit addig csináltak, ha meghallják Isten hívását. Akik készek otthagyni sok mindent, ami pedig már olyan szépen kialakult, sínen lett volna az életük, meg úgy szerették is talán — de ha váratlanul megérkezik Isten hívása, ezt mondják: Uram, a te szolgád vagyok. Valahogy úgy, mint Mária, amikor Názáretben az angyal bejelentette Jézus születését. Ezt mondta: nem egészen értem, miről van szó, olyan titokzatos ez, megzavarja a testvéreimet, az esküvőmre készültem, és most azt mondja Isten, hogy még előtte teherbe esem. Milyen dolog ez? — De „Ímhol az Úr szolgáló leánya, legyen nékem a te beszéded szerint.”
Ilyen emberekre van szüksége Istennek, és az ilyeneken keresztül nagyon sok áldást, jót, szépet tud adni Isten másoknak. Nem ezek az emberek lesznek egyszerre szépek, okosak, ügyesek, hanem eszközzé válnak a hatalmas Isten kezében, és az engedelmességük használhatóvá teszi őket.
A próféta is ilyen eszköz volt mindig: a próféta volt az, aki közvetített Isten és a nép között. Miért nem beszélt Isten közvetlenül a néppel? Mert a nép, mint az említett történet is mutatja, lelkileg megsüketült. Mivel sokáig nem figyelt Istenre, sokáig nem érdekelte a népet, hogy mit akar vele Isten. Elveszítette azt a képességét, hogy meghallja Istent. Kell tehát olyan, kellenek olyanok, akiknek ez az érzékenységük megvan, akik hisznek Istenben, akiknek Isten élő személy, akiket Ő megszólíthat, és ezek tolmácsként működnek. Ez volt a próféta feladata, de visszafelé is közvetített. A nép érdekeit is képviselte Isten előtt. Mindegyik prófétának ez volt a feladata.
Tudjuk az Újszövetségből, hogy Isten minden ma élő gyermekének ezt a prófétai feladatot is szánja. Sok más feladatot is. Mindannyiunk Istentől kapott nagy lehetősége ez, hogy amit már felismertem Isten gondolataiból, mondjam azoknak, akik még nem képesek felismerni. Ez nem azt jelenti, hogy ők kevesebbek vagy értéktelenebbek, és sem ismerem fel, én is úgy születtem, hogy süket voltam. Azután egyszer Isten megnyitotta a fülemet, rácsodálkoztam, átéltem az Ő valóságát, engedtem szavának, és nagy szeretettel mondom másoknak is: emberek, érdemes Istenre hallgatni! Csak Istenre érdemes hallgatni. Soha nem ad rossz tanácsot, mindig a javunkat akarja. Figyeljetek rá! S miközben mondjuk, maga Isten megnyitja másoknak is a fülét, azután ők is elmennek, és mondják tovább másoknak. Ugyanakkor az is az Újszövetség tanítása ezen a témán belül, hogy a legnagyobb közvetítő ezen a földön Jézus Krisztus volt. Ő volt az, aki maradék nélkül, teljesen kijelentette nekünk Istent: „Aki engem látott, látta az Atyát” — mondja. Ő volt az, aki mindenestől, egész erejét bedobva képviselt minket Isten előtt annyira, hogy ebbe bele is halt a kereszten. Golgotai keresztáldozata épített hidat, maradandó hidat Isten és az emberiség között.
Ez tehát az első gondolat, Elizeus elhívásának a történetéből: Istennek emberekre van szüksége, és ezek az emberek nagyon sok jót tudnak közvetíteni. Nem ők lesznek jobbak, hanem Isten kezében eszközök.
Kérem: gondolkozzunk el rajta: akarunk-e ilyen eszközök lenni?
2. A második, amit megtanulhatunk ebből a történetből, hogy erre a szolgálatra nem jelentkezni lehet. Nem Elizeus jelentkezett, hogy ő próféta szeretne lenni. Nem is Illés gondolkozott, hogy ki is lehetne a legalkalmasabb, mert Elizeus olyan buzgón szánt reggeltől estig, hanem úgy van, ahogy Jézus mondta a tanítványoknak: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek.” Isten kiválasztó szeretete van mindig amögött, ahogy valaki az Ő kezébe kerül, átformálja, s azután használható eszköze lesz. Egyszer csak egy egészen hétköznapi szituációban, amikor nem is álmodna róla, elérkezik egy emberhez Isten hívása, mondjuk egy ilyen munkanap végén. Valószínű, hogy nem mindenki úgy jött most ide, hogy vajon mit mond nekem Isten vagy mire hív el, és mégis elérkezhet valakihez Isten hívása: gyere, nekem veled is nagyon szép terveim vannak, van egy csomó feladat, amit csak te végezhetsz el ezen a földön. Én alkalmassá teszlek erre. És ettől kezdve a mienk a felelősség, hogy engedjünk ennek a hívásnak vagy vonakodunk.
Azt is fontos itt tudnunk, hogy Elizeust nem a személyes kívánságai alapján választotta ki Isten. Pál apostol ír arról, hogy tetszett Istennek, hogy sokszor a legegyszerűbbeket, a szegényeket, az együgyűeket válassza ki magának, azután Ő alkalmassá teszi őket arra, amivel megbízza. Sose bízzunk személyes adottságainkban, egyedül a minket kiválasztó Istenben bízzunk, aki mindenre alkalmassá tud tenni, amivel megbíz.
Olyan jó, hogy ma este, egy munkanap végén, az Ő hívása érkezik el hozzánk valahogy úgy, hogy Jézus megállt Péter és András mellett, mikor a hálóikat bogozgatták és tisztogatták a Genezáreti tó mellett, és csak ennyit mondott: gyertek, kövessetek engem, és emberhalászokká teszlek titeket. És akkor így olvassuk a folytatást: „Azok otthagyván a hálóikat, elmentek és követték Őt.”
Így történik ez ma is, olyan hatalommal és olyan szeretettel tud Isten megszólítani minket, hogy ha engedünk hívásának, átformál és az Ő kezében leszünk eszközök.
3. A harmadik, amit Elizeus elhívásának a történetéből meg kell tanulnunk, hogy csak az követheti az Urat, aki őt elhívja, aki otthagyja az eddigieket. Egyidejűleg tovább szántani a papa szántóföldjén, meg Illés tanítványának lenni és bejárni az országot nem lehet. Ahhoz, hogy Illés tanítványává váljék, ott kell hagynia az eddigi foglalkozását.
Olyan szép ez a rövid megjegyzés az alapige közepén: „és otthagyván az ökröket.” Semmi gondolkodás, semmi érdeklődés a részletek iránt, hogy mik a kilátások, mik a veszélyek. Érdemes, nem érdemes — ez itt nem szempont. Isten hív. Igaz, hogy nehéz életre hív, mert az eddigi jómódú gazdafiú nincstelenné válik. Napról-napra fog élni, amit adnak, azt eszi, ahol befogadják, ott hajtja nyugovóra a fejét, úton lesz állandóan, sokszor oda kell mennie, ahova magától nem ment volna, mert ott fenyegetve érzi magát. Isten néha nehéz helyzetekre küldi a prófétát. Sokszor egyedül lesz, aki komolyan veszi azt, amit mond, a hallgatói közül senki, és a szíve facsarodik össze, de akkor is vállalnia kell, akkor is vállalja ezt. „Otthagyván az ökröket.”
Az Istennek engedelmeskedő élet egyébként nagyon mozgalmas, dinamikus élet, nem állóvíz, ott követik az események egymást, ott állandó növekedés, fejlődés, gyarapodás van. Ez, hogy Jézus ezt mondja: Kövess engem, mindent magában foglal. Ez azt jelenti, hogy haladok előre, egy bizonyos cél felé, közben nehézségek is vannak, de amíg az Ő közelében vagyok, addig a helyemen érzem magam. Végre a helyemen vagyok, és boldog vagyok a nehézségek között is. Ez jellemzi azokat, akik készek otthagyni azt, ami visszatartaná őket ettől az engedelmességtől. Nem mindenki munkáját, családját, ingatlanát stb. kell otthagyni. Azt kell otthagyni, ami miatt nem engedelmeskedhetnék Jézusnak, ami megakadályoz abban, hogy kövessem Őt, ami visszatart tőle, amihez egyébként ragaszkodnék, de itt meg kell tanulni, hogy egy valakihez ragaszkodhat az ember: ez az őt elhívó Istenhez. Hozzá minden körülmények között. Egyébként nyugodtan engedjek el mindent, ami tőle elválaszt, mert amíg ezekhez ragaszkodom, nem lesz békességem, nem leszek boldog.
Most nincs időnk arra, hogy részletesen körbejárjuk azt a gondolatot, hogy milyen gyakori tünet, hogy félnek emberek bátran elindulni az őket hívó Jézus Krisztus után, mert azt gondolják, hogy akkor erről is le kell mondanom, akkor többé ezt sem szab ad, azt sem szab ad, akkor egyáltalán mit szabad?
Akik elindulnak, amikor Ő hívja őket, azok tudják elmondani, hogy attól kezdve van boldog fiatalságom, attól kezdve kaptam olyan értékeket, amikről addig sejtelmem sem volt, és ez, amit Jézus adott, összehasonlíthatatlanul többet ér, mint amim addig volt. De ezt azok tudják elmondani, akik kipróbálták. Itt a hitünk is vizsgázik, mégpedig az Istennek előlegezett hitünk. Ha Ő hív, bízunk-e benne annyira, hogy most nem nyomorulttá akar tenni, hanem boldoggá, hogy az Ő kezében eszköznek lenni többet ér annál, mintha azt, amit nélküle elkezdtem, továbbfolytatnám. Ezt hinni kell! Akinek van bátorsága ezt kipróbálni, az maga Isten fogja meggyőzni róla: „Otthagyván az ökröket…” És itt most ki-ki helyettesítse be, hogy mit kellene otthagynia azért, hogy követhesse Jézust. Érdemes bármit otthagyni!
4. A negyedik gondolata ennek a történetnek az utolsó mondata: „Azután felkelvén elment Illés után, és szolgált neki.” Hazamegy, elbúcsúzik a szüleitől, de nem marad otthon, hanem visszajön, és szolgál Illésnek.
Azzal kezdődik a prófétasága, hogy Isten prófétájának elkezd szolgálni. Kicsiben kell elkezdeni, valahol szerény keretek között. A 2Királyok könyve 3. részében van egy nagyon érdekes mondat, amelyik hiteles fénykép Elizeusról. Távollétében tanakodnak a királyok arról, hogy ki is ez az Elizeus, olyan furcsa ember, mindig mást mond, mint az udvari próféták, meg olyan bátor, és mindig csöndes. Akkor valamelyikük nem tudja, kiről van szó, és így jellemzi: tudod, az az, aki vizet öntött mindig Illés kezére. Ez Elizeus, megmossa mások kezét, lábát: mosdatja a másikat. Erre hívta el őt Isten? Nem. Csak itt kell elkezdeni. Meg kell tanulnia az alázatot. És Elizeus kész volt alázatossá válni. A nagygazda fia, aki tizenkét iga ökörrel szántott, most elmegy és az öregedő prófétának mosogatja a kezét, lábát, és vár arra, hogy Isten ezenkívül még milyen feladatokat ad neki. De amíg nem ad mást, addig azt végzi tőle elfogadva örömmel és jókedvvel.
Ez nagyon távol áll ám tőlünk! Az ember szívébe be van oltva, hogy én egyre feljebb szeretnék kerülni, ez előbbre jutás, s feljebb jutás. Olyan aranyos volt egy édesanya a múltkor, azt mondta: tudja, a fiam már öt embernek parancsol, mert ugye ő a feljebbvaló. És ebből úgy kiabált, hogy most már vannak alatta. Halad előre. A világ szerint haladni előre, azt jelenti, hogy egyre többen vannak alattam, és én a feljebbvalójuk vagyok. Isten ettől mindenképpen meg akar szabadítani, mert így használhatatlanok vagyunk az Ő kezében. Így nem tud rajtunk keresztül áldásokat adni másoknak. Így soha nem fogunk tudni lehajolni, legfeljebb leereszkedni, és abból nem kérnek az emberek.
Jézus Krisztusról ennek pontosan az ellenkezőjét mondja a Szentírás. Amikor Jézus a programját bejelentette, ezt mondta: „Az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért.”
Amikor Jézus megmossa a tanítványok lábát, ezt mondja: „Én olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.” És amikor az I. században az őskeresztyének abban a szép Krisztus-himnuszba összefoglalták, amit Jézusról tudtak, amit a Filippi levél 2. részében Pál apostol idéz, akkor ezt olvassuk: „Megüresítette magát, szolgaformát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és engedelmes volt egészen a keresztfának haláláig.” Ez Jézus. És erre az életre hív el minket, amelyik ezután úgy folytatódik, ahogy őróla is mondja az ige: „annakokáért az Isten felmagasztalta Őt, és ajándékozott neki olyan nevet, amelyik minden név fölött való.” De először le kellett szállni a maga megaláztatásának a legmélyebb mélységébe, egészen a keresztfának haláláig, ahol ártatlanul és bűn nélkül miattunk halálra ítélték és kivégezték. Ő még ezt is vállalta, alázatból és szeretetből. Így lett közvetítő, az üdvösség közvetítője, a szabadítás közvetítője számunkra.
Isten tehát használni akar embereket, egészen bizonyos, hogy minket is. Az Ő elhívása — ha eddig még nem érkezett volna meg hozzánk — ma este elérkezett. Isten az igényét bejelenti ránk, de mindjárt ajándékot kínál, és így tudunk másokat is, a ránk bízottakat is igazán gazdagítani. Ez azonban csak úgy megy, ha elengedjük mindazt, ami tőle visszatart. Ha merünk benne hinni, ha rábízzuk magunkat, és ha el merjük kezdeni egészen kicsi szolgálattal, valami jelentéktelennel, talán éppen azzal, amitől most húzódozunk, ami miatt fel vagyunk háborodva, hogy mit képzelnek rólam, mindig csak én? Talán éppen ezt. Mától kezdve jókedvűen, szívesen, mint tőle elfogadott szolgálatot végezni.
Elizeus, aki vizet öntött Illés kezére.
Azután így magasztal fel Isten. Mert aki magát megalázza, az magasztaltatik fel.
Van még egy fontos gondolat ebben a történetben, de azt majd a keresztelő kapcsán szeretném elmondani.
Egészen szemléletesen magam elé gondoltam, hogy Elizeus hazamegy napközben, a munkát abbahagyva, nem este, a megszokott időben, és elmondja a szüleinek, hogy miért jött, hogy csak egy rövid búcsú, mert ez meg ez történt. Azért ez meglephette a szüleit. S akkor a szülők nem ezt mondják: és mi lesz velünk? Ezért etettünk, fiam? Most, amikor már segíteni tudnál, és levenni a vállunkról a terheket, most hagysz itt minket? Hogy jut ilyen eszébe Illésnek, és egyáltalán? Ki az az Illés? Vagy milyen Isten az, aki ilyen drasztikusan szól bele egy család életébe? Elveszítünk téged. Szó sincs ilyenről. Az, ahogy Elizeus visszatér olyan hamar és olyan békességben, mutatja, hogy a szülei nem így gondolkoztak, hanem Isten hívására mondtak igent. Azt mondták, hogy nem gondoltunk erre, ez nem volt bekalkulálva a családi tervbe, Isten néha váratlan fordulatokat ad, és tényleg nem tudjuk, hogy mi lesz itt a fiú segítsége nélkül. De Isten mindig tudja, hogy mit cselekszik. Lehet-e ennél nagyobb megtiszteltetés, minthogy Isten kezébe lesz eszköz a gyermekük.
Ez volt ezeknek a szülőknek a hozzáállása. És gondoljuk meg, hogy mindez egy olyan elpogányosodó világban, mint amilyen Akháb idejében volt, ahol a tömegek már közönyösökké váltak, ahol érdekből megtagadták sokan Istent, ahol rejtőzniük kellett azoknak, akik hűségesek maradtak Istenhez.
Van egy család, ahol egyértelműen a döntések, egyértelmű, hogy ki az Úr a háznál: az Isten az úr, és Istené a fiú is. Minden az övé, és biztos, hogy Ő nem téved, mindent jól tesz. Hadd legyen hát Elizeus az Ő kezében eszköz.
Nem tudom, hogy a két öreg hogy nézhetett utána az ajtóból, amikor ment vissza Illéshez. Lehet, hogy tele volt a szemük könnyel, lehet, hogy sajnálták is magukat, meg örültek is ennek. Nem tudjuk, ez nincs benne a Bibliában, és ne találgassuk. De ez a gesztus máig világit: így átengedni valakinek a gyermekét Istennek.
Azt hiszem, hogy keresve sem lehetett volna alkalmasabb igét találni, amikor ezt a két aranyos kisfiút idehoztátok, hogy Istennek bemutassátok, és a keresztség sákramentumában részesítsétek. Ezt kérdezi Isten: hogy néztek reájuk, kié ez a két kisfiú? A tiétek-e vagy kezd melegedni a szívetek, és elhelyezkedik benne az a gondolat, hogy Isten tulajdonai ők. Az a jó, hogy az övéi, ott vannak biztonságban, és ne az legyen belőlük, aminek ti szeretnétek szánni őket, hanem akivé Isten akarja tenni őket. Bízzátok rá őket már most, ebben a kicsi korban, azután majd mondjátok el nekik, hogy ki az az Isten, aki velük ma szövetséget köt, és éljetek úgy, hogy túlmutasson éltetek az Istenre. Adja Isten, hogy egészen fölszabaduljatok erre, hogy gyermekeitek Istenéi, Isten rendelkezik velük.
Jézusnak van egy nagyon éles mondata, amit kisgyerekes szülőknek mondott egyszer és a tanítványainak, amikor ezt mondta: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket”, — mert nem engedték hozzá. — „és ne tiltsátok el tőlem”, — mert eltiltották tőle, „mert ilyeneké a mennyek országa.”
Itt konkretizálódik ez a szép gondolat, ami fennkölten hangzik Elizeus esetében, de ami miatt néha sír a szülő, meg összeszorul a szíve. Engedjétek Jézushoz, mert Ő teszi őket is boldog emberré, és el ne tiltsátok őket soha, semmi körülmények között, mert akkor az élet forrásától tiltanátok el. Sőt velük együtt olvassátok majd a Bibliát, és tőletek halljanak először imádságot, együtt jöjjetek vagy menjetek oda, ahol Isten dolgairól van szó, ahol őket is kezébe veheti Isten, és az eszközévé formálhatja.
(Keresztelő)

Imádkozzunk!
Édesatyánk! Áldunk, hogy személy szerint mindannyiunkat ismersz és szeretsz. Neked köszönjük meg ennek a két kisgyermeknek az érkezését is.
Köszönjük, hogy örökkévaló szeretettel szeretted őket, ezért terjesztetted ki reájuk is a te irgalmasságodat.
Áldd meg szeretteiket, hogy oda engedjék őket hozzád, sőt vigyék oda hozzád, hogy együtt ismerjenek meg téged igazán, hogy rád merjék bízni magukat és gyermekeiket, és te erősítsd meg hitüket, bizalmukat. És ahogy ígérted, Jézus Krisztus, légy velünk minden napon a világ végezetéig.
Ámen.