MEGÖREGEDTEM...

1982. június 06, vasárnap

Hangfelvétel: 

Alapige

„És azt mondta Sámuel az egész Izraelnek: Ímé meghallgattam szavaitokat mindenben, valamit nékem mondottatok, és királyt választottam nektek. És most ímé a király előttetek jár. Én pedig megvénhedtem és megőszültem, és az én fiaim ímé ti köztetek vannak, és én is előttetek jártam ifjúságomtól fogva a mai napig. Itt vagyok, tegyetek bizonyságot ellenem az Úr előtt és az ő felkentje előtt: kinek vettem el az ökrét, és kinek vettem el a szamarát, és kit csaltam meg, kit sanyargattam, és kitől fogadtam el ajándékot, hogy amiatt szemet hunyjak? és visszaadom nektek. Ők pedig felelének: Nem csaltál meg minket, nem sanyargattál minket, és senkitől semmit el nem fogadtál. És azt mondta nekik: Legyen bizonyság az Úr ti ellenetek, és bizonyság az ő felkentje ezen a napon, hogy semmit sem találtatok kezemben! Ők pedig mondták: Legyen bizonyságul.”

Imádkozzunk!
Hirdetjük mi is, Istenünk, hogy igaz vagy te. Te vagy a mi kősziklánk, és nincs benned álnokság. S ebben a pillanatban eszünkbe jut sok álnokságunk, hamisságunk. Annál inkább látjuk, milyen nagy a te kegyelmed és hűséged, hogy elhordozol minket; újra és újra jöhetünk hozzád megalázkodva, bűnbánattal. Bizonyosak lehetünk abban, hogy nem bűneink szerint cselekszel velünk, és nem fizetsz nekünk a mi álnokságaink szerint, hanem a te nagy kegyelmedből.
Valljuk azt is, hogy jó dolog dicsérni téged, és hálát adni neked. Bocsásd meg, ha hiányzik a hálaadás az életünkből. Ha követelőzünk, elégedetlenkedünk, panaszkodunk vagy dicsekszünk ahelyett, hogy dicsérnénk téged, és magasztalnánk nagy tetteidért, és velünk közölt jótéteményedért.
Hálát adunk most azokkal a testvéreinkkel együtt, akik régi iskolájukra, és az azóta megtett útra emlékeznek. Tedd gazdagokká őket a szüntelen való hálaadásban!
Kérünk, gazdagíts meg most önmagaddal! Valljuk ezzel a zsoltárral, hogy igen mélyek a te gondolataid. Magunktól meg sem értjük azokat. A te Szentlelked segítségéért esedezünk. Küldd el Lelkedet. Ő győzzön meg arról, hogy igazad van, Ő tegyen bizonyosakká szeretetedről, Ő mutasson utat!
Isten, élő Lelke jöjj, áldva szállj le ránk!
Ámen.

Az elmúlt hetekben, egymástól függetlenül, többen kérték, hogy jó lenne egyszer a Szentírásnak az öregedésről szóló tanításait sorra venni. Valaki nagyon kedvesen, szinte tartalomjegyzék szerűen elém adta a feladatot: szeretnék egyszer hallani arról, hogy az evangélium szerint hogyan kell megöregednie egy hívő embernek, hogyan menjen nyugdíjba, hogyan vonuljon vissza, mivel töltse igeszerűen idős korának esztendeit, - és mivel Isten megengedte, hogy nem kellett fiatalon és hirtelen meghalnom, hogyan készüljek fel az előtte való megállásra? - Józan, kedves és fontos kérdések ezek. Mivel végére értünk a Mi Atyánk magyarázatának, most néhány vasárnapot rászánhatunk arra, hogy sorra vesszük a Szentírásnak azokat az igéit, amikben ezekre a kérdésekre választ kapunk.
Ma a felolvasott ige alapján arról legyen szó: hogyan vonul vissza Isten gyermeke?
Az öreg Sámuel prófétáról szólt az a néhány vers, amit most hallottunk. Krisztus előtt 1000 esztendő táján ő volt a legjelentősebb lelki vezetője Izraelnek évtizedeken keresztül.
Az ő idejében állt elő Isten népe azzal, hogy legyen nekik is királyuk, mint a pogányoknak. Már ez az indokolás elszomorította Sámuelt, és Isten is helytelenítette ezt a vágyat, hiszen mögötte hálátlanság és hitetlenség volt, mert kezdettől fogva, mióta eszét tudta ez a nép, a mindenható Isten volt közvetlen módon a vezetőjük, királyuk, oltalmazójuk. Ehelyett most azt akarták, hogy legyen nekik királyuk, mint a pogányoknak.
Annyira ragaszkodtak hozzá, hogy Isten hozzájárulására, végül is Sámuel királyt választott nekik. Így lett Izrael első uralkodója: Saul.
Összehívta Sámuel Gilgába az egész népet. Az ünnepélyes beiktatás után, amikor Sault a nép elé állította, s bemutatta, mint a nép új vezetőjét, Sámuel egy hosszabb prédikációt mondott. Ez a prédikáció olvasható a Sámuel 1. könyve 12. részében. Ennek a bevezetőjét hallottuk.
A bevezetőben közli, hogy Saul az új vezető, ő pedig visszavonul. „Megöregedtem és megőszültem ...” mondja Sámuel. Mielőtt visszavonul, szeretné tisztázni a helyzetét. Ha bárkinek valami panasza volt vagy van ellene, azt mondja el; ő szeretne mindenkitől bocsánatot kérni. Mindent megbocsátani, tisztán visszavonulni. A nép kórusban válaszolja: senkitől semmit nem vettél el, semmi panaszunk nincs ellened.
Ezek után ő mondja el még egyszer a népnek Isten panaszát, hogy t.i. engedetlenség és hitetlenség volt királyt kérni pogány módra. De ha ezt a bűnt bűnnek vallják, Istennél kész a bocsánat erre is, és mehet tovább az élet, az Ő áldása fogja kísérni őket, csak figyeljenek nagyon Őreá.
Végül pedig biztatja a népet, hogy változatlanul továbbra is sokat fog könyörögni érettük, és szükség esetén megmutatja nekik, mi az Isten akarata szerinti út, amin járjanak.
Ebben a prédikációban Sámuel három megjegyzést mond önmagáról. Három olyan ablak ez, amin keresztül beláthatunk egy önmagát igazán Istennek odaszentelt, szentéletű ember életébe, és megtanulhatjuk tőle, hogyan kell helyesen visszavonulni. - Ezek közül kettőről lesz szó ma, a harmadikról, ha Isten éltet minket, majd jövő vasárnap.
1.
Először is ezt mondja mindjárt a legelején: „Megöregedtem és megőszültem.” A tények józan megállapítása, számbavétele ez.
Isten gyermekét mindig az jellemzi, hogy nem álmodozik, és nem próbál úgy viselkedni, mintha nem az lenne a helyzet, ami, hanem józanul számol a tényekkel. Jelen esetben azzal, hogy ez az élet rendje: megszületünk, felserdülünk, felnőtté válunk, - jó esetben benő a fejünk lágya, és úgy éljük végig az életünket, - azután megöregszünk, és ahogy az öreg Józsué mondja nyugdíjba vonulásakor búcsúbeszédében: „Elmegyünk a minden földiek utján.”
Ezt a rendet Isten szabta meg, tehát ez a rend jó! Ezt kell nekünk tudomásul vennünk. Ezen belül a megöregedés, és az azzal járó sok kellemetlenség és sok lehetőség, nem tragédia, nem sorscsapás, hanem isteni rend. Ezért, aki józanul gondolkozik, az tudomásul veszi ezt az isteni rendet, és nem esik abba a hibába, amibe olyan sok öregedő ember, hogy próbálja tagadni, próbálja bizonyítani minden ereje megfeszítésével az ellenkezőjét, és annak kapcsán szánalmassá és nevetségessé válik.
Sámuel előáll és ezt mondja: én vettem észre először, nem mások hívták fel rá a figyelmemet, hogy megöregedtem és megőszültem, itt az ideje, hogy visszavonuljak. Nem én határoztam el, Isten rendelkezett így! Az Istenre figyelő hívő ember Ezt is az Úrral beszéli meg. Meddig kell a munkát úgy végeznem, ahogy hosszú időn át kellett, mikor kell azt abbahagynom? Ad vezetést és tanácsot a mi Urunk ebben is. Sámuelnek is adott. Így mutat Saulra, s ezt mondja, itt van, - az új vezető.
Nem volt könnyű Sámuelnek. Először is azért nem, mert atyai szívének a nagy örömöt az jelentette volna, ha a fiait viheti oda a nép elé, s azt mondhatja: itt vannak a gyermekeim, őáltaluk fog az Úr tovább vezetni titeket. Csak hát az egész nép tudta, hogy fiai letértek az Úr útjáról, és méltatlanná váltak arra, hogy a nép lelki vezetői legyenek. A fiai nem lesznek az utódai. Ez biztos, hogy nehéz volt a számára. Mert minden apának keserves szívfájdalom ez. (1Sám 8,5).
Nehéz volt az is, hogy Saul személye ellen is sok kifogás lehetett. Egyáltalán az új intézmény, a királyság vezetése nehéz volt neki, nem helyeselte. Saul alkalmatlan volt arra, hogy megnyugtató módon vezesse Izraelt, különösen lelki kérdésekben. És mégis, attól kezdve, hogy Saul király lett, Sámuel próféta mellé áll, tisztelettel beszél róla, és beajánlja a nép bizalmába önmaga helyett. Isten gyermekére jellemző szemlélet és viselkedés ez.
Ó, de sokaknak nehéz feladat a visszavonulásukkor, nyugdíjba készülésükkor, hogy méltatlan utód lesz utánuk. A legtöbben méltatlannak tartják az utódjukat. (Ha önmagukkal hasonlítják össze, akkor feltétlenül.) De tárgyilagosan is. Van olyan, hogy valaki egy életet rátesz arra, hogy egy bizonyos irányba, sok áldozattal tovább fejlessze ezt a munkát, tudományágat, ami az ő szakterülete. És akkor jön valaki más, az legyint az egészre, s egészen más irányba indítja el. Tanulhatunk Sámueltől, hogyan kell ezt alázatosan feldolgozni.
Hogy tudta ő ezt ilyen emelkedetten és józanul feldolgozni? Úgy, hogy nem önmagát tekintette a legfontosabbnak. Sámuel számára egyedül és kizárólag Isten dicsősége és a nép jövője fontos. És a nép sorsa eddig is Isten kezében volt, nem Sámuel kezében. Ezután is ott lesz! Nem kell tehát aggódnia, féltenie, nem kell elbizakodottnak lennie. Nem az ő becses személyén áll vagy bukik Izrael jövendője, hanem a szövetséges Isten hűségén, és végre mehetetlen szeretetén!
Ezért mondja számtalanszor ebben a prédikációban: az Úrra figyeljetek! Teljes szívetekből Őt kövessétek! Őhozzá térjetek meg minden bálványtól! Nem arról beszél, hogy ez a Saul kezdő ember, meg nem elég erős a hite, vigyázzatok, mit parancsol ... Nem ássa alá Saul szolgálatát, hanem az Úrra mutat. Önmagán túl is az Úrra mutat. És mivel tudja, hogy az Úr kezében van népének sorsa, ezért van benne békesség, reménység, és valami különös nagy szabadság és biztonság.
Tessék elolvasni ezt a fejezetet otthon. Isten gyermekének a bizonytalan, szorongatott helyzetben is megmaradó teljes biztonsága és békessége sugárzik belőle, aki tisztában van azzal, hogy az ő feladata, és kicsoda az Úr.
Aki tudja azt, hogy ő sáfár volt. Isten sok mindent rábízott hosszú időn keresztül. És most kiveszi a kezéből, és ő boldogan adja vissza annak az Úrnak, akié. Nem az övé volt Izrael népe. Nem az övé volt a kijelentés, amit tovább adott. Nem az övé volt az első szerep, a vezető, ő lelkivezető korában is mindig az Úrra mutatott.
Itt is úgy áll oda, mint alázatos, bűnös ember. Lehetséges, hogy vétkeztem, mondjátok meg, kész vagyok megvallani. Nem tetszeleg a tévedhetetlen vezető szerepében. A mindenható Isten nagy az ő szemében. És tudja, hogy a Sámuelek jönnek és mennek, és a Saulok is jönnek és mennek. De Isten mindig Isten marad! Ő mindig a helyén marad. És Ő mindig hű marad az Ő népéhez. „Ha mi hűtlenkedünk, Ő akkor is hű marad.” (2Tim 2,13). Ez ad Sámuelnek erőt, derűt, józanságot a visszavonuláshoz és ahhoz, hogy népének jövendőjét is reménységgel nézze.
Talán eszébe jut még az is, hogy milyen gyámolatlan és járatlan volt ő maga is kezdetben. Mind úgy kezdjük, hogy először nem értünk ahhoz, amibe azután belejövünk. Föl sem ismerte az Úr szavát, amikor először szólt hozzá. Neki is úgy kellett megtanulnia, hogy kicsoda az Úr: hogyan lehet Őreá figyelni, hogy kell azt pontosan tovább mondani, amit az Úrtól hall, mit kell tenni, ha nem engedelmeskedik neki a nép? - Isten bárkit alkalmassá tehet arra a szolgálatra, amivel megbízza. - Ezért mondja, nem képmutató módon, mert az távol áll tőle, hanem őszintén: most már a király jön előttetek, én pedig megöregedtem és megőszültem.
Csak az tud nehezen visszavonulni, aki fontosnak tartja magát. Istennek ez az embere még azzal is tisztában van, hogy Sámuel sem nélkülözhetetlen. Az Úr nélkülözhetetlen! Ha őrá nem figyel a nép, - vége van. De arra az Úrnak mindig van gondja, hogy küldjön valakit az Ő népéhez és megőrizze őt.
Így kell önként, idejében és fokozatosan visszavonulni. Ezt kellene megtanulnia mindenkinek, aki őszintén kérdezi, hogy mond-e Isten igéje valamit erről: hogyan menjen nyugdíjba, és hogyan vonuljon vissza? Önként, idejében, és ha lehet, fokozatosan.
Azért fokozatosan, mert sokan nem tudják feldolgozni azt, hogy az igénybevétel és felelősség csúcsáról hirtelen nullapontra esnek a nyugdíjazásukkor. Majdnem tragédiát okozott ez egy nagyon felelős munkát végző orvosnak az életében, akit az egyik nap még a legbonyolultabb műtét elvégzésére is alkalmasnak tartottak, s másnap, a nyugdíjba menetele után már be sem mehetett a műtőbe. Ez a gyakorlat helytelen. Ezért aki teheti, fokozatosan készüljön fel a visszavonulásra. Aki nem teheti, mert mások intézik és vonultatják vissza, az készítse föl magát erre, hogy kibírja az ilyen zökkenőket. - Akiben ez a józanság van, mint itt Sámuelben, az képes lesz erre. Az nem sértődötten vonul vissza, nem úgy, hogy utánam az özönvíz, s nem fáradt közönnyel, nem sértett kárörömmel: na, mit csinálnak nélkülem. És még csak nem is a világ szerinti optimizmussal, hogy mindig volt úgy, hogy valahogy lett, most is megy tovább az élet ... hanem Isten gyermekének a bizalmával. Eddig is az Úr kezében volt az egész ügy. Hálás vagyok neki, hogy használt engem azon a poszton. Ezután is az Ő kezében marad, a lényeg meg nem változik, mert a lényeges Ő! És „Ő tegnap és ma, és mindörökké ugyanúgy!” (Zsid 13,8). Én pedig jobban teszem, ha szépen megállapítom, hogy megöregedtem és megőszültem, és figyelek arra, hogy most mire akar használni az Úr.
2. A másik, amit Sámuel itt mond: „Nem találtatok semmit a kezemben.”
Rendkívül gazdag kifejezés ez: nem találtatok semmit a kezemben. Az alapjelentése az, amire utal is itt részletesen, hogy amíg a nép bírája volt, senkitől semmi ajándékot nem fogadott el, hogy ezután hamisan ítéljen emiatt. Ilyen nem történt. Így van? - Így! - mondják. Olyan sem történt, hogy visszaélve a pozíciójával, erőszakkal elvett volna valakitől valamit. Ezt is megerősíti a nép.
De ez: nem találtatok semmit a kezemben, arra is utal, hogy nem vagyok adósa senkinek. Nem tartozom senkinek. Mindenkinek teljesítettem a kötelezettségemet, amivel Isten megbízott, hogy mutassam nektek az Őhozzá vezető utat, és az Ő akaratát. Kötelezettségmulasztás sem terhel. Tisztán és igazán vonul vissza.
A visszavonuló Sámuel ajkáén azonban még mást is jelent ez a mondat. Ez: nem találtatok semmit a kezemben, azt jelenti, hogy szabad vagyok. Nem szorongatok semmit a markomban. Nem ragaszkodom görcsösen semmihez. Sem az íróasztalomhoz, sem az esztergapadhoz, sem a magam igazához, sem az eddig még meg nem valósult terveimhez. Ami megvalósult, megvalósult. Amit Isten nem engedett megvalósulni, nyilván úgy jó ... Egyáltalán nincsenek görcseim. Oldott, nyitott, szabad ember vagyok.
Miért? Mert megvan mindenem, amire szükségem van. Mert „nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel.” (1Tim 6,6). És mert én eddig is csak azt fogtam a kezembe, amit Isten adott nekem. És amit Ő visszavesz onnan, azt készségesen visszaadom. Mert én sáfár voltam eddig is. Tudom, hogy mindenem az övé volt, minden ötletem, munkaerőm, az eredményeim, - én maga is az övé vagyok. - Itt most Isten gyermekéről, a hívő emberről van szó. Az gondolkozik így. - Hogyan ragaszkodnám bármihez is görcsösen. Én magam is az övé vagyok, amit a kezembe ad, az is az övé. Olyan sok áldást adott eddig is a kezembe, olyan sok jót adhattam tovább, amit tőle vettem! Hát nyilván nem azért vesz ki a kezemből dolgokat, hogy üres maradjon. Valami mást akar helyette adni. Vagy az üres kezeimet akarja valami másra fölhasználni.
Eddig az kellett, hogy sáfárkodjam, dolgozzam; legyen kérges a kezem. Most visszavesz belőle sok mindent, és azt mondja, hogy tanuljak meg simogatni, az eddiginél sokkal többet. Tanuljak meg imádkozni, az eddiginél sokkal mélyebben. Ez az utolsó mondata Sámuelnek: „Kén pedig nem követtem el azt a bűnt, hogy abbahagynám az érettetek való könyörgést.”
Minden hívő öreg ember életében bűn az, ha nem könyörög többet, mint azelőtt! Mert azért teszi Isten üressé a kezünket, hogy szabadabbak legyünk most már a csak neki való szolgálatra.
Sámuel értette ezt a titkot, és ezért ilyen szabad. Ezért nincs benne semmi keserűség. Ezért nem alkudozik, nem kapkod, hogy még egy kicsit, még ezt add vissza ... Ezért nem rejt el semmi Isten elől. „Nem találtok semmit az én kezemben.” Amit Isten vissza akar venni, azt visszaadom neki. És nem lesz ettől boldogtalan.
Nemcsak a munka jelentette az élete értelmét és tartalmát. Ha már nem dolgozhat, s nem igénylik a munkáját, vagy nem tud dolgozni, - akkor üressé válik egyszerre az élete? Hát nem az az élet egyetlen tartalma! Megvan annak az Istentől meghatározott célja és jelentősége. De nem értelmetlen annak az embernek az élete, aki már nem tud dolgozni. Hát az Úrral való közösség adott az életének értelmet addig is! Csak azért bírta a munkát, néha erején felül, mert ketten végezték, mert az Úrral végezte. Az, hogy a munka kiesik, nem jelenti azt, hogy az Urat is elveszti, az Úr megmarad. A tartalom, az értelem változatlanul megmarad.
Ezért roppan össze sok ember, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen a munka sem volt a helyén az életében, amíg dolgozni tudott, és amikor a munka kikerül az életéből, egyszerre összeomlik. Sámuel számára nem omlik össze semmi. Ahelyett, amit addig végzett, most valami mást fog végezni. Nagy kíváncsisággal várja, hogy most mire akarja őt használni az Úr.
Mennyivel gazdagabb az ilyen üres kezű ember, mint az, aki visszavonulásakor meg tudja mutatni, hogyan szedte meg magát, vagy szorongatja a kezében a rendjeleit, az érdemeit vagy a sérelmeit, vagy önmagával van tele, és egyszer kiderül, hogy semmije sincs. Úgy jár azokkal a kacatokkal, amiket szorongatott, mint a gyerek a hóval. Mire beér vele a szobába, egy kicsit nedves még a tenyere, de nem tudja fölmutatni a havat.
Boldogok azok, akik örökkévaló kincseket gyűjtenek magukinak, - mondja Jézus a Hegyi beszédben.
Még valamire figyelmeztet bennünket Sámuelnek ez a mondása: semmit nem találtok az én kezemben. Arra, hogy Isten más mértékkel minősíti az embert, mint mi.
Ma általánossá vált, hogy kit-kit a teljesítménye szerint minősítenek. Mennyit teljesít? S ha már nem tud teljesíteni, akkor mi van? Ezt nem merjük kimondani. Akkor értéktelen emberré vált? Vagy már nem is ember? Hogy van ez, ha a teljesítmény alapján minősítünk? - Istentől távol áll ez a gondolat.
Isten előtt minden embernek önmagában van értéke, függetlenül a teljesítményétől. És amikor még vagy amikor már nem tud valaki semmit teljesíteni, akkor is ugyanolyan ember, és ugyanolyan értékes ember Isten előtt.
Jó lenne, ha kigyógyulna téves gondolkozásunk, és jobban megértenénk ezt. Aki már nem teljesít semmit, az nemcsak azért értékes, mert a közgazdászok és szociológusok szerint 20-25 év alatt megtermeljük azt, amit 60 év alatt elfogyasztunk. (Tehát a többi időben már a köznek, másnak termelünk. Tehát aki 20-25 évet dolgozik, az megdolgozott azért, amit nyugdíjba vonulásáig elfogyaszt.) Nemcsak ezért, hanem azért, mert Isten a kegyelem Istene! És a kegyelem soha nem teljesítményt vár. A kegyelem mindig ad és kínál. - Ezt kell begyakorolni.
Múltkor mondta egy kedves idős bácsi, hogy két szót esik nehezére kimondani, mióta erőtlen és idős lett: kérem és köszönöm. Több gyermeket felnevelt kemény munkával. Beidegződésévé vált, hogy mindig ad. Mikor felnőttek a gyerekek, akkor is. És most kénytelen ezt mondani néha: kérem, és utána nagy nehezen: köszönöm. Nem tud teljesíteni semmit. És örülnek a szerettei, hogy ezt még tudja teljesíteni, hogy képes elfogadni, amit adnak neki. Van, aki már arra sem képes.
Nos, azt jelenti ez az egyik oldalon, hogy könnyítsük egymás dolgát, és tudjunk adni úgy is, ha nem kér a másik. És ne várjuk azt, hogy köszönöm; adjunk szívesen legközelebb is.
A másik oldalon meg azt kell megtapasztalnunk, hogy kegyelemből élünk, és legyen könnyebb ez: kérem, köszönöm. Isten gyermeke megszokja ezt egy életen át: én nem érdemlek semmit, nekem nem jár semmi, de kegyelmes Atyám van. Én nem tudok teljesítményeket felmutatni és azokra hivatkozni. „Jövök semmit nem hozva, keresztedbe fogózva; meztelen, hogy felruházz, árván, bízva, hogy megszánsz ...” És Ő felruház és táplál, és megsimogat, mert Ő Atya!
Aki nem ismeri a kegyelmet, aki nem fogadja el a Jézus Krisztusban megjelent isteni kegyelmet, annak rettenetesen nehezére esik ez: kérem és köszönöm. Az képtelen megtanulni, hogy ez is lehet természetes. Ez is benne van Isten rendjében. Kell az alázat iskolája nekünk. Mert még öreg korban is a büszkeségünk az egyik legveszedelmesebb bűnünk. - A boldog élethez, a boldog öregséghez kell az alázat! Isten iskolájában lehet ezt a tantárgyat a legalaposabban elsajátítani!
Idős korban egyre jobban tapasztaljuk, hogy sok mindent le kell tennünk a kezünkből. „Már nem fog kézen, amit megfogok ...” írja József Attila. Már nem engem küldenek ki egy idő óta a konferenciára, - panaszolta a múltkor valaki. Engem már meg sem kérdeznek, ha az én szakomról van szó, akkor sem, - panaszolta egy másik nyugdíjazás előtt álló testvérünk. - Ez is benne van Isten rendjében. Egyre alázatosabbá kell válnunk, hogy Ő egyre több kincset bízhasson ránk. Hogy tudjak kegyelemből élni.
Így jön rá az ember, hogy nemcsak azt kell megtanulnunk, hogy egyre üresebb lesz a kezünk, hanem azt is, hogy mi végett üresíti meg Isten a kezünket. Nemcsak azt számolgassam, hogy mim nincs már, mióta visszavonultam vagy megöregedtem, hanem azt is, hogy mire akar használni, amire csak most tud használni. Így lesz azután gyümölcsöző valakinek az élete öreg korában is úgy, ahogy azt hallottuk a 92. zsoltárban: „Még öreg korban is gyümölcsöznek és zöldellnek.” Énekeljük el ezt a verset:

Ámbátor megőszültek, de mindazáltal
Nagy szaporasággal szép gyümölcsöt teremnek,
Hogy igazságát híven mindenütt hirdessék
Az én Istenemnek, kiben hamisság nincsen.
(Zsolt 92,8).

Imádkozzunk!
Magasztalunk, Istenünk, mert a te világodban rend van. Adj nekünk nyitott szemet meglátni a rendedet, és bölcs szívet tudomásul venni azt.
Köszönjük, hogy mindennek rendelt ideje van. „Ideje van a keresésnek, és ideje a vesztésnek. Ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak.” (Préd 3,6). Segíts minket mindent a rendelt időben elvégezni!
Áldunk, hogy lehet a kegyelmedből élni. Köszönjük, hogy nem az érdemeink és teljesítményeink szerint bánsz velünk, hanem ajándékot adsz.
Köszönjük, hogy Jézus Krisztust is a te kegyelmedből küldted utánunk. Köszönjük, hogy benne van a mi életünk, tartalmas, értelmes életünk, boldog öregségünk, örök életünk elrejtve.
Ne engedj úgy megöregednünk, hogy nélküle maradjunk. Mindenki jön és megy, mi is elmúlunk egyszer. Áldunk, hogy te tegnap és ma, és örökké ugyanaz vagy!
Köszönjük, hogy mind életünkben, mind halálunkban az Övéi lehetünk. Engedd ezt következetesen hinni, ennek az örömében és békességében élni.
Taníts meg igaz szeretettel és irgalommal támogatni öregjeinket. Erősítsd meg azokat, akiknek különösen is nehéz terheket hoz az öregkor: álmatlan éjszakákat, fájdalmat, magányosságot, gyászt. Taníts meg veszíteni. Köszönjük, hogy te mindörökké megmaradsz nekünk.
Ámen.