Ki hol lakjék

1979. november 09, péntek

Sorozat: 

Alapige

A nép vezetői Jeruzsálemben telepedtek le. A nép többi részére pedig sorsot vetettek azért, hogy minden tíz ember közül egy Jeruzsálembe költözzék, és a szent városban lakjék, a többi kilenc pedig maradjon a maga városában. Mindazokat, akik önként vállalkoztak arra, hogy Jeruzsálemben telepedjenek le, áldotta a nép. A júdai tartomány főemberei Jeruzsálemben telepedtek le. De Júda városaiban lakott a maga birtokán, a maga városában Izráel többi része, a papok, a léviták, a templomszolgák és Salamon szolgáinak a leszármazottai. Jeruzsálemben telepedtek le Júda leszármazottai és Benjámin leszármazottai közül a következők: Júda leszármazottai közül Atájá, Uzzijjá fia, aki Zekarjá fia, aki Amarjá fia, aki Sefatjá fia, aki Mahalalél fia volt, Pérec leszármazottai közül. Továbbá Maaszéjá, aki Bárúk fia, aki Kol-Hóze fia, aki Hazájá fia, aki Adájá fia, aki Jójárib fia, aki Zekarjá fia, aki pedig Hassilóni fia volt. Pérec leszármazottai közül összesen négyszázhatvannyolc tekintélyes ember telepedett le Jeruzsálemben. Benjámin leszármazottai közül Szallu, Messulám fia, aki Jóéd fia, aki Pedájá fia, aki Kólájá fia, aki Maaszéjá fia, aki Ítiél fia, aki pedig Jesajá fia volt. Azután Gabbaj és Szallaj, összesen kilencszázhuszonnyolcan. Ezeknek Jóél, Zikri fia volt a felügyelőjük, Júda, Hasszenúá fia pedig a város helyettes felügyelője volt. A papok közül Jedajá, Jójárib fia, Jákin, Szerájá, Hilkijjá fia, aki Mesullám fia, aki Cádók fia, aki Merájót fia, aki Ahitúbnak, az Isten háza felügyelőjének a fia volt. Szolgatársaik, a templomi munkák végzői nyolcszázhuszonketten voltak. Továbbá Adájá, Jeróhám fia, aki Pelaljá fia, aki Amci fia, aki Zekarjá fia, aki Pashúr fia, aki pedig Malkijjá fia volt. Rokonsága, a családfők, kétszáznegyvenketten voltak. Továbbá Amasszaj, Azarél fia, aki Ahzaj fia, aki Mesillémót fia, aki Immér fia volt. Rokonsága, tekintélyes emberek, százhuszonnyolcan voltak, és a felügyelőjük Zabdiél, Haggedólim fia volt. A léviták közül Semajá, Hassúb fia, aki Azrikám fia, aki Hasabjá fia, aki Bunni fia volt. A léviták főemberei közül Sabbetaj és Józábád az Isten házán kívül adódó munkát irányította. Mattanjá, Míká fia, aki Zabdi fia, aki Ászáf fia volt, ő volt az éneklés vezetője, aki az imádságnál a magasztaló éneket szokta elkezdeni. Bakbukjá volt testvérei körében a második. Azután Abdá, Sammúa fia, aki Gálál fia, aki pedig Jedútún fia volt. Összesen kétszáznyolcvannégy lévita lakott a szent városban. Kapuőrök voltak Akkúb, Talmón és rokonságuk. Százhetvenketten őrködtek a kapuknál. Izráel többi része, a papok és a léviták Júda többi városaiban laktak, mindenki a maga birtokán. A templomszolgák a Várhegyen laktak. Cíhá és Gispá voltak a templomszolgák felügyelői. A jeruzsálemi léviták felügyelője Uzzi, Báni fia volt, aki Hasabjá fia, aki Mattanjá fia, aki Míká fia volt Ászáf fiai közül, akik az Isten háza szolgálatában énekelni szoktak. Mert királyi parancs és szigorú rendelkezés szabályozta az énekesek napról napra végzendő teendőit. Petahjá, Mesézabél fia, aki Júda fiának, Zerahnak a fiai közül való volt, a király megbízottja volt a nép mindenféle ügyének az intézésére. A vidéki városokban a Júda fiai közül valók Kirjat-Arbában és falvaiban laktak, továbbá Dibónban és falvaiban, Jekabceélben és falvaiban, Jésúában, Móládában és Bét-Peletben, Hacar-Súálban, Beérsebában és falvaiban, Ciklágban, Mekónában és falvaiban, Én-Rimmónban, Corában és Jarmútban, Zánóahban, Adullámban és falvaikban, Lákisban és mezőin, Azékában és falvaiban. Beérsebától a Hinnóm-völgyig voltak a telepeik. Benjámin fiai pedig Gebában, Mikmászban, Ajjában, Bételben és falvaiban laktak, meg Anátótban, Nóbban és Ananjában, Hácórban, Rámában és Gittaimban, Hádídban, Cebóimban és Neballatban, Lódban és Ónóban, a Mesteremberek völgyében. A léviták egyes csoportjai Júdában, mások Benjáminban települtek le.

Édesatyánk, Neked köszönjük meg ezt a napot. Köszönjük, hogy sok ajándékot kaphattunk Tőled ma is. Bocsásd meg, ha észre sem vettük azokat. Köszönjük, ha van már szemünk arra, hogy meglássuk az ajándékokat és az ajándékok mögött mindig fölfedezzünk Téged, az Ajándékozót, akinél sokkal több van elkészítve a számunkra, mint amit eddig ide adtál. Köszönjük, hogy ilyen gazdagok lehetünk, ha a Te gyermekeid vagyunk. Köszönjük, hogy mindenünk bőségesen ott van Nálad készen, ami erre az életre és az örökéletre szükséges. Erősíts meg ebben a hitben, és így taníts meg imádkozni! Hálát adni is, meg könyörögni is. Köszönjük Neked a gyülekezet közösségét. Köszönjük a Veled való együttlét lehetőségét, a Te igédet, amelyikkel olyan sokszor támasztottál már világosságot a mi életünkben. Ezt az igét kérjük Tőled most is, amivel Te teremteni szoktál. Teremts rendet az életünkben! Teremts békességet a szívünkben! Teremts minket igazán újjá! Hadd lehessünk mi Krisztusban, hadd lehessünk így új teremtések!
Hadd mondhassuk el, hogy a régiek elmúltak, és ímé újjá lett minden. Ezt a Te megújító, újjáformáló munkádat végezd kegyelmesen most is bennünk ebben a csendben igéd és Szentlelked által.
Ámen.

Még régebben elkezdtük Nehémiás könyvét tanulmányozni. Most egy hosszabb szünet iktatódott közbe, de ha Isten segít, akkor a hátralévő három fejezetet az előttünk lévő három csütörtökön megpróbáljuk átvenni. Mivel utoljára a 10. részről nagyon régen volt szó, egész röviden próbáljuk meg föleleveníteni az eddigi eseményeket.
Láttuk azt, hogy a babiloni fogságból visszatért a nép egy része. Engedélyt kaptak erre a perzsa uralkodótól, de nagyon nehezen indult be az új élet otthon az atyák földjén. Egy küldöttség elment panaszkodni Nehémiáshoz, aki a királyi udvar bizalmi tisztviselője volt. Isten arra indította az ő szívét, hogy szabadságot kérjen és hazamenjen ő is, hogy segítsen az élet újraindulásánál. Egészen konkrét utasítást kapott Istentől: építse meg Jeruzsálem kőfalait. Egyáltalán nem volt ez könnyű vállalkozás. Rengeteg támadás, akadály, gáncsoskodás, ellenségeskedés nehezítette a munkát. Kívülről is támadt az ellenség, belülről is voltak nehézségek. Nehémiás azonban állhatatosan az Úrra figyelve, Tőle kapott erőt, bölcsességet, s végül fölépült Jeruzsálem kőfala. A külső rendeződés után belső megújulás következett, amikor előkerült a Biblia, a törvény könyve, Mózes könyvei, és amikor ezt - talán emlékszünk még rá - egy nagy nyilvános gyűlésen elolvasták, a nép bűnbánatra indult. Sírtak amiatt, hogy milyen messze kerültek Isten igéjétől, és utána egy hétig tartó örömünnep volt, amikor elhatározták, hogy ezentúl az ige határozza meg életük minden kérdését. Ezt pedig egy nyilvános szövetségkötés, illetve az Istennel való szövetség megújítása követte, amikoris a nép arra a döntésre jutott, hogy az élet egészen konkrét kérdéseiben, a mindennapok minden kérdésében Isten akarata az irányadó számukra. Így láttuk legutóbb azt, hogy a családi életet, a házasságot is újra az ige alapjára helyezték. Újra megtartották a szombatot, hogy legyen egy nap, amikor csak az Úrra figyelnek és csak az Ő dolgaival foglalkoznak. Újra bevezették az elengedés szokását, hogy minden hetedik évben mindenki a tartozást elengedi, és láttuk azt, hogy noha nagy adót kellett fizetniük a perzsa főhatóságnak, mégis jelentős áldozatokat hoztak azért, hogy a kőfal után az Úr háza, a templom is felépüljön, beinduljon az istentiszteleti élet, és az legyen Isten népe életének a középpontja.
Itt tartottunk, és ebből a fejezetből kitűnik, hogy még azért így is elég sok megoldatlan kérdés volt. Ez a rész arról szól, hogy a szövetség megújításából a külső rend is következett. Amikor Isten népe rendbe jött az ő Urával, Istenével, akkor ez azt is jelentette, hogy életének a külső dolgaiban is rendeződni kezdtek a dolgok.
Három vonatkozását említem meg ennek a 11. fejezet alapján.
(1) Az első, ez a számunkra unalmasnak tűnő felsorolás, amit azért is nem olvastam végig, hogy ne legyen túl fárasztó. Nevek és lakóhelyek egymásutánisága. Mintha egy népszámlálás eredményét rögzítené itt egy statisztikai zsebkönyv. Hogy ki hol lakott. Ez nekünk nagyon unalmas olvasmány. Akkor azonban ez egyenesen örömhír számba ment. Egy ilyen felsorolás abban a helyzetben hálaadó ima volt. Mert itt arról van szó, hogy valakik, akiknek az őseit elcipelték otthonról, és akik már idegenben születtek, és ott hallottak arról, hogy Isten valamikor Ábrahámot arra a földre vezette, ott nagy ígéreteket tett neki, ígéreteit betartotta, az Ő népét évszázadokon át megőrizte, megáldotta. Akik csak hallottak arról, hogy van ilyen föld és van annak régi dicsősége, és ott az Úr dicsősége nagy volt, azok most a szemükkel láthatták ezt a földet. Hazakerültek a fogságból atyáik földjére, kiki a maga örökségébe. Ennek a szónak itt üdvtörténeti töltése van, nem jogi kifejezés ez. Atyáinak az örökségét láthatta és bírhatta újra a nép, ami azt jelentette számukra, hogy Isten beteljesítette ígéreteit. Azt jelentette, hogy nem zár ki örökre az Úr. Azt jelentette, hogy jövőt készített nekik Isten. Igaz ugyan, hogy romok közé érkeztek meg, és benőtt a dudva mindent, és sakálok, hiénák mászkálnak ott, ahol valamikor virágzó kultúra volt, de mindegy, ez az a föld, amit Isten adott nekik, és amire továbbra is érvényesek Isten ígéretei. Isten hozta őket ide vissza, ő készít nekik jövőt, ő ad nekik feladatot, és az ő áldása fogja kísérni továbbra is őket.
Ez az unalmas felsorolás tele van hálaadással, örvendezéssel. Nemcsak egyszerűen amiatt, hogy van már hol lakniuk. (Ez a szó itt számtalanszor előfordul, hogy „ott laktak”.) Ez is nagy dolog volt, hogy volt hol lakniuk. Mégpedig a magukéban. Lényegesen szabadabb körülmények között, mint ahogy a fogságban voltak és hogy tudtak egymásról, hogy hol lakik a másik. Hogy meg lehetett hívni a másikat, hogy számon lehetett tartani a testvért, a rokont, a barátot. Ez is nagy dolog volt. De még ennél is nagyobb volt az, hogy mindezekben isteni ígéretek beteljesedését láthatták. Isten oltalmazó, gondviselő, atyai kezét érezték maguk fölött, amikor végre le lehetett írni, hogy és ezek itt laknak, emezek meg amott laknak, amazok meg amott laknak. S kölcsönösen tudnak egymásról, és számon tartják egymást, összetartoznak, és most már úgy is összetartoznak, mint Isten népe. Akik ugyanarra az Úrra, ugyanarra a törvényre figyelnek. Hű az Úr! Egyebek között ezt is hirdette a számukra ez a tény, hogy le lehetett írni azt, hogy ki hol lakik.
Olyan jó lenne, ha ezeket a sokszor magától értetődő, unott, természetes tényeket úgy vennénk észre néha, mint a hálaadásunk tárgyait. Ma mondta el valaki, hogy mióta egy súlyos műtéten átesett, és Isten kegyelmesen megtartotta, minden reggel ez az első gondolata, hogy köszönöm, Uram, hogy még élek. Nem mindenkinek ez az első gondolata. Olyan magától értetődő az, hogy megint megvirradt. Sokszor még bosszankodunk is, hogy de rövid volt az éjszaka, már megint föl kell kelni, és van, akinek az jut eszébe, hogy köszönöm, Uram, hogy élek. A puszta tény hálaadást hív elő a szívéből. Megköszöntük már egyszer is azt, hogy köszönöm, Uram, hogy van hol laknom? Vagy csak amiatt panaszkodunk, hogy nem jó helyen van az a lakás, vagy szűk az a lakás, vagy hangosak a szomszédok?
A múltkor egy családot látogattam meg és éppen imádkoztak a gyerekek, amikor megérkeztem, s a legkisebbik megköszönte; köszönöm, hogy ilyen nagy a játékszobánk és ma is besütött a nap. Elszégyelltem magam, hogy mennyi mindent nem veszek én észre, amit mind megköszönhetnék az Úrnak, és én lennék gazdagabb általa, ha megköszönném. Mert akkor érezném csak igazán, hogy mi mindent kaptam Tőle ma is. Olyan dolgokat is, amiket minden nap ad? Hát talán azokat a leginkább, hogy megint adta. Sokkal több öröm, boldogság, elégedettség, hálaadás lenne bennünk, ha megtanulnánk ilyen szemmel nézni, így meglátni az Urat, az életünk adottságai, ajándékai mögött, ha az ajándékokról az Ajándékozóra tudnánk föltekinteni. Ha valóság lenne az életünkben az, amit Pál a Kol 2,7-ben így mond, hogy bővölködjetek a hálaadásban. Gazdag ember az, aki bővölködik a hálaadásban. Tudunk-e örülni annak, hogy van hol laknunk, hogy tudunk másokról is, hogy azok hol laknak, hogy otthonává lehet másnak is talán a mi otthonunk. Egyáltalán otthon-e az a lakás, ahol lakunk? Tudunk-e hálát, adni ezért? Istentől kapott helynek tekintjük-e azt, ahol lakunk? Ők annak tekintették. Istentől elkészített feladatokat veszünk-e észre ott, és ezzel az örömmel és ezzel a hálával tudunk-e élni? Abban a világban, amelyikben nagyon sok a hontalan és otthontalan ember. Sokszor olyanok is, akikről nem gondolnánk.
Tegnap déltájban jöttem haza valahonnan a gyermekeimmel, és az autóbuszon történt egy kis baleset. Egy szemmel láthatóan illuminált, egyébként jólöltözött férfinak a szatyrából kibukott egy borosüveg, és nagy csörömpöléssel összetört. A bor szétfolyt a buszon, és ahogy ilyenkor lenni szokott, - jó ürügy az indulatok kitörésére -, különböző megjegyzésekkel kísérték a buszon utazók ezt az eseményt. A gyermekeim nagy szemeket meresztve csodálkoztak, láthatóan nem tudták hova tenni a dolgokat. A részeg férfi is ott szállt le, ahol mi, és a kisfiam megjegyezte félve, hogy valami összetört a buszon. S akkor ez a férfi - egy pillanatra úgy, mint aki teljesen józan - nagyon kedvesen ránézett a kisfiamra, és azt mondta, hogy igen kisfiú, valami összetört. Úgy elgondolkoztam azon, hogy mi törhetett össze, ami előbb tört össze, mint az a borosüveg? Egy házasság? Vagy a gyermekei tették ki a szűrét? Vagy annyi megaláztatás érhette, hogy belemenekült - ő maga is tudta, hogy csak átmenetileg segít, talán addig se - a mámorba? Valami összetört. Talán az, hogy nincs otthona. Mi már végig jöttünk a Gábor Áron utcán, amikor még mindig ott állt a sarkon, mint aki nem tudja, hogy merre induljon, mert teljesen mindegy, hogy merre indulna el. Aki nem siet haza. Aki nem lakik sehol, vagy legalábbis nincs otthona, - ami vonzaná és várná - sehol. Tele van a világ ilyen, meg másmilyen hontalan és otthontalan emberekkel.
De nagy dolog az, ha le lehet írni, hogy ezek, meg azoknak a fiai itt laknak, amazok, meg amott laknak, és azt otthonuknak érzik, és azt készek megosztani másokkal is, mindezt Istentől kapott ajándékként veszik és naponta tudnak érte hálát adni. Hát még, ha valaki arra is gondol, hogy van nekünk nem kézze1 csinált házunk is a mennyben (2 Kor 5,1). Hogy egy másik otthont is készített nekünk az Úr, ahol minket még nagyobb szeretettel várnak, mint itt, ha a legnagyobb szeretettel vár is va1aki otthon. Amit nekünk készített és tart fenn. Amiről Jézus a Jn 14-ben azt mondja, hogy előremegyek, helyet készítek néktek az én Atyám házában, és egyszer majd magamhoz veszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Ott, közvetlenül, Ő mellette. Sőt, egy helyen még azt is megkockáztatja, hogy aki győz, megadom annak, hogy üljön az én kirá1yi székembe, amint én is győztem és ültem az én Atyám királyi székébe.
Tudatában vagyunk mi annak, hogy ennyire otthonosan mozoghatunk az Isten világában, az örökkévalóságban? Hogy miközben örülünk az itteni otthonunknak, már ott is kész az otthonunk? Amiért mi semmit nem tettünk? Nem is tehettünk. Ami mindenestől ajándék. Amit felkínál nekünk a mi Urunk. Boldog ember az, akinek fölragyog az arca és imádság száll fel a szívéből, ha arra gondol, hogy van hol laknom itt, és lesz hol laknom ott. S mindkettőt ugyanattól az Úrtól fogadom el, és ugyanannak köszönöm meg.
Olyan sokszor van az, hogy nem érezzük jól magunkat ott, ahova Isten letett minket, vagy nem találjuk a helyünket. Isten nélkül nehéz is megtalálni. A múltkor valamit gyorsan le kellett írnom és az írógépnél voltam, és ott nyüzsgött körülöttem a kisebbik: azt akarta, hogy feltétlenül vele foglalkozzam. Mondtam neki, hogy várjon egy kicsit, és amit ilyenkor szoktunk mondani - nem tudunk mi sok okosat mondani, néhány szólam jön az ajkunkra mindig - hogy édes kisfiam, hát nem találod a helyedet. Nem válaszolt semmit, de miközben a jegyzeteimet tanulmányoztam észre sem vettem, befúrta magát az ölembe és szépen odaült az írógép, meg közém. Amikor folytatni kezdtem volna a gépelést, akkor láttam, hogy útban van. Rám nézett, és azt mondta: megtaláltam. Megkérdeztem, hogy mit, mert én már elfelejtettem, hogy mit mondtam előbb. S azt válaszolta: a helyemet. Eszembe jutott, hogy vajha így be tudnánk fúrni magunkat az Atya ölébe, szeretetébe, és elmondhatnánk, hogy megtaláltam a helyemet, most már a helyemen vagyok. Kisgyermekek tudnak ilyen boldogan elhelyezkedni és akkor megnyugszanak.
Azt mondta Szent Ágoston, hogy nyugtalan a mi szívünk mindaddig, amíg Benned meg nem nyugszik, Urunk. De van helyünk, és van otthonunk, és van Atyánk. Rajta kívül nem találhatjuk meg a helyünket. S valami mindig nyüzsgésre fog sarkalni minket, és ha már fizikailag nem tudunk jönni-menni, akkor belsőleg leszünk nyugtalanok. Mert nyugtalan a szívünk mindaddig, amíg Benne meg nem nyugszik. Jézus Krisztus azért jött, hogy odahívjon minket az Atyához, ahol megnyugodhatunk. Az otthont talált embernek a békességét ígéri, amikor azt mondja, hogy az én békességem adom néktek, nem úgy adom, mint a világ adja, ahol nem lesztek otthon Isten nélkül soha. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek. Miénk-e már ez a békesség? A miénk lehet! Vannak olyan ismerőseim, akik elmondhatják alázatosan, de szent bizonyossággal, hogy ők megtalálták ezt. Ők a helyükön vannak, ők az Atyánál vannak, ők engedték, hogy Jézus hazakalauzolja őket. S így észreveszik már a fizikai otthont is, hogy az is ajándék, s bizonyosak az örök otthonban is, hogy az is kész. Fölszabadul egy csomó energiájuk, amit egyébként ez a nyughatatlan nyüzsgés kötne le.
Nos, szabad nekünk egész idáig kitágítani ezt, mert ez itt hálaimádság, ez a statisztikai fölsorolás. Hogy volt hol lakniuk, mert Isten készített nekik otthont, és ők azt Istentől kapott otthonként fogadták el, és így örültek neki.
(2) A másik kérdés az, hogy nem akartak Jeruzsálemben lakni. Látjuk itt, hogy Nehémiásnak különböző intézkedéseket kell hoznia, hogy Jeruzsálem nehogy néptelenül maradjon. Senki se akart az újonnan fölépített, fallal körülvett fővárosba költözni. (Ma fordítva van világszerte, mindenki a nagyvárosokba özönlik.) Senki sem akart akkor Jeruzsálemben lakni. Miért nem? Azért, mert olyan rettenetes ítélet volt az, ami Jeruzsálemet elsöpörte szinte a föld színéről ott minden a földdel lett egyenlővé. Nabukodonozor tökéletes munkát végzett. Nemcsak lerombolta az épületeket, fel is gyújtotta a várost, és ott évtizedek óta senki nem csinált semmit. Ott romok lepték be a földet, és a romokat belepte a gaz, mintha átok ült volna a város fölött. Szörnyű ítélet következett ott be. Olyan, amilyet Isten megmondott előre. Senkinek se volt kedve odamenni. Talán még bizonyos félelem is lehetett az emberekben. Inkább máshová, csak nem oda. Nem volt vonzó Jeruzsálem. Ugyanakkor aki ismerte az Írásokat, tudta, hogy Istennek ígéretei vannak a szent városra nézve.
Vajon, most mit vesznek komolyabban? A romokat-e és a múlt ítéletét, vagy Istennek a jövőre vonatkozó ígéreteit? Jeruzsálem nem maradhat néptelenül, Dávid városa nem maradhat pusztán, - már csak az ellenség miatt sem, a nép jövendője miatt sem, Isten ígéretei miatt sem. De ki hisz abban, hogy lesz jövője ennek az elpusztított városnak? Nos, voltak azért néhányan, akik hittek.
Három csoportról olvasunk.
a.) A nép vezetői voltak az elsők. Jaj de jó, ha egy népnek olyan vezetői vannak, akik élen járnak a hitben. De nagy dolog, ha egy gyülekezetnek olyan presbiterei vannak, akik elöljárók. Nem azért, mert megválasztották őket, hanem azért, mert elöl járnak a hitben, az engedelmességben, az áldozatkészségben, az imádságban, a böjtben, az önmegtagadásban a többieknek, akik így elöljárók. De nagy dolog az, hogy ha mindenki vonakodik Jeuzsálembe költözni, a nép vezetői azt mondják, mi odamegyünk és ott lakunk. Nem hivalkodva, nem a többieket megszégyenítve. Elöl járnak, példává lesznek.
De nagy dolog az, ha valaki így bízik otthon, a családon belül, Isten ígéreteiben. Miközben mindenki más tele van aggodalmaskodással, előítéletekkel, félelmekkel, babonás szorongásokkal, Isten gyermeke vállalja azt, amit vállalnia kell. Derűsen, bizalommal, az Úr ígéreteire támaszkodva. A nép vezetői voltak az elsők.
b.) Aztán Nehémiás egy ilyen különös intézkedést hozott, hogy minden tizedik ember köteles Jeruzsálembe költözni. Ezt vállalta a nép. Ez megint nagy dolog volt. Nem vonakodtak, nem olvasunk arról, hogy helyet cseréltek volna, miközben a kiszámolás történt. Vállalták, hogy sorsvetéssel egy ilyen válogatás történik. Jeruzsálemet be kell népesíteni sokféle szempontból is. Odamentek.
c.) S végül voltak, akik önként úgy döntöttek, hogy otthagyják a vidéki nyugalmas lakóhelyet, és beköltöznek a fenyegetett Jeruzsálembe. (Az ellenség állandóan fenyegette továbbra is Jeruzsálemet.) Önként, mert hittek az ígéretnek.
Éppen tegnap volt napi igénk a Római levélből hogy „a reménység pedig nem szégyenít meg.” De ez minden reménységre érvényes? Nem. Csak arra a reménységre, ami Isten ígéreteire épül. Arra nem érvényes, hogy én vágyakozom valamire, és remélem, hogy az meglesz, és nem szégyenít meg; eszembe jut valami, és azt szeretném. Amit az Úr megígért. Ha azt remélem, hogy Ő azt nem felejti el, én arra építhetek, az beteljesedik, az nem szégyenít meg, az a reménység.
Ismerjük-e mi Isten ígéreteit? Pontosan, Úgy, ahogy itt az Írásban van. Számon tartjuk-e mi Isten ígéreteit? Alkotórésze-e az imaéletünknek az, hogy Isten ígéreteire hivatkozunk? Várjuk-e a még be nem teljesedett ígéretek teljesedését? Ez a várakozás éltet-e minket? Ad-e ez tartást nekünk kritikus időkben? Megerősít-e arra, hogy áldozatot vállaljunk? Mint itt azok, akik önként beköltöztek Jeruzsálembe. Ahova senki más nem vágyakozik, de amire nézve az Úrnak ígérete van. Elmegyek-e oda? Elszántság kell ehhez. Kockázatvállalás kell ehhez. Hinni mindig azt jelenti, hogy kockázatot vállalok. De ez a fajta reménység nem szégyenít meg. Mint ahogy nem szégyenültek meg azok sem, akik beköltöztek Jeruzsálembe. Mert sorra mind beteljesedtek a Jeruzsálemre vonatkozó ígéretek.
Egyszer egy szép tavaszi napon a Szabadító érkezett meg úgy, ahogy a Zakariás 9,9 megmondta, nőstény szamárnak vemhén, és Jeruzsálemben hangzott el a hozsánna. Ott lehettek sokan szem és fültanúi annak, amiket Jézus tett és mondott. ott találkozhattak először a feltámadott Krisztussal. ott élték át a pünkösd csodáját, a Szentlélek kitöltetését. Ott alakult először gyülekezetté az a kicsi csoport, amelyik hitt Jézusban. Onnan szórták szét őket és ebből a robbanásból lett egy sor gyülekezet. Ahová kerültek, mindenütt gyülekezetek alakultak körülöttük. Nem feledkezett el az Úr az ígéretekről! Bízunk-e mi abban, hogy Ő nem feledkezik el? Ő kiterjesztette ezeket az ígéreteket, az egész emberiséggel szövetséget kötött Jézusban, és ma mindazok akik Benne reménykednek, nem szégyenülnek meg.
Jeruzsálemben lakni akkor, Nehémiás idejében kockázatos és nem vonzó dolog volt. Isten ígéreteire támaszkodni mindig kockázatos és nehéz és meg nem értett és kényelmetlen dolog. Jellemző-e ez ránk?
Ilyesmit jelent ez, ha a mi nyelvünkre fordítjuk le, hogy akiről már mindenki lemondott, én azért is imádkozom továbbra is. Akivel már senki nem áll szóba szívesen, én türelmesen beszélgetek vele is. Isten nem mondott le róla, legalábbis én hiszem, remélem, hogy nem mondott le. Megpróbálok Tőle kapott türelemmel, szelídséggel, szeretettel élni, szolgálni, nehéz posztokon, ahonnan elmenekülnek a többiek, ha úgy látom, hogy oda Ő állított engem, ott rám van szükség, ott áldássá lehetek. Nem emberi meggondolások döntik el, hogy hova költözöm és mit csinálok. Az Úr döntötte el, és én kész vagyok felismerni az Ő döntését és vállalom azt. Ezt jelenti Jeruzsálemben lakni akkor, amikor senki sem akar odamenni. Néhányan mégis voltak, és Isten megáldotta őket.
(3) A harmadik, ami kitűnik ebből a fejezetből, hogy milyen szép rend volt abban a városban. Ha végigolvastuk volna az egész részt, akkor találkoztunk volna a különböző foglalkozások megjelölésével, kiderült volna, hogy voltak vezetők, meg beosztottak, és mindenki hűséggel állt a maga helyén és végezte azt, amit Isten rábízott. Voltak a városnak vezetői, voltak a templomnak karbantartói, név szerint megemlítik azt, aki elkezdte az éneket, amikor a gyülekezet énekelni kezdett. Aztán voltak olyanok, akik énekesként szolgáltak ott akkor is, amikor senki más nem ért rá bemenni a templomba. Ők összejöttek és magasztalták az Urat. Nekik még külön királyi parancsuk is volt, hogy el ne felejtsék ezt, és hűségesen végezzék. Ez nem volt termelőmunka, és nem volt látványos szolgálat, mégis számon tartották és végezték, és híre-hamva sincs itt annak, hogy bármiféle különbséget tettek volna a különböző szolgálatok és beosztások között. Ami nem olyan látványos, mint ami az egész nép előtt zajlik, hanem bent a bezárt templomban, csak az Úr előtt zajlik, az is fontos. Aki már nem tud semmit végezni, amit mások is látnak, de a maga nyomorúságában, talán betegágyán hűségesen hordoz másokat és könyörög másokért, az is ugyanolyan fontos. Nincs fontosabb és kevésbé fontos. Sem egy gyülekezeten belül, sem semmilyen szolgálatok között. Az a fontos, hogy mindenki úgy végezze, mint az Úrnak. Amit őrá bízott az Úr, azt végezze, azon lesz áldás, és akkor rend lesz az életben.
Volt hol lakniuk és ezért Istent áldották. Voltak, akik készek voltak Jeruzsálemben lakni, amikor nem szívesen mentek oda emberek, mert az ígéretekre építettek, és mindezek az Úrnak szolgáltak sokféleképpen, sok helyen. Bármi volt a feladatuk, az Ő dicsőségét próbálták szolgálni. Azt mondtuk, hogy ez a fejezet arról szól, hogy akinek az élete rendben van Istennel, annak a külső dolgai is rendbe szoktak jönni. Ha egy kis számadást végeznénk, vajon milyen eredményre jutnánk? Rend van-e a családban, a napirendünkben, a fejünkben, a szívünkben - ami az indulatainkat, érzelmeinket illeti -, a lakásunkban, az asztalunkon? Rendben vannak-e az emberi kapcsolataink? A helyünkön vagyunk-e itt a gyülekezetben? Aki az Úrral rendbe jön és megtalálja a helyét az Atyánál, az a helyén lesz mindenütt másutt is. S egyszer majd, ha innen hazahív minket a mi Urunk, ott is a helyünkre kerülünk, elkészített helyünkre.

Úr Jézus, dicsőítünk Téged azért, hogy olyan csodálatos rend volt a Te földi életedben is. Mindennek megvolt az ideje. Soha nem kapkodtál, sehonnan nem késtél el. Mindenkire volt időd, erőd, szereteted. Mert Te elmondhattad, hogy nem a magad akaratát cselekszed, hanem azét, Aki elküldött Téged. Bocsásd meg azt a sok kapkodást, felszínességet, hebehurgyaságot, ami a mi életünkben van. Bocsásd meg, ha nem a helyünkön vagyunk. Szeretnénk mi is megtalálni a helyünket. Vezess minket az Atyához, hogy megnyugodjon a mi szívünk. Hogy beleigazodjunk az Ő rendjébe, hogy eljussunk mi is oda, hogy nem azt mondom, ami az enyém, hanem azt, amit rám bízott. Nem azt teszem, ami az én akaratom, hanem azt, ami az Övé. Köszönjük, hogy kijelölted a helyünket, ezen a földön. Köszönjük az otthonunkat. Köszönjük a mennyei otthonunkat is. Kérünk Téged, hogy Veled lakhassunk itt, és láthassunk majd Téged színről-színre odaát. Könyörgünk azokért, akik akármi miatt bármilyen formában hontalanok vagy otthontalanok. Könyörgünk azokért, akik nem is halottak még arról, hogy mennyei otthont is készítettél nekik. Engedd, hogy hadd tudjunk erről bizonyságot tenni. Hadd tudjunk úgy élni, mint akiknek ezért van békességük. Mint akik tudjuk, hogy a mi országunk mennyekben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk. Rád bízzuk a gondjainkat, szeretteinket. Könyörülj meg rajtunk, hogy ne meneküljünk el a nehéz helyekről, hanem ott álljunk helyt, ahova Te állítottál. És Te áldj meg minket, hogy áldássá lehessünk.
Ámen