A hálaadás gyümölcsei

1979. november 15, csütörtök

Sorozat: 

Alapige

Ezek azok a papok és léviták, akik hazatértek Zerubbábellal, Sealtiél fiával és Jésúával: Szerájá, Jirmejá és Ezrá, Amarjá, Mallúk és Hattús, Sekanjá, Rehúm és Merémót, Iddó, Ginnetón és Abijjá, Mijjámin, Maadjá és Bilgá, Semajá, Jójárib és Jedajá, Szallú, Ámók, Hilkijjá és Jedajá. Ezek voltak Jésúa idejében a papoknak és hozzátartozóiknak a főemberei. A léviták pedig ezek voltak: Jésúa, Binnúj és Kadmiél, Sérébjá, Jehúdá és Mattanjá. Ő volt a magasztaló éneklés vezetője hozzátartozóival együtt. Velük szemben álltak szolgálatuknak megfelelően hozzátartozóik: Bakbukjá és Unni. Jésúa nemzette Jójákimot, Jójákim nemzette Eljásibot, Eljásib pedig Jójádát. Jójádá nemzette Jónátánt, Jónátán pedig nemzette Jaddúát. Jójákim idejében a papok között családfők voltak: Szerájá családjában Merájá, Jirmejáéban Hananjá, Ezráéban Mesullám, Amarjáéban Jehóhánán, Melikúéban Jónátán, Sebanjáéban Jószéf, Háriméban Adná, Merájótéban Helkaj, Iddóéban Zekarjá, Ginnetónéban Mesullám, Abijjáéban Zikri, Minjáminéban, Móadjáéban Piltaj, Bilgáéban Sammúa, Semajáéban Jehónátán, Jójáribéban Mattenaj, Jedajáéban Uzzi, Szallajéban Kallaj, Ámókéban Éber, Hilkijjáéban Hasabjá, Jedajáéban pedig Netanél. A léviták között Eljásib, Jójádá, Jóhánán és Jaddúa idejében jegyezték föl a családfőket a papok között a perzsa Dárius uralkodásáig. Lévi leszármazottai között a családfőket egy krónikás könyvben jegyezték föl, egészen Jóhánánnak, Eljásib fiának az idejéig. A léviták főemberei voltak: Hasabjá, Sérébjá és Jésúa, Kadmiél fia; hozzátartozóik pedig velük szemben állva énekelték a dicsérő és magasztaló énekeket, ahogyan Dávid, az Isten embere elrendelte, csoportokba osztva őket. Mattanjá, Bakbukjá és Óbadjá, Mesullám, Talmón és Akkúb őrök voltak, akik a kapuknál levő raktárakra vigyáztak. Ezek Jójákimnak, Jésúa fiának, Jócádák unokájának az idejében és Nehémiás helytartónak meg az írástudó Ezsdrás papnak az idejében éltek. Jeruzsálem falának a felavatásakor mindenütt fölkeresték a lévitákat, és elvitték őket Jeruzsálembe, hogy tartsák meg a felavatást, és örvendezzenek hálaadással, énekléssel, cintányérokkal, lantokkal és citerákkal. Össze is gyűltek az énekesek Jeruzsálem egész környékéről, a netófáiak falvaiból, Bét-Gilgálból, Geba és Azmávet vidékéről, mert az énekesek Jeruzsálem körül építettek maguknak falvakat. És miután a papok meg a léviták megtisztították magukat, megtisztították a népet, a kapukat és a falat is. Azután felküldtem Júda vezető embereit a fal tetejére, és felállítottam két nagy hálaadó énekkart és menetet. Az egyik jobb felé indult a várfalon a Szemét-kapu felé. Utána Hósajá ment és Júda vezető embereinek a fele, továbbá Azarjá, Ezrá és Mesullám, Júda és Benjámin, Semajá és Jirmejá. A papsághoz tartozók közül pedig harsonákkal vonult Zekarjá, aki Jónátán fia, aki Semajá fia, aki Mattanjá fia, aki Míkájá fia, aki Zakkúr fia, aki Ászáf fia volt, azután a hozzátartozói: Semajá, Azarél, Milalaj, Gilalaj, Máaj, Netanél, Júda és Hanáni, Dávidnak, az Isten emberének a hangszereivel. Élükön haladt Ezsdrás írástudó. A Forrás-kapunál egyenesen fölvonultak Dávid városának a lépcsőin, a fal följáróján Dávid palotája mellett keletre, a Vízi-kapuig. A másik hálaadó énekkar pedig bal felé haladt, én mentem utánuk, azután a nép fele a falon, a Kemencék tornya mellett a széles falig. Azután az Efraim-kapu, az Ó-kapu, a Hal-kapu, a Hananél-torony és a Méá-torony mellett egészen a Juh-kapuig mentek, és megálltak a Börtön-kapunál. Majd fölállt a két hálaadó énekkar az Isten házában, és velem együtt az elöljárók fele meg a papok: Eljákim, Maaszéjá és Minjámin, Míkájá, Eljóénaj, Zekarjá és Hananjá a harsonákkal, továbbá Maaszéjá, Semajá és Eleázár, Uzzi, Jehóhánán és Malkijjá, Élám és Ezer. Azután énekelni kezdtek az énekesek, Jizrahjá volt a karnagyuk. Azon a napon nagy véresáldozatokat mutattak be, és örültek, mert az Isten nagy örömöt szerzett nekik. Még az asszonyok és gyermekek is örültek. Messzire elhallatszott, hogy mennyire örülnek Jeruzsálemben. Azon a napon felügyelőket állítottak a kincsek, a felajánlások, az első termés és a tizedek raktárai élére, amelyekbe összegyűjtötték a papoknak és a lévitáknak járó törvényes részt a városok mezőiről, mert örültek a júdaiak, hogy szolgálatba álltak a papok és a léviták. Ezek vigyáztak az istentisztelet rendjére és a tisztaság rendjére, ugyanígy az énekesek és a kapuőrök is, Dávidnak és fiának, Salamonnak a parancsa szerint. Mert igen régóta, Dávid és Ászáf idejétől fogva voltak az énekeseknek vezetői, és voltak Istent dicsérő és hálaadó énekek. Zerubbábel idejében és Nehémiás idejében egész Izráel megadta az énekeseknek és a kapuőröknek napról napra járó részt. A szent adományokat átadták a lévitáknak, a léviták pedig átadták a szent adományokat Áron fiainak.

Édesatyánk, szeretnénk, ha őszintén mondhatnánk, a magunk vallomásaként, hogy nagy hálát akarunk Neked adni. Kis hálát szoktunk néha adni, amikor egy-egy nagy ajándékkal meglepsz, amikor a Te szereteteddel megszégyenítesz, amikor olyat is kapunk Tőled, amit nem kértünk, akkor azt meg szoktuk néha köszönni. De olyan ritkán fordul elő, vagy talán még soha nem volt rá példa, hogy egészen tele legyen a szívünk irántad való hálával és ezt ki is mondjuk Neked is, és megvalljuk másoknak is. Hogy az, amink van, Tőled kapott ajándék, és mi azt nem érdemeltük, és mi ezért nagyon hálásak vagyunk Neked. Pedig olyan sok ajándékot kapunk Tőled. Bocsásd meg a mi hálátlanságunkat. Bocsásd meg, hogy több bennünk az elégedetlenség, mint a hála. Jobban látjuk azt, ami még nem a miénk, mint azt, amit már megkaptunk Tőled. Gyakrabban hivatkozunk arra, ami miatt elcsüggedhetünk vagy szomorkodhatunk, mint a Te jótéteményeidre, amik miatt örvendezhetnénk. Nyisd ki a mi szemünket ma este, és segíts el oda minket, hogy nagy hálát tudjunk Neked adni. Köszönjük Neked a mai estét is, már előre a Te igédet, a Te jelenlétedet, és azt, amivel meg fogsz majd ajándékozni.
Ámen

Felépült Jeruzsálem kőfala, beállították a kapukat is, őrállókat is rendeltek a kapuk őrzésére. A múlt héten láttuk, hogy sikerült valahogy benépesíteni is ismét a szent várost. Megindult az élet, konszolidálódtak a körülmények. Mi van még hátra? Semmi. Minden rendben van, majd kialakul mindenkinek a helye, sora, sorsa. Ki-ki megtalálja a boldogulásnak a módját. Egy új kezdetnél áll Izrael népe. Nincsen tehát már semmire sem szükség. Legalábbis most mindjárt az indulásnál minden megtörtént, ami fontos.
Nehémiás más véleményen volt. Azt mondta, hogy most hátra van még - mielőtt igazában beindulna az új élet - a hálaadás. Mert nem maguktól épültek meg a falak. S nem magától értetődő az, hogy kész van a város. Isten ajándéka, Isten csodája volt ez a szó igaz és teljes értelmében. S ha ezt így hisszük, akkor mondjuk is ki! Magunknak is szükségünk van erre, másoknak is. Itt az igazi építésvezető az élő Isten volt, itt minden csoda az Ő csodájaként történt, mindenünk, amink van, Tőle kapott ajándék. Tessék összegyülekezni és rászánni egy félnapot, hogy ezt megköszönjük. Hálát adunk annak, Akitől mindezt kaptuk. Vagyis fölemeljük a tekintetünket az ajándékokról az ajándékozóra. Ez a hálaadás lényege mindig. Nem akadok el annál, amim van, hanem keresem, megkeresem és megszólítom azt, aki mind emögött van, Akitől kaptam, magát az ajándékozó Istent. Egy nagy hálaadó istentiszteletre hívja tehát össze Nehémiás az egész népet.
Itt mindjárt érdemes felfigyelnünk arra, vajon jellemző-e ránk az, hogy az ajándékokról az ajándékozóra emeljük a tekintetünket. Keresték ők Istent már korábban is. Istenre függesztették a szemüket az indulásnál, amikor teljesen reménytelennek, képtelen vállalkozásnak tűnt az, hogy egy maroknyi csapat azt a nagy munkát elvégezze, és ott beinduljon az élet, és előbb-utóbb - reménységük szerint - az önálló nemzeti és vallási élet is majd. Képtelen, reménytelen vállalkozás volt. De Isten küldte oda őket, nyílván számíthatnak Őrá, és ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél. Istenre tekintettel merték tehát elvállalni ezt a feladatot. Aztán Istenre néztek mindig, amikor bajba kerültek. Láttuk itt heteken keresztül, hogy milyen sok nehézséggel kellett megküzdeniük. Amikor menekülni kellett, hozzá bújtak, amikor kérdéseik támadtak, Őt ostromolták a kérdéseikkel. Amikor védelemre volt szükségük, hozzá fohászkodtak. Istenre tekintettel, a szemüket le nem véve róla, végezték a munkát. S most, amikor elkészült a munka, akkor is fölemelik újra a tekintetüket az elkészült műről az alkotóra, a mindenható Istenre.
Ez az, ami el szokott maradni sokszor a mi életünkben. A bajban még csak-csak kiáltunk hozzá. Amikor valami erőnket meghaladó feladattal bíz meg, még csak-csak megkérdezzük, hogy biztos-e, hogy Ő mondja, megy-e az majd, ott lesz-e velünk, számíthatunk-e rá? De mikor elkészült, be van fejezve, mi szükség van még tovább őt keresni, vagy rá nézni? Az Istenben igazán hívő emberekre az jellemző, hogy ilyenkor is felemelik a tekintetüket, és az ajándék mögött meglátják az ajándékozót. Egyáltalán meglátják azt, hogy amijük van, az ajándék, azt kapták. Nem magától értetődik, nem természetes, hogy mindaz sikerült. Amögött van valaki, aki szereti őket. Őmaga kell tehát, nemcsak az ajándékai. Ez kedves igazán Isten előtt, amikor eljut az Ő hívő gyermeke oda, hogy kér tőle ajándékot, örül is annak, de nem az ajándékért kell neki csak Isten. Isten önmagáért kell neki.
Gondoljunk bele, hogy mi kedves egy szülőnek, vagy egy szerelmesnek - akkor is, ha azt már férjnek, vagy feleségnek hívják, akkor is szabad szerelmesnek maradni - mi kedves ilyenkor? Az, hogy ha szeret engem a másik, hogy kapjon tőlem valamit, mert rám szorul, mert már összeszoktunk, vagy pedig szeret engem önmagamért. Ő maga sem tudja megindokolni racionálisan, hogy miért szeret. Szeret. Azért szeret, mert én vagyok a férje, vagy én vagyok a felesége, vagy az apja. Isten előtt is igazán az a kedves, ha megyünk oda ajándékokért. „Kérjetek és adatik néktek.” De Ő önmagát akarja igazán nekünk adni. Az ajándékozó mindig több, mint ajándékainak akár az összessége. Isten nekünk sokkal többet akar adni, mint egy-egy ajándék, amit megkívánunk vagy amire szükségünk van. Aki begyakorolja a hálaadást, az a gazdag Istent magát kapja meg. Az néha meg is feledkezik már utólag azokról, amiket kapott Tőle, mert lényegesen többet tapasztal benne Magában. Istennel egészen személyes, meghitt, bensőséges közössége épül ki. S ennek megvannak a maga következményei, majd erről is lesz szó.
Azt olvastuk itt tehát, hogy Jeruzsálem kőfalának felszentelésekor összehívták a lévitákat, akik a város körül. laktak, hogy véghez vigyék a felszentelést örömmel és hálaadással, énekléssel, cimbalmokkal, lantokkal, citerákkal. Jöjjön mindenki Istent magasztalni!
Így szoktunk-e mi hálát adni egy-egy fordulónál, egy-egy munka befejezésekor, egy-egy eredmény vagy siker elkönyvelésekor? Nem sokkal inkább úgy-e, hogy akkor előkerülhetnek a palackok, igyunk áldomást. Még egy-egy családi hálaadó ünnepélyen is. Vagy készíttessünk egy márványtáblát, azt Jeruzsálem egyik legszélesebb kapujának a közelében építsük be a falba, és oda aranybetűkkel véssük be az építtetők nevét. Örökítsük meg magunkat abban a naiv reményben, amit mondani szoktunk, hogy emlékünk így örökké élni fog. Hát azok a falak sem állnak örökké, meg az emlékünk sem, de azért hitegetjük magunkat, ezt már megszoktuk. Meg hitegetjük egymást is. Készüljön ércbe vésve, kőbe vésve, márványba belevésve arany betűkkel az építtetők névsora.
Ilyesmi valahogy nem jutott eszébe Nehémiásnak. Az jutott eszébe, hogy áldjuk a magasságos Istent. Jöjjön össze mindenki örömmel, hálaadással, hangszerekkel, és adjunk hálát Neki.
Nem tudom, kinek támad ma este kedve arra, hogy új tartalommal töltse meg az otthoni ünnepeket is. Egy-egy születésnapot, házassági évfordulót. Most megint itt vannak - már egész közel - az év végi ünnepek: karácsony, óesztendő, újesztendő. Egészen másként kellene ünnepelniük Isten gyermekeinek, ha mernék vállalni ezt az ünnepekben is. A hálaadás lehetne a tartalma az ünneplésnek. Még több öröm tölthetné be azoknak a szívét, akik ezeken részt vesznek.
Izrael népe tehát hálaadásra jön össze, és ez a fejezet arról szól, hogy ez a hála sok mindenből kigyógyíthatja, sok mindentől megőrizheti az embert. Három dolog egészen nyilvánvaló a felolvasott igében, amitől megőriz az Isten iránti hála.
(1) Megőriz először is a csüggedéstől. Kérdezhetné valaki, hogy mi okuk lehetne Izrael fiainak ekkor már a csüggedésre. Hát az, hogy aki hallotta szüleitől, inkább nagyszüleitől a babiloni fogságban, hogy milyen volt azelőtt Jeruzsálem, az méltán elkeseredhetett volna, hogy jaj de szerény kis falacskát húztunk itt most körülötte. A régi fal milyen széles volt, milyen kövekből volt, azon hány szekér mehetett el, még ki is kerülhették egymást. Azt nem tudta volna lerombolni senki, Nabukodonozor is csak úgy bírt vele, hogy ... Hallották régi dicsőségüknek az elbeszélését, s méltán elcsüggedhettek volna, hogy mi ez ahhoz képest, és egyáltalán, csak a kőfalat építették meg. A város nagyrészt romokban áll még belül. Romkertet kerítettek be. Bezzeg a régi Jeruzsálem és annak dicsősége.. Amit még a nagyszüleink láttak... Amikor még ők éltek ... Amit tőlük hallottunk! És mennyi érték pusztult el! A perzsa királyok visszaadták egy részét annak, amit Nabukodonozor elrabolt onnan közel egy évszázaddal azelőtt. De nem volt az leltárba véve, ki tudja, hogy hova került annak egy része azóta. S méltán bosszúvágy, keserűség, harag, elégedetlenség támadhat a szívekben és szólalhat meg ajkakon. S hányan pusztultak el Jeruzsálem ostrománál, és azóta! Minden családnak volt gyásza. Eszükbe juthatott volna az, hogy csontokra építettük az új falat. Hát lehet ennek örülni? Állnak a falak, de szeretteink hamvain állnak. Borzasztó!
Nem tudom érzékeljük-e, hogy mi a különbség a felszabadult, Istent dicsőítő hálaadás és annak az emlegetése között, hogy „régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”. A hálaadás kigyógyít ebből az egyébként teljesen értelmetlen, meddő, öngyötrő csüggedésből, keserűségből, a múltnak az emlegetéséből.
Mondhatták volna Nehémiásék, hogy állnak ugyan a falak, de hát csak ennyi? Mi ez ahhoz képest, ami volt? S nem ezt mondták! Hanem azt mondták, hogy Isten csodát tett, új kezdést nyitott. Ez alatt az 52 nap alatt, ami alatt fölépült a fal, csodálatosan megsegített minket. Ez nagy ígéret a jövőre. Előre, megyünk mindig azon az úton, amelyiken Ő vezet minket. S így nem a keserűség uralkodott el rajtuk.
Nagyon sokaknak kísértésük ez! Pásztori munkám során naponta látom, hogy azt látjuk mindig, ami nincs, ahelyett, hogy észrevennénk azt, ami van! Azt sorolgatjuk, ami volt, és nem vesszük észre, hogy mi lehetne, mit ígér nekünk a mi Urunk, csak nyújtanánk már ki a kezünket, és fogadnánk el. De mi csak legyintgetünk, meg ökölbe szorítjuk, meg a múltat emlegetjük, akár lelkiekről van szó, akár anyagiakról, és nincs kezünk elfogadni azt, amit most akar nekünk adni. A veszteségeinket számon tartjuk, de a Tőle kapott ajándékainkat nem! S így méltán lesz keserűvé a szívünk.
Sokan vannak, akik régi sikereiket vagy el nem ért sikereiket siratják, és nem veszik észre, hogy mennyi eredményre segíti el őket Isten. Sokan vannak, akik az idő múlása miatt keserednek el, „bezzeg most már nem bírok annyit, mint régebben”, s nem veszik észre, hogy egészen más lehetőségei vannak, egy 60, 70, ha Isten megengedi élnie, egy 80 esztendős embernek, mint egy 10 évesnek, vagy 20 évesnek. Új lehetőségeket kapott. Bizonyos lehetőségeket visszavont tőle Isten, s kapott újakat. Olyan szolgálatokat végezhetne el, mint hívő ember is, amiket 10 éves korában nem végezhetett el, de még 40 éves korában sem. S ahelyett, hogy ennek örülne, ezért lenne hálás, és ezt végezné, ahelyett sajnálja azt, amit már nem végezhet, s amit talán akkor sem végzett el, csak elvégezhetett volna. Rettenetes vakság lesz úrrá azon, aki képtelen a hálaadásra. Aki nem tudja mindig azt észrevenni, amit most kaptam, és azt arra használni, amire kapta. Ez viszont mindig fontossá teszi az embert, ez talajt ad a lába alá, ez tartást ad neki, ez ok a boldogságra. Tehetség a boldogságra. Vannak olyanok, akik minden körülmények közt képesek erre, s vannak akik mindig képesek boldogtalannak és elégedetlennek maradni.
A hálaadás kigyógyít a csüggedésből, mert észrevéteti velem azt, amit kaptam, és azt, Akitől kaptam. Az ajándékokról föltekintek az ajándékozóra, s megtelik a szívem örömmel. Mégpedig nem is akármilyen örömmel, mert ezt olvastuk itt a 43. versben: „És áldoztak azon a napon nagy áldozattal és vigadtak, mert az Isten megvidámította őket nagy örömmel.” Nagy hálával áldoztak az Istennek és nagy örömöt kaptak helyébe a szívükbe. Pedig az a fal csakugyan alacsonyabb is volt, vékonyabb is volt, mint az előző. Pedig csakugyan romkertet kerítettek be, és majd látjuk a 13. fejezetben, hogy mennyi-mennyi nehézség és feladat volt még előttük. Mind igaz volt az, ami miatt kesereghettek volna. De igaz volt az is, hogy új ajándékokat is kaptak, és ők ezeket vették észre.
Ez nem azt jelenti, hogy behunyom a szememet s nem akarok pontosan tájékozódni, nem érdekel a valóság. Hanem azt jelenti, hogy a teljes valóságot tartom szem előtt. Azt is, ami még hátra van, mint elvégzendő munka, meg amit már soha nem fogunk tudni pótolni, meg azt is, amit most mutat meg Isten, és most adott, és ennek örülök, azt meg Őrá bízom, mikor hogy kell azt majd megcsinálni. Így gyógyít ki tehát a csüggedésből a hálaadás. Ha most itt valami jelszót akarnék mondani, akkor mondhatnék ilyet, hogy: harcolj a csüggedésed ellen hálaadással!
(2) A második, amitől megóv minket ez az igazi, gazdag hálaadás, az elbizakodás. Mert ... mondhatták volna itt Nehémiásék azt is, hogy: No-no, hát ki építette fel ezt a falat? 52 nap alatt összehoztuk ezt a falat. Mindenkinek eláll szeme-szája. Az egész környék csodálkozik, hogy lehet nem egészen két hónap alatt ekkora munkát felmutatni. S ebből több, mint 30 napon, 30 éjszakán át nem vetkőztünk le. Mert féltünk a támadástól. Egyik kezünkben kard volt, a másikban kőműveskanál, éjjel is ruhástól aludtunk. Olvastuk, hogy csak akkor vetkőztek le, amikor mosakodtak. A társaság fele a végén már őrségben állt, csak a másik fele dolgozott, de az kettőzött erővel, aztán cseréltek, hogy ne boruljanak ki mindnyájan. Hát olyan erőfeszítés van emögött, hogy most aztán minden elismerés minket illet! Dicsérnek is bennünket. Még az ellenség is. Most aztán igazán megveregethetnénk mi is a magunk vállát. Volt itt kérem kitartás, volt itt összetartás, és meg is van az eredménye a munkának. Akárki megcsodálhatja. Szanballat meg Tóbiás azt mondták, hogy ha egy róka rálép erre a falra, leomlik. Hát ráállhat erre akárhány róka, megtartja őket. Minden okuk meglett volna arra, hogy elbizakodjanak. Lehetett volna kitüntetéseket osztani, jutalmakat osztani, - úgy ahogy ez történni szokott - kisebb részben azoknak, akik csakugyan keményen dolgoztak, nagyobb részben azoknak akiket nem is láttak ott a falon az építés közben. Lehetett volna elismerő okleveleket írni, és így tovább.
Itt semmi nincs erről.
Azt mondja Nehémiás, jöjjön ide mindenki és magasztaljuk a nagy Istent. Mert a mögött, hogy itt csakugyan volt kitartás, az Ő csodálatos erősítő szeretete állt. Mert ti már az első héten föl akartatok mondani. Talán emlékszünk még rá, hogy a legjobbak, Júda fiai adták be a felmondásukat Nehémiásnak, hogy ezt tovább nem csináljuk! És hogy mégis csinálták, a mögött az Isten akarata és szeretete volt. Meg hogy őket mégis engedelmessé tette, a mögött is az Ő munkája volt. S volt ott csakugyan összetartás, de úgy, hogy állandóan össze kellett tartani őket. Isten Szentlelke tartotta össze őket és őrizte meg a széthullástól már a kezdet kezdetén ezt a maroknyi csapatot is. S csakugyan van ott nagy eredmény, de Nehémiás meggyőződése szerint azért egyedül a mindenható Istent illeti a dicsőség. Sőt, éppen mivel csak így volt kitartás, hogy Isten naponta adott nekik új erőt, és mivel csak így lehetett összetartani őket, hogy Isten tartotta össze azt az egymással viszálykodó társaságot! Éppen azért nem dicsekedni valójuk van, hanem megbánni valójuk.
Ez aztán mindenki számára meglepetés volt már akkor is. „És miután megtisztították magukat a papok és a léviták, megtisztították a népet is és a kapukat is és a kőfalat” … és ezután kezdtek hálát adni az Úrnak. Csakugyan markolta az ő kezük, egyik a kardot, másik a kőműves kanalat, de tudták akkor is, és látják most is, hogy tisztátalan kéz markolta mind a kettőt. Isten csodája, hogy markolták, és hogy annak eredménye is lett. De most újabb csodára van szükség, hogy Isten tisztítsa meg ezeket a tisztátalan kezeket, mert ezekkel még hálát adni sem lehet.
Nem tudom, érezzük-e megint, hogy milyen őszinte, mély és természetes alázat van Nehémiás szemlélete mögött. Mennyire ismeri önmagát, és mennyire nem kesereg fölöttébb ezen sem, hogy ő ilyen, hanem a megoldást keresi. Az Úr kész megtisztítani minket, hát így már csak ne járuljunk Eléje. Nem is járulhatunk oda így! Tisztuljunk meg!
Nem az jut eszébe, hogy mivel dicsekedhetne. Az jut eszébe, hogy mitől szabadulhatna meg. Mi az a bűn, az a tisztátalanság, amitől Isten az Ő egész népét meg akarja szabadítani. Nincs dicsekedni valója. Megbánni valója van. Pedig ez csakugyan nagy teljesítmény volt.
Készek vagyunk-e mi egy-egy igazán nagy teljesítményünk után is ilyen alázatosan a bűnbánatra? Arra, hogy egyedül Neki adunk dicsőséget, és hagyjuk, hogy megtisztítson mind attól, ami szerinte tisztátalan bennünk. S mindezt nyilvánosan vallották meg, és akkor kezdődik a hálaadás. Úgy, hogy az egész népet két csapatra osztja, a léviták éneklő seregéből is két kórust alakítanak. Ezek fölállnak egymással szemben, hosszan a falak mentén, és úgy kezdik magasztalni Istent.
Minden elbizakodottságtól megőrizhetne minket is az, hogyha a hálaadás töltené be szívünket. Az, hogyha nem jelszó lenne, hanem az életünk tartalmává válna, hogy egyedül Istené a dicsőség. A hívő gőgtől is, a lelki elbizakodottságtól is csak ez őrizhet meg minket. Amikor el kell jutnunk oda, hogy én magamat nem tudom megtisztítani.
Egyedül Jézus Krisztus vére tisztíthat meg minden bűntől. Az Ő keresztjénél végképp nincs mivel dicsekednünk. Ott csak megbánnunk és letennünk lehet.
(3) A harmadik, amitől megőrzi a hálaadás az embert, az aggodalmaskodás. Majd látjuk a következő fejezetben, hogy mi mindennek voltak még előtte. Ezt sokan tudták és még többen sejtették, hogy az első nagy eredmény még nem minden. Az ellenség itt van körülöttünk, meg belül is, meg bennünk is, s mi lesz itt? Hogy lesz ebből nép, önálló élet? A fővárost körülkerítettük fallal, körülötte van néhány falucska, némelyeket sikerült rábeszélni, hogy költözzenek be a fővárosba. De nincs itt se nagy munkakedv, se nagy életkedv, sem sokan nem vagyunk még. Némelyek készülnek vissza újra Perzsiába. Maga Nehémiás is vissza kell, hogy menjen. Mi lesz itt? Sok szívben ott volt a szorongás, a félelem, a kétely, az aggodalmaskodás. Mit hoz a jövő?
Itt láthatjuk meg azt, hogy minden hálaadásnak van a jövőt formáló ereje, hatása is. Adventi ereje van minden hálaadásnak. Mert a hívő ember hálaadása mögött mindig ott van ez a hitvallás is: az az Isten, Akitől eddig ennyit kaptam, ez után is gazdag Isten marad, és az ő gazdagságát ezután is az ő gyermekeinek fogja szétosztani. Számíthatunk rá. Nem vagyunk magunk. Mindaz, amit most megköszönünk, csak egy pici előleg, ízelítő, kóstoló abból, ami el van készítve a számunkra. Szinte kiváncsivá teszi a nehéz helyzetben is a hívő embert ez a hálaadó lelkület. Mit fogok majd kapni a következő fordulóban a következő lépésnél? Miket tartogat még nekem az én Atyám?
A hálaadás eloszlatja az ember aggodalmát, kételyeit, bizalmatlanságát is. Mert éppen ez a hálaadás nyit nagy perspektívát a hívő ember előtt. Nemcsak a közvetlen jövője miatt lesz nyugodt, a távoli jövő miatt is. Mert tud arról, hogy épül egy másik Jeruzsálem is. A mennyei Jeruzsálem. Aminek egészen másféle anyagból vannak a falai - a Szentírás leírása alapján - és amely egyszer mindazokat magába fogja majd, akik itt a Bárány Krisztus vérében megtisztították és megfehérítették az ő ruháikat. Ott majd egyetlen nagy kórus lesz, de abban mindnyájan ott fogunk énekelni, és énekeljük a Bárány énekét. Ott már nem lesz okunk aggodalmaskodni és semmitől nem kell félnünk. Egészen idáig menően mernek, tudnak, akarnak hálát adni mindazért, amit eddig kaptak Tőle.
Így ragyogja be az Isten iránti hála az ember múltját, jelenét és jövőjét. Megszabadít a csüggedéstől, ami mindig abból adódik, hogy összehasonlítom a múltat a jelennel. Megszabadít az elbizakodottságtól, ami a mostani eredményeim láttán támadhatna bennem. Megszabadít az aggodalmaskodástól, ami mindig ott lapul a szívünk mélyén, hogyha arra gondolunk, hogy vajon mit hoz a holnap.
Még valamit befejezésül. Különös ebben a fejezetben, hogy milyen kedvesen, elismerően nyilatkozik a papok és egyáltalán a templomban szolgálóknak a munkájáról. Ritkán szoktak így nyilatkozni arról. Általában megvan az emberek véleménye a papokról, egyházról, vallásról és sok visszaélést tudnak emlegetni történelmi és személyi vonatkozásúakat egyaránt, és erre sajnos sok okuk is lehet. De...
Ez a gyülekezet tudta azt, hogy az egész népnek szüksége van arra, hogy szakadatlanul hangozzék az Istent magasztaló és hálaadó imádság. S ezért be kell állítani olyanokat, akik ezt végzik. Az Egyház titkába enged itt egy kis bepillantást az ige. Akkor is, amikor az a nép, amely most hálát ad Istennek, kint van és szánt, vagy a kovács műhelyében a munkáját végzi, vagy a fazekas az agyaggal bajlódik, akkor is hangozzék az Istent magasztaló, neki hálát adó ének. Ezért szól arról, hogy legyenek olyanok, akik szüntelenül végzik ezt a szolgálatot, és a papoknak és a lévitáknak örvendezett az egész nép, hogy ott állnak az ö tisztükben.
Nem akarom most nagyon messzire húzni a vonalat, de az Újszövetség beszél egyetemes papságról. Arról, hogy mindannyian, az Ő papjai vagyunk. Legalább az Isten hívő népe végzi-e ezt a szüntelen való istentiszteletet, hálaadást a többiekért is, a többiek nevében is? Ott állunk-e a magunk tisztében, a magunk papi szolgálatában? Egyáltalán milyen szerepe van a mi életünkben a hálaadásnak, az imádságnak, az Istennel való beszélgetésnek? Vajon nem úgy tekintünk-e mi is erre, mint ahogyan sokan a papokra, papságra, egyházra, hogy olyan naplopó-félék, úgy valahogy eltöltik a napot meg az életüket. Mert hát az nem igazán komoly dolog, nem termelő munka. Az nem aktív, erőfeszítéseket kívánó igazi alkotás, hogy valaki csak úgy imádkozgat. Meg hálát ad, meg magasztalja Istent. Hát ráérésből még mehet. No, de hát ez nem munka, hát ez mindenki előtt nyilvánvaló. Ó de sokszor beszél az Újszövetség arról, hogy komoly munka a közbenjárás, és aki gyakorolja a közbenjáró tusakodó imádságot, az tudja, hogy abban el lehet fáradni és hogy az mennyire alkotó munka és milyen termelékennyé válhat.
A kérdés itt az, hogyan nézzük mi a magunk életében ezt. Hogy hát, ha éppen van rá időm - jobb híján -, én is elkezdek imádkozni, hálát adok. A buszon úgy se tudok mást csinálni, mert lökdösnek minden oldalról, hát akkor míg beérek, addig imádkozom. Ott is lehet, ne értsük félre. De nem ilyen indokkal szoktunk-e csak ott imádkozni? Van-e olyan, hogy ezer feladat vár otthon, és félreteszem az ezret, és azt mondom, hogy ez a 30 perc az Úré? Tapasztaltuk-e már azt, hogy mit kapunk az ilyen csak Neki odaszánt időkben? Hogy válik termelékenyebbé aztán a termelő munkánk, és hogy válik békésebbé a szívünk, és hogy maradnak el az energiáinkat fölöslegesen elemésztő veszekedések, feszültségek, aggodalmaskodások? Hogy milyen hatékonyan, milyen nagy hatásfokkal nyúl bele Isten azoknak az életébe, akiknek a számára fontos a Vele való közösség, a hálaadás, az imádkozás? És éppen ez által kapnak erőt az összes többihez, az élethez egyáltalán.
Kedves-e a mi szemünkben, úgy, mint Izrael népe előtt kedves volt a papok és a hálaadó léviták szerepe? Kedves-e a magunk életében az imádság szerepe? Középpontban van-e? Tudunk-e abból élni? Adja Isten, hogy tudjunk, vagy elkezdjük most!

Úr Jézus, dicsőítünk Téged azért, hogy keményen átdolgozott napok után is el tudtál vonulni a csöndbe, és volt olyan, hogy az éjszakát az Atyával való beszélgetésben töltötted. Bocsásd meg azt, hogy kiszorult az életünk perifériájára az imádság, a magasztalás, a Téged dicsőítés, a hálaadás. Bocsásd meg, hogy már azt is nagy hitnek minősítjük, ha kérni tudunk Tőled, és tele is van szívünk sokféle aggodalmaskodással, keserűséggel, félelemmel, elégedetlenséggel. Kérünk, hogy gyógyítsd meg a mi szemünket, hogy meglássuk a Tőled kapott ajándékainkat. Növeljed a mi hitünket, hogy tudjuk várni az elkészített ajándékokat. S emeld föl a tekintetünket, hogy észrevegyük az ajándékok mögött az Ajándékozót, Téged Magadat, és így lehessünk igazán gazdagokká!
Ámen.