Ébredés és rend

1979. augusztus 09, csütörtök

Sorozat: 

Alapige

Mindezek alapján írásbeli megállapodást készítettünk, amelyet pecséttel láttak el vezetőink, lévitáink és papjaink. Az iratot pecséttel látták el: Nehémiás, Hakaljá fia, a királyi helytartó, és Cidkijjá. Azután Szerájá, Azarjá és Jirmejá, Pashúr, Amarjá és Malkijjá, Hattús, Sebanjá és Mallúk, Hárim, Merémót és Óbadjá, Dániel, Ginnetón és Bárúk, Mesullám, Abijjá és Mijjámim, Maazjá, Bilgaj és Semajá. Ezek voltak a papok. A léviták ezek voltak: Jésúa, Azanjá fia, a Hénádád fiai közül való Binnúj és Kadmiél, és testvéreik: Sebanjá, Hódijjá és Kelítá, Pelájá és Hánán, Míká, Rehób és Hasabjá, Zakkúr, Sérébjá és Sebanjá, Hódijjá, Báni és Benínú. A nép főemberei pedig ezek voltak: Parós, Pahat-Móáb, Élám, Zattú és Báni, Bunni, Azgád és Bébaj, Adónijjá, Bigvaj és Ádin, Átér, Hizkijjá és Azzúr, Hódijjá, Hásum és Bécaj, Háríf, Anátót és Nébaj, Magpiás, Mesullám és Hézír, Mesézabél, Cádók és Jaddúa, Pelatjá, Hánán és Anájá, Hóséa, Hananjá és Hassúb, Hallóhés, Pilhá és Sóbék, Rehúm, Hasabná és Maaszéjá, Ahijjá, Hánán és Ánán, Mallúk, Hárím és Baaná. A nép többi része, a papok, a léviták, a kapuőrök, az énekesek, a templomszolgák és mindazok, akik a tartományok népeitől elkülönültek, az Isten törvényéhez csatlakoztak, feleségeikkel, fiaikkal és leányaikkal együtt, mindenki, aki csak érett eszű volt. Csatlakozva tehát előkelő honfitársainkhoz, átok alatt esküt tettünk, hogy Isten törvénye szerint élünk, amelyet Isten adott szolgája, Mózes által, és hogy megtartjuk és teljesítjük Urunknak, az ÚRnak minden parancsolatát, végzését és rendelkezését. Nem adjuk leányainkat feleségül az ország egyéb lakóinak, sem az ő leányaikat nem vesszük feleségül fiainknak. Ha az ország lakossága árut vagy bármilyen gabonát hoz be eladásra a nyugalom napján, nem vásárolunk tőlük a nyugalom napján, vagy más ünnepnapokon. A hetedik évben bevetetlenül hagyjuk a földet, és elengedünk minden tartozást. Kötelezőnek fogadtuk el, hogy évenként egyharmad sekelt adunk Istenünk házának a szolgálatára: a sorba rakott kenyerekre, az állandó ételáldozatra és az állandó égőáldozatra a nyugalom napjain, újholdkor, a megszabott ünnepeken, továbbá a szent adományokra és a vétekáldozatokra, hogy engesztelést szerezzenek Izráelnek, és minden munkára Istenünk házánál. Mi, papok, léviták és a nép, sorsot vetettünk, hogy az áldozathoz szükséges fát családonként behordjuk Istenünk házába évről évre a megszabott időben, hogy égjen a tűz Istenünknek, az ÚRnak az oltárán, ahogyan az elő van írva a törvényben. Bevisszük földünknek első termését és mindenféle gyümölcsfának az első termését évről évre az ÚR házába. Elsőszülött fiainkkal és állatainkkal is úgy járunk el, ahogyan elő van írva a törvényben. Marháink és juhaink elsőszülötteit bevisszük Istenünk házába a papoknak, akik szolgálatot végeznek Istenünk házában. Kenyértésztánknak, mindenféle gyümölcsfánknak, a mustnak és olajnak a legjavát felajánljuk, és bevisszük Istenünk házának a kamráiba a papoknak, földünkről a tizedet pedig a lévitáknak. És a lévitáknak kell beszedniük a tizedet minden földművelő városban. Egy ároni pap legyen a lévitákkal, amikor a léviták beszedik a tizedet. A léviták pedig vigyék be a tizednek a tizedét Istenünk házába, a kincstár kamráiba. Ezekbe a kamrákba kell bevinniük Izráel fiainak és Lévi fiainak a felajánlott gabonát, mustot és olajat, mert ott vannak a szent edények meg a szolgálatot végző papok, a kapuőrök és az énekesek. Nem fogjuk elhanyagolni Istenünk házát!

Édesatyánk, kérünk Téged, hogy segíts igazán elcsendesednünk most Előtted. Egész nap annyi lármát kellett hallanunk és annyit lármáztunk mi is. Olyan sok fölösleges beszéd fárasztott minket, és olyan sokat fecsegtünk mi is fölöslegesen. Köszönjük, hogy Neked nincsenek fölösleges szavaid. Köszönjük, hogy Te nem kezdesz versenyt kiabálni a világ hangforrásaival csak azért, mert nem hallunk Téged. De köszönjük, hogy csöndet tudsz teremteni bennünk, hogy meghalljuk a Te halk és szelíd szavadat, amelyikben erő van, amelyik teremtő ige, amelyikkel sohasem csupán tanítasz, hanem mindig megajándékozol. Ahol Te megszólalsz, ott történik is valami, és a mi életünkben olyan kevés nagy dolog történt még. Te nekünk nagy dolgokat ígértél. Szabadulást, boldogságot, életet. Ajándékozz meg minket a Te igéd által. Engedd, hogy most egészen közel kerüljünk Hozzád, és ott a Te közeledben hadd váljék erőtlenné a gonosznak minden kísértése. Nyisd meg a mi szívünket, fülünket, értelmünket igazán Előtted. Szentelj meg minket a Te igéddel, a Te igéd igazság. Ámen.

Kár, hogy ilyen messze esnek a csütörtökök egymástól, mert egy kicsit elveszítjük a fonalat és így nehezebben érzékeljük azt, hogy milyen óriási dologról van itt szó. Hogyha kicsit jobban összefolynának azok az igék, amiket az elmúlt hetekben hallottunk, akkor látnánk azt, hogy egy folyamatnak vagyunk a tanúi. Egy csöndes megújulás történik. Egy nép magára talál, emberek egymásra találnak, közösséggé kovácsolódnak. Együtt, mint közösség újra Istenre találnak. Újra átélik azt, hogy Hozzá tartoznak, és ez lehet az életük alapja. Önként elkötelezik magukat most itt Isten mellett. Megújítják a Vele való szövetséget. Egy csöndes, de hatalmas ébredésnek a leírása a Nehémiás könyve.
Hogyan is kezdődött ez? Úgy, hogy valakinek az Isten adott egy konkrét parancsot. Az azt végrehajtotta, úgy, hogy másokat is magával ragadott a hűsége és az engedelmessége. Aztán amikor Jeruzsálem kőfala fölépült, elkezdődött a belső építés. Előkerült a Biblia, félnapokon át tanulmányozták benne Isten akaratát. A Bibliát olvasva bűnbánatra indultak. Megtanul egy nép újra imádkozni, mégpedig alázatosan, bűnbánattal, látva Isten nagy szeretetét és látva a maguk bűneit. Ez most azzal folytatódik, hogy egy nagy elhatározás születik a népnek szívében, hogy újra, formálisan is, érdemben is Istenhez akarnak tartozni, megújítják Vele való szövetségüket. Megfogalmaznak egy szövetséget, egy szerződést, azt aláírják a nép vezetői. Szándékosan olvastam föl ezt a névsort. 78 aláírás és pecsét hitelesíti, hogy azok, akik felelősek egy nép sorsáért, egy emberként elkötelezik magukat Isten mellett, és az Ő akaratát akarják cselekedni mindenben. Tehát nemcsak arról elmélkedni, nem azt a rájuk bízottaknak tanítani, Isten akaratát akarják cselekedni mindenben. Nincs kivétel. Óriási dolog az, amikor ez kollektíve megszületik, amikor egy gyülekezet, egy közösség, egy család, egy baráti kör, egy nép - ahogy itt olvassuk - egy emberként rádöbben arra, hogy Isten nélkül elveszett, életlehetősége csak az Istennel való szoros szövetségben van, és magára vállalja ezt a szövetséget annak minden konzekvenciájával együtt, önként, minden külső kényszerítés nélkül. Magát is megköti, ismerve a maga gyöngeségét, nehogy gyengébb pillanataiban ezt megbánja, vagy mégis eltántorodjék a szövetségtől. Írjuk alá, pecsételjük meg, kötelezzük el magunkat minden lehetséges módon amellett, hogy csak az Úrnak; a mi Istenünknek parancsolatait akarjuk cselekedni mindenben. Izraelnek volt szövetsége korábban is az Úrral, csakhogy ezt a szövetséget ők felrúgták és rádöbbentek arra, hogy az a nagy szabadság, amit így kaptak, Isten nélkül, a biztos pusztulás, és a teljes megkötözöttség. Mert aki bűnt cselekszik, rabszolgája a bűnnek. Abban a helyzetben, Isten nélkül nem azt tehet az ember, amit akar, azt kénytelen tenni, amit rettenetes rabtartója, a gonosz neki diktál. Erre jöttek rá, és ezért ez a döntés.
Azért egy picit nézzük meg a másik oldalt is, hogy bizonyos az, hogy ez mindenestől a nép döntése? Akinek van szeme a látásra, és a jelenségek mögött a lényeget is látja, és ismeri a megelőzőket, az tudja, hogy Isten munkálta az Ő népe szívében ezt. Nem ők határozták el egyik napról a másikra, hogy mi most újra Isten engedelmes népe leszünk. Előbb előkerült a Biblia, Isten Szentlelke bűnbánatra indította őket, megtanultak újra imádkozni - mindez Isten munkája már. Isten munkája az is, hogy a végén kimondták ezt a döntést: mi pedig nem Isten nélkül, istentelenül akarunk élni, hanem Istennel, Neki engedelmeskedve, Vele szövetségben. Isten újat kezd az Ő népével.
Sose keseredjen el senki, aki úgy látja, hogy hányadszor szakadt már ki a szövetségből, és nem reméli azt, hogy Isten vele még kezdhet újat. Isten nagy türelmű és nagy irgalmasságú, az, hogy itt egy új szövetség jön létre, az Ő szeretetének a jele.
Ez tehát a szövetség summája. Úgy általában ezt tűzi ki célul, hogy a mi Istenünk parancsolatai szerint akarunk élni, azt cselekesszük, mégpedig mindenben.
Csakhogy az a tapasztalat, hogy a minden az könnyen lehet semmi is. Aki mindent megígér, attól nagyon gyakran semmit se lehet elvárni. Éppen ezért konkrétumok következnek ezek után. Ez az elv, hogy mindenben az Úrnak akarunk engedelmeskedni. S most hogy látunk hozzá ehhez, ennek a megvalósításához a gyakorlatban? Úgy, hogy megpróbáljuk ujjhegyre szedni azokat a pontokat, amikre leginkább figyelni kell, amikben konkretizálódik ez, hogy mindenben az Úrnak akarunk engedelmeskedni.
Négy ilyet említ ez a fejezet.
(1) Az első a házasság, és a családi élet. Érdekes, hogy ez áll itt az elején. Ezt olvastuk a 30. versben: „Nem fogjuk adni leányainkat feleségül a föld népeinek, sem az ő leányaikat nem fogjuk venni a mi fiainknak”. Ez így könnyen félreérthető azok számára, akik nem ismerik azt a kort, vagy éppen nem mond semmit. Itt arról van szó, hogy a házasságot is mindenestől, az indulásától a kibontakozásáig az Úrnak, a mi Istenünknek a parancsolatai szerint akarjuk megvalósítani és élni.
Mit jelent ez? Az Úrnak a mi Istenünknek első hozzászólása a házassághoz ez volt a teremtéskor: „nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzáillőt”. Ó de messze került ettől a valóság! Hány házasfél elmondhatja, hogy egyedül van a házasságban is, és az egyedüllét a házasságban még nyomasztóbb, mint házasság nélkül. Hányan elmondhatják - ha becsületesek és őszinték -, hogy nem az Úr szerezte a házastársukat, mert nem is kérdezték az Urat, nem is kérték. Úgy próbálták azt megszerezni, ahogy a vasárnapi ige mondta (Róm 6,23; Mi a bűn?), hogy én egyedül. Hányan átélik azt, hogy nem segítőtárs a házastársuk, csak őrli őket és lassan tönkreteszi, és hányan tapasztalják azt, hogy nem hozzájuk illő, és emiatt fölsorolhatatlanul sok nehézségük van. Ki kérdezi az Urat, amikor házasodni óhajt? Ki könyörög Őhozzá már jóval előtte, hogy hozzáillőt szerezzen, Ő szerezze, mutassa meg, vezesse össze őket? Ki az, aki egy életen át tud könyörögni azért, hogy akivel megajándékozta, tartsa meg, adjon a szívükbe kölcsönösen hűséget, szeretetet? Ki az, aki tisztában van azzal, hogy akármilyen nagy szerelemmel indult is egy házasság, - sőt, még ha így indult is, hogy az Úrtól kérték és kapták egymást -, akkor sem természetes az, hogy tudjuk egymást egy életen át tiszta szívből, buzgón szeretni, hogy tudom a másikat akkor is szeretni, amikor éppen nem szeretetreméltó, hogy a mindennapokhoz hozzátartozzék az egymásnak való megbocsátás és az egymástól való bocsánatkérés, hogy a magam rovására is kész vagyok szeretni a másikat, legrosszabb esetben egyoldalúan is kész vagyok szeretni. Hát ezek mind képtelenségek, ha csak a magunk erejére hagyatkozunk! Benne van-e az Úr a házasságban, a családban?
Nem akarom ezt most részletezni és konkretizálni, de sok szomorú példa mutatja, hogy milyen messze vagyunk mi az Úr rendelésétől, és milyen jellemző az, hogy sokszor még hívő emberek is fölháborodnak, amikor arról van szó, hogy benne legyen az Úr a szerelmünkben, a házasságunkban, a családi életünkben. Hogy mindenben? Még ezt is? Ez mégis csak egy profán területe az életnek, nem? A szerelem. Isten gyermeke, Isten népe tudja azt, hogy erre is érvényes, amit Jézus mond, hogy „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”.
Itt azonban sokkal többről van szó. Nemcsak arról, hogy az Úr rendelése szerint legyünk szerelmesek, szeressük a párunkat, becsüljük meg a párunkat, legyünk hozzá hűségesek, stb. Nemcsak erről van szó. Mert itt arról van szó, hogy egy nagy döntés születik, hogy a körülöttünk lakó pogány népek gyermekeivel nem engedjük összeházasodni a mi gyermekeinket. Erről szól ez - a 30. - vers.
Miért volt ez nehéz kérdés? Azért, mert Izrael nagyon komolyan vette a hős időkben az Úrnak azt a rendelését, hogy a házasság az váljék istentiszteletté, és a család meg váljék egy mini gyülekezetté, ahol ez az istentisztelet folyik. A Róm 15-ben, ahol Pál részletesen szól erről, egészen természetesen írja le ezt a mondatot, hogy fogadjátok be egymást kölcsönösen, akik szeretitek egymást, hogy így egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent, és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját. Ez lenne az Isten népén belül a házasság egyik célja, hogy két ember egy szívvel, egy szájjal dicsőítse az Istent. Ezen belül minden gond, nehézség és probléma más súlyt kap. Sok minden súlytalanná válik és minden megoldás másként érhető el. Egy szívvel, egy szájjal dicsőíteni az Istent.
Na de ezt hogy lehet? Ezt egy pogány meg egy istenfélő nem teheti, egy szívvel, egy szájjal dicsőíteni az Istent, hogy ketten egy szívvel. Ezt csak úgy lehet, hogy együtt dobban a szívük, és együtt keresik ugyanannak az Úrnak az akaratát, és mindig így imádkozhatnak, hogy „mi” Atyánk.
Itt erről van szó. Nehémiás Isten törvényének ezt a nehéz konzekvenciáját is levonja itt, és az egész nép szíve meg¬rezdül bele. Ez nagy dolog, ez Isten munkája. Azt mondják, hogy azt akarjuk, hogy a házi oltárokat helyreállítsuk. Hogy istentisztelet legyen otthon, hogy egészen természetes módon hozzátartozzék a családi élethez az, hogy itt van Isten köztünk. Hogy Isten körül forogjon a család. Hogy az Úr legyen az úr otthon, és ne legyen vita azon, hogy ki az úr a háznál. Ne a gyerek legyen, és ne ez legyen, és ne az legyen. Az Úr legyen az úr, mert csak Ő tud uralkodni. Ezt boldogan és önként vállalják, és ezért: elég nehéz lépéseket tesznek. Ennek érdekében mondanak le arról, hogy összeházasodjanak a körülöttük élő pogányokkal. E mögött sohasem gőg, vagy dölyf vagy rátartiság volt. E mögött ez az egy¬szerű józan meggondolás volt, hogy két különböző hitű ember, hívő és hitetlen, nem tudja egy szívvel és egy szájjal dicsőíteni az Istent.
Egyetlen példát hadd olvassak föl erre minden további magyarázás nélkül és helyett. Amikor Istennek egy választott embere, aki nagyon szépen indult, aki nagyon sok áldást kapott, emiatt távozott el az Úrtól, és emiatt távozott el tőle az Úr, hogy pogány feleségekkel kötötte össze az életét - a kor szokása szerint többel -, és azok mind becsempészték a maguk bálványait az ő életébe, országába, családjába, szívébe is, annyira, hogy a végén az Úrnak azt kellett mondani, hogy akkor nem tudok tovább veled semmit sem kezdeni. A Királyok első könyve 11. részéből hadd olvassam föl ezt. „Salamon király pedig megszeretett sok idegen asszonyt, mégpedig a fáraó leányán kívül a moábiták, ammoniták, edomiták, sidonbeliek, hitteusok leányait. Olyan népek közül, akikről azt mondta az Úr Izrael fiainak: ne menjetek hozzájuk és őket se engedjétek magatokhoz jönni (házasság céljából), bizonyára az ő isteneik után hajtják a ti szíveteket. Ezekhez ragaszkodott Salamon szeretettel. ... És amikor megvénült, az ő feleségei elhajlították a szívét az idegen istenek után, úgy, hogy nem volt már az ő szíve tökéletes az Úrhoz, az ő Istenéhez, amint az ő atyjának, Dávidnak szíve. Mert Salamon követte már Astóretet, a Sidonbeliek istenét, Milkómot, az ammoniták utálatos bálványát. És gonosz dolgot cselekedett Salamon az Úr szemei előtt, és nem követte olyan tökéletességgel az Urat, mint Dávid, az ő atyja.” Sőt még templomokat is épített ezeknek a bálványoknak ¬- azt olvassuk itt - a hegyen, amely Jeruzsálem átellenébenben van, és Moloknak, az Ammon fiai utálatos bálványának is. Így cselekedett Salamon mind az ő idegen feleségeivel, akik az ő isteneiknek tömjéneztek és áldoztak. Megharagudott az Úr azért Salamonra, hogy elhajlott az ő szíve, és idegen isteneket követett.
Nem lehet egy szívvel, egy szájjal dicsőíteni az Urat, csak olyanoknak, akik egy szívvel hisznek Benne és egy szájjal akarják Őt magasztalni. Erre utal ez a mondat. Rá¬jönnek arra, hogy fontos, hogy álljon a házi oltár, hogy istentisztelet legyen a család élete, hogy benne legyen az Úr a szerelemben, a házasságban, a család hétköznapjaiban, egész életében, hogy egy oltár álljon otthon, és ez az Isten oltára legyen, és akörül egy szívvel tudjon leborulni a család. S ez ott kezdődik, hogy a szülők egy szívvel magasztalják az Urat.
Hadd kérdezzem meg, hogy van-e otthon nálunk istentisztelet? Lehet, hogy valamikor volt. Többen beszámolnak arról, hogy az esküvőnk után néhány hétig minden este imádkoztunk. S azóta? Azóta már egyedül is megy? Nem kell az Úr? Meg is lehet látni, hogy mik ennek a következményei.
Nem volt könnyű lépés ez Nehémiáséktól, és nem könnyű feleleveníteni otthon a lelki közösséget sem egymással. Ha van, akkor nem olyan nehéz. Ha meg nincs, akkor mindent meg kellene tenni azért, hogy legalább két ember, aki ezen a világon a legközelebb áll egymáshoz, egy szívve1, egy szájjal tudja magasztalni az Urat.
(2) A második konkrétum a szombatnap megtartása. A 31. versben ezt olvassuk: Elhatároztuk, hogy „a föld népeitől, akik árukat és mindenféle gabonát hoznak szombatnapon eladni, nem fogunk venni tőlük szombaton és egyéb szent napon”.
Kialakult az a gyakorlat, hogy megindult a kereskedelem Jeruzsálembe, miután az mégis egy nagyobb és központi fekvésű város volt, most már kezdett ott az élet újra megindulni. Már fallal vették körül, kapui voltak, őrök voltak. A bennlakóknak szükségük volt arra, hogy hozzanak árukat, a környezőknek szükségük volt piacra. Nagyszerűen egymásra találtak, s minden napon hozták az áruikat. Úgy látszik, valami miatt különös hangsúllyal szombaton. Ha akkor hozzák az árut, akkor kell megvenni. Tudomásul vették ezt Jeruzsálem lakói, és hovatovább nem volt lehetőség az istentiszteletre. Nem maradt idő az Úrnak. Az Úr napja is bekerült, besorolódott a többi közé. Hát olyan nagy baj az? Hát akármikor lehet Őhozzá imádkozni!
S most jönnek rá, hogy itt is többről van szó. Nemcsak arról van szó, hogy tartsuk be a 4. parancsolatot, hogy szenteld meg az Úrnak, a te Istenednek napját, és semmi dolgot ne tégy azon. Hanem arról van szó, hogy csak a földiekkel kezd már törődni Isten népe is, és az odafelvalókkal nem törődik. Következésképpen odafelvalókat alig kap, csak itt ad-vesz földi dolgokat. Következésképpen alig Isten népe már. Mert az tenné őt Isten népévé, hogy valami Istentől kapott többlettel tud szolgálni a többieknek. Na de azt valamikor el kell fogadni. Azt valamikor el kell kérni. Azt valamikor föl kell ismerni, hogy jé, kaptam ajándékot az Úrtól. Azt dédelgetni kell, és úgy tovább adni. Azt meg kell becsülnie annak is, akin keresztül megy. De ha nem figyelnek oda; ha arra sosincs idő, hogy odatartsák üres kezüket az Úrnak, csak arra van, hogy egymással üzleteljenek, akkor kimarad ez a vertikális összeköttetés az életükből. Csak horizontális lesz, ellaposodik, szegényes lesz, szürke lesz. Csak emberi lesz.
Olyan óriási ígéret az, amit a Péter levelében olvasunk, hogy isteni természet részeseivé akar tenni minket a mi Urunk. De ehhez az kell, hogy érintkezzünk az Ő isteni természetével, és elfogadjuk azt, amit adni akar. Ezért döbbennek rá arra, hogy állj! Hat napon át lehet kereskedni. Miért pont szombaton? Jöjjenek a kívülvalók máskor. Ha nem tudják eladni az árujukat, majd jönni fognak. Valami rendet kell csinálni. Egy napot fenntartunk csak az Úrnak. Amitől eddig megfosztottuk az Urat, a Tőle elrabolt napot visszaadjuk Neki. S rádöbbenünk, hogy nem is Neki adtunk valamit, mi leszünk sokkal gazdagabbak.
Megint nem akarom részletezni. Hiszem azt, hogy Isten Szentlelke támaszt a szívünkbe gondolattársításokat, és merünk magunkra is gondolni! Egyre többen vannak olyanok, akik azt mondják, hogy hát csak megérted, hogy azt az egy napot, amit itt tölthetek, ott tölthetek, - szabadban, zöldben, hétvégi telken, családommal -, hát azt arra kell szentelni. Persze mindent meg lehet érteni és mindent meg lehet magyarázni. Kérdés, hogy mi az ára. Ha az az ára, hogy közben kimarad a függőleges vonal az életemből, hogy isteni dolgok elé már sose tartom oda magam, hogy már is¬meretlen számomra az, hogy áldásodra én kész vagyok, hálát adok Neked, Istenem, akkor áldások nélkül fogok lótni-futni. Lehet hat nap helyett hét napon át is lótni-futni.
Meg kell nézni a kórházakat, hogy mi ennek a következménye. Meg lehet próbálni a hét napból nyolcat csinálni is. Minden abszurditásra vállakozhat az ember. De rend az életében akkor van, ha elhatározza, hogy az Úrnak, az ő Istenének parancsolatai szerint rendezi be az életét, még¬pedig mindenben. És az odafelvalókka1 is törődik, nem csak a földiekkel, és az odafelvalókat is keresi, nem¬csak a földieket. Ennek mindig ára van, ez lemondással jár, ez bizonyos fegyelmezettséget, összeszedettséget, rendet követel. Erre jutott el Nehémiás népe ebben a szakaszban.
(3) A harmadik elhatározásuk pedig az, hogy minden hetedik esztendőben parlagon hagyják a földeket. „Nem fogjuk bevetni a földet a hetedik esztendőben, és elengedünk minden tartozást.”
Ez egy ősi isteni rendelkezés volt, mely szerint ilyen radikális módon is ki szabad próbálni azt, hogy lehet-e kegyelemből élni. Hogy az az Isten, Aki a pusztában tudott mannát adni, fürjeket, és vizet az Ő népének, eltartja őket úgy, hogy minden hetedik évben lazítanak, az addiginál többet törődnek Ővele, és minden egymással szembeni tartozásukat elengedik. Mellesleg ez őrizte meg Izrael népét attól is, hogy felfokozódjék és a végtelenségig növekedjék a szegénység, az eladósodás, és hogy ki ne alakulhasson Izraelen belül a rabszolgaság intézménye. Ti. az elő¬fordult, hogy valaki nem tudta a kölcsönt visszaadni - nem is volt rá remény -, és akkor ledolgozta, egy bizonyos ideig szolgája, szinte-szinte rabszolgája lett a másiknak. Egyik izraeli a másiknak. De akárhol tartott is a törlesztés, a hetedik évben, a szombat-évben föl kellett függeszteni. Amit addig ledolgozott, ledolgozott, a többit el kellett engedni, és újra szabad ember lett. Ugyanígy, ha elzálogosították a kis földecskéjét, vagy szőlőjét, a hetedik évben vissza kellett adni. Különös rendelkezés volt. Utánanézhet bárki Mózes könyveiben, de valami isteni szeretet és törődés van mögötte. Legalább Isten népén belül ne növekedjenek a különbségek. Ne legyen egyre nagyobb távolság gazdag és szegény között, szabad és szolga között. Időnként kötelező a kiegyenlítődés. Aztán utána megint sok ok miatt lehetséges különbség, de egy idő után megint megálljt parancsol Isten. Próbáljátok megint elölről!
Isten az Ő népének mindig furcsa törvényeket ad, amik elütnek a többitől. Ez azt jelentette, hogy magam ellen kell dönteni sokszor a közösség érdekében. Hogy le kell mondanom vala¬miről az én felebarátom érdekében, és íme egy egész nép ezt elhatározza. Készek leszünk adott esetben magunk ellen dönteni, ha mindnyájunkról van szó. Hű, de nehezen megy ez, különösen magyaroknál! S kész vagyok lemondani magamról, ha egy másikat ezzel segíthetek, és az emberségében, a méltóságában semmiképpen nem rövidítem meg, még akkor sem, ha jog szerint ez nekem járna és igazam lenne. Az Isten törvényei eltérnek sokszor az emberi jogi gondolkozástól. Ez a harmadik, amit elhatároznak.
(4) A negyedik az, hogy a mi Istenünk házának szolgálatára esztendőnként egy harmad siklust áldozunk. Ezt pedig úgy döntötték el, hogy megállapítottuk magunkra nézve ezt a parancsolatot. Vagyis teljesen önként fölajánlják a jövedelmük, termésük egy részét Isten szolgálatára. Az utolsó versben ezt így olvassuk még egyszer: „Nem hagyjuk el a mi Istenünknek házát.” Így is mondhatnánk, hogy megújul az istentiszteleti élete ennek a népnek. Rájönnek arra, hogy a templom nem dísz Jeruzsálem közepén. Nem turisták számára látványosság. A templomból élő víz árad ki. A templomot nem azért érdemes fönntartani, hogy ne jöjjön le a vakolata, és ne ázzon be, mert mit szólnak hozzá. Az éltethet egy népet, az Isten népét mindenképpen. Nem azért, mintha oda lenne bezárva Isten, mintha Őt csak ott lehetne imádni. Hanem azért, mert szükség van arra, hogy legyenek olyan idők Isten népe életében, amikor csak az Úrra figyel, amikor minden mást elfelejt, letesz, abbahagy, és csak Őfelé fordul oda. De ehhez kell egy csöndes hely, ehhez kell gyülekezet, mert ezt másként lehet együtt csinálni, mint egyedül. Egyedül is lehet, de az más. Ehhez kellenek olyanok, akik főfoglalkozásúan közvetítenek Isten és a nép között, akik bármikor készek és képesek arra, hogy Isten üzenetét mondják a népnek és a nép bánatát odavigyék az Úr elé. Ez bizonyos anyagi követelményeket is jelent. Ezen már ne múljon - mondja a nép -, hozzuk meg. Évente egyharmad siklus. Elég jelentős összeg volt akkor, amikor a perzsa uralkodók nagyon magas adókat követeltek tőlük. Elég nagy szabadságot és autonómiát engedtek, de nagyon magas adókat követeltek. S akkor önként jutnak erre az elhatározásra, adjunk az Úr házára: az Úrnak a mi Istenünknek házát el nem hagyjuk. Szépen megszervezik, hogy ki mikor visz fát az áldozati oltárokhoz, ki mikor megy tisztán tartani a templomot, és a termés zsengéjét, a legszebbet, a legelsőt, azt magától értetődően mindenki odaadja erre a célra.
Az ilyesmit sose lehet saját elhatározásból kimondani. Ez mindig Isten munkájának a gyümölcse. Amikor valaki a maga szegénységéből is, - mert nagy nyomorúságban voltak -, bőven ad az Úrnak. Mert tudja, hogy mindene, amije van, az Úrtól van. Ehhez már ezt kell tudni.
Ezt a folyamatot követtük tehát nyomon: Előkerül a Biblia, rádöbben a nép a maga bűneire. Megtanul újra imádkozni, együtt, közösen, és elhatározzák, hogy mostantól mindenben engedelmesek lesznek. Hogy ez a „minden” nehogy „semmi” legyen, néhány konkrétumot is felsorolnak maguknak. Újuljon meg a házasság és a családi élet! Legyen közösségük - az eddiginél sokkal intenzívebben - Istennel. Erre való a szombat. Rendeződjék az egy¬mással való kapcsolatuk, s ne legyen összevisszaság, hanem legyen rend, és megújul az istentiszteleti élet is. Az istentisztelet látogatása, az Úr ügyéért hozott áldozat, el egészen az egyik legkényesebb pontig, a pénztárcáig.
Ezek az ébredésnek komoly jelei. Ha erre a mérlegre tesszük magunkat, vajon hol találtatunk híjával? Ha valahol híjával találtatunk, ez az útja a megújulásnak ma is. Kerüljön elő sokkal komolyabban az ige, jussunk el sokkal őszintébb bűnbánatra, tanuljunk meg sokkal mélyebben imádkozni, és az Úr majd segít minket arra, hogy cselekedjük is az Ő parancsolatait mindenben.

Urunk, mi elég sok mindent ismerünk a Te törvényedből, és elég keveset veszünk komolyan. Bocsásd meg, hogy félnénk magunkat így elkötelezni aláírással, pecséttel, esküvel, becsületszóval, hogy mindenben a Te parancsolataid szerint cselekszünk. Nem is akarunk itt most hősködni és nagyképűsködni. Te ismersz minket, Te tudod, hogy mi lenne az őszin¬te szó, amit mondanánk. Kérünk Téged, hogy támassz vágyat legalább mindannyiunkban, hogy jó lenne nem nélküled, hanem Veled élni. A szövetség védelmében, a Te szövetséged hatalmában. S akkor nem magunktól teljesítenénk efféléket, hanem a Te Szentlelked, Aki munkálkodna bennünk, az segítene minket előbbre, nyitná meg előttünk az igét, indítana minket bűnbánatra, tanítana meg imádkozni, s tenne késszé és képessé mindenben engedelmeskedni.
Újítsd meg a mi házasságunkat! Légy középpontban a mi családunkban! Adj erőt nekünk magányosságunkban. Bocsásd meg, ha mi is úgy hajszoljuk magunkat, hogy a Te dolgaidra már soha sincs idő. Bocsásd meg, ha csak csöndes perceink vannak, azok is ritkán. A csendes óra, a csendes nap már ismeretlen. Te is tudod, hogy nem könnyű. Nincs hol és nincs mikor elcsendesednünk. És nincs csend a szívünkben. Mégis arra vágyunk, hogy közelebb kerüljünk Hozzád. Hogy többet kapjunk Tőled, és így többet tudjunk adni is. Hogy ne bosszús, keserű önmagunkat adjuk, hanem Tőled vett kincsekkel sáfárkodhassunk. És kérünk, hogy hadd rendeződjenek a mi emberi kapcsolataink is. Olyan sok kuszaság van azokban. Olyan szégyenletesen érzékenyek, sértődékenyek vagyunk, és olyan könnyen megbántjuk egymást. Taníts meg minket arra, hogy elengedjünk egymásnak mindent. Úgy, mint ahogy Te elengedsz nekünk mindent Jézusért, és ebből élhetünk.
Kérünk, újítsd meg a gyülekezettel való kapcsolatunkat is. Taníts meg minket a jókedvű áldozathozatalra. Mutasd meg, hogy hol van szükség arra, amit nálunk tettél le. Kérünk, hogy beszélj a mi szívünkkel tovább is ezekről a dolgokról.
Ámen.