Siker után is éberség

1979. július 19, csütörtök

Sorozat: 

Alapige

Amikor fölépült a várfal, fölszereltettem az ajtószárnyakat, és szolgálatba állították a kapuőröket, az énekeseket és a lévitákat. Jeruzsálem parancsnokává testvéremet, Hanánit és Hananját, a várnagyot neveztem ki, mert ő megbízhatóbb és istenfélőbb volt sok embernél. Meghagytam nekik, hogy ne nyissák ki addig Jeruzsálem kapuit, amíg melegen nem süt a nap, és amikor még őrt állanak, csukják be az ajtókat, és zárják be. Jeruzsálem lakói közül őrségeket kell fölállítani, egyeseket az őrhelyeken, másokat saját házuk előtt. A város igen nagy kiterjedésű, de gyér népességű volt, és a házak még nem voltak fölépítve. Ekkor Isten azt a gondolatot adta nekem, hogy gyűjtsem össze az előkelőket, az elöljárókat és a népet, hogy származási jegyzéket készítsünk. Megtaláltam az először visszatértek származási jegyzékét, és abban ezt találtam följegyezve: A Júda tartományából valók közül ezek tértek haza a száműzetésből. Nebukadneccar, Babilónia királya vitte őket fogságba, de visszatérhettek Jeruzsálembe és Júdába, ki-ki a maga városába. Zerubbábellal jött Jésúa, Nehemjá, Azarjá, Raamjá, Nahamáni, Mordokaj, Bilsán, Miszperet, Bigvaj, Nehúm és Baaná. Az Izráel népéhez tartozó férfiak száma a következő volt: Parósnak kétezer-százhetvenkét leszármazottja, Sefatjának háromszázhetvenkét leszármazottja, Árahnak hatszázötvenkét leszármazottja, Pahat-Móábnak Jésúa és Jóáb ágán kétezer-nyolcszáztizennyolc leszármazottja, Élámnak ezerkétszázötvennégy leszármazottja, Zattúnak nyolcszáznegyvenöt leszármazottja, Zakkajnak hétszázhatvan leszármazottja, Binnújnak hatszáznegyvennyolc leszármazottja, Bébajnak hatszázhuszonnyolc leszármazottja, Azgádnak kétezer-háromszázhuszonkét leszármazottja, Adónikámnak hatszázhatvanhét leszármazottja, Bigvajnak kétezer-hatvanhét leszármazottja, Ádinnak hatszázötvenöt leszármazottja, Átérnak Hizkijjá ágán kilencvennyolc leszármazottja, Hásumnak háromszázhuszonnyolc leszármazottja, Bécajnak háromszázhuszonnégy leszármazottja, Hárifnak száztizenkét leszármazottja, Gibeónnak kilencvenöt leszármazottja. Betlehemiek és netófáiak száznyolcvannyolcan voltak, Anátótból valók százhuszonnyolcan, Bét-Azmávetból valók negyvenketten, Kirjat-Jeárimból valók, kefiráiak és beérótiak hétszáznegyvenhárman, rámaiak és gebaiak hatszázhuszonegyen, Mikmászból valók százhuszonketten, Bételből és Ajból valók százhuszonhárman, a másik Nebóból valók ötvenketten, a másik Élámból valók ezerkétszázötvennégyen, hárimiak háromszázhúszan, jerikóiak háromszáznegyvenöten, lódiak, hádidiak és ónóiak hétszázhuszonegyen, Szenáából valók háromezer-kilencszázharmincan. A papok ezek voltak: Jedajá leszármazottai Jésúa családjából kilencszázhetvenhárman, Immér leszármazottai ezerötvenketten, Pashúr leszármazottai ezerkétszáznegyvenheten, Hárim leszármazottai ezertizenheten. A léviták ezek voltak: Jésúa leszármazottai Kadmiél ágán, és Hódevá leszármazottai hetvennégyen. Az énekesek ezek voltak: Ászáf leszármazottai száznegyvennyolcan. A kapuőrök ezek voltak: Sallúmnak, Átérnak, Talmónnak, Akkúbnak, Hatítának és Sóbajnak a leszármazottai százharmincnyolcan. Templomszolgák voltak Cihá fiai, Haszúfá fiai, Tabbáót fiai, Kérósz fiai, Szíá fiai, Pádón fiai, Lebáná fiai, Hagábá fiai, Salmaj fiai, Hánán fiai, Giddél fiai, Gahar fiai, Reájá fiai, Recín fiai, Nekódá fiai, Gazzám fiai, Uzzá fiai, Pászéah fiai, Bészaj fiai, Meúnim fiai, Nefisszim fiai, Bakbúk fiai, Hakúfá fiai, Harhúr fiai, Baclít fiai, Mehídá fiai, Harsá fiai, Barkósz fiai, Sziszerá fiai, Temah fiai, Necíah fiai, Hatífá fiai. Salamon szolgáinak a fiai voltak: Szótaj fiai, Szóferet fiai, Peridá fiai, Jaalá fiai, Darkón fiai, Giddél fiai, Sefatjá fiai, Hattíl fiai, Pókeret-Haccebáim fiai és Ámón fiai. A templomszolgáknak és Salamon szolgáinak a fiai összesen háromszázkilencvenketten voltak. Ezek azok, akik Tél-Melahból, Tél-Harsából, Kerúbból, Addánból és Immérből jöttek, de nem tudták igazolni családjukat és származásukat, hogy Izráelből valók-e: Delájá fiai, Tóbijjá fiai és Nekódá fiai hatszáznegyvenketten. A papsághoz tartoztak Hobajjá fiai, Hakkóc fiai és Barzillaj fiai. Ez a gileádi Barzillaj egyik leányát vette feleségül, és róla nevezték el. Ezek keresték a bejegyzésüket a származási jegyzékben, de nem találták, ezért meg kellett válniuk a papságtól. A királyi helytartó pedig megmondta nekik, hogy nem ehetnek az igen szent ételekből, amíg szolgálatba nem lép a főpap, aki dönthet az úrímmal és tummímmal. Az egész gyülekezet összesen negyvenkétezer-háromszázhatvan fő volt, azonkívül hétezer-háromszázharminchét rabszolga és szolgálóleány, meg kétszáznegyvenöt énekes és énekesnő. Volt négyszázharmincöt tevéjük és hatezer-hétszázhúsz szamaruk. A családfők egy része adakozott az építkezésre. A királyi helytartó ezer aranydrahmát adott át a kincstárnak, meg ötven hintőedényt és ötszázharminc papi köntöst. Néhány családfő húszezer aranydrahmát és kétezer-kétszáz ezüstminát adott az építkezés költségeire. A nép többi része pedig húszezer aranydrahmát, kétezer ezüstminát és hatvanhét papi köntöst adott. A papok, a léviták, a kapuőrök és az énekesek, a köznépből valók és a templomszolgák, tehát egész Izráel letelepedett a városokban. A hetedik hónap beálltával már városaikban laktak Izráel fiai.

Köszönjük, Urunk, hogy türelmesen biztatsz minket arra, hogy tanuljunk meg örvendezni, áldani és magasztalni Téged, dicséretet mondani, de tudjuk, hogy csak Tebenned tudunk mi örvendezni is. Csak ha Reád nézünk, akkor fakad a szívünkben hálaadás és dicséretmondás. Ha magunkra nézünk, az sokszor olyan elkeserítő, kiábrándító látvány, ha a körülöttünk lévőkre nézünk, akkor is sokszor csak azt látjuk, hogy terhünkre vannak, és mennyi bosszúságot okoznak nekünk. Ha a gondjainkra; terheinkre nézünk, sokszor elcsüggedünk. Olyan jó, hogy Tereád nézhetünk. Olyan jó, hogy talán már mindnyájan tapasztalhattuk azt, hogy lábainkat meggyámolítod és oltalmazol az eleséstől. Köszönjük, hogy azért lehetünk itt is, mert Te irányítod a lépteinket, Te erősíted a lábainkat. Köszönjük azt, hogy Te tudod, melyikünket milyen teher nyomaszt most. Erősíts meg minket, sőt taníts meg arra, hogy erősítsük a halófélben levőket: Add nekünk a Te igédet, ami legyen erősítés, vigasztalás, feddés, bíztatás egyben. Könyörgünk Hozzád azért a családért, ahonnan olyan hirtelen elhívtad most az édesanyát és a gyermeket. Adj vigasztalást a szülőknek és adj vigasztalást a gyermekeknek, akik apjuk után az édesanyjukat is elveszítették.
Kérünk, hogy tedd késszé a mi szívünket most, hogy egészen befogadjuk azt, amit mondasz nekünk. Vigyük magunkkal, hogy dolgozzon bennünk a Te igéd. Áldj meg minket, hogy áldássá lehessünk.
Ámen.

Nehémiás könyvének a második feléhez érkeztünk. Az első 6 részt szokták egy egységnek kezelni, s most kezdődik a 7. fejezettel a második szakasz.
Néhány összefüggést jó lenne, ha észrevennénk ebben a felolvasott részben, s ezek alapján néhány hozzánk szóló üzenetet elvihetnénk magunkkal. Úgy, ahogy itt sorrendben van és ahogy előttem világossá lettek, úgy sorolom föl őket.
(1) Evangélium van mindjárt az első fél mondatban. És történt, amikor megépíttetett a kőfal... Mennyi veszély fenyegette azokat, akik építették és mennyi akadály gördült az elé, hogy fölépíttessék. Heteken keresztül ezeket az akadályokat vettük itt sorra és próbáltuk lefordítani a mai életünkre és hívő életünkre. Rengeteg akadály, rengeteg ellenség, sok rafinált fúrás, hogy föl ne építtessék az a kőfal, amit Isten parancsára kezdtek el építeni. S íme mégis, egyszer csak le lehet írni, hogy amikor pedig fölépítették a kőfalat. Pontosabban így van ez az ősi szöveg¬ben itt, szenvedő alakban, fölépíttetett. Éppen Nehémiás és azok, akik ott munkálkodtak tudták leginkább azt, hogy nem ők építették egyedül, hanem építtetett, épült a kőfal. Maga Isten volt az alanya, a végső mozgatója ennek a munkának. De íme, amit Isten elkezd, azt be is fejezi. Ez vált számomra ebből evangéliummá: Isten nem hagy fél¬munkát, Isten nem hagy torzót. Amit Ő elkezd, azt nem hagy¬ja abba, és összefoghat ellene bárki, bármi, Ő a maga munkáját ellenállhatatlanul, megakadályozhatatlanul végzi, és Aki elkezdte bennünk is a jó dolgot, biztos, hogy el¬végzi és befejezi a Krisztus Jézus napjáig. Egy csomó szo¬rongástól megszabadítana minket az, ha ezt igazán hinnénk. Hogyha ezzel a derűvel és reménységgel tudnánk egymásra nézni, ha így néznénk ennek a világnak a jövőjét, ha így tudnánk imádkozni azokért, akikért minket Isten felelő¬sekké tesz, és akikért imádságra indít. Hogyha már lát¬juk a jeleit az életükben annak, hogy Isten szólítgatja őket, elkezdett valamit az életükben, biztos, hogy be fog¬ja fejezni. Isten nem végez félmunkát.
Az emberiség története is ezt mutatja. Isten megterem¬tette magának az első embert igazságban, tisztaságban. Az ember föllázadt Ellene, szembefordult Vele. Az özön¬víz után szövetséget kötött egy családdal, annak a fejé¬vel, Noéval. Ez a szövetség megromlott. Akkor új szövet¬séget kötött Ábrahámmal és az ő utódaival. Azt a szövet¬séget is sokféleképpen megszegték. Egy ennél tágasabb szö¬vetség jött létre Mózesen keresztül a néppel, és végül az igazi új szövetség, a nagy, a korlátlan Jézus Krisztusban. Újabb és újabb szövetségek, és Krisztusban végül is az Isten egész szeretete kiáradt erre a világra, amelyet úgy szeretett, hogy az Ö egyszülött Fiát adta. Nem mond le Isten azokról, akiket szeret, akiket meg akar menteni, akiket meg akar ajándékozni, és ha mi olyan ostobák va¬gyunk sokszor, és olyan hitetlenek, hogy az ajándékot is ellökjük magunktól, és az ajándékozó Istentől is elfordu¬lunk, Ő türelmesen szólítgat, és ha kell, kemény kézzel is megfordít, hogy odaforduljunk Őhozzá és megmeneküljünk, mert Ő nem hagyja abba azt a jót, amit elkezdett.
Arra gondoltam, hogy így, ahogy vagyunk, mindnyájan, főleg magamat ismerem most itt közülünk - micsoda tor¬zó, micsoda félkész állapotban vagyunk. S Jézus azt ígéri, hogy úgy állít majd maga elé, mint szeplőtlen és felékesített menyasszonyt, az egyházat, amelynek én is egy tagja vagyok, meg mind azok, akik Őbenne hisznek. El nem tudjuk képzelni, hogy milyenek leszünk mi szeplő¬telen, sömörgőzés nélküli és felékesített állapotban. De Ő ilyenekké fog formálni minket, amikor kiábrázolódik rajtunk a Krisztus, amikor méltókká tétetünk arra, mi, minden nyavalyával, erőtlenséggel megvert emberek, hogy a Bárány menyegzőjén mint menyasszony vegyünk részt, mint az Ő Egyháza.
Ez, hogy fölépíttetett a kőfal egy egész nagy iste¬ni gondolatot foglal magában: Isten nem végez félmunkát. Soha ne csüggedjünk el és önmagunkról se mondjunk le! Aki elkezdett velünk foglalkozni, nem ad ki a kezéből minket addig, amíg tökéletesekké nem tesz bennünket a Krisztus Jézusban. Ma még nagyon messze vagyunk attól, hogy tökéletesek lennénk, de azokká fog tenni minket, és azokat is, akiket szeretünk, akikért könyörgünk.
(2) A másik gondolat, ez a gyakorlati rendelkezése Nehé¬miásnak, hogy amikor kapukat állíttatott be a fölépített köfalba, akkor őröket is rendelt a kapukhoz. Nem össze¬függő fallal vétette körül Jeruzsálemet. Isten népe nem elzárkózni akart az őt körülvevő világtól. A kőfalon ka¬puk is voltak, érintkezni is akart velük. De... A kapu¬kon nem jöhetett be akárki. Ennek a lelki jelentése megint rendkívül gazdag, és nagyon sok mindent kellene itt elsorolni ahhoz, hogy egészen kibonthassuk ezt a képet. Mert ez először is azt jelenti, hogy Nehémiást bölccsé tette Isten olyan értelemben is, hogy ő tudta, hogy nem¬csak megszerezni kell valamit, hanem megtartani is. Az, hogy megvan, befejeztük, ez nem azt jelenti, hogy most már elengedhetjük magunkat, és megy minden magától. Ma¬gától semmi sem megy.
Olyan sokszor el kell ezt mondani - és néha restel¬lem is, hogy ilyen elemi igazságokat mondani kell -, hogy egy szerelmet nemcsak megszerezni, fölépíteni kell, azt meg kell tartani egy életen át a házasságban. Azt ápolgatni, erősíteni, tisztogatni kell. A tekintélyt nemcsak megszerezni nehéz, megtartani még nehezebb. Elég egyetlen botlás, és összeomlik az, amit az ember évek alatt felépített. A tudást vagy állandóan ápolgatja, gyarapítgatja valaki, vagy lassan elkopik a tudománya. Ugyanígy van a hittel is. Óriási ajándéka Istennek, ha valakinek élő hitet ad, de hát az se úgy van, hogy meg¬kaptam, és utána semmit sem kell tennem. Annak növekednie kell, azt tisztogatni kell, azt táplálni kell, és így to¬vább. Nem mondom most ezeket a dolgokat, talán tudjuk már mindannyian.
Nehémiás tudta azt, hogy nem lehet most elengedni ma¬gát. Fölépült a kőfal, be van fejezve a nagy mű, igen, leülhetünk. Dehogy ülhetünk le! Kapukat kell oda csináltat¬ni, a kapukon záraknak kell lenniük. A kapuk mellett őröknek is kell állniuk, mert Tóbiásék továbbra is ellen¬ségként vannak jelen. Bele kellett törődniük, hogy fel¬épült Jeruzsálem kőfala, meg fogják vizsgálni Tóbiásék is, hogy milyen erős kapukat szerelnek arra. Ők is el¬lenőrzésük alatt fogják tartani, hogy ki megy be és ki jön ki a városból. Az ellenség továbbra is jelen van.
Az, hogy valakit Isten újjáteremtett, Isten Szentlelke újjászült, új élettel ajándékozott meg, ez azt jelenti, hogy sokkal éberebbnek kell lennie, mint addig. Most kell csak igazán vigyáznia. „A bűn az ajtó előtt lesel¬kedik, és reád van vágyódása...” (1Móz 4,7) Az a „lesel¬kedik”, a vadállatoknak a zsákmány utáni ugrásra kész ál¬lapotát jelenti. Ott leselkedik és rád van vágyódása. Nem szabad elzárkóznunk a világtól, a hívő embert minden érdekli, de mindent megszűr, amit befogad. Elolvashat sok mindent, de nem mindent fogad el. Éppen az elmúlt hé¬ten, meg ma került a kezembe egy-egy olyan könyv, amik nagyon kedvesek, nagyon szépek, nagyon vallásosak - in¬nen a gyülekezetből hívő testvérek adták, hogy feltétlenül olvassam el -, és tele vannak féligazsággal. Például az jellemző rájuk, hogy az igeverseket nagyon gyakran csak félig idézik. Főleg az 1Kor 14-ből van bennük rengeteg idézet, a mondat első fele, vagy a második fele. Nem a teljes ige, és végképp nem a teljes írás. Nagyon szépen hangzik, vallásos dolog, ami ott van. Csak ép¬pen nem a teljes ige, nem a teljes igazság. Nekünk ma, amikor a tévelygés lelke annyira munkálkodik az egész vi¬lágban, nagyon ébereknek kell lennünk, és őrködnünk kell a magunk hitének a kapui mellett, hogy ki jöhet be és ki nem, és akárki nem jöhet be. Hangozzék az akármilyen ke¬gyesen vagy vallásosan. Ha az ige mérlegén könnyűnek ta¬láltatik, akkor nem szabad beengednünk. Van sok olyan könyv is, amit érdemes elolvasni és megszívlelni, s legfőképpen a könyvek Könyve, amit mindenestől érdemes meg¬szívlelnünk és megfogadnunk. Nem szabad akármit beengedni a kapukon.
Nehémiás nem gondolkozott úgy, hogy jaj meg ne sértsük ezzel őket, meg nehogy azt gondolják, hogy ... Az embernek védenie kell magát, mert másként a báránybőrbe bújt far¬kasok is bejönnek és elpusztítják a nyájat, és elpusztítják a hitet.
Jézus mondja azt, hogy aki nem az ajtón jön be, tolvaj az és rabló, és ó de sokaknak a hitét meglopják ma ilyen lelki tolvajok és rablók! Akik juhoknak ruhájában jönnek, de belül ragadozó farkasok!
Nagyon jellemző az is, hogy van, akinek az egész város¬ra kell vigyáznia, és egy olyan őrhelyre állítja Nehémiás, hogy onnan egy hosszú szakaszt pásztáz és őriz, van, akit a maga háza elé állít, hogy ott őrködjék. Van, akit Isten többek iránti felelősséggel bíz meg, és terhel meg, de abban mindannyian közösek vagyunk, hogy a magunk háza elé, mindannyiunkat, hívő embereket őrként állít oda Isten. Őrizzük-e így a magunk portáját attól, hogy oda bűn, szenny, tisztátalanság, engedetlenség bejöjjön? Talán éppen rajtunk keresztül? Hogyan őrködünk mi a magunk háza táján, a magunk portáján?
Olyan sok mindentől próbáljuk védeni a gyermekein¬ket is, amikkel esetleg mások fertőzhetik meg a gondolkozásukat, és hányszor kapnak tőlünk lelki infek¬ciót, fertőzést! A mi önzésünk, a mi képmutatásunk, a mi durvaságunk fertőzi meg őket, torzítja el a lelki fejlődésüket, és teszi őket is olyanná, mint mi vagyunk. Sokszor éppen ebben lepleződik le az alázatos ember, és így tisztogat Isten bennünket.
Nos, Isten őrökként állit oda minket. Van, akit a vár védelmével bíz meg, és van, akit a maga háza ajtaja elé állít. Akit a vár védelmével biz meg, annak is van maga háza. Ebben közösek vagyunk, hogy ott őrködnünk kell. Őrnek lenni mindig fárasztó, kényelmetlen, kellemetlen és hálátlan feladat, de rendkívül fontos feladat. Őrálló¬kul rendelt minket Isten. Ez a második gondolat.
(3) Kiket bíz meg Nehémiás azzal, hogy az egész városnak a biztonságáról gondoskodjanak, hogy az őrséget megszervezzék? Milyen emberek azok, aki¬ket kiválaszt? Azt mondja: azt a két embert, aki hűsége¬sebb és istenfélőbb volt sokaknál, másoknál.
Érdekes, nem azt mondja, hogy akik jószemű, messzire látó, éles szemű emberek voltak. Nem azt mondja, hogy akik gyakorlott katonák voltak. Nem az a feltétele, hogy okosak legyenek, hogy szép szál emberek legyenek. Az em¬ber azt nézi, ami a szeme előtt van, Isten azt nézi, ami a szívben van. Még csak nem is az a feltétel, hogy tapasztaltak legyenek, idősebbek legyenek, bátrak legyenek, eszesek legyenek. Nem. Aki hűségesebb és istenfélőbb sokaknál. A hűséges szót az új fordítás úgy adja vissza, hogy megbízható. Mindenképpen azt jelenti ez a kifejezés, hogy számíthatunk egymásra. Együtt vagyunk egy ügyben, nem hagyjuk cserben egymást. Becsületes, megbízható, hűséges és istenfélő, akivel együtt szolgáljuk Istent. Aki szintén azért áll helyt, mert ő is az Úr ügyét kép¬viseli, és az teszi hűségessé is, hogy istenfélő. Nos, ilyeneket bíz meg ezzel a feladattal Nehémiás. Lelki szem¬pontok döntik el, hogy kire mennyit bíz az Úr.
Hadd kérdezzem most így, ilyen személyesen, hogy té¬ged ki lehetne-e választani a sokaságból? Hogy te meg¬bízhatóbb és istenfélőbb vagy, mint sokan mások. S erre nem vagy büszke, de ez tény, ezt bárki állíthatja. Meg lehet állapítani, és ezért lehetsz alkalmasabb arra, hogy mások helyett is őrködj, másokra is vigyázz. De jó len¬ne növekedni a hűségben és az istenfélelemben!
(4) Közben Nehémiás mindig Istenre figyel. Azért olvashatjuk itt ezt, hogy felindította azért őt az ő Istene, hogy gyűjtse egybe a népet és írja össze, hogy hányan vannak ott.
Rendkívül sokat mondó ez a kifejezés, hogy „felindí¬tott engem az én Istenem”. Ez azt jelenti, hogy Nehémiás állandóan nyitott Isten előtt. Mint egy radar, úgy forog körbe, és várja az isteni jelzéseket, és ha valami jön, azt azonnal fogja és lefordítja, és azonnal mozgósítja őt valamire. Többször láttunk már erre példát az előzőekben is, hogy milyen érzékenyen reagál Isten útmutatására, és mennyire ez a legfőbb foglalkozása, hogy ő Isten előtt nyitottan álljon, hogy így tudjon aztán használni a nép¬nek, és szolgálni másoknak is. Ismerős-e nekünk ez, hogy Isten előtt nyitott vagyok, fogom az Isten jelzéseit, az mozgásba hoz engem? Tulajdonképpen így mozgósítja Isten az Ő népét is néhány kiválasztott gyermekén keresztül. Sokszor az Ő kicsi népét, egy családot, egy gyülekezetet, egy gyülekezeti közösséget, testvéri közösséget. Ez a nyitottság ismerős-e nekünk? Be tudnánk-e számolni ilyen dolgokról, hogy ekkor, meg akkor felindított engem az én Istenem, és amiatt ezt meg ezt csináltam?
Sámsonról olvassuk azt többször, hogy amikor valami konkrét feladattal bízza meg Isten, akkor előtte kezdi indítani az ő lelkét. Az emmausi tanítványok történetében is az a kedves kifejezés, hogy „gerjedezett a mi szívünk”, azt jelenti, hogy dolgozik bennünk Isten. Érzékeljük-e ezt? Tágas teret engedünk-e, korlátlan lehetőséget adunk-e Istennek, hogy minket arra indítson, amire akar, és készek vagyunk-e arra, hogy feltétlenül indulunk is, ha Ő indít?
Nehémiásnak itt egy olyan feladatot adott Isten, amibe Dávid király egyszer belebukott. Azóta nem merték a népet megszámlálni. Dávid saját elhatározásából tartott egyszer népszámlálást, és nagy dögvész lett a büntetése. Most Nehémiás is népszámlálást tart, de nem a saját elhatározá¬sából. Ez a nagy különbség. Érdekes, hogy ugyanazt csinál¬ja, amit valamikor előtte Dávid, de mivel Isten indítja erre, ez legális dolog, ez áldás lesz a népnek, ez hasz¬nos.
Mi szoktunk felindulni valamire, vagy Isten indít fel minket? Ez az egyik alapkérdése a hívő életnek. Én magam¬tól kezdeményezem a dolgaimat, vagy engedem, hogy Isten indítson engem? Én egyedül, Isten nélkül állítom össze a napirendemet, vagy először őt kérdezem, hogy mit csinál¬jak ma, Uram? „Mit akarsz, hogy cselekedjem?” Csak ott szá¬míthatunk rá, ahova Ő indít, ahová Ő küld el minket. Bárcsak elmondhatnánk, hogy minket is fel szokott indíta¬ni Isten erre, meg arra, és azon áldás van!
S ezután következik az a hosszú névsor, aminek csak egy negyed részét mertem itt fölolvasni, hogy ne legyen túlságosan unalmas. Pedig ez is nagyon beszédes. Néhány megjegyzést hadd fűzzek ehhez a névsorhoz.
Érdemes a számokon is elgondolkozni és behelyezni azt a Biblia összefüggéseibe. Az egyik megállapítás a névsor¬hoz az, hogy feltűnően kevés ez a név ahhoz képest, amilyen a fogság előtt volt. A Krónikák könyvéből megtudunk olyan számadatokat, amikkel összehasonlíthatjuk ezeket. Azt olvassuk ott, hogy 4000 énekes szolgált egész éven át felváltva az Isten templomában. Visszatérnek a fogság¬ból 148-an. 4000 kapunálló volt ott, hogyha bármilyen templom körüli szolgálatot el kell végezni, készenlétben legyenek. Ez be volt osztva, nem egyszerre 4000-en, hanem egész éven át el volt osztva. 138-an térnek vissza a ka¬punállók leszármazottai a babiloni fogságból. Egy kicsi töredéke annak, ami volt a hőskorban a normális körül¬mények között, a nép és a kultusz virágzása idején. S mégis örülnek neki, és a helyükre állnak, és azok énekesek és kapunállók, és folytatják azt, ami abbamaradt, jó kedvvel, derűsen, engedelmesen. Jó lenne megszabadul¬nunk minden vonatkozásban a számok és a nagy számok bű¬völetéből! Jézus Krisztus soha nem nagy számokat prédi¬kált. Minőséget prédikált. Az Ő csodálatos hasonlatai: - hogy az Isten országa olyan, mint a kovász, kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti; olyan, mint a mus¬tármag, pici mag nagy bokorrá nő; olyan mint a só, kevés kell belőle, de annak hatása van, az érzékelhető, mind-mind arról szól, hogy a minőség a fontos.
Vajon mi minőségi keresztyének vagyunk-e? Vagy pedig kesergünk amiatt, hogy ekkor vagy akkor, itt meg ott nagy számok voltak, most meg kis számok vannak.
(5) A másik észrevételünk az, hogy nemcsak ennyi zsidó élt akkor, mint amennyi ezen a listán szerepel. Azt olvastuk, hogy az egész gyülekezet száma tehát 42 360. Sokkal több zsidó élhetett. Nagyon sokan ott maradtak Ba¬bilonban, akik nem jöttek már vissza. Ott nagyobb volt a jólét, ott jobban megtalálták a számításukat. Igen so¬kan ott maradtak emiatt - azt mondják. Sokan ott éltek Jeruzsálem körül szétszórva, elvegyülve a pogány és félig pogány népek között, vagy külön kis szigeteken, saját vá¬rosaikban, rezervátumokban, de nem vettek részt Jeruzsálem építésében. Ez a lista nem az összes izraelita nevét tartalmazza, hanem annak a gyülekezetnek a névsorát, amelyik fölépítette Isten szavára a kőfalat. Nem minden túl¬élő van itt, hanem az élő gyülekezet tagjai, és ez két különböző dolog. Megint nem akarom részletezni.
Sokan vannak ma, akik névleg keresztyének. S van az Isten népe, amelyik vállalja az ő Urát, amelyik építi, kép¬viseli Isten országát, imádkozik az Ő országa eljövetelé¬ért. Amelyik a maga gyarló módján, de mégis csak sóként jelen van ebben a világban.
Hová tartozol? Rajta vagyunk-e a listán? Olyan sok listát szoktak az emberek készíteni. B-listát, fekete listát, halállistát, ilyen listát, olyan listát. Az Élet könyvében van fehér lista, az élők listái. Ilyen volt annak a 8 embernek a névsora, akiket tetszett az Istennek megmenteni az özönvíz előtt. Ilyen volt az a 7000, akik¬ről Illésnek beszél az Úr, hogy azok nem hajtottak tér¬det a Baálnak. Ilyen ez a névsor, akik készek voltak belevetni magukat a városépítésbe Isten szavára, valamit létrehozni, építeni. S közben íródik egy nagy névsor, ame¬lyik nem is fér el néhány lapon, amelyiknek már egész könyv kell, amit úgy nevez a Szentírás, hogy az Élet könyve.
Azt olvastuk néhány nappal ezelőtt a napi igénkben, a Jelenések könyvében, hogy senki nem mehet be a mennyek or¬szágába, „csak akik beírattak az Élet könyvébe, amely a Bárányé” (Jel 21,27). Rajta vagyunk-e ezen a listán? Ezen a fehér listán? Ezen az áldottak listáján?
Kik kerülhetnek rá erre a listára? Nagyon érdekes az is, amit erre válaszol ez a névsor. Érdemes lenne minden névnek utána járni, de csak kettőt hadd emeljek ki. Azt ol¬vassuk, hogy az Anátótból valók is megérkeztek ezerhárom¬száz ... nem tudom, hányan meg a Pashur fiai. Az Anátót¬beliekről azt olvassuk a Jeremiás könyve 11. részének 23. versében, hogy mivel az Anátótból való Jeremiás életére törtek és orvul el akarták őt pusztítani, Isten megátkoz¬za őket, és azt mondja, hogy nem éli túl közülük senki sem azt a nagy vihart, ami most jön, a babiloni fogságot. Íme mégis itt vannak jó néhányan. A Pashur fiairól is ilyen súlyos ítélet hangzott el - ő is Jeremiással került szembe, rajta keresztül Istennel és az Ő igéjével - s róla is azt olvassuk a Jer 20,6-ban, hogy Isten véglegesen eltörli őket a föld színéről. S íme visszajönnek több százan Pashur leszármazottai közül. Mégis visszajönnek. Ez a „mégis” az, amit a Biblia így nevez, hogy kegyelem. Halálra ítéltettek, és megkegyelmezett nekik Isten. Nos, ilyenek kerülnek föl az élet listájára, és kerülnek be az Élet könyvébe. Halálra ítéltek, - mert a bűn zsoldja a halál - akiknek Isten mégis megkegyelmezett! S a Bárányért beírja őket a Bárány könyvébe, ami az Élet könyve. Ott van-e a mi nevünk? Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy ott van, bizonyosak lehetünk-e abban, hogy ott van? Úgy élünk-e valóban, hogy az élet illata árad rólunk már most is?
(6) Végül az utolsó néhány vers arról szól, hogy van¬nak a nép között többen, akik még akkor is adakoznak, amikor már nem kellene feltétlenül. Már áll a kőfal, már beállították a kapukat, már őrök is vannak a kapunál, s ezek még mindig, továbbra is adakoznak, viszik a maguk adományát. Miért?
Pál apostol ír ennek a magatartásnak a titkáról a 2Kor 8-ban, ahol azt magyarázza a korinthusi gyülekezet¬nek, hogy képzeljék el, hogy vannak olyanok, akik többet adnak, mint amennyit kérnek tőlük az Isten ügyére. Meg erejükön felül adnak, meg kérés nélkül is adnak, úgy hogy a macedóniakat már megkérte udvariasan, hogy hagyják abba, és ne adakozzanak, mert ők is nagyon szegények... Erre ők elkezdték kérlelni az apostolt, hogy de fogadja ezt el tőlük, mert ők ezt az Úrnak szeretnék adni. Ennek a tit¬kát fogalmazza meg itt Pál a 2Kor 8-ban: „Tudatom veletek, atyámfiai, Istennek azt a kegyelmét, amelyet Macedónia gyülekezeteivel közölt. Hogy a nyomorúság sok próbái közt is bőséges az ő örömük és igen nagy szegénységük jószívű¬ségük gazdagságává növekedett. Mert bizonyság vagyok rá, hogy erejük szerint, sőt erejük felett is adakoznak. Sok könyörgéssel kérvén minket, hogy a szentek iránt való szol¬gálat jótéteményébe és közösségébe fogadjuk be őket.” - En¬gedjük, hogy adakozzanak. - „És nem amiképpen reméltük, hanem önmagukat adták először az Úrnak és nekünk is Isten akaratából.” Önmagukat adták először az Úrnak, és ezzel együtt mindenüket, és ezért semmi sem sok, amit az Úr¬nak szeretnének odaadni. Mindenestül oda szeretnék magu¬kat adni. Adott esetben ez még az anyagiakban is kitűnik, vagy kitűnhet. Kedves, szép vonása ez Jeruzsálem építői buzgalmának, hogy amikor már nem kellene feltétlenül, ak¬kor is. Készek vagyunk-e erre? Kérés nélkül is, amikor talán nincs is olyan túl nagy szükség körülöttünk, akkor is, ha nem a mi dolgunk, akkor is?
Tegnap este volt itt egy megbeszélés, és az egyik presbiterünk - aki a legrészletesebben tudta azt a dolgot, és nélküle nem tudtuk elkezdeni - egy óra hosszát késett. Mindenki türelmetlen volt már. S elmondta, hogy ne haragudjunk, de amikor jött ki a házból, egy irgalmat¬lan nagy bútordarabot cipelt ott egy család, akiknek nem segített az autós, aki odáig vitte. S kiderült, hogy nem bírják fölvinni, hát nekivetkőzött és segített az emeletre fölvinni. Kiderült, hogy nem ismeri őket, nem¬rég költöztek oda. Se számítás, semmi nincs mögötte, egy¬szerűen látta, hogy nem bírnak vele, hát már csak nem jön el mellettük úgy, hogy nem segít. Ez az egyszerű természetesség jó lenne, ha ott lenne bennünk, hogy amikor nem kell feltétlenül, akkor is. Amikor talán meg se kö¬szönik, akkor is, Amikor észre sem veszik, hogy tettünk valamit a másikért, vagy megvédtük őt valamitől, akár csak egy gonosz pletykától, akkor is. Mert önmagamat adtam oda az Úrnak, s ez azt jelenti, hogy mindenem az Úré. Minden tekintetben állok rendelkezésére.
Ezeket értettem meg ebből a fejezetből: Amit Isten elkezd, azt be is fejezi; nemcsak megszerezni kell vala¬mit, hanem megtartani is; őrök is kellenek a hitéletünk kapuira is; kire bíz az Úr másokat - aki hűségesebb, és istenfélőbb, mint sokan mások; gyakoroljuk-e ezt, hogy Isten felindíthatja a mi lelkünket, mert figyelünk Rá és érzékeljük azt, amit Ő mond; hol van a mi nevünk, - ott van-e az Élet könyvében; ismerős-e nekünk ez, hogy semmi sem drága, mert önmagamat adtam az Úrnak, tehát mindenem az Úré?

Úr Jézus, áldunk Téged azért, hogy gazdag lévén, szegén¬nyé lettél érettünk, hogy mi a Te szegénységed által meg¬gazdagodhassunk. Taníts meg minket arra, hogy mi is megüre¬sítsük magunkat, egészen odaszenteljük magunkat Neked, és így könnyebb legyen szolgálnunk, megbocsátanunk, adnunk. A magunk szegénységéből is erőnk felett, boldogan. Hadd tapasztaljuk meg, hogy Neked van hatalmad kárpótolni mind¬azt, amit így adunk. Időt is, erőt is, pénzt is, gondolatokat is, szeretetet is. Kérünk Téged, hogy tégy minket éberebbekké. Add, hogy ne zárkózzunk mi el senkitől és semmitől, de ne fogadjunk be kritikátlanul akármit. Taníts meg arra, hogy mindent megpróbáljunk, és ami jó, azt tart¬suk meg, ami meg nem jó, azt merjük elvetni. Adj nekünk világosságot ehhez, és vonj minket közelebb magadhoz, hogy képesek legyünk érteni Téged, és ha indítasz, akkor indul¬junk és ne okoskodjunk és ne késlekedjünk. Add a mi szívünkbe azt a reménységet, hogy amit Te elkezdesz, azt befejezed. Köszönjük, hogy ezt remélhetjük arról a jó dologról is, amit bennünk elkezdtél.
Ámen.