Az ige hatása

1979. július 26, csütörtök

Sorozat: 

Alapige

Akkor az egész nép egy emberként összegyűlt a Vízi-kapu előtt levő téren, és azt mondták az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő Mózes törvénykönyvét, amelyet az ÚR adott Izráelnek. A hetedik hónap első napján tehát odavitte Ezsdrás pap a törvényt a gyülekezet elé, amely olyan férfiakból és nőkből állt, akik mindnyájan meg tudták érteni a hallottakat. Fölolvasta azt a Vízi-kapu előtt levő téren virradattól délig, azok előtt a férfiak és nők előtt, akik meg tudták azt érteni. Az egész nép figyelemmel hallgatta a törvénykönyvet. Az írástudó Ezsdrás erre a célra készült szószéken állt, mellette pedig jobb felől Mattitjá, Sema, Anájá, Úrijjá, Hilkijjá és Maaszéjá, bal felől pedig Pedájá, Mísáél, Malkijjá, Hásum, Hasbaddáná, Zekarjá és Mesullám állt. Ezsdrás az egész nép szeme láttára nyitotta föl a könyvet, mert az egész népnél magasabban volt. Amikor fölnyitotta, fölállt az egész nép. És amikor Ezsdrás áldotta az URat, a nagy Istent, az egész nép fölemelt kezekkel mondta rá: Ámen! Ámen! Azután meghajoltak, és arccal a földre borultak az ÚR előtt. Jésúa, Báni, Sérébjá, Jámín, Akkúb, Sabbetaj, Hódijjá, Maaszéjá, Kelítá, Azarjá, Józábád, Hánán, Pelájá és a léviták magyarázták a népnek a törvényt, miközben a nép a helyén állt. Szakaszokra osztva olvasták a könyvet, Isten törvényét, és úgy magyarázták, hogy a nép megértette az olvasottakat. Akkor Nehémiás királyi helytartó és az írástudó Ezsdrás pap meg a léviták, akik magyaráztak a népnek, így szóltak az egész néphez: Az ÚRnak, a ti Isteneteknek szent napja ez. Ne gyászoljatok, és ne sírjatok! Ugyanis az egész nép sírt, amikor hallgatta a törvény szavait. Majd ezt mondták nekik: Menjetek, egyetek jó falatokat, igyatok édes italokat, és juttassatok belőle azoknak is, akiknek nincs, mert a mi Urunknak szent napja ez. Ne bánkódjatok, mert az ÚR előtt való öröm erőt ad nektek! A léviták így csitítgatták az egész népet: Csillapodjatok, mert szent ez a nap, és ne bánkódjatok! Ekkor elment az egész nép, hogy egyenek, igyanak és másoknak is juttassanak belőle, és nagy örömünnepet tartsanak, mert megértették mindazt, amire oktatták őket. Másnap azután összegyűltek az egész nép családfői, a papok és a léviták az írástudó Ezsdrásnál, hogy jól megértsék a törvény szavait. Ekkor megírva találták a törvényben, amelyet az ÚR Mózes által adott, hogy a hetedik hónapban levő ünnepen lombsátrakban kell lakniuk Izráel fiainak. Kihirdették, és közhírré tették minden városban és Jeruzsálemben is: Menjetek ki a hegyekbe, és hozzatok olajfa-, vadolajfa-, mirtusz- és pálmaágakat, meg más sűrű lombú faágakat, és készítsetek lombsátrakat, ahogyan meg van írva. Kiment azért az egész nép, ágakat hoztak és lombsátrakat készítettek maguknak, mindenki a háza tetején vagy az udvarán, és az Isten háza udvarán, a Vízi-kapu terén és az Efraim-kapu terén. Lombsátrakat készített tehát a fogságból hazatért egész gyülekezet, és lombsátrakban lakott. Bizony nem tettek így Izráel fiai Józsuénak, Nún fiának az ideje óta egészen eddig. Igen nagy volt az öröm. Nap-nap után olvasták az Isten törvénykönyvét, az első naptól az utolsó napig. Hét napig ünnepeltek, a nyolcadik napon pedig előírás szerint záróünnep volt.

Édesatyánk, valljuk, hogy a Te kegyelmességed rajtunk megmarad örökre. Ennek köszönhető az is, hogy most itt vagyunk. S ezért köszönjük Neked már előre azt, hogy Tőled hallhatunk és kaphatunk itt valamit. Könyörülj rajtunk, hogy belsőleg is el tudjunk csendesedni. Ahányan vagyunk, annyiféle nyomorúság terhel minket. Valahogy úgy ülünk itt most Urunk Jézus Krisztus, Előtted, mint betegek az orvosi váróteremben. Régi bánatot és friss sebeket, kis sérelmeket és nagy veszteségeket hozunk magunkkal. Tehetetlenségünket, szégyenünket, bűneinket. Köszönjük, hogy amint vagyunk, sok bűn alatt, így szeretsz minket. Köszönjük, hogy a Te igéd az megsebez, de be is kötöz. Maradjon meg rajtunk a Te kegyelmességed most úgy, hogy megnyitod a mi szívünket, értelmünket az ige előtt. Add, hogy ne maradjunk a felszínen, hanem annak a mélyét is értsük. Add, hogy ne csak az egy igét, hanem az összefüggéseket is lássuk. Adj bátorságot és alázatot ahhoz, hogy magunkra vegyük, és amit Te akarsz nekünk ma este üzenni, azt megértsük, és amivel Te akarsz megajándékozni, azt elfogadjuk. Ámen.

Egy nép, amely teljes szívével odafordul Isten igéje felé. Egy nép, amely elfáradt, egy nagy veszteség, hosszú fogság és nehéz munka után. Jeruzsálem kőfalai állnak. Fizikailag a nép nagyon fáradt, és most semmi nem fontosabb a számára, mint újra megismerni a Bibliát, Isten írott kijelentését. Erről szól ez a fejezet. Erről a népről, valamint Isten igéjéről, amely beleszól ennek a népnek az életébe, amelyiknek valóságos tudatformáló ereje van, sőt lélekformáló, életformáló, közösségteremtő hatalma van, amelyik megtisztít, megszabadít, feladatot és erőt ad, amelyik leleplez és ugyanakkor megtanít örülni. A templom még romokban áll. Még nincs hol meggyújtani az áldozati tüzeket, még nincs hol összegyülekezni és megfújni a szent kürtöt. Összeeszkábálnak, ácsolnak egy hevenyészett szószéket Ezsdrás papnak. - A szószék, mint kultuszi kellék, itt szerepel először a Szentírásban. - Arra föláll, kezébe veszi a Mózes törvényét, és olvassa. S a betűk, a sokszáz éves szöveg élő igévé, időszerűvé, üzenetté válik, amelyik rendbe hozza, megtisztítja ezt a népet és új feladatokra teszi képessé. Isten megnyitja előttük az ige ajtaját, és megnyitja az ő fáradt szívűket és elméjüket az ige előtt, és ebből élet támad.
Mindig nagyon nagy dolog ez. Sose lehet megszervezni az ilyet. Soha semmilyen szervezéssel nem lehet elérni azt, hogy az egész nép egy emberként hallgassa Isten igéjét. Sose lehet buzdítással eljutni oda, hogy elég csak kihirdetni azt, hogy mit mond az ige, és mindenki a legtermészetesebb módon megy és csinálja. Valami régi kedves szokást felelevenítenek és a lombsátrakat megépítik. Elég csak szólni, és az egész nép mozdul, és arra mozdul, amerre Isten igéje mozdítja. Ilyenkor mindig felülről tör be valami a mi világunkba. Isten Szentlelke tud ilyet elvégezni csak.
Érdekes, hogy többször is megemlíti ez a könyv, hogy férfiak és asszonyok egyaránt ott vannak, hallgatják, komolyan veszik és cselekszik. Férfiak, akik mindig büszkék arra, hogy ők akármivel nem foglalkoznak. Ők akármit nem hallgatnak meg, mert ők olyan okosak. Ott vannak és hallgatják kora reggeltől délig, és az asszonyok, akiknek akkor sem, ma sem fogy ki a munka soha a kezükből - azért sem, mert magukra hagyjuk őket sokszor a munkájukkal -, ott vannak kora reggeltől délig, és nincs fontosabb senki számára, mint az, hogy mit mond az Úr.
Pedig most méltán egy kicsit lazítani lehetne. Be van fejezve a nagy mű, áll a kőfal, mindenki elmehetne pihenni. Ehelyett föléled a lélek szomjúsága. Nem is Ezsdrás pap hozza elő a Szentírást. Nem felső paranccsal kötelezik Biblia-hallgatásra a népet. A nép kéri meg Ezsdrás papot, hogy vegye elő a törvényt. Most már az eddiginél is több időnk van arra, hogy hallgassuk, most tegyünk félre egy kicsit minden egyebet és C S A K Istenre figyeljünk. Mit mond az Úr az Ő népének. Ez nem fényűzés, ez nem üres időtöltés. Ezt nemcsak az végezheti, aki megengedheti magának. Ők érezték, hogy éppen ott, a nagy kimerültség idején, a nagy feladat megoldása után és az újabb feladatok meghallása előtt, múlhatatlanul szükségük. van arra, hogy most csak az Úrra figyeljenek. Mégpedig mindnyájan. Ezért olvashatjuk ezeket az adatokat, amik itt valóban meghatóak és elgondolkoztatóak; hogy hogyan is hallgatták az igét.
Vegyük sorba őket egész egyszerűen, és közben gondoljunk magunkra, hogy én hogyan vagyok ezzel. Az első „kellék”, ami ehhez a csodához kell, a Szentírás, Isten írott igéje. Ami megvolt, megmaradt a 70 éves babiloni fogság alatt is. Visszakerült valahogy a fogságból való hazajövetelkor, megmaradt az építés viharos hónapjaiban is. Amit elő lehet venni bármikor, és amit Isten kész időszerűvé, mindig modernné, hozzánk szólóvá tenni. Isten írott igéje. Ó de nagy ajándék! Szörnyű dolog az, hogy megszokjuk Istennek ezeket az ajándékait. Olyan természetes az, hogy van. Itt van. Ha akarom, kinyitom, ha nincs időm, nem nyitom. Vajon életnek kenyere-e ez a mi számunkra? Vajon igaz-e, hogy a mi ösvényünk világossága és lábainknak szövétneke? Ó de nagy ajándék, hogy ma is egész konkrét módon, egészen személyesen kész hozzánk szólni ezeken a betűkön keresztül Isten, és az Ő Szentlelkével megeleveníti a betűt, és érte1messé teszi a mi elménket; megnyitja a szívünket, és gazdagabb, teljesebb, tiszta életre segít el az Ő igéje által. Micsoda nagy viharokon ment át akkor Izrael népe! Milyen évtizedek, milyen megpróbáltatások, milyen veszteségek után voltak, és íme Isten írott igéje megmaradt ezek között a viharok között! Micsoda Biblia-égetések történtek a keresztyénség két évezrede alatt, sőt már korábban is az Ószövetséggel! Mennyi törekvés próbálta meghamisítani Isten szent igéjét. S itt van a kezünkben hamisítatlanul, csorbítatlanul, elegyítetlenül. Kibírja a viharokat Isten beszéde. Neki gondja van az Ő igéjére, mert tudja, hogy nekünk szükségünk: van az Ő igéjére! És Ő éppen amikor a legnagyobb szüksége van az Ő népének arra, megint megszólal, táplálja, erősíti őket.
A másik „kellék” - bocsánat, hogy így mondom - valaki, aki tudja, hogy hol van az írott ige, és aki elsőnek elő meri venni. Sőt, aki fe1 tudja olvasni, szükség esetén meg is tudja magyarázni. Valaki, aki érti az igét. Aki tud közvetíteni a kijelentő Isten és a nagyon tudatlanná vált nép között. Ez Ezsdrás pap. Ő 13 évvel korábban érkezett vissza atyái földjére, mint Nehémiás. Az építés legnehezebb szakaszában ő is részt vett. Minden bizonnyal kérges volt az ő keze is. Ő se maradt ki a munkából, mint ahogy Nehémiás sem vonta ki magát abból, meg senki más. De neki azért e mellett mindig gondja volt az ő tulajdonképpeni hivatására is, hogy ti. Izrael népe között pap! S a papnak elsősorban a közvetítő szerepe volt a feladata, közvetíteni a nép és Isten között. Isten akaratát mondani a népnek, a nép szívének terhét, baját, örömét elmondani Isten előtt. Megmaradt a nehéz időkben is papnak. Akkor is, amikor templom nem volt, akkor is, amikor a kultusz megszűnt, akkor is, amikor évtizedeken át nem mutattak be Izrael fiai áldozatokat. Ő a szíve mélyén pap maradt, s várt arra, hogy egyszer a nép szomjas legyen az igére és biztos kézzel nyúlt az ige után, és biztos hangon olvasta azt föl, és mint ahogy hallottuk, aki igényelte, annak még meg is magyarázta.
Olyan sokszor előfordul az, hogy érzik hívő emberek a családon belül, hogy lenne valami papi feladatuk, és akkor egymásra várnak. Vegye elő a másik a Bibliát. Olyan jó lenne együtt imádkozni, de mindig én mondjam? Javasolja már egyszer ő! Egymásra várnak, és nem lesz belőle istentisztelet. Ezsdrás senkire nem várt. Csak a szomjúságra várt. Nem erőszakolta rá Isten igéjét a népre. De elég volt egy óhaj: Ezsdrás, hozd elő az igét, és már hozta, és olvasta is reggeltől délig.
Jó lenne, ha alázatosabbak lennénk ezen a téren! Ha egy kicsi szomjúság érzékelhető, hát olyan borzasztó az, hogy mindig mi javasoljuk? Hát mi javasoljuk! A papnak a dolga ez! És elvégre mi papok lennénk, vagy nem? „Királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket”. Péter levelében van ez az ige (1Pt 2,9).
Hát, ha van mit hirdetnünk, ha úgy érezzük, hogy meg is hallgatnák - akár otthon, akár másutt - ha látjuk, hogy nyilvánvalóan szükségük is van rá, akkor mire várunk? Jó lenne ilyen természetes módon nyúlni az igéhez, mint ahogy Ezsdrás. Jó lenne ilyen természetesen igét mondani egymásnak vigasztalásként, bíztatásként, feddésként, ha kell.
Alkalmi futó utcai találkozásnál, egy-egy személyes beszélgetésnél, netalán otthoni családi áhítatnál - ahol van ilyen. (Van ám ilyen azért sok helyen, mégpedig rendszeresen. Gyerekeket is bevonva, és nagyon összetartja a családot, és nagyon frissen tartja a hitet). Kell valaki, aki Ezsdrás. Kitüntető szolgálat. Lehet, hogy azzal jár, hogy mindig én tartom számon és nekem jut eszembe. Lehet, hogy néha a másik elhúzza a száját. Akkor nem kell feltétlenül erőltetni. De lehet, hogy akkor nyitja ki Isten a szívét. Nagyon finoman kellene vennünk Isten útmutatását. Mint ahogy legutóbb láttuk, hogy Nehémiást hogy irányíthatta Isten, hogy felindította őt, és Nehémiás érzékelte, ha Isten őt indítja valamire.
Hivatásunk magaslatán állunk-e azokban a közösségekben, amelyekbe minket Isten elhelyezett, mint papok, mint Ezsdrások?
Azután, mint „kellék”-ről olvasunk itt erről az egyszerű emelvényről, amit csak azért ácsoltak, hogy messzebb hangozzék az, amit Ezsdrás mond. Semmi más nem kellett ehhez az istentisztelethez. Nem tárgyi feltételei vannak annak, hogy Isten igéje hathatósan szólaljon meg. Az első feltétele ennek az, hogy az Ő Szentlelkét adja, és indítsa a népet, hogy hallani akarja, és indítsa az Ezsdrásokat, hogy készek legyenek mondani. Meg személyi feltételei vannak: a szomjúság bennünk, a készség Ezsdrásban. Nem tárgyi feltételek kellenek. Sokszor olyan ostobán irigykedünk azokra, akiknek esetleg gazdagabbak a tárgyi feltételeik. Modernebb templomaik, nagyobb orgonáik, szebb harangjaik, nem tudom én mieik vannak. És? Ebből lesz az élet? Vagy abból lesz, hogy hallani akarom Isten beszédét, Isten kész azt mondani, és van aki közvetít? Akkor elég egy emelvény, hogy minél többen hallhassák. Az se azért, hogy ő magasabb legyen, mert nem magasabb ő. Ő maga is úgy figyelt az igére, mint a többiek.
A nép pedig hallgatta a szabadban. A tűző napon, ott, ahol meg is ázhattak, kora hajnaltól egészen délig. Még pedig azt olvassuk, hogy nagy figyelemmel, egy emberként. Ilyen fontos volt nekik Isten igéje. Az írott ige, amit fölolvastak. Nekünk meg olyan fontos, hogy oda se érünk sokszor akkorra, amikor azt olvassák a templomi istentiszteleten. Majd, ha magyarázzák, elég, ha akkorra odaérünk. Meg olyan fontos, hogy napokig, hetekig csukva marad otthon. Majd, ha ráérek. Majd, ha csönd lesz. Mikor van csönd otthon, és mikor van csönd itt benn? Soha sincs, ha a csend Ura el nem csendesít. Benne vagyunk ebben az ördögi körben, hogy nem tudok elcsendesedni az Úr előtt, mert nincs bennem csend, Viszont nincsen bennem csend, mert nem csöndesedek el Előtte soha. Ebből csak az léphet ki, aki meri vállalni azt, amit itt a nép, hogy leteszünk időnként mindent, és odaállunk az Úr elé. S így figyelünk, mint ahogy ők.
Olyan sokat sejtető ez a megjegyzés itt a 13. versben, hogy „másnap aztán összegyűltek a családfők, a papok és a léviták az írástudó Ezsdrásnál, hogy jól megértsék a törvény szavait”. Ők is hallották előző nap, de evés közben jön meg az étvágy, és ez érvényes a lelkiekre is, az igével való táplálkozásra is. Akkor jöttek csak rá arra, hogy mi mindent lehetne még tudni. Jöjjünk össze külön is, tanulmányozzuk, hogy egészen jól megértsük! Milyen könnyen összecsukjuk mi a Bibliánkat. Nem értjük. Ez ószövetségi történet. Nem ismerem a kort, nem értek belőle semmit. S el van intézve. Lehet, hogy van ott valami üzenet, valami kenyér aznapra, amiből élni lehet.
Mennyi áldozatot hozunk mi azért, hogy egészen megértsük az Úrnak szavát? Ezek ott álltak reggeltől délig. Ezt például ki vállalná közülünk? Ott is voltak idősebbek is, meg betegebbek is nyilván. Ott álltak reggeltől délig, és nagy figyelemmel teljes koncentrálással figyeltek. S másnap megint összejöttek, hogy külön is tanulmányozzuk, még jobban értsük meg. Ilyen dolgok leplezik ám le azt, hogy fontos-e nekünk Isten szava, vagy nem? Disz az életünkön, ami jó, ha van, de nélküle is elmegy azért, vagy pedig kenyér, ami nélkül nem lehet tartósan élni? Egy ideig bírja a koplalást az ember, de aztán nem megy tovább. „Nemcsak kenyérrel él az ember” - helyezi Jézus az igét a kenyér mellé - „hanem minden igével, amely Isten szájából származik”.
Így hozzátartozik-e a mi mindennapunkhoz Isten igéje?
Amikor elhangzik egy szakasz, akkor az egész nép feltartott kezekkel kiáltja, hogy Ámen! Ámen! Egyetértenek az igével.
Talán nem is gondoljuk, hogy milyen ritkán történik ez meg az életünkben. Fenntartás nélkül, mentegetőzés, magyarázkodás, okoskodás nélkül egyetérteni az igével. Így mondja Jézus az Ő hallgatóiról egyszer, hogy a farizeusok nem fogadták be az Isten beszédét, de ezek igazat adtak az Istennek. Nem könnyű dolog ám ez! Mert Isten rólunk az igazságot mondja el mindig, az Ő igéjéből mindig azt tudjuk meg, hogy milyen vagyok, és milyen lehetnék. S ijesztő néha a különbség a kettő között.
Kész vagyok-e igazat adni Istennek? Ha Ő valamire azt mondja, hogy bűn, akkor én nem mondom azt, hogy hiba. Meg nem mondom azt, hogy mindannyian ilyen gyarlók vagyunk. Meg nem kezdek magyarázatokat hozni, hogy régi időkben ezt bűnnek tekintették, de ma már másként gondolkozunk. Ha az Ő igéjének a mérlegén az bűn, akkor az bűn. S csak akkor fog megtisztítani tőle, és csak akkor fogok megszabadulni, ha Ő megtisztít. Egyébként egy életen át magyarázkodhatom, mentegetőzhetem, flastromozhatom, tapaszokkal elfedezhetem a fekélyeimet, attól azok még ott lesznek. Vagy pedig mikor az Ő igéje letépi az álarcot, a flastromot, akkor azt mondom, hogy igen, ilyen vagyok. Vétekben fogantattam, nincsen énbennem semmi jó, Isten légy irgalmas nékem, bűnösnek! S akkor lehet gyógyulni, szabadulni, új életre támadni.
Isten igéje mindig ezt munkálja bennünk. Szoktunk-e áment mondani úgy belülről, igazán, egész lényünkkel Isten megértett szavára? Igazat adni az Istennek?
S miután ezt mondják, leborulnak Előtte. Abba a pozícióba helyezkedik az egész nép, amely egyedül helyes a mindenható Isten színe előtt. Ő az Úr és mi az Ő szolgái vagyunk. S itt jön egy fontos dolog, ami az igazi igehallgatást és az ige jó megértését mindig kíséri: elkezdenek sírni. Isten igéjét komolyan venni nem lelkesítő élmény. Gondoljunk csak a magvető példázatában a másodikra, amikor Jézus azt mondja, hogy van köves helyre esett mag is. Ezek azok, akik amikor hallják az igét, azonnal örülnek annak, de nincsen gyökere bennük, és ha nehézségek támadnak az ige miatt, akkor megbotránkoznak. Aki azonnal örül, az gyanús. Nem azt akarom ezzel mondani - majd látni fogjuk a végén -, hogy az evangélium, az örömhír nem örömöt szül bennünk. De az első általában az, hogy kétségbeesem. Ilyen lennék én? Így szeret engem Isten, és én mégis ilyen vagyok?! Sírva fakadok. Az első általában az, ahogy Péter reagált, mikor Jézust fölismerte, hogy „Eredj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok”. Először a maga nyomorúságára döbben rá az ember. Ezután következik a szabadulás, a bűnbocsánat és az azzal járó öröm.
Isten igéjéről ilyen képeket olvasunk a Szentírásban, hogy az olyan, mint a sziklazúzó pöröly. Odacsap vele Isten, és letöri a kinövéseinket, és ezzel formál, alakít minket. Olyan, mint a kétélű éles kard, amely elhat a szíveknek és velőknek a megoszlásáig. S nem marad előtte titok, és nem lehet tovább takargatni semmit. Minden kiderül. Hát az mindig kétségbeejtő, ha minden kiderül. Annyi mindent takargatunk.
Szoktunk-e mi sírni (most gondoljuk a szó átvitt értelmében) a jól megértett igén? A jól megértett ige mindig elkeseríti az embert először. Úgy kell vigasztalni őket. Sorban vigasztalják Ezsdrás, a léviták. Háromszor is olvastuk, hogy ne bánkódjatok, ne sírjatok, mert ez ma nagy örömünnep. De az egész nép egy emberként sírt. Mert megértették az igét. Mert magukra ismertek és igazat adtak Istennek.
De mi történik a sírás után? Az, hogy az egész nép egy emberként örül. Mégpedig napokon, heteken keresztül. Aki jól megértette az igét, az egy életen, sőt, egy örökéleten keresztül ujjong annak, hogy ilyen Istene van, ilyen Atyja van, Aki így szereti, akihez így imádkozhat. Nagy örömünnep lesz a vége ennek a sírásnak.
Miért? Mert aki sírni tud a bűnein, az tud komolyan és igazán örülni a bűnbocsánatnak. Annak van mit megbocsátani. A betegeknek van szükségük orvosra. Az örül a gyógyulásnak.
Ebben a fejezetben van az a sokat emlegetett, sokat idézett ige, hogy „az Úrnak öröme a ti erősségetek”. Így olvastuk az új fordításban, hogy „Ne bánkódjatok, mert az ÚR előtt való öröm erőt ad nektek”! Ez lesz azután az erőforrása a hívő embernek, aki előbb Isten igéjét komolyan véve sírva fakadt, aztán a bocsánatot, a feloldozást elfogadva megtelik a szíve örömmel. Az Úrban való öröm, az Úr bocsánatán való örvendezés ad neki erőt ahhoz, hogy haladjon, menjen tovább előre, bírja a munkát és a szolgálatot.
De nagy szükségünk van erőre! S az ember azt szeretné úgy magában kapni. Adjon erőt nekem… Hát ez az útja, hogy először is leteszek mindent, egészen odafordulok, komolyan veszem, amit az Ő igéjében olvasok, engedem, hogy megelevenítse azt nekem. Sírva fakadok azon, ami kiderül, azután komolyan merem venni az Ő bocsánatát, kegyelmét. S ez az öröm állandósul az életemben, és ez az öröm lesz az erőmnek forrása. Tényleges energiaforrássá válik, bírni fogom a terheket.
Így szól Isten népéről ez a fejezet, amelyik hallgatta az igét, sírt az igén és aztán örvendezett az igének. Ezt végzi el Isten igéje ma is. Vajon nem így kellene-e sokkal jobban tanulnunk, odafordulni, mint tanulóknak úgy, mint ez a nép, és sok áldást kapnánk, és sok áldást adhatnánk tovább is!

Köszönjük, Urunk, hogy a Te beszéded élő és ható. Köszönjük, hogy Te a Te beszéded által cselekszel. Olyan sok mindent elvégeztél már a mi életünkben is. Bocsásd meg, ha megszoktuk azt, hogy van szavad hozzánk. Bocsásd meg, ha tiszte1et1enül, csak úgy félfüllel figyelünk Reád. Bocsásd meg, ha ritkán szoktuk komolyan kérni, hogy szólj, Uram, mert várom, várom, szent szavad. Bocsásd meg, ha a magunk szavaival akarjuk helyettesíteni a Te igédet, és mi mondunk egymásnak vallásos szólamokat ahelyett, hogy élő igét közvetíthetnénk. Magunk is szégyelljük, milyen erőtlenek a szavaink. Csodáljuk és álmélkodva nézzük, hogy milyen hatalmasak a Tiéid.
Kérünk, hadd érthessük jobban a Te igédet. Taníts meg minket arra, hogy letegyünk néha a kezünkből mindent és csak Reád figyeljünk. Taníts meg áldozatot is hozni ezért. Nyisd meg előttünk, hogy értsük, néha olyan értetlenül állunk a Te akaratod előtt. Sokszor az ennek az oka, hogy nem is akarjuk igazán megérteni. Félünk attól, hogy megértenénk, mit szólsz hozzánk. Játszunk a Te igéddel. Hallgatjuk, de nem hallgatunk oda komolyan Tereád. Bocsásd meg nekünk ezt! Köszönjük, hogy ha néha emiatt elhallgatsz, olyan szörnyű az, amikor Te hallgatsz. Ilyenkor fordulunk oda komolyan Hozzád. Kérünk, hogy adjad a Te igéidet a mi szánkba. Hadd tudjuk igével erősíteni, bátorítani, vigasztalni egymást. Taníts meg minket sírni, amikor megértjük az igét, és taníts meg örvendezni, amikor megértjük az örömhírt. Hadd legyen a mi erősségünk is a Benned való örömünk. Így készíts minket az úrasztalához is vasárnapra. Add, hogy ismerjük a bűnbánat könnyeit és ismerjük a bűnbocsánat örömét, a Te örömödet.
Ámen.