Egyedül Istené a dicsőség

1979. június 28, csütörtök

Sorozat: 

Alapige

Azután elmentem Semajának, Delájá fiának, Mehétabél unokájának a házába, aki be volt zárkózva. Ezt mondta: Találkozzunk az Isten házában, a templom belsejében, és zárjuk be a templom ajtóit, mert el fognak jönni, hogy meggyilkoljanak téged, mégpedig éjjel jönnek el, hogy meggyilkoljanak. Én azonban ezt feleltem: A magamfajta embernek illik-e menekülni? Az olyan ember, mint én, nem mehet be a templomba, hogy életben maradjon! Nem megyek! Mert felismertem, hogy nem Isten küldte, hanem azért mondta rólam ezt a próféciát, mert fölbérelte Tóbijjá és Szanballat. Azért bérelték föl, hogy félelmemben így cselekedjem, és vétkezzem, azután rossz híremet költsék és gyalázzanak. Ne feledkezz meg, Istenem, Tóbijjának és Szanballatnak a tetteiről, se Nóadjá prófétanőről, se a többi prófétáról, akik meg akartak félemlíteni engem! A várfal Elúl hónap huszonötödikére, ötvenkét nap alatt készült el. Amikor ezt meghallották ellenségeink, félni kezdtek a körülöttünk élő népek, és nagyot estek saját szemükben, mert fölismerték, hogy Istenünk segítségével lehetett véghezvinni ezt a munkát. Azokban a napokban a júdai előkelők is sokat leveleztek Tóbbijjával, Tóbijjá meg velük. Júdában ugyanis sokan eskü révén álltak kapcsolatban vele. Ő Sekanjának, Árah fiának volt a veje; a fia, Jehóhánán pedig Mesullámnak, Berekjá fiának a leányát vette el. Jótetteit is emlegették előttem, és az én beszédeimet hírül vitték neki. Tóbijjá pedig leveleket küldött, hogy megfélemlítsen engem.

Szeretnénk Téged sokkal jobban félni, szent és örök Isten. Nem Tőled akarunk félni, hanem szeretnénk komolyabban venni Téged. Szeretnénk Téged jobban tisztelni. Csak tisztelni szeretnénk, és nem tisztelni is, meg káromolni is. Kérünk, légy segítségül nekünk. Szeretnénk Téged sokkal teljesebb szívvel magasztalni, dicsőíteni.
Köszönjük a Te gondoskodásodat, sokféle kedvességedet. Köszönjük, hogy olyan türelmesen elszenvedsz minket. S nem mondasz le arról, hogy magadhoz hívj, hogy formálj, hogy megtisztíts. Köszönjük Neked most különösen a Te igédet, a Te beszédedet, amelyről azt énekeltük, hogy isteni beszéddel mindent el tudsz végezni égen és földön. Ezt az igét kérjük most Tőled. Egyedül Te tudod azt igazán, hogy melyikünknek mire van szüksége. Add meg azt nekünk és végezd azt el bennünk a Te isteni beszéded által. Engedd átélnünk újra azt a csodát, hogy a gyarló emberi beszéd a Te Szentlelked által isteni beszéddé válhat és úgy érkezhet meg hozzánk.
Így áldj meg minket, hogy az, aki hirdeti, s hallja itt az igét, adja Néked igazán a szívét.
Ámen.

Régóta tanulmányozzuk a Nehémiás könyvét és minden alkalommal valami új üzenetet szólaltat meg nekünk Isten Szentlelke. Mivel most hosszabb szünet volt, csak egész röviden, jelzésszerűen hadd utaljak az eddigiekre.
Isten hazahívja a fogságból Nehémiást, hogy építse föl Jeruzsálem kőfalát, majd utána épüljön meg a templom. Szépen indul a munka. Úgy jön Nehémiás, mint akinek hátszele van, de otthon felsorolhatatlanul sok akadályba ütközik. Belefáradnak már sokan az akadályok leküzdésébe, ő azonban Istenre figyelve, engedelmesen, állhatatosan csinálja azt, amivel Isten bízta meg.
Mielőtt ennek a mai résznek az üzenetére térnénk, hadd említsem meg, hogy ez a mai csütörtök kiemelkedik a többi közül - mint ahogy volt már ilyen -, mert most itt az igemagyarázat után konfirmál majd két felnőtt, de ifjú testvérünk, akik kedvesen készültek erre az alkalomra. Amikor elcsöndesedtem e fölött az igeszakasz fölött, ami mára következett, egyre jobban éreztem, hogy mennyire elsősorban nekik szól ez az ige. De most nehogy úgy hallgassuk, hogy mit mond ez nekik, hanem úgy, hogy mit üzen nekünk, mindannyiunknak rajta keresztül Isten. De örültem annak, hogy nem mi választjuk ki az igéket, hanem Isten időzíti az üzenetet is. Egyedül Ő tudja azt, hogy mikor mire van leginkább szükség.
Azoknak az eseményeknek, amikről itt olvastunk, három alanyuk van. Hárman cselekszenek különböző dolgot. A külső ellenség, a belső ellenség, és Isten.
l. Mit csinál a külső ellenség? „Leveleket pedig Tóbiás folyton küldözgetett, hogy engem elrettentene.” - Ügyeskedik, manipulál, szervezkedik, gondolkodik, erőszakoskodik a külső ellenség, hogy valahogy megijessze már Nehémiást és társait, hogy abbahagyják azt, amit Isten parancsára elkezdtek.
„Azért volt pedig felbérelve, hogy én megrettenjek és akképpen cselekedvén vétkezzem, hogy így rossz híremet költhessék és rágalmazhassanak... Mert mindezek el akartak minket rettenteni ezt mondván: leveszik kezüket a munkáról, és az félben marad!” Ez volt a külső ellenség nagy reménysége, hogy egyszer már végre inába száll a bátorsága ennek a Nehémiásnak is. Hát lehetetlen, hogy valakit se csábítással, se ígérgetéssel, se fenyegetéssel, se durva és közvetlen fizikai fenyegetéssel ne lehetne megrettenteni. Hát a félelmet, az óvatosságot, a rosszhiszeműséget csak föl lehet ébreszteni valakiben. Ennek érdekében próbált megtenni mindent ez a bizonyos Tóbiás, Szanballat meg a többiek, akikről az előző hetek során olvastunk. A külső ellenség munkában volt, hogy Isten embere hagyja abba azt, amit Isten hívására elkezdett, félbemaradjon, legyen torzó az, amit Isten föl akart építeni. Nehémiás rettenjen meg, szálljon a szívébe félelem.
Nagyon világosan látja Nehémiás, hogy ha ő megijedne tőlük, akkor vétkezne. Azt akarták, „hogy megrettenjek és akképpen cselekedvén vétkezzem”. Aki megijed az Isten ellenségeitől, az azért vétkezik, mert kiderül, hogy nem bízik eléggé Istenben. Jobban fél az ellenségtől, mint amennyire féli az Urat. Komolyabban veszi az ellenség fenyegetéseit, mint amilyen komolyan veszi az Úr ígéreteit. Jobban hat rá az ellenség jelenléte, mint az Úr jelenléte. Ezért látja Nehémiás, hogyha megrettennék, vétkeznék, Az azt jelentené, hogy nem bízom igazán az Úrban.
Közhely már az, hogy valaki megszámolta a Bibliában, hányszor fordul elő az a bíztatás, hogy „ne félj”, és éppen 365-ször találta meg. Isten szinte minden nap megszólít minket ezzel, hogy „ne félj”! Hanem mit csinálj? Mi a félelem ellenszere? Nem a bátorság, nem a hősködés, nem is a hősiesség. A bizalom. Jézus többször mondja a tanítványoknak: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Dávid azt mondja, hogy „Mikor félnem kellene is, én bízom Tebenned”. (Zsolt 56,4) Az Istenbe vetett rendíthetetlen bizalom szabadít meg minket a félelmeinktől. Jézus soha nem félt, és Ő a félelmekből akar kioldozni, kiszabadítani minket. „Nem félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem erőnek, szeretetnek, és józanságnak lelkét.” Isten Lelke őrizte meg Nehémiást is attól, hogy a szakadatlanul küldözgetett levelektől meg egyebektől megrettenjen, hogy a félelem úrrá legyen a szívében és abbahagyja a munkát.
Milyen félelmek lapulnak vajon a mi szívünk mélyén? Legtöbbször akkor ismerjük fel a félelmeinket, ha rájövünk, hogyan szoktuk leplezni azokat. A hetykeség, a hangoskodás, a hencegés, általában a félelemnek a leplezését szolgálja. Érdemes tetten érni magunkat és könyörögni azért, hogy jobban tudjunk bízni Istenben, és ne legyen annyiféle félelem a szívünkben. Isten közelében megszabadul az ember a félelemtől. Isten közelében fölismeri azt, hogy nincs oka félni. Hadd idézzem azt a mondatot, amit egyszer Uray Géza mondott itt a szószéken: „De van oka nem félni!” Mert az még kevés, hogy nem félek. De a hívő ember azt tudja, hogy van okom nem félni. Nincs okom félni, de minden okom megvan arra, hogy ne rettegjek, ne féljek, ne féltsem magam, és ne féltsem az Isten ügyét, amelyikbe beengedett engem is. Ez az Ő ügye, és amíg én az Ő embere vagyok, szárnyainak árnyékával fedez be engem.
A külső ellenség tehát meg akarta rettenteni Nehémiásékat, hogy hagyják abba a munkát.
2. Mit csinált a belső ellenség? Mert ilyen is volt, és ez általában még szörnyűbb és rafináltabb, veszedelmesebb, mint a külső. Kétszeresen is támadta a belső ellenség itt Nehémiást. Támadta először a vallásos belső ellenség. Kiderül ebből a könyvből az, hogy Tóbiáséknak sikerült megnyerni a próféták közül némelyeket, és rávenni őket - ki tudja, mi volt ennek az ára, ennek mindig más az ára -, hogy hamis próféciát mondjanak Nehémiásnak. Így olvastuk ezt itt: „elmentem Semájának, a Delája fiának házába - ez egy próféta volt - és őt bezárkózva találtam, és ezt mondta: Menjünk az Isten házába, a templom belsejébe, és zárjuk be a templom ajtóit, mert eljönnek, hogy megöljenek téged, mégpedig éjjel jönnek el, hogy megöljenek. Én azonban ezt mondtam: avagy ilyen férfinak, mint én vagyok, illik-e futni? Hát ilyen lévén, mint én, beléphet-e valaki a templomba élvén? Nem megyek!”
Nagy csapda volt ez! Isten embere mond valamit. Minden szaván látszik a jó szándék, a segíteni akarás. Menteni akarja az Isten népének a vezérét, Nehémiást, akit veszedelem fenyeget, azt mondja, gyere, zárkózzunk be a templomba, mert eljönnek, hogy megöljenek, mégpedig éjszaka jönnek el. Úgy látszik, neki több információja van, mint Nehémiásnak, és ezt most még idejében megsúgja neki, menteni akarja őt. Teljesen tisztának látszik a helyzet. Még hálás is lehetne Nehémiás, hogy idejében érkezett, és ilyen jó barátra talált. Honnan veszi akkor a bátorságot, hogy ezt mondja: nem megyek? Az Isten emberének? Aki hasonló üzeneteket szokott mondani az Úr nevében? Hogy mer szembeszállni vele és azt mondani, hogy nem megyek?
Azt olvassuk Péter apostol levelében, hogy „…az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, nézvén, hogy kit nyeljen el”. Sőt ezt mondja előtte, hogy „józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, nézvén, hogy kit nyeljen el”. Ez az ige illett a külső ellenségre. Ordítoztak Tóbiásék, hogy ijedjen már meg végre Nehémiás és hagyja abba az Istennek való engedelmeskedést. Most jelentkezik a belső ellenségben is ugyanaz az ellenség, ugyanaz az ördög, mert ő nemcsak ordító oroszlán képében tud megjelenni, hanem valami más képében is. Így ír erről Pál apostol a 2 Kor 11,13-15 versében: „Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, akik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat, nem is csoda; hiszen maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává. Nem nagy dolog azért, ha az ő szolgái is átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá; akiknek végük az ő cselekedeteik szerint lesz.”
A külső ellenség mint ordító oroszlán; a belső ellenség, mint a világosság angyala. Mentő üzenetet mond ez a bizonyos Semája Nehémiásnak, és Nehémiás azt mondja, hogy nem. Hogy merte ezt mondani? „Mert felismertem, hogy nem Isten küldte őt, hanem ezt a próféciát azért mondta nekem, mert Tóbiás és Szanballat felbérelték őt.” Hogy lehet ezt felismerni? Amikor a megtévesztésig olyan az a vallásos terminológiával elmondott üzenet, mint amilyet máskor mondanak a próféták? Honnan lehet tudni, hogy nem az Isten küldte őt, hanem az ellenség pénzzel bérelte föl?
Először is onnan, hogy ugyanazt mondta lényegében, mint az ellenség. Ő is meg akarta rettenteni Nehémiást. Ijedjen már meg! Most éjszaka eljönnek és megölnek. Ki nem ijed meg ettől? Ha ezt komolyan mondják neki: gyere, menekülj! Meg akarja ő is rettenteni, és ezt Nehémiás azonnal érzékeli.
Aztán az óv meg minket attól, hogy összetévesszük a világosság angyalának a tévtanítását a világosság tiszta tanításával, Isten üzenetével, ha jól ismerjük Isten üzenetét. Aki jól ismeri a Bibliát, azt nehezebb megtéveszteni. Ezt egész egyszerűen így mondom: A Bibliát kell ismerni. Mert amikor Jézust a kísértő hamisan, csak egy picit torzított igékkel kísértette, Jézus a Bibliát vette elő, mint fegyvert. Nem vitatkozott a Sátánnal, idézte jól az igét. Ő pontosan idézte az igét, és ezzel be volt fejezve. Az ige mint fegyver. Szoktuk-e használni? De ehhez ismerni kellene! Ismerni tartalmilag, ismerni összefüggéseiben, ismerni könyv nélkül belőle minél többet pontosan, úgy ahogy Jézus mondja, hogy az én beszédeim tibennetek maradjanak. Azt mondja a farizeusokról, hogy ők hallgatták az én beszédeimet, de az én beszédem nem volt maradandó őbennük. „Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim tibennetek, kérjetek, amit akartok...” (Jn 15,7) mert akkor jól fogtok imádkozni. Ott vannak-e bennünk az Ő beszédei? Hadd mondjam így a rövidség kedvéért: az agysejtjeink is át vannak-e itatva igével? Az egész gondolkozásunkat meghatározza-e már Isten igéje? Vagy pedig csak úgy csipegetünk belőle, halványan emlékszünk részekre, és nem fegyver a kezünkben? Nincs kéznél, nem tudjuk hol a markolata, nem tudjuk, hogy kell vele bánni, nem tudjuk, mikor kell elővenni.
Nehémiás ismerte Isten kijelentését és ahhoz ragaszkodott, amit addig már megismert. Itt az ember előveszi a józan eszét is, és feltűnik neki az, hogy Isten nem mond ellen önmagának. Isten az indulásnál mást mondott. Semája próféta most annak az ellenkezőjét mondja. Isten nem szokott kapkodni. Nem ad egymásnak ellentmondó utasításokat. Amit isteni üzenetként megértett, ahhoz ragaszkodik Nehémiás.
Aztán tudjuk róla, hogy szüntelen imádkozó ember volt. Még ide közbe is be van iktatva egy imádság. Jön egy levél Tóbiástól, imádkozik. Értesül egy újabb fenyegetésről, imádkozik. A népnek kezd lelohadni a munkakedve, imádkozik. Az imádság csendjében is világosságot kap az ember, hogy a világosság angyala súg valamit, vagy az Isten üzen valamit. - A közösség is nagyon fontos. A hívő testvérek kontrollja, testvéri segítsége, és amiről Kálvin János olyan sokat ír, a Lélek belső bizonyságtétele. Megvilágosítja az én homályos értelmemet Isten Szentlelke! S ha kész vagyok engedelmeskedni Neki, megőriz attól, hogy félrevezessenek a hamis próféták és tévtanítók.
A belső ellenség tehát először vallásos köntösbe öltözve jelent meg. Másodszor pedig úgy, hogy a nép vezetői közül többen átpártoltak titokban az ellenséghez. Konspiráltak, összejátszottak Tóbiásékkal, üzleti és családi kapcsolatok kiépítése révén, lényegében az ellenség táborához tartoztak már Nehémiásról adatokat is kiszolgáltattak, hogy így alapot adjanak a rágalmazásra.
Azt olvassuk itt, hogy némely zsidó elöljárók leveleket írtak Tóbiáshoz. Meg-megvitték neki az én beszédeimet, engem meg az ő jószándékairól akartak meggyőzni. Itt olvastuk azt a sok idegen nevet, hogy ki kinek menye, veje, sógora, apósa lett. Összeházasodtak az ellenséggel, és elárulták saját népüket, s vele Nehémiást, vele az Isten ügyét. Ilyen is van, hogy a legjobb barát hagyja cserben az embert, hogy egyszer csak kiderül, hogy az érdekeinek biztosítása érdekében már a másik táborba tartozik. Nehémiás e miatt sem esik felettébb kétségbe. Miért? Erről szól a harmadik rész.
3. Mit cselekszik Isten? A külső ellenség fenyeget, a belső ellenség próbál megtéveszteni vallásos tévtanítással és az ellenséggel való titkos összejátszással. És mit cselekszik Isten? Ezt olvastuk róla: „Amikor meghallották a mi ellenségeink, megfélemlettek minden pogányok, akik körülöttünk voltak, és igen összeestek a saját szemeikben és felismerték, hogy a mi Istenünktől vitetett végbe ez a munka.” Mit csinál Isten? Cselekszik. Úgy, ahogyan az a jól ismert és sokszor énekelt Halleluja ének mondja: Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyiben formálja terveit, de biztos kézzel hozza fel, mi most még rejtve itt.
Isten felette áll az egész társaságnak. A falat építő kicsiny seregnek, az ordító oroszlán tóbiásoknak, a belső huncut ellenségnek. Mindennek felette áll, és véghez viszi a maga tervét. Az nem maradhat abba. Nincs az az ember, nincs az a hatalom, aki útját állja Őneki. Amit Ő elkezdett és be akar fejezni, azt be is fejezi. Ha kell, 52 nap alatt befejezteti a néppel - ez hallatlanul rövid idő volt, hogy elvégezték ezt a munkát, - és közben védi az övéit. Ezt tudta Nehémiás, ezért volt ereje az állhatatossághoz. Mert ha egy szóval akarnánk jellemezni őt, azt kellene mondani: állhatatos volt. Ellenállt az ellenségnek, helyt állt ott, ahova Isten küldte, és amikor kellett, előállt és mondta az Istentől kapott üzenetet.
Volt állóképessége. Van-e nekünk? Lelkileg. Tudjunk ellenállni annak, akinek kell, tudjunk helyt állni ott, ahova Isten állított, és tudjunk előállni, ha Ó ad a szánkba szót, és meg kell szólalni.
Azt hiszem, ez mindannyiunkra jellemző, hogy van külső ellenség, belső ellenség, és munkálkodik közben az életünkben Isten, és ez nagyon jellemző kell, hogy legyen a mi most konfirmálandó testvéreinknek is.
Csak egy-egy szóval hadd jelezzem, hogy mire gondol a Szentírás, amikor ilyenekről beszél. Mi a külső ellenség? Jó lenne, ha nem értenénk félre, így jelzi ezt a Biblia, hogy a világ. Az az egészen más szemlélet, az Isten nélküli emberszemlélet, munkaszemlélet, szerelemszemlélet, értékelés, mérce, ami messze van az Evangéliumtól. Azt mondja Isten: álljatok ellene ennek az idegen szellemnek. Külső ellenség meg ne rettentsen, meg ne ejtsen. „Ne szabjátok magatokat a világhoz”. Ne igazodjatok a világhoz, mert akkor biztos, hogy nem fogtok tudni az Istenhez igazodni. Senki sem szolgálhat két úrnak. Ez biztos.
Mi a belső ellenség? Csak kettőt említek most. Elsőrenden a saját szívünk, amelyikről azt olvassuk, hogy csalárdabb mindennél, amelyik tele van hiúsággal, önzéssel, durvasággal, hitetlenséggel. Meg ne csaljon titeket a ti szívetek - olvassuk az igében, de olvassuk azt is, hogy új szívet kész nekünk adni a mi Urunk és új lelket teremt belénk.
A másik sajátos, és ma különösen is időszerű belső ellenség a tévtanítás. Virágzott Nehémiás idejében is, Jézus és Pál idejében is, ma is. Amikor egészen úgy hangzik, mintha igaz lenne - olyan szépen, vallásosan mondja -, csak éppen nem egyezik az igével.
Adjon Isten bölcsességet nektek, meg mindnyájunknak, hogy legyen fülünk a hallásra és vegyük észre, ahol nem egyezik. S legyen bátorságunk azt mondani, hogy ez nem, hanem ez.
S ugyanakkor cselekszik Isten mindannyiunk életében, és kívánjuk, hogy cselekedjen a tiétekben is. Az Ő munkájáról tudjuk azt, hogy ellenállhatatlanul végzi, hogy javunkra végzi, és tudjuk azt, hogy Aki elkezdte bennünk a jó dolgot, be is fejezi a Krisztus Jézus napjáig.
Ezekkel a gondolatokkal készüljünk az ő fogadalomtételükre. (461. ének l. vers)

1979.06.28. csütörtök