Támadások kereszttüzében

1979. május 31, csütörtök

Sorozat: 

Alapige

Amikor hírül vitték Szanballatnak, Tóbijjának, az arab Gesemnek és többi ellenségünknek, hogy fölépítettem a várfalat, és nem maradt rajta egyetlen rés sem, csak még ajtószárnyakat nem állítottam a kapukba, ezt az üzenetet küldte nekem Szanballat és Gesem: Jöjj, találkozzunk Kefírimben, az Ónó-völgyben! Ők ugyanis merényletet terveztek ellenem. Ezért követeket küldtem hozzájuk ezzel az üzenettel: Nagy munkát kell végeznem, ezért nem tudok elmenni. Félbemaradna a munka, ha abbahagynám, és hozzátok mennék. Négyszer is küldtek nekem ilyen üzenetet, de én ugyanúgy feleltem nekik. Akkor Szanballat ötödször is hasonló üzenetet küldött nekem legényével, nyílt levéllel a kezében, amelyben ez volt írva: A pogány népek között az a hír járja, és Gasmu is mondja, hogy te és a júdaiak föl akartok lázadni, ezért építed a várfalat. A szóbeszéd szerint te akarsz a királyuk lenni. Sőt prófétákat bíztál meg, hogy hirdessék rólad Jeruzsálemben: Király van Júdában! Még a királynak is hírül vihetik ezt a szóbeszédet. Ezért jöjj, és tanácskozzunk egymással! Én azonban ezt üzentem neki: Nem történt semmi olyasmi, amit te állítasz, csak magadtól találtad ezt ki. Mindenki meg akart bennünket félemlíteni, mert azt gondolták: Majd elmegy a kedvük a munkától, és nem készül az el. - Azért te erősíts engem!

(Előzőleg csendes közös imádság volt súlyos betegekért, családi bajokért és a pünkösdre készülésért.)

Édesatyánk, köszönjük, hogy ide hívtál minket ma este. Kérünk, hogy egyikünk se távozzon üresen. Kérünk Téged, hogy add nekünk a bölcsességnek és kijelentésnek Lelkét a Te megismerésedben, és világosítsd meg a mi értelmünk szemeit, hogy értsük a Te elhívásod gazdagságát.
Ámen.

Minden alkalommal azt látjuk, hogy tovább folyik Jeruzsálem építése, amivel Isten Nehémiást megbízta, s amihez Nehémiás az ő társainak a segítségét kérte. Sok nehézség között, de folyik az építés. Isten ad az Ő szolgájának engedelmességet, állhatatosságot, nem hagyja el őt, és legfőképpen nem szolgáltatja ki ellenségeinek. Ez az ügy Isten ügye, és ez minden mozzanatán meglátszik. Annyira, hogy íme Nehémiás elmondhatja, „fölépítettem a várfalat, és nem maradt rajta egyetlen rés sem, csak éppen még az ajtószárnyakat nem állítottam be a kapukba.” (’79-es fordítás)
Fölépült tehát a fal. Emlékezzünk arra, hogyan panaszkodtak, hogy sok a törmelék és nem tudják elhordani, milyen támadás érte kívülről, belülről őket, amikor már félmagasságban állt a fal. Mindent elkövetett az ellenség, hogy föl ne épüljön, s íme mégis fölépült. Amit Isten elkezd, azt Ő bevégzi. Csakugyan úgy van, hogy biztos kézzel hozza föl, mi most még rejtve itt. Csakugyan úgy van, hogy az Úr csodásan működik és útja rejtve van. Egyszer csak elcsodálkozhatnak az Ő ellenségei, hogy készen van az, amit mindenképpen szerettek volna megakadályozni.
Nehémiás látja azt is, hogy ez így csak féligazság, hogy „fölépítettem a kőfalat”. Ezt olvassuk itt néhány verssel később „a várfal Elul hónap 25-én készült el, 52 nap alatt. Amikor ezt meghallották ellenségeink, félni kezdtek a körülöttünk élő népek, és nagyot estek saját szemükben, mert fölismerték, hogy Istenünk segítségével lehetett véghezvinni ezt a munkát.” (’79-es fordítás) Aki ezt nem látja élete kis és nagy dolgaiban, az feltétlenül valamiféle bálványimádásba kerül, aminek a legszörnyűbb formája az önimádat, az öndicsőítés, a dicsekedés. Ha csak ez lenne itt, hogy fölépítettem a falat, mindannyiunknak fel kellene kapni a fejünket, hogy mi történt Nehémiással? Már nem lát tisztán? De itt van ez is, hogy Istenünk segítségével épült föl a kőfal. Sőt ott van az előző fejezetben meg a következőkben is, hogy a mi Istenünk fölépítette a kőfalat. Ő volt a mozgatója ennek az egész munkának, Ő adott erőt Nehémiásnak is hozzá.
Akkor most mit kell csinálni?
Az ember egy-egy ilyen erőfeszítés után szeret lazítani. Egy kicsit kiengedni, elengedni magát, és ez az, amit a Krisztus követésében, a hívő életben sosem lehet. Nehémiás sem engedheti meg magának, mert amikor már majdnem kész van - a kőfal kész van, a kapuk nincsenek még - akkor egy újabb támadás indul ellenük. Állhatatos az ellenfél, és nekünk erről soha nem szabad elfeledkeznünk, hogy a Sátán olyan makacs, kitartó ellensége a mi hitünknek, a bennünk elindult új életnek, hogy az utolsó pillanatig nem adja föl a harcot. Valóban az utolsó pillanatig. Amikor már egészen bizonyos lesz majd az ő veresége, még akkor is próbálkozásokat tesz arra, hogy Isten gyermekeit pusztítsa, vagy megtévessze. Itt is ez történik, minden eddiginél rafináltabb, kifinomultabb, huncutabb támadás éri Nehémiást és társait. Valóban úgy van, hogy sok háborúságon át kell nekünk az Isten országába bejutnunk.
Ez a kilenc vers három támadást sorol fel. Megpróbálják Nehémiást csábítással rávenni arra, hogy abbahagyja a munkát, megpróbálják kifárasztással kikészíteni, hogy ne legyen ereje tovább folytatni, befejezni, s megpróbálják megint megfélemlíteni. Most más eszközökkel mint eddig.
Először jön a csábítás. Üzennek neki: gyere, találkozzunk Kefirimben, az Ono völgyében, hogy beszéljünk egymással. Tehát titkos tanácskozásra hívják, semleges területre, egy, a közelben lévő faluba. Nehémiás nem tudja pontosan, hogy miről van szó, de megérzi, hogy nem tiszta a szándékuk. Gyanakszik, hogy merénylet készül ellene, és éppen ezért nem megy el oda.
Miért nem megy el? Rossz dolog beszélgetni? Vagy nagyképű, büszke, gőgös? Neki rangon alul vannak Tóbiásék? Ő ilyenekkel nem áll szóba? Nem!
Egyáltalán nem ilyen indulat van benne - ez kiderül a válaszából is -, és egyáltalán nem arról van szó, hogy nem szabad beszélgetni. Nem rossz dolog beszélgetni. Csak… Isten gyermekének bizonyos kérdéseket kell föltenni minden ilyen invitálásra. Kik akarnak velem beszélgetni? Mikor akarnak velem beszélgetni? Hol akarnak velem beszélgetni, és mi helyett akarják, hogy én beszélgessek? Ahelyett, hogy Istennek engedelmeskedjem? Akkor köszönöm szépen, nem. Igazán kedvesek, de szó sem lehet róla. Azért akarnak velem beszélgetni, hogy abbahagyjam a falépítést? Nem! Nem haragszom rájuk. Esetleg máskor, másutt szívesen beszélgetek is velük. De amikor valakinek Istentől kapott feladata van, amikor világos az útja, hogy min kell járnia, akkor ne lépjen le arról se jobbra, se balra, semmiféle kedves hívogatás-csábításra hallgatva. Akkor az legyen mindig a legfőbb kérdése, hogy egyezik ez Isten akaratával, amit most kérnek tőlem, vagy nem. Ha egyezik, ám legyen. Isten tartogat meglepetéseket az övéinek. Ha nem egyezik, szó sem lehet róla. Tudniillik Isten nem szokott kapkodni. Nem szokta az Ö utasításait percenként változtatni. Még évenként sem, évezredenként sem, és ha Ő egyszer Nehémiásnak azt mondta, hogy menj és építsd fel a falat, akkor Nehémiásnak addig semmi más dolga nem jöhet közbe, amíg azt be nem fejezte. Különösen nem, ha Isten ellenségei hívják őt valahová. Egyébként nagyon kedves dolog találkozni, az ellenséggel is jó beszélgetni, egyáltalán beszélgetni nagyon kellemes dolog lehet, de ha olyan fontos nekik - gondolkozik Nehémiás - jöjjenek ők ide. Itt készséggel állok rendelkezésükre. A munkát egy rövid időre megszakítom, de hogy én utazgassam, ott ki tudja, mi történjék, s a munka esetleg abbamaradjon, azt nem.
Nos nem akarom nagyon részletezni tovább a leírást, csak az lenne nagyon jó, ha nagyon élesen fölvetődne most bennünk ez a kérdés, hogy van nekünk érzékünk arra, hogy azt csináljuk-e, amivel Isten bízott meg? S hogyha bárki bármit mond, össze szoktuk mi vetni azt azzal, amit Istentől hallottunk? Egyáltalán tudjuk mi, hogy hol a helyünk? Mi a feladatunk? Mi az Istentől kapott megbízatásunk? Elég kifinomultak-e az érzékeink arra, hogy azonnal észrevesszük, ha valaki minket ettől akar eltéríteni?
Tudják a testvérek - hiszen némelyek hordozzák imádságban a mi teológusainkat -, hogy többen tanulnak most a gyülekezetből a teológián. Hát ugyebár ott sok mindenfélét lehet csinálni, mint ahogy általában egy egyetemen, főiskolán. Nem kell feltétlenül napról-napra tanulni, nem kell mindig késznek lenni arra, hogy feleljen az ember. S nagy kísértés az, hogy elmegy egy félév, s majd a vizsgaidőben megpróbálok tanulni. Nagyon könnyű megnyugtatni magát az embernek, hogy hiszen én szolgáltam jobbra, balra. De mi helyett szolgáltál? A napokban volt egy elég barátságtalan beszélgetésem az egyik barátunkkal, aki ezzel büszkélkedett, miután egymás után szerzi a rossz jegyeket most a vizsgaidőben. Mi helyett szolgáltál? Most van az ideje a szolgálatnak? Vagy a szolgálatra való felkészülésnek van most az ideje? Szolgálhatsz majd végig, utolsó leheletedig hűségesen, mindent beleadva. Most a szolgálatra kell felkészülni. Most ne szolgáljál, most tanuljál! Könnyebb most szolgálni, mint odaülni és tanulni.
Ez csak egy példa. Egy másik, ami eszembe jutott. Valaki elmondta egyszer, hogy meglátogatta a testvérét, akinek népes családja van, aztán éjszakába nyúlóan beszélgettek, s ott maradt a mosatlan edény, mondván, hogy majd másnap elmossák. Reggel ő korán felébredt, elkezdett imádkozni és nem ment valahogy az imádság neki. Nem tudott koncentrálni, arra gondolt, hogy elmosogat. S mosogatás közben értette meg azt az igét, amit előtte a csendességében egyáltalán nem értett, ami semmit nem jelentett. S mosogatás közben kezdett el imádkozni, amit aztán utána folytatott, és ez az imádság máig is emlékezetes a számára.
Nos, azt minden helyzetben világosan kell látnunk, hogy mi most a mi feladatunk, amit Isten elénk adott. (Kiderült aztán mellesleg, hogy a család számára is jelentősége volt annak, hogy ő ott korán reggel csendben elmosogatott.) De van-e bennünk kíváncsiság arra, hogy mit akar most tőlem Isten? S van-e bennünk ilyen konok, hűséges, következetes ragaszkodás ahhoz, hogy azt csinálom, amit Ő mondott? S üzengethet aki akar, amit akar, én attól el nem térek, amivel Isten megbízott. A csábításnak nem enged az ember. A kísértésnek nem enged az ember, mint ahogy Jézus sem engedett. Vannak dolgok, amikről egyszerűen nem szabad elkezdenünk vitatkozni. Amikre nézve nyilvánvaló Isten általános útmutatása. Pl. Jézus nem kezdett el vitázni a Sátánnal arról, hogyha mégis leugrana a templomnak a faláról, megütné-e a lábát, vagy nem. Mert ez nem volt vitakérdés, és nem ez volt ott a kérdés. Nem ment bele ilyen mellékes, félrevezető, egyébként roppant tetszetős és érdekes vitába. Tudtak volna ők egymással vitatkozni? Nem. Azt mondta a Sátánnak, hogy takarodj! Távozz tőlem Sátán! Vannak, akikkel nem tárgyalunk, és vannak olyan kérdések, amikről nem vitatkozunk. Ez nagy kísértés, főleg fiatal korban, öncélú, látványos, nagy vitákat rendezni, úgynevezett alkotó vitákat. Miért? Mi a célja? S ki bízott meg vele? Ez építi Isten országát? Ezt kell itt most eldöntenünk? Mi tudjuk ezt eldönteni? Vagy jobb lenne csöndben maradni és figyelni Őreá? Alázatosan, nyitottan. Ez mindig nehezebb, mint beszélni vég nélkül.
Nehémiás előtt ez világos volt. Üzenhet Gesem, Szanballat, Tóbiás amit akar, ő nem megy el oda. Ha beszélni akarnak vele, jöjjenek ide, ha nem mernek eljönni, nyilvánvaló, hogy nem tiszta a szándékuk. Akkor pedig nincs miről tárgyalni. Nagyon jó lenne, ha világosan látnánk ezt a kérdést, mert ide érvényes az is, amit Jézus a Hegyi beszédben mond, hogy szeressétek ellenségeiteket. Isten gyermekének kötelessége szeretni az ellenségét, de tudnia kell, hogy az ellensége. Ezt a kettőt nem szabad összekeverni, és tudnia kell, hogy az illető Isten ügyének is esetleg ellensége, és úgy szeretem, mint az Isten ügyének ellenségét, akiből Isten tehet prófétát is, csinálhat apostolt is, megnyerheti őt az Ő ügyének. De pillanatnyilag ő nem befolyásolhat engem, ha én engedelmes akarok maradni. Ez merevség, vagy kicsinyesség, vagy barátságtalanság? Nem! Ha ilyen indulattal, ha ilyen szempontok miatt él így valaki, akkor ez engedelmesség. Az engedelmesség kemény dolog, ahhoz következetesség kell. Összeszedettség, céltudatosság, és akkor lesz rajta áldás. Mi lett volna, ha Nehémiás minduntalan abbahagyja az építést, és hol ide, hol oda, hol amoda szaladgál el; ahova éppen hívják? Esetleg nem tér vissza az egyik kiruccanásról, mert egy orvgyilkos leüti. Ezt tervezték ellene. Nem! Aki engedelmes ember, az kemény ember mindig. A keménység nem azt jelenti, hogy nem szeretem a másikat, de azt jelenti, hogy az Urat, az én Istenemet szeretem teljes szívemből, teljes lelkemből, minden erőmből, s ez határoz meg minden egyebet is az életemben.
Arra gondoltam, hogyha Nehémiás elment volna oda, olyan helyzetbe kerül, ahol egyszerűen már nem tudja megvédeni magát. Hányszor játszunk ilyen veszélyhelyzetekkel, amikről tudjuk, hogy az nehéz, kényes, mi ott különösen kísérthetők vagyunk, s mégis belemegyünk a kísértésbe. Azt mondja Jézus, hogy vigyázzatok és imádkozzatok, és ne menjetek bele - így kell ezt pontosan fordítani - a kísértésbe. Hát ne menjek bele! Ha egyszer tudom, hogy én ott gyenge vagyok, az számomra kísértés, akkor ne játsszam vele. Akkor mondjam ki előre, hogy arról szó sem lehet. Nem kell ezt mérgesen és durván, mert ő is roppant udvariasan üzen vissza, de az üzenet tartalma ez, hogy nem. Ez tehát az egyik: a csábítás.
A másik a kifárasztás. Négyszer egymásután üzennek neki. Világos az első válasz, hogy nem, ha valamit akartok, gyertek ide, állok rendelkezésetekre. Jön másodszor is a követ, hogy de te gyere oda. Nem! Harmadszor is. Nem! Negyedszer is. Nem! (Az igehirdetésben nagyon hangsúlyos volt, hogy Nehémiás újra és újra nemet mond.)
Kitartó a Sátán és tudja azt, hogy a kifárasztással ki lehet készíteni idegileg az embert. S tudja azt is, hogy mikor legkisebb az ellenállásunk. Egy nagy munkának a vége felé. Addig össze kellett szedni minden erőt, addig éjjel-nappal koncentrált Nehémiás. Még éjjel sem vetkőztek le - azt írja - csak amikor megmosakodtak, aztán hamar felöltöztek megint. Oldalukon a fegyver, kezükben a vakoló szerszám, s ment a munka. S már-már vége lesz. Fáradt is, belsőleg is lazítana egy kicsit... Most kell megtámadni.
Jézust mikor támadta meg a kísértő? Mikor negyven nap és negyven éjjel böjtölt, és végül megéhezett. Akkor jön és mondja, hogy itt vannak ezek a kövek, miből áll Neked kenyerekké változtatni ezeket? Tudja ő, hogy fizikailag is mikor vagyunk leromlott állapotban, a hitünk is mikor fárad el, mikor jött össze sok teher és gond, ami elvonja a figyelmünket, akkor.
Ezért mondja azt Jézus, hogy vigyázzatok. Ez a szó azt jelenti, hogy legyetek ébren, legyetek éberek. Egy ici-picit triviálisan így is lehetne mondani, hogy legyetek észnél minden pillanatban, és imádkozzatok, és ne menjetek bele a kísértésbe. Miért? Mert lehet, hogy a lélek kész, de a test erőtelen. Óh de sok példát tudnánk erre mondani, hogy a jó szándék megvolt... mi nem úgy akartuk, ahogy sikerült. Dehát így sikerült. Mert már napok óta nem aludtuk ki magunkat... mert aznap egyfolytában idegesítettek... mert épp egy betegség utáni leromlott állapotban vagyunk, és így tovább. Ne felejtsük el, hogy az ellenség ezt is tudja. De a mi Urunk Jézus is tudja, és szabad Hozzá imádkozni akkor, amikor a lélek kész, de a test erőtelen, hogy erősítse meg ezt az erőtelen nyavalyás testet is, hogy jobban vegyük az akadályokat, és segítsen minket győzelemre.
A harmadik, amivel megtámadják itt Nehémiásékat, a megfélemlítés. Négyszer egymás után hiába hívják, nem megy. Ők nem jönnek, ott nem akarnak vele tárgyalni, ahol Nehémiás biztonságban lenne, akkor jön a megfélemlítés. „A pogány népek között az a hír járja”... Tipikus. Azt mondják rólad, hogy... Ki mondja? Erre a kérdésre ritkán kapunk választ. De ettől ijed meg mindenki, hogy már mondják. Sokan mondják. Lehet, hogy senki sem mondta. Azt mondják rólad... „és Gasmu is mondja” (az egyik helytartó) „hogy te és a júdaiak fel akartok lázadni, ezért építed a várfalat”. Hát ez már szakállas vád. Ez már többször elhangzott, de olyan veszedelmes, hogy biztosak benne, hogy mindig újra hat. Rendkívül veszedelmes. Ha ez valóban eljut a király fülébe és ő elhiszi ezt, akkor Nehémiásnak vége .
„A szóbeszéd szerint” - folytatódik a levél. A szóbeszéd szerint, ennek nincs alanya soha; Man sagt = azt mondják, „te akarsz a királyuk lenni”. - Esze ágában sem volt. - „Sőt prófétákat bíztál meg, hogy hirdessék rólad Jeruzsálemben: Király van Júdában!” S ekkor jön az álnokság: „Még a királynak is hírül vihetik ezt a szóbeszédet. Ezért jöjj, és tanácskozzunk egymással!” A maximális jóindulat, hogy meg ne hatódjék az ember! Gyere csak, és tanácskozzunk, mert másképp az lesz a vége, hogy eljut ez a hír a perzsa királyhoz és akkor véged van, Nehémiás.
Tökéletes lélektani taktika, a megfélemlítés módszereit jól ismerték.
Most mit kell csinálni? Azonnal futni a királyhoz, és mosakodni? Mentegetőzni? Megelőzni a rágalmat, a hamis följelentést, hogy de nem igaz ám abból egy szó sem, vagyis otthagyni az építést? Magát menteni az ügyet cserbenhagyva?
Én pedig ezt üzentem neki: „Nem történt semmi olyasmi, amit te állítasz, csak magadtól találtad ezt ki.” Mivel tudtam, hogy „mindenki meg akart bennünket félemlíteni, mert azt gondolták: ha majd elmegy a kedvük a munkától, és nem készül el. „Azért hát, oh Uram! Erősítsd meg az én kezeimet.” (Károli sz.) Határozott, de udvarias visszautasítása minden rágalomnak. S ezzel körülbelül be is van fejezve Nehémiás részéről az ügy. Nem kell szaladgálni, nem kell magyarázkodni, nem kell mentegetőzni, mert nincs miért. Mert nem akar király lenni, mert nem küldött prófétákat, hogy őt királlyá kiáltsák, mert nem akar lázadást szítani, mert nem a király ellen dolgozik, hanem a népért dolgozik, amelyet a király rábízott. Nem áll szemben az uralkodóval, csak él az uralkodó által biztosított lehetőségekkel. Királyi pecsétes írásokkal érkezett haza. Annál többet semmit nem épített, de azt föl akarja építeni.
Ez jellemző Isten gyermekeire. Nem szállnak szembe senkivel, végzik azt, amit rájuk bízott Isten. A megadott lehetőségeken belül! Azért nem félnek. Vagy mégis félnek? Hát azért egy kicsit lehet, hogy mégis félnek. Olyan árulkodó ez az imádság, és ugyanakkor mégis olyan irigylésre méltóan imádkozik Nehémiás: „Óh Uram, erősítsd meg az én kezeimet!” Miért kell megerősíteni őket? Mert nem elég erősek! És ezt nem szégyelli, nem csinál hőst magából, nem hősködik. De ezzel is kifejezésre juttatja, hogy ő a kezét nem akarja levenni a munkáról, amivel Isten bízta meg! És ő imádkozni akar továbbra is, még jobban, mint eddig, és ő az erőt, az útmutatást, a védelmet továbbra is Istentől várja. „Óh Uram, erősítsd meg az én kezeimet!” Egymondatos imádság. Ott van az íróasztalom fölött nagy betűkkel. Bárcsak sokszor el .tudnánk mondani! Ebben benne van az, hogy nem erősek a kezeim, Uram, ezekkel a kezekkel semmire sem lehet menni. De Te akarod használni ezeket. Erősítsd meg, használd őket, fölajánlom Neked, és senki másnak nem ajánlom föl Rajtad kívül. Ha Te tudod használni, megtisztelve érzem magam, és boldogan engedem. De senki más nem használhatja ezeket a kezeket, és semmi másra nem használhatja, én sem akarom másra használni, csak amire Te.
Az imádságba menekül megint Nehémiás.
Láttuk azt, hogy amikor az első fenyegetés jött, akkor is azt mondta, hogy de mi imádkoztunk a mi Istenünkhöz, és állítottunk ellenük őröket, mert nagyon féltünk. Isten gyermeke is fél néha. De mégsem esik pánikba. Isten gyermeke is csüggedezik néha, de nem csügged el. Isten gyermekének is támadhatnak kétségei olykor, de nem esik kétségbe. Hanem éppen amikor jönnek ezek a lelki támadások, még inkább könyörög, hogy erősítsd meg az én kezeimet. Benne van ebben az is, hogy el ne engedd az én kezeimet! Te tarts engem! Te tarts meg engem! Csak azért élhetek túl minden vihart és megpróbáltatást, mert kapaszkodom a Te kezedbe, Uram. Erősítsd meg az én kezeimet!
Sokféle formájával találkozunk mi is a csábításnak, talán olykor tapasztaljuk a kifárasztást is. Gyakori a megfélemlítés is, sokszor még ott is félünk, ahol semmi okunk nem lenne félni, mert a szívünk félénk. Jézus mondja: hogy van, hogy ilyen félénkek vagytok, és hogy nincs hitetek? Ijesztés nélkül is megijedünk sokszor. Tudunk-e alázatosan, de rendíthetetlenül könyörögni; erősítsd meg az én kezeimet!? Mindezt akkor fogjuk tudni jól használni, ha nem felejtjük el azt, amit Pál apostol a 2Kor 2,11-ben ír, hogy be ne csapjon titeket a Sátán, mivel „jól ismerjük az ő szándékait”. Nehémiás ismerte a szándékait. Ismerjük-e mi is jól a Sátán szándékait, hogy mindennek az a célja, hogy abbamaradjon a mi hitünk növekedése, a szeretetben való megállásunk, az Istennel való közösségünk, hogy ez megzavarodjon, abbamaradjon.

Imádkozzunk!
Úr Jézus, olyan jó tudnunk azt, hogy Te is megkísérttettél mindenben hozzánk hasonlóan. És Te mindig visszaverted a kísértőt. Se csábítással, se ijesztéssel, semmivel nem lehetett rávenni Téged arra, hogy engedetlen legyél az Atyának. Rólad is állítottak olyanokat, amiket sose mondtál, sose tettél. Számon kértek, bíróság elé vittek, Téged is megkérdeztek, hogy csakugyan király akarsz-e lenni, és király vagy-e. Köszönjük, hogy olyan szelíd hatalommal tudtál válaszolni kötekedő és jóindulatú kérdésekre egyaránt. Köszönjük, hogy máig is tudhatjuk, hogy Te Király vagy, de a Te országod nem e világból való. Ha ebből való lenne, vitézkedtek volna az angyalok. De így Te vállaltad érettünk a kereszthalált is. Köszönjük ezt Neked.
Erősíts meg minket a kísértések között! Adj nekünk győzelmet, amikor a lélek kész, de a test erőtelen! Vagy amikor észre sem vesszük, hogy kísértések kereszttüzébe kerültünk. Vagy amikor csábító a hiúságunknak egy-egy ajánlat. Amikor szívesen kötnénk kompromisszumot, hogy hallgatunk Rád is, meg másokra is. Taníts meg minket teljes szívből Neked engedelmeskedni, és így adj áldást! Növeld a mi hitünket, használj minket! Erősítsd meg a mi kezünket! Ámen.