Isten munkája a szívekben

1979. május 17, csütörtök

Sorozat: 

Alapige

Amikor panaszkodásukat és ezeket a dolgokat meghallottam, nagy haragra indultam, és miután magamban meghánytam-vetettem a dolgot, felelősségre vontam az előkelőket meg az elöljárókat, és ezt mondtam nekik: Ti kiuzsorázzátok honfitársaitokat! Azután nagy gyűlést tartottam ügyükben, ahol ezt mondtam nekik: Mi tehetségünk szerint visszavásároltuk júdai honfitársainkat, akik eladták magukat a pogány népeknek. Ti pedig eladjátok honfitársaitokat, mert ők kénytelenek nekünk eladni magukat. Azok pedig hallgattak, és nem találtak szavakat. Akkor ezt mondtam: Nem helyes, amit ti műveltek. Hát nem akartok Istenünk félelmében élni, hogy ne gyalázzanak bennünket a pogány népek, a mi ellenségeink?! Hiszen én, rokonaim és legényeim is, kölcsönöztünk nekik pénzt és gabonát. Mi elengedjük nekik ezt a tartozást. Ti pedig adjátok vissza nekik még ma mezeiket, szőlőiket, olajfakertjeiket és házaikat, sőt a kölcsönadott pénznek, gabonának, bornak és olajnak a kamatát is! Azok így feleltek: Visszaadjuk, nem követelünk tőlük semmit! Úgy teszünk, ahogyan te kívánod. Ekkor összehívtam a papokat, hogy eskessék meg őket, hogy így fognak eljárni. Majd kiráztam ruhám ráncait, és ezt mondtam: Így rázzon ki Isten minden embert a házából és vagyonából, és ilyen kirázott és üres legyen mindenki, aki nem teljesíti ezt az ígéretet! Az egész gyülekezet áment mondott rá és dicsérte az URat. A nép pedig eszerint járt el.

Köszönjük, hogy Te hívtál ma ide minket, Urunk. Olyan sok akadálya van annak, hogy meghalljuk a Te szavadat. Nemcsak körülöttünk nagy a lárma, bennünk is nagy; nemcsak testileg romlik a hallásunk, hanem lelkileg is süketek vagyunk néha. Sokszor nem is akarjuk meghallani azt, amit Te mondasz nekünk. Köszönjük, hogy mégis mondod. De félve gondolunk, arra, hogy nem ismétlődik vég nélkül az alkalom. Ezért Téged kérünk most, hogy segíts nekünk abban, hogy meghalljuk azt, amit nekünk mondasz ma. Add, hogy igéd hallása örömöt szerezzen a szívünkben és a Te igédnek ne csak hallgatói és meghallói, hanem cselekvői is lehessünk, és a Te igéd tartsa meg a mi lelkünket! Ámen.

Láttuk azt még a sorozat elején, hogy a csodálatosan szép kezdet után mennyi nehézséggel kellett szembenézniük azoknak, akik Isten szavának engedve hazamentek és Jeruzsálem falait kezdték építeni, kiváltképpen Nehémiásnak. Legutóbb láttuk, hogy szinte összecsaptak már a hullámok a feje fölött. Annyi váratlan akadály, annyi elháríthatatlan nehézség került az építés útjába. Nehéz volt a munka, sok volt a rom, kevés az erő, kívülről fenyegették őket, belülről sikerült bomlasztó erőket előhívni. Azután láttuk, hogy ehhez jött még az éhínség. Az elhanyagolt földek nem adtak elég termést, hirtelen megnőtt a lakosság száma, gyönge volt az ellátás. Megjelentek a nyomorúság vámszedői, az uzsorások, akik magas kamatra adtak kölcsönt. Nem tudták visszafizetni a kölcsönöket a hitelezőknek, akkor elzálogosították az ingatlanaikat. Rohamosan fokozódott az elszegényedés. Egyre kisebbé vált a lehetősége annak, hogy egyenesbe jöhetnek, gazdaságilag talpra állhatnak, és ez, hogy az atyafitól, zsidó a zsidótól kért uzsora-kamatot, ez egy belső feszültséget is támasztott, annyira, hogy ez a feszültség már hangot is adott. Kirobbant a nyílt elégedetlenség. Nagyon nagy elégedetlenségnek kellett lennie ahhoz, hogy följegyezze az ige, hogy feleségeik is kiáltottak. Ott már nagy nyomorúság volt. Ez azt jelentette, hogy nem volt mit főzni. Mert abban az időben végképp elképzelhetetlen volt, hogy asszonyok tiltakozzanak valami ellen, vagy asszonyok is. Itt tényleg élet-halál kérdés volt már! Olyan éhínség támadt, nagy kiáltása hallatszott a népnek, feleségeik is kiáltottak az ő testvéreik, a zsidók ellen. Lázadás fenyegetett. Belső szakadás és lázadás fenyegetett, tarthatatlanná vált az állapot.
Mi lesz most? Amikor meghallottam ezeket a dolgokat és az ő kiáltásukat, felette nagy haragra gerjedtem - vallja be Nehémiás. Erre vártak, hogy hallja meg már ő. Ha valaki tehet valamit, az Nehémiás. Na most végre meghallotta: Mit fog csinálni? Felette nagy haragra gerjedt. Ez még nagyobb baj. A felette nagy haragból soha semmi jó nem jöhet ki. Ha még ő is elveszíti a fejét, akkor vége az építkezésnek. Akkor kudarcba fulladt az a nagy vállalkozás, amit pedig Isten szavának engedve kezdtek el.
Mit csinál most Nehémiás nagy haragjában? Visszamegy talán a perzsa udvarba, ahol státuszát tartották, és ahol a magas pozíciót bármelyik nap elfoglalhatta volna, és itt hagyja ezt az egész mindenséget, amelyik neki csak ősz hajszálakat és álmatlan éjszakákat okozott? Visszamegy és végzi a hivatalát becsülettel. Neki megvan az állása, kenyere, ott megbecsülik, nem intrikálnak állandóan ellene, mint itt. Vagy levonja a konzekvenciát, hogy erejük fölötti munkára vállalkoztak; ami nem megy, azt ne erőltessük, legjobb abbahagyni. Igaz ugyan, hogy az Úr parancsolta nekik, hogy csinálják, de úgy látszik, hogy túl kicsi az erejük és túl nagy a feladat. Vagy megtorolja valahogy a lázongást? Kiált a nép, el kell hallgattatni a népet. A hatalom mindig tud eszközöket ahhoz, hogy elhallgattassa a kiáltó, elégedetlenkedő népet. Vagy ő maga is tehetetlenül és kétségbeesetten nézi, hogy mibe torkollik majd ez az elégedetlenség?
Mit csinál Nehémiás? Minden szem rá nézett, és nem tudom, volt-e valaki - rajta kívül - aki mégis azt várta, hogy ne Nehémiás, vagy bárki más cselekedjék, hanem Isten tegyen már valamit
Mit csinál az Úr?
Ez a 13 vers arról szól, hogy itt lép akcióba az Úr. Nem mintha eddig nem lett volna gondja az ügyre és nem az Ő ügye lett volna, de itt sorozatosan kiderül az, hogy milyen az, amikor Isten cselekszik. Csöndes csodák sorozatát éli itt át Izrael népe, élükön Nehémiással.
Mik ezek a csodák? Hat ilyen csodát láttam meg ebben a történetben.
1. Az első így hangzik: És magamba szállva gondolkodtam erről. Ez az, amit nem szoktak csinálni azok, akik felette nagy haragra gerjednek. Mert aki begurul, az nem szokott magába szállni és gondolkozni. Éppen ez a baj, hogy akkor gondolkozás nélkül cselekszik, és a magába-szállásra nincs ideje, nincs kedve meg energiája sem hozzá, mert akkor felette nagy haragra gerjedt, és a haragja villámmá válik, és az valahova lecsap. Ebből semmi jó nem szokott kijönni.
Isten az övéit megőrzi attól, hogy felette nagy haragjukban valami ostobaságot csináljanak. S ad nekik erőt ahhoz, hogy felette nagy haragjukban, méltó felháborodásukban is magukba szálljanak és gondolkozzanak, mielőtt bármit mondanak vagy tesznek.
Nem tudom, hogy van-e olyan valaki közöttünk, akinek nem jut most eszébe valami személyes emléke erről, hogy mennyire képtelenek vagyunk magunkba szállni és gondolkozni, amikor felette nagy harag kerít a hatalmába bennünket.
Isten számára még ez is lehetséges. Lecsillapítja az övéit. Felette nagy keserűségükben és indulatukban is megtanítja őket magukba nézni, magukba szállni, magukban keresni elsősorban a bajt, a hibát, a bűnt, a mulasztásokat, és gondolkozni - ami azt hiszem, Nehémiás esetében azt is jelentette, hogy imádkozni. Eddig még egyetlen lépést sem tett anélkül, hogy ne imádkozott volna. Ne az Urat kérdezte volna. Biztosra vehetjük, hogy ebben a helyzetben is az Úrhoz kiáltott. Isten ad az övéinek ehhez a csöndességhez, önvizsgálathoz, alázathoz erőt.
Nem ugrik le a falról, hogy legyen vége mindennek, ő nem bírja tovább, és nem ugrik neki senkinek; aki lázong vagy fenyegetőzik, hanem magába száll.
Talán emlékszünk arra, hogy a tékozló fiú példázatában a fordulópont ott van, amikor magába száll. Addig ment egyre lejjebb a lejtőn. Ha a lejtőn meg lehet állni, csak úgy lehet megállni, ha valaki képes és kész magába szállni. „Mikor aztán magába szállt, ezt mondta... Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz és ezt mondom neki... nem vagyok méltó, hogy fiadnak hivattassam, de hadd legyek legalább béresed”. Még semmi nem történt, még ott ül a disznók vályújánál, de a fordulat már megtörtént. Már hazafelé szállnak a gondolatai. Már az otthonnak a vonzása hat rá, és haza is fog menni mindennek ellenére.
Életünk sok eseménysorának fordulatot az adhatna, ha készek vagyunk magunkba szállni. Akkor is, ha nekünk van igazunk, akkor is, ha méltó a haragunk, akkor is, ha másokért gerjedtünk igen nagy haragra. Haraggal nem lehet semmi jót csinálni. De még haragosan is magunkba lehet szállni, lehet imádkozni és gondolkozni.
2. A másik csoda az, így folytatódik a 7. vers „és megfeddettem az elöljárókat és a főembereket”. Milyen különös! Végre valaki, aki hatalmon van, aki nem a népet feddi meg, amelyik lázong, hanem az elöljárókat, akik miatt kénytelen lázongani a nép. Ritkán fordult elő a történelemben.
Isten az Ő gyermekeinek ad bölcsességet és bátorságot ahhoz, hogy másként csinálják, mint ahogy szokás. Nem kell ennek feltétlenül szakadáshoz, belső lázongáshoz vezetni. Annak a falnak föl kell épülnie. Ez Isten tervében így van, és Ő ügyel arra, hogy legalább az övéi azt csinálják, amit ennek érdekében kell. Még, ha az kellemetlen is, kényelmetlen is. Sose kellemes dolog főembereket és elöljárókat megfeddeni. De ha egyszer ők vétkeztek, akkor őket kell megfeddeni. Akkor nem lehet azokat, akik ellen vétkeztek, és Nehémiás számára ez világos. Nehémiás nemcsak alázatot kapott a magába szálláshoz, bátorságot is kapott ahhoz, hogy ne a lázongó népet hallgattassa el, amelyik éhezett, hanem a főembereket és az elöljárókat feddje meg, akik miatt éhezett a nép. Mielőtt azonban mások bűnére mutat rá, magában is kereste a hibát, magába szállt.
Jó lenne megtanulnunk, hogy ha bármennyire igazunk is van és jogos vádakat mondunk, mielőtt kimondjuk, előbb önmagunkban keresnénk a hibát.
S hogy folytatódik a dolog? „Nagygyűlést hívtam össze ellenük.” Vigyük ki a nyilvánosság elé az ügyet! Nem jó suba alatt intézni azt, ami mindenkit érint. Hadd tudjon róla mindenki. Tárjuk föl, nevezzük nevén, és azt hallja meg mindenki! Utána lehet orvosolni a bajt. Nehémiás meghívja a nagygyűlésre azokat is, akiktől kölcsönkértek, az uzsorásokat, és ezek elmennek. Ezek Isten csodái ám!
Akinek volt már része abban, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe kerüljön, hogy ilyen kényes ügyeket kelljen intéznie, hogy mind a két felet szerette, akik összevesztek, és tulajdonképpen egyiknek sem volt igaza, és nem is az volt a fontos, hogy kinek van igaza, hanem hogy építsünk tovább együtt. De csak úgy lehet tovább együtt, ha valahogyan mégis összehozzuk őket, kibékülnek. Aki ilyen békéltető szolgálatot végzett már, az tudja, hogy milyen nehéz dolog az, hogy egyáltalán eljöjjenek, megjelenjenek, hajlandók legyenek végighallgatni. Ha ez megvan, amögött mindig Isten kegyelme van. Ez azt jelenti, hogy nem az indulatok uralják a helyzetet, Isten kegyelme árad ki mindenkire és fog elvégezni bennünk valami jót.
S akkor Nehémiás a bűnt bűnnek nevezi. Ez a tiszta beszéd. Ti a ti testvéreiteket megrövidítitek, sőt el akarjátok adni rabszolgának! Micsoda dolog ez? Még ha egy zsidó rákényszerült arra, hogy pogány rabszolgájává váljék, azt is kiváltottuk - mondja Nehémiás - ha vadidegen volt is. Ti meg itt egymást eladjátok, megveszitek. Micsoda dolog ez? Ez bűn! Nevezzük a bűnt bűnnek!
3. Ez a harmadik, ami kétségtelenül Isten munkája mindig, ha sikerül a bűnt bűnnek nevezni, s ha van valaki, aki ezt kimondja. Nem vádképpen, és végképp nem vádaskodva, Nehémiás is többes szám első személyben beszél, általában úgy szokott. Már az első fejezetben az ő imádsága is úgy hangzott el, pedig neki aztán semmi köze nem volt személy szerint azokhoz a bűnökhöz, amiket ott megbánt, s mégis azt mondta, hogy „mi vétkeztünk Ellened”. Ő vállalja ebben is a részt, de mondjuk ki, hogy mit vétkeztünk. Már csak azért is, mert erőtlenné válik úgy a bűn, ha nevén nevezzük, meg azért is, mert csak úgy tudunk megszabadulni tőle, ha tudjuk azt, hogy ez bűn, ez a mi bűnünk, és ettől szabadulni akarunk. Egyedül Isten tud megszabadítani, itt állunk Előtte bűnösen, könyörüljön rajtunk. Nehémiás nem taktikázik, nem ügyeskedik, nem főz ki valamiféle ügyes tervet a belső emberekkel, hogy lehetne át- hidalni, elkendőzni, a népet valahogyan megnyugtatni,- nem: Nem megnyugtatni kell az embereket, a bűnt kell kivetni, és a bűn helyére beárad a békesség, és ott nyugalom lesz. Ez biztos.
Ezt tudja Nehémiás, és ezt az egészet azzal indokolja, hogy mikor fogtok már a mi Istenünk félelmében járni, hogy valahára ne gyalázzanak már minket a pogányok, a mi ellenségeink?
Istenre mutat, s azt mondja, hogy ez nemcsak gazdasági probléma. Az is, égető, nagyon fontos. De egy nagyobb összefüggésben van a helye ennek. Ez pedig az, hogy kompromittáljuk Istent a pogányok előtt. Gondolkozzatok már el egy kicsit! Még ha megéri is némelyeknek gazdaságilag. Ezt semmivel nem lehet ellensúlyozni, hogy lejáratjuk a mi Istenünket! Aki pedig szent, igaz és szerető Isten. De mivel mi méltatlanok vagyunk Hozzá, méltatlanul élünk, rólunk ítélik meg Őt is a pogányok, mi miattunk káromoltatik az Isten neve a pogányok között. Hitbeli, lelki érvei vannak Nehémiásnak, és ezért mondja azt, hogy a bűntől meg kell szabadulni.
4. S akkor mi következik? „És ők hallgattak, és nem tudtak felelni semmit”. Ha eddig még meg lehetett volna magyarázni, hogy mi miért történt, erre már nincs más válasz, csak az, hogy itt az Isten munkája. Amikor valaki a bűneit hallva nem kezd el mentegetőzni, nem ugrik neki annak, aki a bűneit ráolvasta, nem kezd el vádaskodni és úgy védekezni, hanem hallgat, és nem szól semmit, és nem dacosan hallgat, hanem úgy, mint ezek - majd a folytatásból kiderül -, ott Isten Szentlelke munkálkodik mindig. Ahol a bűn leleplezését bűnbánat követi, ott kész a szabadulás. Ott csak idő kérdése, hogy kiderüljön, milyen hatalmas az Isten és milyen kegyelmes.
Vajon, ha valaki meg meri mondani a mi hibáinkat, vagy bűneinket, jellemző-e ránk ez a fajta hallgatás? Az, hogy magunkba szállunk és gondolkozunk mi is. Hallgatunk és nem mondunk rá semmit. Mondhatnánk, megmagyarázhatnánk. A bizonyítványát mindenki meg tudja magyarázni, és ilyen nagy bölcsességeket bármire lehet mondani, hogy ezt mindenki így csinálja; gyarlók vagyunk; és így tovább. Csak éppen megszabadulni nem lehet. Nehémiás tudta, hogy ott szabadulásra van szükség. S Isten elvégezte a főemberek és vezetők szívében is azt, hogy hallgassanak és ne mondjanak rá semmit.
5. Ezt a csöndet követte az ötödik, amiben Isten ötödik csodája meglátszott itt, hogy Nehémiás itt állt elő a maga vakmerő javaslatával. Azt mondta, hogy emberek, én is adtam kölcsönt nálamnál szegényebbeknek. Én is érintve vagyok. Engedjük el a kölcsönt! S aki zálogba vett valami ingatlant - Nehémiás ismerte az embereket és konkretizálta a dolgot, azt mondta - az még ma adja vissza. Fölsorolja, hogy minemű ingatlanok jöhetnek számításba, pontos legyen, félreérthetetlen legyen a feladat. Aki kölcsönt adott, annak adják vissza a kölcsönt, de legalább egy századrészét engedje el még annak is. Tehát ne csak a kamatokat engedje el, még egy picit abból is, ami visszajár. Egy kicsit rövidüljön meg mindenki, aki kölcsönt adott, mert mindenkiben megfordult az a gondolat, hogy munka nélkül haszonhoz jutunk most az uzsorakamat révén. Ezt a gondolatot mindenestől vessük ki magunkból. Azt azért nem lehet, hogy aki kölcsönt adott, vagy talán mindenét kölcsönadta, az ne kapjon vissza semmit. Adjuk vissza egymásnak, idővel tisztázzuk a dolgot, de teremtsünk olyan helyzetet, hogy termelhessen az a szerencsétlen és legyen miből visszaadni a kölcsönt. Azért az ingatlant még ma visszaadni: A kölcsönt meg úgy követeljétek vissza, hogy kamat nincs, sőt egy századát elengeditek.
Most mi lesz? Belemennek, vagy nem mennek bele? Ez valami vadidegen gondolat. Nem így kezdődött! Úgy kezdődött, hogy ez lesz a jó idő. A pénz mindig fölfelé folyik nem úgy, mint a víz. Alulról fölfelé, a szegényektől a gazdagokhoz; akinek kevés van, annak egyre kevesebb lesz - az ilyen időkben különösen - akinek több van, egyre több lesz. Kamatostól visszakapjuk. Ez volt a nagy reménység. Ebből most az lesz, hogy még azt se kapjuk vissza, amit odaadtunk, nem mindet.
Elég világos a javaslat. Milyen határozat születik? S erre az a határozat születik: „Így feleltek neki: Visszaadjuk, és tőlük nem veszünk el semmit, úgy cselekszünk, amint mondod”. Szinte hihetetlen. Hogyhogy ez a gyors változás? Aznap még volt, aki kölcsön adott és kikötötte az uzsorakamatot, és megszületett a szerződés, négy tanú ott volt, és így tovább. Most meg néhány óra múlva visszaadjuk, nem követelünk, úgy teszünk, ahogyan mondod? Hogyhogy? Megint csak azt mondom, hogy aki kénytelen néha ilyen ügyeket, vagy ilyen nehezebb, kényes feladatokat lebonyolítani, az tudja, hogy ezt csak Isten Szentlelke tudja elvégezni valakiben. Így tömegméretekben, hogy mindenki egyöntetűen ezt mondja, ezt biztos, hogy csak Isten tudja kimunkálni. Ő vette munkába ott az Ő népét. Belülről jött a segítségére, lelkileg erősítette meg, önmaguk fölé emelte őket, felülmúlták önmagukat. Önmagához közel emelte őket, és onnan, Isten-közelből másként tudták megítélni még saját cselekedeteiket is.
Vannak-e ilyen tapasztalataink? Hogy akár a kétségbeesésben, akár a gyászban, akár, mikor felette nagy haragra gerjedünk valami miatt, akár bűnben, akár sikerek között Isten magához emel, és magunk le tudjuk mérni, hogy onnan fentről minden egészen más. Szinte önmagát tudja kívülről figyelni ilyenkor az ember, és tud szégyenkezni amiatt, amit csinált. Meg tudja nevezni azt, amit csak úgy félig odafigyelve vagy öntudatlanul, ösztönösen csinált. Így tudja értékelni az egész múltját. S ennek az egyik gyümölcse mindig a bűnbánat, és a másik gyümölcse az, hogy a helyére kerül. Mert az ember helye azért mégiscsak ott lenne valahol Isten közelében. Oda teremtette maga mellé. Nem tekinti ellenségének már az Istent, megbékélt Vele, békessége van Istennel. Ez mindig Isten csodája. Ő ma is végez ilyen munkát, mint amiről értesültünk - lehetne mai példákat is mondani erre.
6. S mi a vége? A hatodik csoda: „És az egész gyülekezet ezt mondta: Ámen. És dicsérték az Urat, és e beszéd szerint cselekedett a nép”. Amikor az embernek nincs más mondanivalója, csak az, hogy Ámen. Amikor eljut oda, hogy igen, Atyám, mert így kedves ez Teelőtted. Amikor észreveszi a másikat is, és tudja szeretni. Amikor fölismeri az Urat és tudja imádni és túlcsordul a szíve az örömtől és a hálaadástól, és elkezdi dicsérni az Urat, és ami ezzel mindig együtt jár, e beszéd szerint cselekedni, vagyis engedelmeskedni. Ámen, és dicsérik az Urat, és engedelmeskednek Neki.
De jó lenne, ha folyamatosan ebből állna az életünk. Felismerni az Ő akaratát, áment mondani rá, dicsérni Őt, hogy mindent jól végzett, mindent oly szépen intézett, és utána engedelmességben járni. Vannak ilyen szakaszok az életünkben. Boldog az, akinek majdnem összeérnek ezek a szakaszok, akinek majdnem csak ebből áll az élete. Szomorú az, ha csak néha-néha fordul elő, egyébként küszködés, vergődés, tiltakozás, hadakozás az Úrral is, értetlenkedés, bajlakodás, erőtlenség, viszálykodás, nyomorúság, Ha Isten belép egy eseménysorozatba, akkor annak ilyen fordulatot tud adni. Akkor képes magába szállni és gondolkozni még a dühös ember is. Akkor van bátorsága és bölcsessége azoknak megmondani a bűnt, akik azt elkövették. Akkor Isten elvégzi azokban is, hogy belátásra jutnak és elfogadják, és hallgatnak, és bűnbánatra térnek. Akkor Isten Szentlelke megtanít a bűnt bűnnek nevezni. Akkor elhangzik, hogy a te beszéded szerint cselekszünk, mert te az Isten beszédét mondod. S a vége az, hogy Ámen, dicsérjük az Urat, teljesítjük akaratát, mert úgyis úgy járunk a legjobban, mert az Ő akarata az egyedüli jó akarat. Az Ő akarata mindig jobb, mint a mienk.
Valaki azt írta egyszer, ezt a fejezetet magyarázva: ha van pünkösd valahol az Ószövetségben, az itt van. Mert ezek jellegzetesen Isten Szentlelkének a munkái. Amikor egységet hoz létre ott, ahol a viszály már szóhoz jutott, és sok minden földarabolná a közösséget. Amikor bűnbánatot hív elő azokból, akik meg voltak győződve a maguk igazáról. Amikor bátorságot ad annak, aki egyedül áll szembe egy egész vezérkarral, akiknek ő is ki van szolgáltatva. Amikor ilyen nagy és szent elhatározások, döntések születnek, hogy egész másként folytatjuk, mint ahogy eddig csináltuk. Amikor kapnak erőt is ahhoz, hogy megvalósítsák az elhatározásaikat. Amikor képesek emberek önmagukat megtagadni - mert itt erről volt szó - itt lemondtak a maguk hasznáról, (jogos, vagy jogtalan hasznáról, mindegy) másokért, a többiekért. Amikor áldozatot hoz valaki, és annak nincs áldozati jellege és izzadság szaga, hanem szívesen és örömmel. Amikor az indok az, hogy az Isten félelméért, nehogy miattunk káromoltassék az Isten neve, hanem minket látva dicsőítsék az Istent. Amikor Isten-dicsőítéssé és engedelmességgé válik az elhatározás, a bűnbánat, a tanakodás, meg minden, ami addig történt. Valami egészen szokatlan jelenik meg itt Izrael népe történetében. Valami., ami merőben elüt a kor-szokásoktól, a társadalmi hagyományoktól, ami még a józan észnek is ellene mond, valami felülről való jelenik itt meg. Betör a mennyek országa az emberi viszonyokba. Pedig csak egy valaki kezdte az egészet. Egy valaki gerjedt haragra az igazságtalanság miatt, egy valaki tudott magába szállni és elgondolkozni még haragjában is, egy valaki mert előállni ezzel és mindjárt jó példát is mutatni, hogy mondjunk le a magunk hasznáról és segítsünk a többieken. De ez az egy valaki hitből, engedelmesen Istenre hallgatva tette ezt, átragadt a többiekre is, s megjelent valami az Isten országából. Ez azóta is így van. Elég ahhoz egy, vagy egy-két hivő, engedelmes, bűnbánatra mindig kész Isten gyermeke, hogy betörjön rajtuk keresztül az Isten országa, és egy családban, egy gyülekezetben, egy akármilyen kollektívában érezni lehessen, hogy valami több is van ezen a világon, mint amit mi szoktunk, mint amire mi képesek vagyunk. Nemcsak harapdálni lehet egymás torkát, simogatni is lehet. Nemcsak fúrni lehet egymást, segíteni is lehet. A magunk rovására lehet a másiknak szolgálni. Hallatlan! Erre viszont csak Isten képesíthet minket. S hogy megváltozik a világ, sokszor egy mikrovilág is, a magunk kicsi környezete is, ha beengedjük magunkon keresztül oda az Isten országát, az Ő erőit!
Végül még csak annyit, hogy itt az volt a nagy szenzáció, hogy eltépték az adósleveleket, és egy nagy elengedés, egy nagy megbocsátás volt. Mi tudunk arról, hogy egyszer valaki mindannyiunk adóslevelét eltépte. Pál apostol szükségesnek tartja így fogalmazni, hogy odaszögezte a mi adóslevelünket a keresztfára, és az érvénytelen lett. Ő kifizette a mi tartozásunkat. A kozmikus elengedés a Golgotán történt meg, ahol mindannyiunk tartozásáért Jézus eleget tett. Aki képes ebből a nagy elengedésből élni, annak lesz azután könnyű elengedni, megengedni, megbocsátani az ellene elkövetett bármilyen vétkeket. Annak lesz ereje a bűnbánathoz, lesz bátorsága a bűn leleplezéséhez, lesz szeretete még a bűnös iránt is. Az tudja igazán dicsőíteni az Istent, áment mondani az Ő akaratára és engedelmeskedni Neki. Aki Jézus áldozatából él, aki tudja, hogy Jézus az ő bűneiért halt meg, és ez az egyetlen megoldás, és az egyetlen életlehetőség a számára, annak telik meg a szíve ezzel az ámennel, az Isten akaratának az elfogadásával, és az Isten dicsőítésével.
Bárcsak mindnyájan eljutnánk oda, hogy boldogan felismerjük, miközben talán a bűnbánat miatt a könnyeink potyognak, hogy az én bűneimet is fölszegezte a fára, és lennénk olyan gazdagok, akiknek telik elengedni, megbocsátani, szeretni, szolgálni.

Úr Jézus, áldunk Téged azért, hogy a mi bűneinket magad vitted fel a keresztfára és a mi adóslevelünket is eltépted. Úgysem tudtuk volna törleszteni soha azt a tartozást, amink volt. Kérünk, hadd tudjunk mindannyian élni a Te bocsánatodból. Tégy mindannyiunkat olyan csatornává, akiken keresztül a mennyek országa áradhat bele ebbe a világba. Felülről való tisztaság, békesség, erő. Kérünk, hogy add nekünk az egység, egyetértés lelkét házasságokon belül, családi körben, gyülekezeti körökben, az egész gyülekezetben, a Te népednek ezen az egész világon.
Kérünk Téged, hogy nevezd bűnnek a bűnt, és engedd, hogy azt mi elismerjük, magunkba szálljunk, tudjunk gondolkozni, imádkozni. Őrizz meg attól, hogy akár keserűségünkben, akár elbizakodottságunkban meggondolatlanul csináljunk valamit!
Szeretnénk behívni Téged mi is minden ügyünkbe, gazdasági ügyeinkbe, személyes problémáinkba, érzelmi ügyeinkbe. Olyan jó, hogy Te ismersz minket, és Nálad készen van a szabadítás mindenre és mindenből. Tőled szeretnénk azt elkérni és várni. Így bízzuk Rád magunkat, szeretteinket, így kérjük a Te akaratodat, világos útmutatásodat, minden bizonytalanságunkban. Taníts meg minket áment mondani akaratodra, dicsőíteni Téged és engedelmeskedni Neked. Ámen.