Holtponton

1979. április 26, csütörtök

Sorozat: 

Alapige

A júdaiak azonban ezt mondták: Megrokkant a teherhordók ereje, pedig sok a törmelék, és mi már nem tudjuk építeni a várfalat!

Urunk Jézus Krisztus, mi is sokszor Rád bíztuk már az ügyünket, bocsásd meg, hogy mindig újra visszavesszük. Szeretnénk, ha segítenél és megoldanád a mi ügyeinket, és mégis olyan ritkán merjük egészen Tereád bízni azokat. Mi is be akarunk segíteni Neked, mert csak akkor vagyunk nyugodtak, ha magunk vesszük kezünkbe a dolgainkat.
Bocsásd meg nekünk ezt a kishitűséget. Szeretnénk most a magunk vágyaként, kéréseként, elmondani, hogy hadd bízzuk Rád a mi ügyünket. Azt is, ami most azonnal eszünkbe jut, ami éppen most nyomaszt, ami megoldatlan, vagy megoldhatatlannak tűnik. Amit már régen hordozunk, vagy ami éppen a napokban szakadt a nyakunkba. Meg a mi lelkünk ügyét is, üdvösségünket is egészen Tereád szeretnénk bízni. Szeretnénk Reád bízni a mi szeretteink ügyét, akár a közelünkben élnek, akár elérhetetlen távolban. Szeretnénk Rád bízni most ennek a csendes órának az ügyét is. Nélküled ilyenek maradunk mint most, de a Te csöndes, szelíd szavad más emberekké tud minket formálni. Formálj minket, Aki meghaltál és feltámadtál azért, hogy mi új életben járjunk. Így bízzuk Rád a mi ügyünket, és nem szeretnénk visszavenni. A megoldást, az áldást szeretnénk várni Tőled. Add meg azt jobban, mint ahogyan hinni és kérni tudjuk. Ámen.

Előttünk van még több mint a fele ennek a könyvnek, de mégis ennél az egy versnél ma este külön időzzünk el! Olyan sok, gazdag lelki üzenet van benne. Kár lenne felszínesen olvasnunk és tovább lépnünk. Ennek az igemagyarázatnak ezt a címet adnám, hogy a holtponton. A holtpont fizikai kifejezés is, és szoktuk használni a szót átvitt értelemben is. Holtpont a szó fizikai értelmében azt jelenti, amikor a változó irányú mozgásban bekövetkezik egy olyan pont, ahol a sebesség egy pillanatra nulla lesz és a mozgás irányt vált. A szó átvitt értelmében pedig holtpontnak nevezzük azt, amikor egy folyamatban elérkezik egy olyan szakasz, amikor az előrehaladás megakad. Nem megy tovább a dolog.
Néhány képet hadd mondjak, hogy egészen világos legyen mindannyiunk előtt, és ugyanarra gondoljunk mindnyájan. Mindnyájan láttunk már lendkereket, akár a gyermekek lendkerekes autóját, akár régi kukoricamorzsolónak vagy gőzgépnek a kerekét, ami többnyire egy nagy súlyú, általában öntöttvasból készült kerék, ami segít mozgásban tartani valamit. Amikor a meghajtó erőt kikapcsolják, akkor a lendkerék egy ideig még megy magától, egyre lassabban, s a végén elérkezik oda, hogy egy bizonyos pontja már nem tud a tetején túljutni. Egyre lassabban megy. Átbillen még egyszer és utána megáll. S akkor egy ideig ide-oda forog, egyre lassabban és a végén az egész megáll. Nos, ez az a bizonyos holtpont, amin már nem tud átbillenni, mert már nincsen hajtóereje.
De ugyanígy mindenki tudja, hogy mi a holtpont, aki valaha is hosszabb távon futott, legalább gyermekkorunkban, ha a tornatanár megkergette az osztályt az udvaron. S az ember egy pillanatban eljut oda, hogy már elég, hagyjuk abba, mert szúr az oldalam, nem kap levegőt, és minek ez az egész, öncélú, legyen vége. Aki ott leáll, az sose fut be a célba. Aki átlendül a holtponton, és összeszedi maradék erejét is és erős akarattal azt mondja, hogy én be akarok futni, akár szúr, akár nem szúr, az ismeri a beérkezésnek, a célbajutásnak az örömét.
Egy-egy tárgyalás is sokszor holtponthoz érkezhet, amikor kifogynak az érvek, amikor már szalmacsépléssé válik az egész, amikor valami új fordulatot kell adni neki és új erőt bevetni, vagy a legjobb abbahagyni és valamikor máskor folytatni. Nem jó dolog holtponthoz érkezni.
Akik ritkán kirándulnak, azok egy-egy kiránduláson megtapasztalják ezt. Nem szoktak gyalogolni, nem szoktak emelkedőn menni. Fölmennek párszáz métert és azt mondják, hogy borzasztó messze van még a csúcs, nem megyek én oda fel. Aki túlteszi magát ezen a holtponton, fáradtságon és összeszedi erejét, az jut fel oda, az előtt tárul ki az egész vidék. Lefelé jövet annak van mit mesélnie azoknak, akik megvárták a hegy lábánál őket, mert eljutottak a holtponthoz és nem akartak átlendülni azon.
Ezekben az években nagyon sok gyülekezetben renoválják a templomot, parókiát, és ez szinte minden gyülekezetnek meghaladja az anyagi erőit. S a legtöbb helyen csak úgy megy, hogy amit lehet, maguk végeznek el a gyülekezet tagjai. Nos, ez általában több évig tartó gyűjtéssel és lelkesítéssel kezdődik. Aztán lelkesen munkához látnak. Néhány hónap múlva kiderül, hogy nem lehet azért minden szabad szombatot a templomtatarozással tölteni. Elfogy a tartalék pénz is, amit szívesen arra szántak a családok, és egy idő után nincs se pénz, sem munkaerő és nincs befejezve a munka. Ez a holtpont. S valahogy túl kell jutai rajta, mert ott marad derékig tatarozva a templom. Hát milyen az? Sok lelkipásztornak nyomasztó gondja ez, hogy a holtponton vagyunk.
A gyülekezet lelki építése terén is tapasztaljuk ezt sokszor. Vannak Istentől elkészített szép nekiindulások, az erőfeszítésnek, a hűségnek a hősi korszakai. Aztán a megfáradásnak a lefelé zuhanó szakaszai.
Nehémiásnak is át kellett élnie a holtpontot. Eddig ment a dolog és mostantól kezdve nem megy. Bejelentik az emberek, hogy fogytán van ereje a teherhordónak, a törmelék pedig nagyon sok, és mi képtelenek vagyunk építeni a kőfalat. Hát akkor mi lesz? Hát azért kezdték el, hogy felépítsék a falat. S most bejelentik, hogy képtelenek vagyunk építeni a falat, és csakugyan sok a törmelék, és csakugyan kezdenek fáradni az emberek. Pláne állandó izgalomban kell dolgozniuk, mert hol Szanballat üzen valamit, hol Tóbiás gyűjt sereget, amelyikkel éjszaka rajtuk akarnak ütni, nem lehet nyugodt körülmények között dolgozni. Bejelentik, hogy nem megy tovább. Megvan a teljes jószándék, de nincs erő. Ezt meg kell érteni. Hát legyen Nehémiás belátással. Ő is csinálja, ő is átélte mindezt, Kár erőltetni, ami nem megy.
Csak Nehémiás nem azt nézte, hogy megy vagy nem megy, hanem azt nézte, hogy kinek a szavára kezdték ők ezt el. Neki jutott eszébe, hogy tatarozni kell Jeruzsálem falait? Nem. A nép lelkesedett és azt mondták, hogy csinálni kell? Nem. Úgy kellett erőt önteni beléjük, hogy jöjjenek és csinálják. Isten parancsa volt ez. Ez az ügy az Úr ügye. S Nehémiásban ott volt az a bizonyosság, hogy én Reád bízom az én ügyemet. Már csak azért is, mert a Te ügyed. Előbb volt a Te ügyed, aztán tetted az én ügyemmé. Nem én rántottalak bele, Uram, egy magánvállalkozásba. Te kényszerítettél engem a Te vállalkozásodba. Hát akkor ennek valahogy be kell fejeződnie. Nehémiás is látta, hogy sok a törmelék és kevés az erő, és ha csak magukra néznek,- így van, ahogy mondják - képtelenek a falat építeni. Nemhogy felépíteni, építeni, tovább építeni is képtelenek vagyunk. És mégis tovább kell építeni! Ez volt Nehémiásban. Képtelenség, de tovább kell építeni. Miért? Mert az Úr szavára kezdtek hozzá.
Testvérek, akármilyen összefüggésben tapasztaljuk meg a holtpontnak a keserveit, ha az az ügy, amelyik holtpontra jutott az életünkben, az Isten ügye, az Ő szavára indult el, nem szabad abbahagyni! Akár az imaéletében tapasztalja valaki, hogy ezek nem imádságok, amiket mostanában mondok, így legjobb, ha ki se nyitom a számat, el se kezdek beszélni. Akár az igeolvasásban jut el oda, hogy nem értem, hónapok óta nem értem. Semmit nem mond, nem szólal meg, nincs üzenet. Csak azért is olvasni kell tovább. Akár a bűneivel való harcában jut el valaki oda, hogy hiába, újra és újra azt követem el, amit már ötször megbántam az úrasztalánál. Hát ilyen szégyen nem lehet, hogy hatodszor is úgy menjek oda. Akár valakiért harcol az ember: Tusakodik, imádkozik, könyörög érte, és az illető egyre mélyebbre zuhan. Nem szabad abbahagyni! Ezt a legutóbb, ha még emlékszünk rá, nagyon élesen hozta elénk az ige; itt, a megelőző versekből, hogy a kísértő megengedi azt, hogy Isten gyermekei kezdjenek valami jót, csak be ne fejezzék. Valahol hagyják abba. Mérsékelt támogatással el kell sorvasztani azokat a dolgokat, amiket Isten kezdetett el velünk. Valahol hagyjuk abba. Nehémiás is lássa be végre, hogy nem megy. Fenyeget az ellenség, elerőtlenedett az építő társaság, csökken a lelkesedés is. Legyen annyi józanság benne, hogy ennyien, ilyen körülmények között nem tudják fölépíteni a falat.
Nehémiásban volt is ennyi józanság. Ez kiderül majd a későbbi szövegből. De ugyanakkor a józanság mellett ott volt az ő hite is, amelyikről el lehet mondani azt, amit a Zsidókhoz írt levél Mózes hitéről mond, hogy mintha látta volna a láthatatlant, úgy indult el a pusztán át, a fogságból haza, atyái földjére. Nehémiás is, mintha látta volna már a fölépült Jeruzsálemet, mert őt az Úr küldte ide haza, hogy építse meg Jeruzsálem kőfalait. Valahogy azoknak föl kellett épülniük. Nem szabad abbahagyni, és nem hagyta abba, és Isten megáldotta őt és az egész társaságot, és fel is épült a fal.
A múltkor láttuk, hogy az ellenség a gúnynak és a fenyegetésnek a fegyvereit vetette be egyelőre, és ez is elég volt ahhoz, hogy megtorpanjon a nép és csökkenjen a lelkesedés. Most pedig azt veszi észre Nehémiás, hogy a kőfalon egy kis versikét mondogatnak többen is, és az így hangzik: Fogytán van ereje a teherhordónak, a törmelék pedig túl sok, és mi képtelenek vagyunk építeni a kőfalat. - Ez az ősi szövegben verses formában hangzik. - Ez afféle kis mondóka volt, olyan maguk siratása. Talán kicsit maguk bíztatása is, de sokkal inkább maguk siratása. Egy kicsit talán provokáció is volt, hogy na, ki mit szól hozzá, aki ezt hallja. Mindenki rábólintott. Bíz a’ így van. Sok a törmelék, kevés az erő, kár erőltetni tovább az építést.
Ebben a versben három dolgot figyeljünk most meg, és annak a lelki tartalmát is bontsuk ki, mert személyes hitéletünkre nézve is van ennek üzenete.
l. Az első az, hogy ki mondja először Nehémiásnak ezt a szomorú megállapítást? Azt olvassuk itt, hogy „Júda azt mondta”. Én sose akarok okosabbnak látszani, mint az okos bibliafordítók, de itt azért hadd mondjam meg, hogy az ősi szövegben nem az van, hogy a zsidók, hanem az, hogy Júda, és a többi nemzeti fordításban is az van, nem tudom, hogy a régi Károli fordításban és az új fordításban is miért ez van, hogy a „zsidók ezt mondták Nehémiásnak”. Nem a zsidók úgy általában mondták, hanem Júda mondta. A Júda törzséből való építők. Utána néztem az eredeti szövegben, még csak variáns sincs, tehát nincs más lehetőség. Ez van ott: Júda - egyes számban - ezt mondta. A Júda törzséből való építők.
Melyik volt Júda törzse, és miket tudunk mi az Írásból Júdáról? Amikor Jákób halni készül, és a fiait megáldja és próféciát mond róluk, Júdáról mondja a legszebbet, az egyik legszebbet. Miután az első hármat elmarasztalja - az 1 Mózes 49-ben olvashatjuk ezt: „Júda! Téged magasztalnak atyádfiai, kezed ellenségeidnek nyakán lesz és meghajolnak előtted a te testvéreid. Oroszlánkölyök Júda: zsákmányt ejtvén, felmentél fiam! Lehevert, lenyugodott, mint a hím oroszlán és mint nőstény oroszlán; ki veri őt fel? Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; amíg eljő Síló, és a népek neki engednek”. Júda hős, Júda erős, Júdától sokat várnak, mert Júda sok áldást kapott, és most Júda jelenti be Nehémiásnak, hogy nem megy tovább a dolog. Sok a törmelék, kevés az erő, képtelenek vagyunk a falat építeni. A legjobbak jelentik ezt be Nehémiásnak.
Belegondoltam, hogyha Szanballattól jött volna megint valami idétlen fenyegetés, vagy ha a leggyöngébbek azt mondják, hogy Nehémiás értsd meg, nem megy. Remeg a kezünk, a lábunk, nem szoktunk hozzá, nem bírjuk tovább. Vagy ha az ötvösök, akikről olvastunk, azt mondták volna, hogy csupa hólyag a finom kezünk, nem megy tovább, mind meg lehet érteni. De az oroszlánfiak, Júda fiai mondják be az unalmast és azt mondják, hogy nem bírjuk tovább, képtelenek vagyunk. Micsoda fájdalmas döfés lehetett ez Nehémiásnak! Hát kikre lehet akkor számítani, ha a legjobbakra, a legközelebb állókra, az áldás ígéreteit hordozókra nem lehet? Akkor kiben bízzon? Ki fog ott maradni mellette akkor, amikor a többiek lemorzsolódnak, amikor a lelkesedés csökken?
Óh, de sokszor kell ezt tapasztalniuk azoknak, akik Isten országa építésén fáradoznak, hogy a legjobbak állnak félre sokszor. A legközelebbi munkatársak fáradnak meg az imádságban. A hitben legkiválóbbak különböznek össze és jut szóhoz egyéni, emberi, óemberi indulatuk, makacsságuk, bűneik és nem hajlandók észrevenni, hogy emiatt az Isten országának az építése szenved csorbát. Meg kell tanulnunk, hogy bizony így van. Így volt Jeruzsálem falain, így van ma is, hogy sokszor a legjobbak, a harcosok krémje, Izrael elitje közli azt, hogy képtelenek vagyunk tovább építeni. A Sátán egyik legkomiszabb támadása ez, amikor belülről kezdi bomlasztani Isten népét és a legjobbak, az élharcosok, a leghűségesebb szolgák között támaszt valami egyenetlenséget vagy éppen őket erőtleníti meg. Ha valami külső támadás jön, az sokszor még jót tesz az Isten népének, mert még szorosabbra zárják soraikat, még jobban összeszedik erejüket. De ha belülről jön ilyen támadás, az a csüggedéshez vezet, és ember legyen a talpán az a Nehémiás, aki nem adja föl a harcot, nem mondja azt, hogy megyek vissza a perzsa király udvarába, ott megbecsültek, kényelmes dolgom volt. Ha egyszer azok, akikért én tenni akarok valamit, nem értik, hogy miről van szó, csináljanak, amit akarnak.
Na, de Nehémiás nem mondja ezt, mert Nehémiás Isten embere volt és ő tudta, hogy az Úr állította bele abba a szolgálatba, és ha egyedül maradt volna, talán akkor is folytatta volna. De éppen mivel az Úr állította oda, nem marad egyedül.
Az tehát az első: ki mondja. A legjobbak mondják sokszor, és ha a legjobbak mondanak ilyet, akkor nekünk mindig látnunk kell, hogy az az ördögtől van, a gonosztól van és így kell azt kezelni és így kell abból kiszabadulni.
2. A második kérdés: Mi a panasz oka? Az, hogy túl sok a törmelék. Már pedig addig nem lehet új falat emelni, amíg a törmeléket nem hordták el. Túl sok a sitt. Nabukodonozor seregei tökéletes munkát végeztek. Ott kő kövön nem maradt, és azóta eltelt hét évtized. Az erózió szétporlasztotta a köveket, gaz nőtte be, mindenféle rárakódott. Ki sem lehetett venni sok helyen a falaknak a nyomvonalát. Már pedig az alapok a földben vannak. Az alapokat Nabukodonozor sem tudta tönkretenni. Csak a felépítményt. Meg kell keresni az alapokat, lehordani a törmeléket és a régi alapokra emelni az új falat. Na, ez volt az unalmas munka. Szerették volna látni már munkájuk eredményét, hogy emelkednek a falak szépen, és emelkedtek is azok itt-ott - olvassuk -, de előbb el kellett takarítani minden törmeléket, és ez fárasztó, ez nem látványos munka, és ez bizony sokszor kedvét veszi az embernek. De ha nem takarítják el, nem lehet masszív falat építeni.
Tegnap mondta el valaki, hogy sortatarozták a házakat és úgy mázolták be kívülről az ablakokat, hogy mindaz a por, vakolat, meg friss maltercsöpp, ami ráfröcsögött, ott maradt, és ezt lekenték. Amikor lemosták az ablakot az állványok lebontása után, ez mind lejött az új festékkel együtt, természetesen, mert ehhez tapadt az új festék nem a gitthez, meg az ablak fájához. Ahonnan nem takarítják el a törmeléket, ott nem lehet rendes munkát végezni, és Nehémiás emberei ezt unták meg. A törmelék túl sok, a törmelékhordók ereje fogy. Képtelenek vagyunk építeni a falat.
A törmelékkel van baj mindig, és itt jó lenne, ha most ennek az igei tanításnak a lelki üzenetet jól megértenénk, mert a törmelékkel van bajunk nekünk is. Szeretnénk mi, ha épülnénk a hitünkben, Krisztus-ismeretünkben, szeretetünkben, hogy gyümölcsök jelennének meg életünk fáján. De nincs az a fa, amelyik gyümölcsöt terem addig, amíg nem gyökerezett meg valahol. Először lefelé kell nőni. Először stabilitásra van szükség. Egészséges gyökérzetre. Aztán majd jönnek a gyümölcsök, később. Ezen a sorrenden nem lehet változtatni.
Szinte naponta felismerek egy-egy újabb törmelékkupacot az életemben, és ha elfogadjuk Pálnak a képét, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma, akkor itt is templomépítésről és templomkarbantartásról van szó. Tele van a mi lelki templomunk törmelékkel, óemberünk sok nyomorúságával, ott felejtett, megtűrt, letakart bűnökkel, gőggel, értetlenséggel, fontoskodással, büszkeséggel, nehézkességgel, hitetlenséggel, és amíg ezeket mind ki nem pucoltuk onnan, addig nem lehet igazán építeni és szépíteni a templomot. Sokszor párhuzamosan folyik ez a munka. Épül már valahol a fal, de itt-ott még törmelék is van. Ki kell takarítani. Mindenestül. Végezzük-e mi ezt a takarítást az életünkben? Engedjük-e, hogy Isten végezze ezt a takarítást? Nem mi mentünk-e oda egy-egy kis sitt-kupacot valami rejtekhely mögé, hogy az azért megmaradjon? Tudjuk-e egyáltalán, hogy mindannyian, kivétel nélkül, akik itt vagyunk, rászorulunk arra, hogy a törmelékektől megtisztítson minket Isten?
Pál apostol többször is mondja ezt, hogy vetkőzzétek le az óembert és öltözzétek föl az újat. Nem azt mondja, hogy vegyétek föl a tiszta ruhát a régire. Először le kell vetkőzni. Ott hosszú felsorolásokban láthatjuk, hogy mi minden van bennünk, amit ki kell vetni, és utána lehet felöltözni. Először a törmeléket lehordani, az alapokat egészen tisztán látni.
Ki az alap? 1Kor 3,11: „Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, aki a Jézus Krisztus.” Ő az alap, és hol látszik Ő az életünkben? Egészen odáig kell lebányászni. Ő ragyogjon föl és rá lehet aztán építeni. Lehet, hogy már régóta Ő a mi életünk fundamentuma. De nemcsak aranyat, ezüstöt, hanem fát, szénát, pozdorját is építettünk rá menet közben. És azok nem időt álló építmények. Azok előbb-utóbb összedőlnek és sitt lesz belőlük, törmelék lesz belőlük, ki velük! Ki az életből mindennel, ami nem krisztusi, nem Tőle való, nem az Isten országának az épülését jelenti, és akkor lehet igazán épülni. Bűnbánat, igazi bűnlátás nélkül nem lehet az új életnek erősödnie.
Sokakat kísért a gyors építés. Maradhat minden úgy, nagyjából ellapátoljuk, kis híg cementtel lefröcsköljük és abba már jöhetnek bele az új kövek. Gyülekezetet is megpróbálnak így építeni emberek. Valami nagy programot, híres embert meghívunk, gyors evangélizációk, látványos eredmények. S az alapozás? Bűnbánat nélkül nincs maradandó építmény!
Sokat dolgoztam fiatal koromban építkezéseknél, és tudom azt, hogy még a bontási anyagot is - ha felhasználtuk új építésnél - meg kellett tisztítani. Rengeteget kopácsoltunk régi téglákat kőműves kalapáccsal, hogy a száraz maltert leverjük róluk. Nem szerették a kőművesek az ilyen téglákat, az új téglával jobban lehet haladni. De, még ha felhasználja is az ember, meg kell tisztítani és sorba kell rakni, ugyanígy, mintha új lenne, és úgy lehet beépíteni.
Nem érdemes a régi romokon építeni! Készek vagyunk-e arra, hogy átengedjük magunkat Isten Szentlelkének, tegyen bűnné mindent az életünkben, ami bűn, és ki vele! Akármilyen kedves, akármennyire megszoktuk, akármennyire nem nagy bűn állítólag, akármennyire mindenki más is így csinálja. Ha Ő azt mondja, hogy ez sitt, ez törmelék, ez rom, ki vele! Ő fog ott építeni valami csodálatosat, szép újat. Nos ebbe nem szabad belefáradni. Nehémiás derék júdai emberei ebbe fáradtak bele. Ki bír ennyi törmelékkel? Hát ki bír annyi nyomorúsággal, ami bent van a mi életünkben? Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Engedjük, hogy Ő megszabadítson és építsen valami újat.
3. S a harmadik kérdés: Mi lesz most? Ha ez így igaz, és ha ezt mondogatják többen, előbb csak halkan, egymás között, aztán egyre hangosabban, hogy fogytán van ereje a teherhordónak, a törmelék meg túl sok, képtelenek vagyunk a falat építeni. Hát mi lesz most? Abbamarad az egész, vagy lelkesítő szózatot kell tartani? Vagy utánpótlást kell kérni? Új munkaerőket bevetni? Vagy hírzárlatot elrendelni, hogy a fal túlsó részén ne hallják meg, hogy itt már bomlasztás történt?
Nagyon érdekes, hogy noha ezt egyre többen mondják, mégis építik tovább a falat. Valahogy nem mennek el, senki nem hagyja abba! És hogy később se hagyja abba senki, ezért Nehémiás is beszél velük. Felállítja őket családonként, és ezt mondja: Ne féljetek ti az ellenségtől. A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéreitekért: fiatokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért. És amikor meghallották a mi ellenségeink, hogy mi megtudtuk az ő szándékukat és az Isten semmivé tette az ő tanácsukat, visszatértünk mindnyájan a kőfalhoz, ki-ki az ő munkájához.
Pedig a törmelék továbbra is túl sok volt és a teherhordó ereje fogytán volt, és aki egy kicsit értett az építkezéshez, az megállapíthatta, hogy képtelenek vagyunk a falat felépíteni, és mégis építették tovább. Ott maradtak és folytatták. Ez mutatta, hogy az Úr volt ennek az építésnek a vezetője. Ő nem engedte szétszéledni őket. Csüggedeztek az építők, de nem csüggedtek el egészen. Mint ahogy Pál apostol írja a II. Korintusi levélben: „Szomorkodunk, de nem esünk kétségbe, üldöztetünk, de nem tudnak elfogni minket, taposnak rajtunk, de nem taposhatnak agyon. Csüggedezünk, de nem csüggedünk el”. Ettől Isten az övéit megőrzi, ha egy kicsit is Őrá néznek, ha egy kicsit is Hozzá kiáltanak, csüggedt szívvel is, az elcsüggedéstől, a kétségbeeséstől megőrzi őket. Így őrizte meg Nehémiást és munkatársait is. Nehémiás azt mondta, hogy ne a törmelékre nézzetek, ne a magatok erőtlenségére, ne a fenyegető ellenségre, a nagy és rettenetes Úrra gondoljatok.
Két igével hadd fejezzem be! Mi az, ami átsegíthet minket a holtpontokon? Ami új lendületet ad, és aminek nyomán csöndes csodák történhetnek az életünkben?
Az egyik ige a Zsoltárok könyve 34. részének 5. és 6. verse: "Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem. Akik Őreá néznek, azok felvidulnak és arcuk meg nem pirul”. Akik nem a törmeléket nézik, meg a maguk erőtlenségét, a fenyegető ellenséget, meg a többi egyre lazábban dolgozó munkatársat, hanem Őreá néznek, azok felvidulnak és arcuk meg nem pirul. Azok átlendülnek a holtponton, akármilyen lassan és nehezen is, és utána újra lendületbe jön a kerék, Őreá nézni!
A másik igét szintén tudjuk a legtöbben könyv nélkül. Az Ézsaiás könyve 40. részének utolsó három verse, a 29. és következő versek: „Ő erőt ad a megfáradottnak, és az erőtelennek erejét megsokasítja. Mert elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is (a Júdabeliek is), de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek mint a saskeselyűk: futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el”. Nem azt mondja, hogy akik az Úrban bíznak, azok soha nem fáradnak meg, soha nem csüggedeznek. Hanem azt mondja, hogy akik az Úrban bíznak, azoknak az erejük megújul. Miután elfogyott. Miután megállapítják nagy józanul, hogy képtelenek vagyunk a falat építeni. No akkor kell az Úrban bízni még jobban, mint addig. Akkor erejük megújul s mégis csak felépülnek a falak. Mert az Úr vállalkozása volt az!
Az egyik tehát az, hogy az Úrra nézni, akik Őreá néznek, nem a bajaikra és magukra, egymásra. És az Úrban bízni, akik Őbenne bíznak, azoknak az erejük megújul. Lehet, hogy igaz, hogy fogytán van ereje a teherhordónak és a törmelék túl sok, és képtelenek vagyunk építeni a falat. Ha mindezek ellenére mégis tovább építjük a falat, s ott maradunk, ahová az Úr állított és csináljuk, amivel Ő megbízott, menet közben kapunk új erőt. Mert Ő erőt ad a megfáradottnak és az erőtelennek erejét megsokasítja.
Mit tegyünk hát? Ezt. Lehet, hogy jönnek holtpontok, lehet, hogy a legjobbak is magunkra hagynak, lehet, hogy csakugyan túl sok s törmelék: az Úrra nézni, és Őbenne bízni! És nem szabad presztizs-kérdést csinálni abból, hogy mit mondtunk a megfáradás pillanataiban! Ez nagyon fontos. Mert Júda férfiai nem mondják azt, hogy Nehémiás, ne haragudj, belátjuk, igazad van, az Úr is erőt adott, de mi már kijelentettük, hogy képtelenség a falakat építeni, azért mi mégis csak abbahagyjuk. Nem, szó sincs róla. Nehémiás sem mondja, hogy na ugye, azelőtt azt mondtátok, most meg mégis építitek. Nem. Ne bántsuk egymást azzal, hogy ki mit mondott. A fáradtság pillanataiban sokan olyat is mondanak, amit másképp nem mondanának. Hagyjuk. A múlté, megbocsátjuk. A lényeg az, hogy új lendületet kaptunk és újra csinálhatjuk együtt. Csak az képes arra, hogy nem csinál hiúsági kérdést, presztizs-kérdést valamiből, aki kész a bűnbánatra. Megint a bűnbánat. Ott épül föl a kőfal, ahol van bűnbánat!

Édesatyánk! Te ismersz minket, és tudod, hogy sokszor kiáltottunk már csüggedten Hozzád. Talán olyan is volt, hogy annyira elcsüggedtünk, hogy már az imádságnak sem láttuk értelmét. Egyedül Te tudod, hogy mennyi törmelék, rom, van a mi életünkben is. Álmaink romjai, vágyaink törmeléke. Sokféle bűnhalmaz ott éktelenkedik. Könyörülj meg rajtunk. Erősíts meg minket, hogy ne hagyjuk abba a tisztogatást.
És légy türelmes Te is hozzánk, és tisztíts meg minket minden bűntől, hogy épüljön a Te országod a mi életünkben. Adj nekünk új erőt, ha éppen most erőtlenek vagyunk és megfáradtunk. Taníts meg Tereád nézni és Tebenned bízni. Sőt taníts meg minket arra is, hogy egymást tudjuk segíteni abban, hogy amikor a másik megfárad, akkor azt mondjuk, hogy a nagy és rettenetes Úrra nézzél. Terád mutatunk és így öntünk bizalmat egymásba. Így építsd a mi gyülekezetünket is. Őrizz meg minket attól, hogy legjobbak megfáradjanak, vagy ha megfáradnak, ne tudjanak újra elindulni. Őrizz meg minket attól, hogy büszkeségből képtelenné váljunk a bűnbánatra. És azt a jó dolgot amit Te elkezdtél a mi személyes életünkben és a gyülekezetben, fejezd is be a Krisztus Jézus napjáig.
Ámen.