Az ellenség fegyverei

1979. március 22, csütörtök

Sorozat: 

Alapige

Amikor meghallotta Szanballat, hogy építjük a várfalat, méregbe jött, és nagy bosszúságában gúnyolni kezdte a júdaiakat. Ezt mondta honfitársainak, Samária seregének: Mit csinálnak ezek a nyomorult júdaiak? Hát megengedik ezt nekik? Talán már áldozni is akarnak, mert még ma befejezik? Életre kelthetik-e ezt a halom követ, amely porrá égett? Mellette állt az ammóni Tóbijjá, és ezt mondta: Bármit építsenek is, ha ráugrik egy róka, az is ledönti a kőfalukat! Halld meg, Istenünk, hogyan csúfolnak minket! Fordítsd vissza fejükre gyalázkodásukat! Legyenek prédává rabtartóik földjén! Ne nézd el bűnüket, és ne töröld el vétküket, mert téged bosszantottak, amikor az építőket gúnyolták. Mi azonban építettük a várfalat, és már az egész várfal elkészült félmagasságban, mert a nép nagy kedvvel dolgozott.

Mielőtt imádkozunk, csendesedjünk el egy percre, és gondolkozzunk ezen az éneksoron: „Ó add, üdvöd keresnem”! Csakugyan azt keressük? Senki ne értse félre, de mit keresünk itt? Csakugyan azt, vagy méginkább Őt? Csendesedjünk el!
Bizony Urunk, van sok, mit itt az ember nem lát jól földi szemmel, és oktalan nevetni kész. Bocsásd meg, ha mi nevetünk így a Te dolgaidon, amiket csak félig értünk! Bocsásd meg, ha nehezen viseljük el, ha mások nevetnek rajtunk. Kérünk Téged, vértezz minket most arra, hogy könnyebben álljuk, ha érted gúnyt kell szenvednünk. Egyáltalán, ha érted szenvednünk kell. Taníts meg minket ennek az örömére! Arra, hogy ez kiváltság. Erősíts most meg minket erre.
Köszönjük, hogy itt lehetünk. Köszönjük, hogy nem tarthatott otthon sem a fáradtságunk sem az eső. Kérünk Téged, add nekünk a Te vigasztaló, megerősítő, megújító igédet. Ámen.

Régen volt szó utoljára Nehémiás könyvéről. Elevenítsük fel röviden az előzményeket! Krisztus előtt 445-ben történt az, hogy a perzsa uralkodó, Artaxerxes palotájában egy zsidó származású fiatalember magas pozícióba került, úgy hívták, hogy Nehémiás. Ő már nem atyái földjén született, hanem ott a fogságban, csak hallott arról, hogy mi volt valamikor otthon, és örült annak, hogy a nép egy részét az új rezsim, a perzsák hazaengedték. Élte békén a maga életét, amikor egyszer nyugtalanná tette őt valami: követek jöttek otthonról és elmondták, hogy milyen vergődés az életük. Nem tudják fölépíteni a szent várost, a templomot, segítségre lenne szükségük. Nehémiás nem tudta, hogy mit kell most tenni, és mint mindig, Isten elé borult és imádkozott. Az egész első fejezet az ő bűnbánó imádsága. Eközben kapta meg elhívatását. Kivárta az Istentől elkészített időt, kérését a király elé terjesztette, a király hazaengedte őt, sőt még menlevelet, építőanyagot, pénzt, kíséretet is adott neki. Amikor hazaért, egy éjszaka végigjárta a romokat, talán emlékszünk még arra a szemléletesen leírt terepszemlére, amit tartott. Kiadta a jelszót: gyertek, építsük meg, és a hazakerült izraeliták egy része - nem mind - lelkesen hozzálátott az újjáépítéshez. Legutóbb a harmadik fejezet hosszú névsorából fölfigyeltünk erre a nagy evangéliumra, hogy egymás mellett épített mindenki. Még az órások és az aranymívesek is, az ötvösök, a finomkezűek is egymás mellett, ki-ki a maga helyén állt, és épült Jeruzsálem kőfala.
Ha még a részleteket is felfrissítjük magunkban, azt kell mondanunk, hogy csodálatos kezdés. Isten valami nagy dolgot akar megvalósítani, erre kiszemeli az alkalmas embert, egyengeti annak az útját, az építés feltételeit mind összehozza, feljebb, mint ahogy kérni, vagy elgondolni lehet. Csodálatos indulás - vajon milyen csodálatos folytatása lesz ennek?
Kiderül, hogy a csodálatos indulásnak egészen hétköznapi folytatása van. Így folytatódik a dolog, hogy megjelenik az ellenség. Ezt jó lenne, ha egy életre megtanulnánk, és nem csodálkoznánk rajta mindig újra, hogy ahol valami jót elkezd Isten, ott azonnal megjelenik a romboló, az ellenvető, és igyekszik összezúzni azt, ami épül. Amikor egy igét Isten Szentlelke egészen világossá tesz a számunkra, és mi szeretnénk annak feltétel nélkül engedelmeskedni, akkor azonnal kísértések jelentkeznek és elkezdünk bukdácsolni, botladozni, vagy el is bukunk, és úgy szed össze újra minket Isten az Ő atyai kezével, hogy komolyan vehessük a megértett igét és mégis engedelmeskedjünk. Isten gyermekeinek az engedelmessége mindig ilyen „mégis engedelmeskedés”. Mindig támad valami akadálya annak, hogy engedelmeskedjünk. Amikor különösen megáldja Isten a csöndességünket és úgy tudtunk imádkozni, hogy egészen belefeledkeztünk, megszűnt tér és idő és egészen közel jutottunk Hozzá, akkor még ott közben,
a végén, vagy nem sokkal utána olyan gondolataink támadnak, vagy olyan dolgokat csinálunk, amiket önmagunk előtt is szégyellünk. Amikor valaki úgy megy haza egy úrvacsoravétel után, hogy tele van a szíve hálával, boldogsággal, békességgel, talán már az úton hazafelé történik valami, ami miatt szégyellnie kell magát, ami támadás volt, és tovább nem sorolom. Kinek, kinek vannak ilyen emlékei, élményei, aki figyeli a maga lelki életét. Ahol elkezd épülni Jeruzsálem kőfala, ott azonnal megjelenik az ellenség. Nem kell számítani rá és nem kell félni tőle, de nem kell meglepődni, ha megjelenik, és nem kell rossz néven venni, ez így van Isten gyermekeinek az életében.
S mi a kísértőnek a célja? Az, hogy az a jó, ami elkezdődött, maradjon abba. Nem akar ő mást. Hagyja abba a mindenkori Nehémiás azt, amivel az ő Istene megbízta, az Isten népe javára. Hagyja abba, menjen el a kedve tőle. Az a célja, hogy kétségbeessünk magunkon, hogy megbénítson, megtévesszen, hogy a sorokat szétzilálja, hogy szakadásokat okozzon, hogy bomlasszon. Ő a Diabolos. Így nevezi a Szentírás, ami azt jelenti, hogy össze-vissza dobál mindent ott, ahol Isten rendet kezd teremteni. Ez a természete, ez a foglalkozása, ilyen ő. És ha Pál le merte írni, hogy mi ismerjük őt és az ő szándékait, akkor nem árt, ha ezt legalább mi is tudjuk róla; ahol valami jó épülni kezd, akár bennünk, akár általunk, ott ő megjelenik és igyekszik rávenni, rákényszeríteni minket arra, hogy hagyjuk abba.
„Történt pedig, amikor meghallotta Szanballat, hogy mi építjük a kőfalat, haragra gerjedt és felette igen bosszankodott, és gúnyolni kezdte a zsidókat.”
Kit haragit az, amit mi csinálunk? Kit szomorítunk meg a szavainkkal és a tetteinkkel? Isten Szentlelkét vagy a kísértőt? Valaki mindig megszomorodik amiatt, amit teszünk, mondunk, gondolunk, vagy elmulasztunk. Kit szoktunk mi megszomorítani? Ki lesz mérges, ha az életünkre néz? Az Úr Jézus, Aki a jeruzsálemi templomot megtisztította virágvasárnapon, vagy az Ő ellenségei gerjednek haragra, hogy mi ilyeneket csinálunk és így engedelmeskedünk és szolgálunk és ennyire komolyan vesszük az igét? Aki félig-meddig csinálja, az nem haragítja magára a Sátánt. Akinek különösebb baja a gonosszal, a gonosz képviselőivel, szanballatjaival, tóbiásaival nincsen; az bizonyos lehet abban, hogy nem épül az életében igazán Isten országa. Ahol épül, ott valami baj is támad, ott valaki haragra gerjed, ott valaki felette igen bosszankodik és ennek az erejét is megérezzük. De ki az? Meg ne szomorítsátok az Isten Szentlelkét - mondja Pál. Vagy Isten Szentlelke szomorodik meg amiatt, amit pl. ma csináltunk, vagy a gonosz bosszankodik felette igen, és Isten Szentlelke örvendezik és a mi szívünkbe is az Ő örömét adja. Ki gerjed haragra a mi életünk miatt? Ha mi a szent életben járunk, akkor ez a puszta tény, a mi puszta létünk, bosszantására van a gonosznak, és ez az, amivel számolnunk kell.
Nehémiás semmi rosszat nem tett. Az olvassuk az egyik előző fejezetben: „Mikor pedig a Horonból való Szanballat és az ammonita Tóbiás meghallották ezt, nagy bosszúságot okozott nekik, hogy jött valaki, aki Izrael fiainak javát keresi” (2,10). Másoknak a javát keresi. Ez elég volt arra, hogy felette igen megbosszankodjanak. Ha mi Isten országának az épülését, a ránk bízottaknak a javát keressük, és Istennek engedelmeskedünk, ez elég arra, hogy kihívjuk magunk ellen a gonosznak a haragját. Nem maradunk védtelenül, elrejt minket a mi Urunk - ezt mindjárt hadd tegyem hozzá -, de érezni fogjuk, hogy bosszankodik ránk. Szokott-e bosszankodni? A félkeresztyének, a langyosak nem veszélyeztetik a gonosz egyeduralmát. Akik komolyan veszik az Istennek való engedelmességet, azokra haragszik meg felette igen nagyon: és előveszi a fegyvereit.
Ebben a néhány versben, amit felolvastam, két jellegzetes támadást indíttat a gonosz a maga képviselőivel Nehémiásék ellen.
Első fegyvere a gúny. Azok a bizonyos éles szavak, amik nagyon tudnak fájni. Az az összeröhögés - bocsánat a kifejezésért - amit a hátunk mögött csinálnak. Az a csöndes ránkmutatás és ahogy elhúzzák az ajkukat, amire azt szoktuk mondani, hogy ebben minden benne volt. Nem volt abban minden benne, csak megvetés volt benne, meg a tehetetlenségük volt bentre, meg az, hogy a felét sem értik meg annak, ami történik. De nagyon rosszul esik. Borzasztóan tud fájni. A fiataloknál látom, hogy milyen iszonyatos kínokat okoz nekik az, ha kigúnyolják őket a hitük miatt. Valaki azt mondta, hogy mindig veszedelmesebb, ha Isten gyermekeire nem töviskoronát, hanem bohócsapkát tesznek. Hogy olyan kis hülye, olyan idétlen, olyan nem idevaló… Vitázni sem érdemes vele. Csak úgy legyintenek rá. Kinek esik jól, ha legyintenek rá?
Nos, ez történt itt Nehémiásékkal: gúnyolni kezdte a zsidókat, és ezt mondta atyjafiai és a samáriai sereg előtt - mindig mások előtt érdemes valakit kigúnyolni. „Mit csinálnak ezek a nyomorult zsidók? Vajon megengedik ezt nekik? Talán áldozni fognak? Befejezik még ma a munkát? Vagy megelevenítik a köveket a porhalmazból, holott azok elégtek? Az ammonita Tóbiás pedig mellette állván ezt mondta: Bármit építsenek, ha egy róka lép fel reá, összezúzza köveiknek falát”. Válogatott gúnyolódások.
Kiderül az előző fejezetből is, hogy rendkívül odaadóan, buzgón, kedvvel dolgoztak Nehémiás munkatársai. Tényleg úgy, mint akik egy nap alatt akarják felépíteni Jeruzsálem falát. Nos, ez a buzgalom lesz a gúnyolódás első tárgya. Ezek még ma be akarják fejezni? Miért hajtanak ennyire? Olyan naívak? Van ezeknek fogalmuk arról, hogy mekkora fába vágták a fejszéjüket?
Megbénítani, kedvét szegni, abbahagyásra kényszeríteni. Energiákat szív el a gúnyolódás mindig. Különösen, aki elkezd bosszankodni afölött, hogy gúnyolják. Vagy aki elkezd gondolkozni azon, hogy hátha igaza van a gúnyolódónak. Tényleg nem lehet felépíteni ezt a falat... Csak az tudja állni ezt és tovább folytatni, aki egyetlen dologra gondol, arra, hogy mit mondott az Úr. Azt mondta, hogy menjetek haza és építsétek fel a falat. Ez azt jelenti, hogy az Ő ügye az építés. Itt Őt gúnyolják most. Nehémiás látja ezt, és amikor ott, munka közben egy fohászt küld a Mindenhatóhoz, akkor azt mondja, hogy „Téged bosszantanak az építők előtt”. Ezzel máris egy pajzs mögé vonul, amelyik pajzsról lepattognak ezek a gyilkos szavak. Nem engem lődöznek, az Úrral állnak szemben. Na, Őt aztán gúnyolhatják! „A mennyben lakozó kineveti, az ÚR kigúnyolja őket” - ahogyan a zsoltárból tudjuk (2,4). Micsoda belső biztonság ez! No, de ehhez ott kell élni Isten-közelben, ehhez tisztán kell látni a dolgokat. Ehhez tudni kell azt, hogy Nehémiás nem Szanballat bosszantására jött, és Szanballat nem Nehémiással áll szemben, hanem az ő küldőjével és Urával. Intézzék el egymás között. Az Úr megpecsételte annak a sorsát, aki Nehémiásékat gúnyolni kezdi. Dávid is tudta ezt. Azért ment Góliát ellen úgy, hogy ma az Úr kezembe ad téged és a fejedet levágom és testedet az égi madaraknak adom. Ez nem hencegés volt. Ez az erőviszonyok helyes ismerete volt. Ő tudta azt, hogy itt nem Dávid és Góliát mérkőznek. Azt mondja, hogy te jössz ellenem ezzel meg azzal, „én pedig megyek ellened a Seregek Urának, Izrael seregei Istenének nevében, Akit te gyalázattal illettél” (1Sám 17,45), és ezzel eldöntötted a párbajt, Góliát. A Mindenhatóval szemben nem győzhetsz. Engem a Mindenható küldött bele ebbe a párbajba, itt most Vele mérkőzöl. Én csak azt a kis kövecskét fogom kiröpíteni. A többi az Ő dolga.
Nos, amikor gúnyolódás ér minket a hitünk miatt, - nem az ügyetlenségünk, a hibáink, vagy a butaságunk miatt, azt másképp kell azért elszenvedni, - amikor a hitünk miatt, mint Nehémiásékat, be tudunk-e húzódni ezzel a békességgel e mögé a pajzs mögé? Téged gúnyol, nem minket. Akkor is f áj az, hogyne f ájna. De egészen másként hordozza az ember.
Az történik tehát itt, hogy egészen hétköznapiasan fogalmazzak, hogy ez a három léhűtő, akiknek a nevét gyakran fogjuk olvasni majd a Nehémiás könyvében, - zsebre dugott kézzel odaáll és nézik, hogy mit csinálnak Nehémiásék, és akkor amibe csak lehet, belekötnek. S pattognak a szitkok, élcek, szellemeskednek, túllicitálják egymást. Még megtódítják azt, amit az előttük levő mondott. Ha egy róka lép is rá, összetörik - mondja Tóbiás és talán nagyot hahotáztak. Jó bemondás volt. Csak hogy a kedvüket szegjék, megbénítsák, abbamaradjon a falépítés.
Én azt hiszem, nem kell idézni olyan megjegyzéseket, amiket közülünk sokan hallhattak már. Nekünk is kijut efféle megjegyzésekből: hogyha róka lép rá, is összeomlik. Ma, amikor a tudományból bálványt csinálnak, ma, amikor a pénznek olyan hatalma van, akkor az egyszerű evangéliummal jönni! Ilyen bolondsággal, hogy a Krisztus a kereszten meghalt értem, meg mindenkiért, ugyan már! Hát legalább támogassuk meg valahogy a Bibliának az érthetetlen állításait a tudománnyal, ha lehet. Ha meg nem lehet megtámogatni, akkor az érvénytelen és értéktelen állítás. Ma, amikor annyi gondja van az emberiségnek, és olyan sokféleképpen próbálnak a jobbak azon segíteni, akkor mi a magunk naív imaösszejövetelein könyörgünk ezekért? Ugyan kérem! Ha egy róka lép is rá, összeomlik.
Tisztában vagyunk-e mi azzal és hisszük-e igazán, hogy az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, hogy az Isten erőtlensége erősebb az embereknél, és merjük-e vállalni teljes szívvel a kereszt bolondságát, a Krisztus erőtlenségét abban a bizonyosságban, hogy mégis csak ebben van a legnagyobb erő és legnagyobb igazság? Nem dacosan, nem büszkélkedve, nem az öklünket rázva a Tóbiásokra, nem. Megmozdul az indulat, a fájdalom, a keserűség az emberben, Nehémiásékban is megmozdult. Csúnya dolgokat kér itt ebben az imádságban. Azt mondja, fordítsd rájuk az ő káromlásukat. Küldd el őket rabságba: Mi már tudjuk, hogy mi az. Most jöttünk onnan haza. De nem ő akar bosszút állni. „Hagyjad az igazságosan ítélőre”. (1Pt 2,23), „magatokért bosszút ne álljatok” (Róm 12,19). „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” (Zsid 10,30) - mondja az Úr. Amikor nagyon gúnyolják az embert, eszébe jut a bosszúállás. Még egy Nehémiásnak is. De nem ő akar igazságot tenni.
Hanem ő mit csinál? Rendkívül jellemző, hogy mit csinál. Nem gúnyolódik vissza, nem száll inába a bátorsága, nem teszi megfontolás tárgyává, hogy nincs-e mégis igaza Szanballatnak és Tóbiásnak, hanem azt olvassuk a 6. versben: „De mi építettük a falat annyira, hogy el is készült az egész fal félmagasságban, mert a nép nagy kedvvel dolgozott”. Ez a de mi kétszer ismétlődik itt néhány versen belül. Majd a másikat is látni fogjuk. „De mi építettük”. Ők gúnyolódnak, zsebre dugott kézzel, csúnya megjegyzéseket tesznek, mi pedig építjük a falat, mivelhogy ezzel bízott meg minket az Úr, hogyha három léhűtő ott gúnyolódik éjjel és nappal, és ha három róka ott lenne és csakugyan leomlana az addig fölépült fal, és ha három eleven ördög kezdene ott szembeszállni Nehémiásékkal, ők akkor is építenék Jeruzsálem falát, mert ezzel bízta meg őket az Úr!
Ott van-e bennünk ez a fajta elszántság? Ez az állhatatosság? Ez a céltudatosság? Ez az összeszedettség? Amikor az ember odafigyel azért arra, amit mondanak, amikor talán fáj is neki, amikor talán még átsuhan rajta az a gondolat is, hogy nem ésszerűbb lenne-e mégis abbahagyni, vagy szüneteltetni, de azért mégis építi tovább. Ehhez az a bizonyosság kell, hogy azt csinálom, amivel az Úr bízott meg. Ehhez az a bizonyosság kell, hogy nem maszek-vállalkozást csinálok, hanem az Ő ügyét képviselem. Ez az Ő dolga, hogy itt mi történik. Ez a város az Ő városa, ez az ügy az Ő ügye, mi az Ő népe vagyunk. Aztán mondhat bárki, amit akar. De mi építjük tovább.
Tudjuk-e mi így csinálni, így engedelmeskedni, így szolgálni? Nem azért, mert Nehémiás így csinálta, hanem azért, mert Valaki más is így csinálta. Őt is kigúnyolták. Mindenfélét mondtak Neki, és az utolsó napon a kereszten, meg már a keresztrefeszítés előtt is gúnyolták, ahogy csak tudták. Megalázták, meggyalázták, hajlongtak előtte, bohócot csináltak belőle... Bíborpalástot tettek a vállára, tövisből font koronát a fejére. Töviskoszorú és bohócsapka egyszerre volt ott az Úr Jézus fején, és amikor már haldoklott is, hangzottak a gúnyolódó megjegyzések: Ha te vagy az Isten Fia..., ha Ő az Izrael királya..., na lássuk, szabadítsd meg magad... Ő azonban mint bárány az ő nyírői előtt néma, száját nem nyitotta meg, vagy ha megnyitotta, imádkozott azokért, akik gúnyolták. Így aratta a legnagyobb győzelmet. Egyedül így lehet igazi győzelmet aratni.
Ez a fegyver tehát nem hatott. A gúnyolódás ellenére épült a fal, mégpedig körben, teljes hosszában, nagy kedvvel építette a nép, félmagasságig már kész volt. Be kellett vetni a következő fegyvert: a fenyegetést, a nyílt erőszakot, a fegyveres támadást.
„Összeesküdtek azért mindnyájan, - mivel hogy felette nagy haragra gerjedtek - és egyenlő akarattal elhatározták, hogy eljönnek Jeruzsálemet megostromolni és népét megrémíteni.” Egyenlő akaratra jutottak azok, akik előzőleg egymással is hadakoztak. Hát ez már így szokott lenni. Ha a jó ellen kell összefogni, akkor felejtik az ellenségeskedést. Akkor Pilátus és Heródes, akik egész életükben gyűlölték egymást, Jézus feje fölött kezet fognak, mert Jézussal szemben még ők is összetartoznak. Mert Jézussal szemben mindenki összetartozik, aki a bűnben van. Nem kell ahhoz Jézus kifejezett ellenségének lennie, akkor is szemben áll Vele, ha a bűnben van. És adott esetben felhasználja őt a gonosz Jézus, és Jézus tanítványai ellen.
Nos, így történik ez az összeesküvés, s ez már egy kicsit ijesztőbb, mint a gúnyolódás. Mi lesz, ha csakugyan ott teremnek fegyveresen és csakugyan körülfogják Jeruzsálemet? Na, de hát Isten ígérte, hogy felépül a fal! Na, de ha mégis megjelenik az ellenség?
Újabb nehéz helyzet, amely megingatja a hitet, még a nehémiási hitet is. Mit csinál most Nehémiás? Abbahagyja az építkezést? Ilyenkor szoktuk mi azt mondani, hogy nem hagyjuk abba, csak egy kis szünetet tartunk. Ez azt jelenti, hogy abbahagyjuk! Nem mondta az Úr, hogy szünetet kell tartanunk, akkor nem szabad szünetet tartani. Mit csinál Nehémiás? De mi - így kezdődik a 9. vers - imádkoztunk a mi Istenünkhöz. Hát végül is Ő a mi erős várunk. Vagy erős várunk, ahová bevonulhatunk és biztonságban vagyunk, vagy akkor ne énekeljünk ilyen szépeket, hogy erős vár a mi Istenünk. Vagy hatalmasabbak az Ó seregei Tóbiás és Szanballat csapatainál és akkor védve van az Ő népe, vagy nem hatalmasabbak, akkor meg elkezdeni se érdemes a falépítést. Vannak az életnek ilyen nagyon kritikus pillanatai, időszakai, amikor minden kérdés, ami olyan természetes egyébként a számunkra, újra élére kerül, és csak igennel és nemmel lehet rá válaszolni. Hiszem, vagy nem hiszem? Ha hiszem, akkor mindennek ellenére, a tények ellenére, a tapasztalat ellenére, mások tanácsai ellenére maradok azon az úton, ami Isten útja. Ha meg nem merek azon maradni, akkor kiderül az, hogy nem hiszek. Eddig sem hittem. Szerettem volna hinni. Vágyakozom hinni! De nem jelent számomra az egész semmit. Éppen amikor meg kellene kapaszkodni Benne, nem bízom abban, hogy megtart. Nem hiszek. Néha Isten az övéire azért bocsát ilyen nehézségeket, hogy kiderüljön, ki az erősebb, az Úr vagy Tóbiás.
Újra oda kell kéredzkedni az Úr közelébe, s az imádságnak mindig ez az eredménye: „De mi imádkoztunk a mi Istenünkhöz”. Nem ezt tette Jézus is? Őt is fegyverekkel fenyegették. Nyílt erőszakkal is szembe támadtak Vele, és amikor várta a fegyvereket a Gecsemáné kertben azon az éjszakán, vért verejtékezve imádkozott. Még Ő is, még közelebb kéredzkedett az Atyához.
Mit szoktunk mi csinálni, amikor elhangzanak ilyen fenyegetések? Vagy amikor csak a gondolatainkban, a magunk aggodalmaskodásai fenyegetnek meg minket? Sokszor elképzelt eshetőségekkel, veszedelmekkel. A magunk aggódása elől is belemenekülünk az imádságba? A kettő nagyon szorosan összefügg. Azt mondja Pál a Fil 4, 6-7-ben, hogy „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat Isten előtt, és az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban”. Ez az imádság célja. Nem az, hogy feltétlenül megkapjam, amit kérek, hanem az, hogy az aggódásaimból odameneküljek Őhozzá, és ott az Isten békessége megőriz engem. Védve vagyok. Az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad. Az én elképzelésemet is, hogy meg lehet-e szabadítani engem ebből a helyzetből vagy nem, meg a tóbiások elképzelését is, hogy fognak elbánni velem. Minden értelmet felülhalad... és Ő megőrzi az övéit.
„De mi imádkozánk a mi Istenünkhöz, és állítánk ellenük őrséget nappal és éjjel, mivelhogy féltünk tőlük.” De becsületes könyv a Biblia! Nem fest nekünk eszményi hősöket. - „Nem féltek ám!... Óh Isten, gyermeke soha nem fél!” Dehogynem! Féltében kezd el imádkozni, még jobban, mint eddig. De félelmében is az Úrhoz menekül, és ott megszabadul a félelmétől és az Isten békessége tölti be, kiszorul a félelem a szívéből és mennyei békesség van rajta.
Utólag rájön, hogy nem is kellett volna tán őröket állítania. Nem árt azért ébernek lenni. Tegyük meg, amit megtehetünk, de úgysem az őreink fognak megőrizni minket. Mert „ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző” (Zsolt 127,1). Őrködjön azért, őrnek is kell lenni, de az Úr őriz meg minket igazán. Ezért imádkozunk.
Ez a két „de mi” a leghangsúlyosabb ebben a szakaszban. Amikor hangzik a gúnyolódás, akkor mi mégis folytatjuk tovább csöndesen az építést, és amikor hangzik a fenyegetés, akkor mi félelmünkben is elkezdünk imádkozni, és az Isten békessége megőriz bennünket.
Két igével hadd fejezzem be, amik jól illusztrálják az itt elhangzott igazságot.
Az egyik a Róma 12,2-ben van, annak is ezt a részét emelem ki: „Ne szabjátok magatokat e világhoz”. Ne annak a világnak az értékeihez igazodjatok - azt mondja itt Pál. Erősebb az Isten erőtlensége, mint ennek a világnak az ereje. Okosabb az Isten, még akkor is, amikor számunkra bolondságnak tűnő dolgokat tanít, - mint a legokosabb ember, vagy testület ezen a világon. Meg kellene tanulnunk azt, hogy az Isten országa mindig ilyen szegénységben épül, mint Jeruzsálem kőfalai. Ha Babilon vagy Egyiptom épített falat, azt meg lehetett nézni. A kínai Nagy Falat, azt meg lehet nézni. Jeruzsálem falai hol vannak ettől? Isten országa mindig ilyen csöndben épül, a maga jelentéktelenségében válhat erővé. Az Isten országa hasonlít a mustármaghoz, az Isten országa hasonlít a kovászhoz. Kicsi kell belőle. Éppen azért, mert nagy erőt hordoz. Ne tévesszen meg minket se a világ hangoskodása, fenyegetőzése, se ilyen-olyan erői. Az Isten erőtlensége erősebb az embereknél.
S a másik, hogy hogyan maradhat meg Isten népe minden helyzetben. Az Ézsaiás 30,15-öt olyan sokszor idéztem már. Talán többen megtanultuk arany mondásként. „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségetek lett volna” - sajnos úgy kellett folytatnia Istennek, hogy: „de ti nem akartátok”. De ha mi akarjuk, akkor nem feltételes módban kell elmondania. Megtérve és megnyugodva megmaradhatunk, csöndességben és reménységben van a mi erősségünk. Akár belülről támad a kísértő, akár gúnyolódás vagy egyéb fenyegetés képében jelenik meg. S fölépülhet bennünk és általunk is az, amit Isten elkezdett.

Bocsásd meg Urunk, hogy ijedősek vagyunk, olyan könnyű ránk ijeszteni! Elég, hogy valaki elhúzza a száját és bennünk akad a szó. Bocsásd meg, hogy szégyelljük a Krisztus evangéliumát! S nem vagyunk mi bizonyosak abban, hogy Istennek ereje az minden hívőnek üdvösségére. Könyörülj meg rajtunk, adj nekünk több bátorságot! Te tudod azt, hogy fél az ember. Kérünk, hogy hadd érezzük magunkat biztonságban Tenálad. És még a félelmünk is tanítson meg jobban imádkozni. Szabadíts meg az aggódásainktól és add helyette a Te békességedet! És add, hogy minden körülmények között megmaradjunk melletted! Bocsásd meg, ha mi gúnyoltunk valakit a hite miatt, a naivitása miatt. Bocsásd meg, ha bosszúvágy ébredt a szívünkben, amikor minket gúnyoltak. Bocsásd meg, ha még soha senki nem gúnyolt minket, mert nem volt miért.
Szeretnénk a Te útaidon járni, Úr Jézus, de ahhoz a Te erőd is kell. Add ezt nekünk!
Kérünk, hogy készítsd a mi lelkünket az úrvacsorai közösségre. Adj nekünk egyre teljesebb, tisztább bűnlátást, őszinte bűnbánatot. Add, hogy ne csak a bocsánatot kérjük el Tőled, hanem el tudjunk hagyni bűnöket. Szabadíts meg minket bűnünktől. Könyörgünk Hozzád azokért, akiknek különösen szükségük van most a Te erődre. Egy testvérünkért, akinek súlyos szemműtétje volt. Olyan nehéz dolog napokon át éjjel-nappal a sötétben ülni. Beszélj vele úgy, ahogy csak Te tudsz! S könyörgünk egy fiúért, akit ismét súlyos csontműtéten vittél át. Olyan sokszor szólítgattad már, hadd érjen a szívéig az evangélium! Rád bízzuk mindnyájan a magunk nyomorúságait, betegségét. Légy a mi Szabadítónk, Gondviselőnk, Megváltó Istenünk, hű Pásztorunk.
Ámen.