Kezdjük el az építést!

1979. február 08, csütörtök

Sorozat: 

Alapige

Miután megérkeztem Jeruzsálembe, és ott voltam három napig, elindultam éjszaka néhány emberrel. De senkinek sem mondtam meg, milyen cselekedetre indítja szívemet az én Istenem Jeruzsálemért. Még állat sem volt velem azon az állaton kívül, amelyen lovagolni szoktam. Kimentem tehát éjjel a Völgy-kapun a Sárkány-forrás felé, majd a Szemét-kapuhoz, és megvizsgáltam Jeruzsálem várfalait, amelyeken rések voltak, és kapuit, amelyeket tűz emésztett meg. Azután tovább mentem a Forrás-kapuhoz meg a Király-tóhoz. De mivel nem volt elég hely arra, hogy továbbmenjen az állat, amelyen ültem, ezért még akkor éjjel gyalog mentem föl a völgyből, és megvizsgáltam a várfalakat. Azután visszatértem, bementem a Völgy-kapun, és hazatértem. Az elöljárók nem tudták, hova mentem és mit tettem. Sem a júdaiaknak, sem a papoknak, sem az előkelőknek, sem az elöljáróknak, sem a többi munkásnak nem mondtam még meg. Ellenben ezt mondtam nekik: Magatok is látjátok, hogy milyen bajban vagyunk: Jeruzsálem rommá lett, és kapui tűzben égtek el. Jöjjetek, építsük fel Jeruzsálem várfalát, hogy ne gyalázhassanak többé bennünket! Elmondtam nekik, hogy Istenem milyen jóakaratú volt hozzám, és hogy milyen szavakat mondott nekem a király. Erre ők így feleltek: Kezdjük el az építést! És bátran hozzáfogtak a jó munkához. Amikor meghallotta ezt a hóróni Szanballat, Tóbijjá, az ammóni szolga és az arab Gesem, gúnyolódtak rajtunk, és így csúfoltak bennünket: Mit akartok csinálni? Talán a király ellen akartok föllázadni? Én azonban így válaszoltam nekik: Maga a menny Istene ad nekünk sikert, és mi az ő szolgáiként kezdjük el az építést. Nektek azonban semmi részetek és jogotok nincs, emléketek sem marad Jeruzsálemben.

Úr Jézus, köszönjük a csendet, a gyülekezetet, az igét, a Veled való közösséget. Köszönjük, hogy Hozzád jöhettünk, Téged kérdezhetünk, Tőled várhatunk útmutatást, világosságot, erőt. Valóban úgy van, hogy sok minden megtéveszt minket, és könnyen megtévedünk. Kérünk, hogy a menny felé, sötéten át Te légy az úti jel. Adj jelt Magadról most is nekünk, mutass utat, hadd lássuk a célt, hadd lássunk Téged. Hadd tudjunk sokkal folyamatosabban, egyenletesebben és boldogabban a Te nyomdokaidba lépni. Hadd tudjunk Téged követni, másokat Hozzád vezetni. Kérünk, hogy taníts és vértezz föl minket most az ige által is a jobb szolgálatra. Ámen.

A múltkor láttuk, hogy Nehémiás kész elindulni Jeruzsálembe, kész engedelmeskedni Isten szavának, de egyelőre még várnia kellett arra, hogy a parancsot végrehajtsa. Egyszer aztán elérkezett az alkalmas pillanat, jóindulattal fogadta a király a kérését, mehetett. Együtt volt tehát minden. Isten küldése, az ember engedelmessége, a világi hatóság hozzájárulása, a királyi menlevél, kiutalás korlátlan mennyiségű építőanyagra és katonai kíséret a veszedelmes útra. Mi kell még? Minden megvan. Két-három hónapi gyaloglás után megérkeztek, s munkához lehet látni. Minden feltétele megvan annak, hogy a romok helyén új város épüljön, és Nehémiás mégsem lát munkához. Mintha ráérne. Mintha még sok idő lenne. Mintha nem sürgették volna azok, akik hívták. Mintha nem is tudná, mire vállalkozott, vagy mi a feladata. Tétlenkedik. Azt olvassuk, hogy három napig pihent. Amennyire eddig megismertük őt, biztosra vehetjük, hogy mit csinált a három nap alatt. Nincs benne az igében. Én bizonyos vagyok benne, hogy imádkozott. Még egyszer, még jobban, még tovább készülni akart arra a feladatra, amire őt Isten elküldte. Nehémiás Isten embere volt. Isten valami nehéz szolgálatot bízott rá, és Nehémiás mindenben engedelmeskedni akart. Itt nem lehet elvéteni a dolgokat. Itt nem lehet kapkodni. Itt nem lehet hebehurgyán neki ugrani a feladatnak. Itt nem majd közben alakulnak ki a dolgok, itt tudni kell, hogy mit akar az Úr, és arra mindig figyelni kell, és ahhoz mindig csend kell.
Ez a mai igeszakasz elsősorban azt kérdezi tőlünk, hogy készek vagyunk-e mi tenni valamit Isten országáért? Készek vagyunk-e építeni azt? Készek vagyunk-e esetleg lemondani önmagunkról, otthagyni valamit, mint Nehémiás, azért, hogy engedelmeskedjünk?
Itt nem az első lépésekről van szó. Ez egy kicsit már középiskolai, főiskolai szint az Isten iskolájában. Kész vagyok-e feltétel nélkül ráhagyatkozva tenni valamit azért, hogy épüljön az, amit Ő építeni akar? Eszköze, sőt ennél több, munkatársa akarok-e lenni, és ha igen, akkor mi szükséges ehhez?
Nehémiás magatartásának három vonását hangsúlyozzuk most és közben csöndesen, Isten előtt állva kérdezzük meg magunkat, hogy ilyen vagyok-e én, Uram? Használhatsz-e engem valamire? Kész vagyok-e én bármire, hogyha Te küldesz? Értem-e azt, hogyha Te küldesz? Használhatóbb eszközök lennénk, ha sok egyéb között erre a háromra is figyelnénk!
1. Az első, ami Nehémiás viselkedését jellemzi, az, hogy alapos helyzet felméréshez lát. Nem ugrik neki mindjárt a feladatnak. Nem diadalmasan vonul be Jeruzsálembe. Észrevétlenül vonul be. Csöndben. A nagy dolgok általában csöndben szoktak kezdődni és csöndben történnek meg. Tavasszal, amikor megmozdul az egész természet és a kopár barna ágakon zöld rügyek, majd levelek, majd virágok, később gyümölcsök jelennek meg, ez zajtalanul szokott történni. Amit nagy csinnadrattával csinálnak, az nem igen van Istentől. Jézus csöndben járt faluról falura. Csöndben érintett meg betegeket, csendben tanította azokat, akik Hozzá mentek, hogy négyszemközt beszéljenek vele. Még a sokaságot is csöndes helyre vitte, ha lehetett. Isten nagy dolgai csendességben történnek. Nekünk ehhez hozzá kell szoknunk, és várni kell arra, mikor Ő int. Nehémiás ezt már megtanulta és azért nem kezdte azonnal megvalósítani a feladatot, hanem három napig csendben volt. Egyedül Istennel.
Vannak dolgok, amik senki másra nem tartoznak. Amiket csak az Úrral osztunk meg. Vagy amiket Ő ránk bízott, senki mással nem osztjuk meg. Legalábbis egyelőre. Egyelőre még senkinek nem beszél arról, hogy mi az ő Istentől kapott megbízatása. Nem kell idő előtt kifecsegni. Nem véletlenül tiltotta meg Jézus a meggyógyítottaknak, hogy: ne beszéljetek erről! Senkinek ne mondjátok el! Nem kell csődületet támasztani, nem kell szenzációt kelteni. Munkálkodni kell. Majd eljön az ideje, amikor mindenki megtudja. Majd eljön annak is az ideje, amikor minden térd meghajol, mennyeieké, földieké, és föld alatt valóké Krisztus előtt. De akkor még nem ennek volt az ideje. Mindennek rendelt ideje van. Olyan sokat tudnak Isten gyermekei hibázni azzal, hogy szeleburdi módon neki kezdenek teljes jó szándékkal valami szolgálatnak, előbb, mint ahogy az Úr int, és egyedül maradnak. Mert így nem számíthatnak az Úrra.
Nehémiás figyelt, és három napig csendben volt, és akkor játszódott le ez a jelenet, aminek ezt a címet adhatnánk, hogy éjszaka a romokon.
Néhány megbízható munkatársát maga mellé veszi (még nekik sem beszélt arról, hogy mi az isteni megbízatás) és bejárja Jeruzsálem romjait. Ő sose járt ott akkor, amikor az a város még állt. Ő csak hallotta, most a helyszínen tanulmányozza, hogy milyen nagy is a baj. Mi lesz hát pontosan a feladat, mi vár rá itt? Kezd ismerkedni azzal, amire vállalkozott. S kezdi felmérni, hogy mibe kerül neki az, hogy most engedelmes lesz Istennek.
Különös jelenet lehetett ez. Nagyon plasztikusan írja le itt az ige. Szinte feltérképezi négyzetméterről négyzetméterre, hogy mi van, mi volt, milyen romossá vált, hogy lehet ebből újat építeni. Látni kellett a pusztulást. Addig csak hallott róla. Szembe akart nézni a tényekkel. A való helyzetet szerette volna látni. Akit Isten használ, azok mind tapasztalnak effélét, amikor éjjel a romokon egyedül vannak és sokszor sírnak.
Isten egyik áldott eszköze, egy nagy evangélista jegyezte föl, hogy amikor megérkezett abba a városba, ahol egyhetes szolgálat várt rá, egy nappal korábban ment, és előző este és éjszaka bejárta a várost. Amikor benézett sok kocsmába, mulatóba, éjszakai lokálba, az egyik helyen nem tudta megállni, elsírta magát és felkiáltott: Úr Isten, milyen erős is a bűn! S akkor erősödött meg abban, hogy de Az, aki a bűnt legyőzte, az ennél is erősebb! Ez a megerősödés erősítette meg őt arra, hogy egy héten át hirdesse Jézus hatalmát és szeretetét.
Van ilyen: Éjszaka, egyedül a romokon. Amikor csak sírni tud az ember a pusztulás láttán. Építeni küldték, biztos ígérete van arra, hogy felépül az új a régin, s mégis veszi a fáradságot, hogy számba vegye a pusztulást. Így nehezedik rá igazán az a feladat, amit kapott.
Hadd kérdezzem meg, hogy volt-e már olyan, hogy egy órát az éjszakánkból elvett az, hogy sírtunk a romokon? Miközben mások aludtak, nekünk fájt az, amiben mások vannak. S imádkoztunk azokért, akik aludtak? Fáj-e nekünk az, hogy olyan sok hitetlen ember él körülöttünk? Hogy a közvetlen közelünkben emberek kárhozatban vannak? Fáj-e az, hogy ebben az országban olyan kevesen ismerik a Szentírást? Hogy ezen a világon olyan sokan halnak meg anélkül, hogy Jézusról hallottak volna? Fáj ez nekünk? Vagy valami egészen más fáj? A sérelmeink, a hiányaink? Átéltük-e már valaha azt, amit Nehémiás ott Jeruzsálem romjain, azon az éjszakán? Készek vagyunk-e mi is így felkészülni arra, amivel Isten bíz meg?
Amikor Ezékiel próféta elment a fogságba az ő népéhez, nem kezdte el azonnal az igehirdetést. Hét nap és hét éjjel némán hallgatott velük együtt. Odaült melléjük, közéjük. Szolidáris lett velük. Megpróbálta átérezni azt, amiben ők már évtizedek óta szenvedtek, és nem mennyből az angyalként érkezett hirdetve az örömhírt. Ő ember volt, és először az emberi fájdalmat is át akarta érezni és utána hirdette az örömhírt.
Még Jézus is felkészült a szolgálatra. Közvetlenül előtte úgy, hogy negyven nap és negyven éjjel böjtölt és imádkozott.
Pál az elhívatása után három évre eltűnik. S csak utólag vallja be, hogy az arab sivatagban volt, és készült arra, amivel Isten megbízta.
Egy-egy beszélgetésnek néha csak úgy nekifutunk. Egy-egy szolgálatot úgy mellesleg, valahogy a nap függelékeként, gyorsan letudunk. S olyan is. Vagy pedig lehet így készülni. Nehémiás alaposan felmérte a helyzetet. Így lehet aztán a munka végén jelenteni azt, amit Jézus az Atyának mondott a főpapi imában: elvégeztem a munkát, amit reám bíztál!
2. A második, amit nagyon meg kell tanulnunk ebből a történetből az, hogy Isten országának az építése mindig közös munka. Még akkor is, ha egy valakit bíz meg annak a vezetésével, és aztán azt az egy valakit teszi bölccsé, hogy a többieket bevonja. De szólóban, egyedül, elszigetelten, magánvállalkozásként sose lehet Isten országát igazán hatalmasan építeni. Vagy, ha valaki kénytelen így építeni, mindig érzi a maga erőtlenségét, fogyatkozását. S ha már ketten vannak, sokkal jobban megy a dolog.
A Mózes V. könyve 32. részében van egy különös mondat, amit azért is érdemes megjegyeznünk, mert munkapszichológusok mondják el ugyanezt teljesen függetlenül az igétől. Az van ott, hogy egy elűz ezeret, s kettő elűz tízezret, csak úgy teheti, ha az Úr kezükbe adja őket. Az ige erre teszi a hangsúlyt, hogy ha az Úr kezükbe adja, akkor elűzhet egy ezret is. De ez az arány, ez nagyon érdekes. Ha egy elűz ezret - nem úgy folytatja: és kettő elűz kétezret - kettő már tízezret el tud űzni. Azt mondják a munka-pszichológusok, hogy ha ketten jól összehangoltan céltudatosan dolgoznak, az ötszörösét is el tudják végezni annak, mint amit külön-külön elvégeznének ketten.
Nos valami effélét élnek át Isten imádkozó gyermekei. Ezért kell egy gyülekezetben közösen is imádkozni. Ezért lehet csak közösen elvégezni a szolgálatokat. Úgy, hogy tudunk egymásról, úgy, hogy felosztjuk, úgy, hogy mindenki vállal valamit.
Az, hogy közös munka volt, azzal kezdődött, hogy Nehémiás szüntelenül hangoztatta, hogy ez az Isten ügye. Nem mi akarunk most magunknak egy várost építeni. Jeruzsálem a szent város, az Úr városa, az Ő dicsőségét hirdette, a szent város van romokban. Számíthatunk Istenre.
Aztán úgy is közös üggyé tette, hogy felosztotta csoportokra Izrael népét. Majd látni fogjuk a későbbi fejezetekben. S mindegyiknek megvolt a maga feladata. Ő irányította az egészet, de ki-ki tudhatta, hogy az az ő dolga, azt más nem végzi el helyette. Milyen különös lehetett az, hogy ott a falon, munka közben ismerték meg egymást. A falakon ismerkedni, szolgálat közben testvérré válni, összeforrni. Különös adat az is a Nehémiás könyvében, hogy mindenki a lakhelyéhez legközelebbi falrészt építette újjá. Érdemes lenne egyszer csak erről beszélgetnünk és gondolkodnunk! Isten a hozzánk legközelebb lévőket bízza ránk elsősorban. Nem igaz az, amikor valaki nagy lelkesen szolgálni akar valahol messze másoknak, és otthon a családban rendetlenség van: piszok van, békétlenség van, hitetlenség van, nem igaz, hogy az Úr bízta meg azzal: Menekülés. Könnyebb otthonról elmenekülni. A hozzánk legközelebb állókon kezdjük! Aztán az Úr a világ végére is elküldhet minket. Az ApCsel 1,8-ban azt mondja Jézus, először Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, s aztán az egész földkerekségen. Ezt nem mi szabjuk meg, De ha a közeliek nincsenek rendben, ha nekik még nem tudunk hitelesen bizonyságot tenni, akkor ez elől ne akarjunk elmenekülni valahova messzire.
Közös munka tehát mindig Isten ügye, az Isten országának építése. Ezért nagyon fontos minden gyülekezetben a gyülekezet egysége. Ahol széthúzás van, ahol a misszióval kapcsolatos fontos kérdésekben nem tudnak egyetértésre jutni, ahol keresztyén különcök vannak és lehetnek, ott nem halad az építés. Különutas keresztyének csak akadályozzák az Isten országának az építését. Vagy komolyan vesszük azt, hogy Ő a fő, mi néki tagja, vagy pedig aki ezt nem veszi komolyan, az mindig maga akar fő lenni. Az Krisztus helyére akar állni, az istenkedik, és ez a bűnnek a lényege mindig. Ha alázatosan és boldogan tudomásul vesszük, hogy Ő a f ő, s mi Néki tagja, akkor épülünk mi is egy testté, és akkor épül általunk is az Isten országa.
Itt ennél a második pontnál csöndesen és bűnbánattal érdemes elgondolkoznunk azon, hogy fontos tehát a szervezés, fontos, hogy jól áttekintse valaki a munkát, de azért Nehémiáséknál sem ezen volt a hangsúly, hanem a lelki habitus, a lelki hozzáállás volt döntő. Jó szervezéssel még nem lehet Isten országát építeni, de ha ki-ki a helyén áll, mint Isten szolgája és végzi, amit Ő rábízott, akkor épül Isten országa. Kísért minket az, hogy legyen nagy fontoskodás, sok nyüzsgés, s közben talán kevés a csend. Csodálatos programokat összeállítanak egy-egy gyűlésre, de nincs erő a bizonyságtételben. Érdekes problémákról el tudnak vitatkozni különböző összejöveteleken emberek, és nem tudnak vitába szállni és szembeszállni az ősellenséggel, a tulajdonképpeni ellenséggel, a gonosszal.
Közös munka. Segítsük ebben egymást. Jó, ha mindenki tudja, hogy mi az ő része. Elkéri az Úrtól. S végzi azt úgy, mintegy az Úrnak.
3. A harmadik, ami Nehémiás magatartásából kitűnik, az az elszántság. Alig hogy ezt közli a belső körrel, megindu1 a külső támadás. Mindig van a külső ellenségnek embere a legbelsőbb körben is. Alig, hogy elmondja a bizalmas embereknek, már jön Tóbiás meg Szanballat, meg Gersem, hogy megfúrják a dolgot. Akkor Nehémiás egy mondatot mond nekik, és ebben az egy mondatban három fontos dolgot hangsúlyoz. „És én ezt mondtam nekik: a mennynek Istene ad jó szerencsét nekünk, és mi, mint az Ő szolgái kelünk fel és építünk, nektek pedig részetek, jogotok, és emlékezetetek nincsen Jeruzsálemben!” (20v.)
Megmondja nekik, hogy kicsoda Isten, megmondja, hogy kicsodák ők, akik jöttek most építeni, és megmondja, hogy kinek tartja az ellenséget. Ezt a három dolgot nekünk mindig világosan kell látnunk.
Kicsoda Isten? Ő a mennynek Istene. Ebben benne van az, hogy amikor velünk szembe szálltok, Vele találjátok magatokat szemben. Mi nem magunk határoztuk el ezt az építkezést. Ő bízott meg ezzel. Ő akarja ezt valami miatt, Ő fogja végrehajtani. A mennynek Istenével szálltok most szembe. Az, hogy Ő a mennynek Istene, azt is jelenti, hogy Ő mindenható Isten. Korlátlan hatalommal védi az övéit.
S kik vagyunk mi? Az Ő szolgái, akik így kelünk föl és építünk. Mi az Ő szolgái vagyunk. Mi nem csak magunk vagyunk felelősek azért, amit csinálunk. Ha minket felelősségre vontok, Őt is felelősségre vontátok. Mi Őt szolgáljuk. Vele beszéljétek ezt meg. Mi nem állhatunk le azért, mert ti fenyegettek. Csak ha Ő leállít minket. Micsoda elszántság van emögött: Nem tudom, emlékszünk-e még arra az első szolgálatból, hogy milyen nehéz helyzetben mentek haza Nehémiásék. Ott a teljes kiszolgáltatottságban így beszélnek: nektek pedig részetek, jogotok és emlékezetetek nincsen Jeruzsálemben. Nektek pillanatnyilag nincs közötök Istenhez és Isten ügyéhez, tehát nem remélhettek semmit sem Tőle. Lehet közötök Hozzá, közel kerülhettek Hozzá. Nehémiás józanul és nagyon határozottan tisztázza a tényeket. Tudjátok-e, kicsoda Isten, tudjátok-e kik vagyunk mi, az Ő szolgái, és tudjátok-e, hogy nektek mik a jogaitok, mire számíthattok?
Alapos helyzetfelmérés, közös munka és elszántság az, ami Nehémiásékat jellemezte, ami mindig jelen van ott, ahol Isten országa épül.
Még két részletet hadd említsek meg ebből az igéből befejezésül!
Az egyik az, hogy Nehémiás teljes tudatában van annak, hogy nem számíthat azoknak a segítségére, akiknek a segítségükre hazajött. Segíteni akar az otthon maradt és talpraállni nem tudó honfitársainak, és nekik nem kell ez a segítség. Visszautasítják. Az ember azt mondja, hogy megáll az ész. Hát hogy lehet ez? Jön valaki és segíteni akar annak, aki magán nem tudott segíteni 70 esztendő óta, és nem kell neki a segítség. Lehetséges ez?
Amikor jött Valaki, hogy segítsen a világmindenségen, az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be Őt. Akkor még nem volt romokban Jeruzsálem, de Ő már látta, hogy néhány év múlva romokban hever, és sírt, és azt mondta, hogy: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mint a kotlós a csibéit, de te nem akartad” (Mt 27,37). Nem akarja. Nem kell a segítség. Ott hever romokban és nem kell a segítség.
Az egyik legszomorúbb emlékem a lelkigondozói szolgálatból az, amikor egy asszonyt látogattam meg, aki egy év alatt három közvetlen hozzátartozóját veszítette el, s ott volt gyászban és kétségbeesettségben, és nem kellett neki a segítség. A végén sok győzködés, próbálkozás után kimondta, hogy én nem akarok megvigasztalódni. Van ilyen.
Mi így születünk mindnyájan, hogy nem kell az isteni segítség. Boldog, aki odáig eljut, hogy kapva kap a segítségen, és elfogadja azt, amit Isten segítségként nyújt.
Jézus is úgy jött, hogy nem kellett az a segítség, amit hozott. És nagypénteken az bizonyosodott be, hogy az Isten irgalma erősebb, mint ez a mi ostoba ellenállásunk. A keresztre ment, hogy egészen nyilvánvaló legyen, mi az, amit Ő kínál, mi az, amire mi rászorulunk.
A másik ez a szép mondat itt Nehémiás beszélgetése végén, amikor próbálja beavatni az embereket, mintegy rábeszélni őket, hogy emberek, ezt csinálni kell, nem nézhetjük, hogy nő a gaz a romokon, város nőjön a romokon, valami újat építsünk, és ráállnak. Akkor így summázza az ige: megerősödtek kezeik a jóra. Ez az ősi szövegben szenvedő alakban van. Nem úgy, hogy megerősítették kezüket a jóra. Megerősödtek kezeik a jóra, és akkor együtt visszhangozzák azt, amit Nehémiás mondott: gyerünk, építsük meg.
Ez az, amit csak Isten végezhet el mindig. A mi kezünk mindig kész valami rosszra. Akár erre, akár arra, tudunk ütni, tudunk csenni, tudunk fenyegetni. Ha valami jóra kész lett, az mindig Isten csodája.
Mire kész most a kezünk? Kész-e a több imádságra? Ez az egész dolog azzal kezdődött, hogy az első fejezetet Nehémiás végig imádkozza. Azzal kezdődhetne valami új, valami több. Nem megy magától, hiába határozza el akárki. De Isten megerősítheti a mi kezünket az imádságra, és megerősítheti arra, hogy rettenthetetlenül, hűségesen, csöndesen, észrevétlenül végezzük és elvégezzük azt, amit ránk bízott.
Adja Isten, hogy megerősödjünk mindnyájan arra, hogy többet legyünk csendben, hogy szembe nézzünk a valósággal, hogy lássuk, mi a helyzet és mi a feladatunk. Adja Isten, hogy megerősödjünk abban, hogy a falon hol a helyünk, mi az a részfeladat, amit ránk bízott, és azt összhangban a többiekkel Őreá figyelve elvégezzük, és segítsen minket Isten, hogy több elszántság, több eltökéltség legyen bennünk.
Pál apostol többször használja ezt a szót. Ne ijedjünk meg a saját árnyékunktól, még a gonosztól se. Van, Aki őt meggyőzte és Aki hatalmasabb: „Bízzatok, én meggyőztem a világot” (Jn 16,33).
Így küld minket szolgálatba. Kit-kit abba, amit rábízott. Boldog az, aki engedelmes és Vele együtt végzi.

Úr Jézus, áldunk Téged azért, hogy példát adsz nekünk ebben is. Köszönjük, hogy csendben kezdted. Köszönjük, hogy Te is rangrejtve jártál az emberek között. Köszönjük, hogy elvégezted a munkát, amit vállaltál. Mi olyan sokszor félbehagyjuk, már az elején megijedünk, túlbecsüljük, vagy lebecsüljük magunkat ahelyett, hogy Rád néznénk, Hozzád ragaszkodnánk. Tőled várnánk erőt és útmutatást. Bocsásd meg, hogy sokkal többet fontoskodunk, mint amennyit figyelünk csendben. Erősítsd meg a mi kezünket a jóra! Bocsásd meg nekünk mindazt a gonoszt, amit elkövettünk a kezünkkel. Bocsásd meg, hogy sokszor tehetetlen, tétova, tétlen a kezünk. Használd azt! Így bízzuk Rád mindannyian a magunk személyes gondjait, terheit. Segíts minket, hogy ott, ahol a legnehezebb, a hozzánk legközelebb állók között is tudjunk Téged képviselni. Add, hogy jobban hordozzuk a Te ügyednek terhét. Fájjon nekünk a bűn, s tudjunk örülni a Te győzelmednek, s taníts bennünket sokkal több örömmel, hűséggel, engedelmességgel szolgálni. Kérünk, adj egységet a mi gyülekezetünkbe és engedd, hogy itt is úgy építsük a Te országodat, ahogyan azt Te bízod ránk. Ámen.