Egymás mellett

1979. február 22, csütörtök

Sorozat: 

Alapige

Eljásib főpap és szolgatársai, a papok kezdték építeni a Juh-kaput. Föl is szentelték azt, és fölszerelték az ajtószárnyakat. Azután a Hamméá-toronyig és a Hananél-toronyig terjedő részt is fölszentelték. Mellettük a jerikóiaik építettek. Ezek mellett Zakkúr, Imri fia épített. A Hal-kaput Hasszenáá fiai építették, ők gerendázták be és ők szerelték föl ajtószárnyait, zárait és reteszeit. Mellettük Merémót, Úrijjá fia, Hakkóc unokája javítgatott. Mellettük Mesullám, Berekjá fia, Mesézabél unokája javítgatott. Mellettük Cádók, Baaná fia javítgatott. Ezek mellett a Tekóa-beliek javítgattak. Az előkelők azonban nem hajtották a nyakukat uruk szolgálatába. A Régi-kaput Jójádá, Pászéah fia és Mesullám, Beszódjá fia javítgatták. Ők gerendázták be, és ők szerelték föl ajtószárnyait, zárait és reteszeit. Mellettük a gibeóni Melatjá és a mérónóti Jádón javítgatott, a Folyamon túli helytartóság alá tartozó gibeóni és micpai férfiak. Mellette Uzzíél, Harhajá fia javítgatott az ötvösökkel. Mellette Hananjá, a kenőcskészítők egyike javítgatott. Helyreállították Jeruzsálemet egészen a széles várfalig. Mellettük Refájá, Húr fia, Jeruzsálem fél kerületének a vezetője javítgatott. Mellettük Jedajá, Harúmaf fia javítgatott, éppen a maga házával szemben. Mellette Hattús, Hasabnejá fia javítgatott. Egy másik részt, meg a Kemencék tornyát Malkijjá, Hárim fia és Hassúb, Pahat-Móáb fia javítgatta. Mellette Sallúm, Hallóhés fia, Jeruzsálem másik fél kerületének a vezetője javítgatott a leányaival együtt. A Völgy-kaput Hánún és Zánóahnak a lakói javítgatták. Ők építették fel azt, és ők szerelték föl ajtószárnyait, zárait és reteszeit. A várfalból is javítgattak ezer könyöknyit a Szemét-kapuig. A Szemét-kaput Malkijjá, Rékáb fia, Bét-Hakkerem kerületének a vezetője javítgatta. Ő építette föl azt, és ő szerelte föl ajtószárnyait, zárait és reteszeit. A Forrás-kaput Sallún, Kol-Hóze fia, Micpá kerületének a vezetője javítgatta. Ő építette föl azt, ő tetőzte be, és ő szerelte föl ajtószárnyait, zárait és reteszeit. A Selah-tónál levő várfalat is kijavította, a király kertjénél a Dávid városából lefelé vezető lépcsőzetig. Utána Nehemjá, Azbúk fia, Bét-Cúr fél kerületének a vezetője javítgatott Dávid sírjaival szemközt, a mesterséges tóig, és a vitézek házáig. Utána a léviták javítgattak: Rehúm, Báni fia, mellette Hasabjá, Keílá fél kerületének a vezetője javítgatott kerülete részéről. Utána testvérei javítgattak: Bavvaj, Hénádád fia, Keílá másik fél kerületének a vezetője. Mellette egy másik részt Ézer, Jésúa fia, Micpá vezetője javítgatott, a szögleten levő fegyvertár feljáratával szemben. Utána Bárúk, Zakkaj fia javítgatott buzgón egy másik részt, a szöglettől Eljásib főpap házának a bejáratáig. Utána egy másik részt Merémót, Úrijjá fia, Hakkóc unokája javítgatott, Eljásib házának a bejáratától Eljásib házának a végéig. Utána a Jordán környékéről való papok javítgattak. Utánuk Benjámin és Hassúb javítgatott, a maguk házával szemben. Utánuk Azarjá, Maaszéjá fia, Anánjá unokája javítgatott a saját háza mellett. Utána egy másik részt Binnúj, Hénádád fia javítgatott, Azarjá házától egészen a szögletig és a sarokig. Pálál, Úzaj fia a szöglettel és a magas toronnyal szemben javítgatott, amely a királyi palotából kiugrik a börtön udvara felé. Utána Pedájá, Parós fia és a templomszolgák, akik a Várhegyen laktak, a Vízi-kapuval szemben a kelet felé eső részt javítgatták a kiugró toronyig. Utána egy másik részt a Tekóa-beliek javítgattak, a kiugró nagy toronnyal szemben levő részt a Várhegy faláig. A Lovak kapuján túl a papok javítgattak, mindenki a saját házával szemben. Utánuk Cádók, Immér fia javítgatott a saját házával szemben. Utána Semajá, Sekanjá fia, a keleti kapu őre javítgatott. Utána egy másik részt Hananjá, Selemjá fia és Hánun, Cáláf hatodik fia javítgatott. Utána Mesullám, Berekjá fia javítgatott a saját szobájával szemben. Utána az ötvösök közül való Malkijjá javítgatott, a templomszolgák és a kereskedők házáig, a Mifkád-kapuval szemben a sarok felső szobájáig. A sarok felső szobája és a Juh-kapu között pedig az ötvösök és a kereskedők javítgattak.

Engedd megéreznünk most, kegyelmes Istenünk, hogy jelen vagy közöttünk. Olyan nagy szükségünk van Rád. A Te szeretetedre, amelyik mentes minden számítástól, önzéstől. Amelyikkel körülveszel minket és megsimogatsz. Nagy szükségünk van arra, hogy ránk kiálts, hogy ne menjünk tovább azon az úton, amelyik a veszedelembe visz. Egyedül Te tudsz minket összeszedni. Hiába bíztatnak minket, hogy szedd össze magad, annyira szétszóródunk egy nap is. S nagy szükségünk van a Te szavadra, amelyikről tudjuk, hogy ír, s gyógyító erő. Szólj, Urunk, és hallják a Te szolgáid. Engedd, hogy a Te jelenlétedben hadd gyógyuljon meg a mi sokféle nyomorúságban szenvedő életünk, és hadd váljunk készekké arra, hogy mint egy ember építsük a Te országodat. Ámen.

Ezeket a fejezeteket át szoktuk lapozni. Még akkor is, amikor napi igeként kerül elénk, mert hát mi van ebben? Egy névsor. Ráadásul idegen, nehezen kiolvasható, érthetetlen nevek, még azt is odaírják, kinek a fia, meg kinek az unokája. Kit érdekel ez?
Pedig vannak ám olyan helyzetek, amikor egy névsor nagyon izgalmas olvasmány lesz. Valaki nagyon szerette volna, ha a gyermekeit felveszik az elmúlt őszön óvodába és naponta bejárt, hogy kitették-e már a névsort, amelyikből megtudhatja, hogy felvették vagy sem. Mert sok minden függ ettől, és nagyon szomorú volt, amikor nem találta ott az ő gyermekeinek a nevét. Háromszor, négyszer is végigolvasott egy hosszú névsort. Olyan hivatásokban, amikben túltermelés van, bizony nagyon lesik a fiatalok tanév végén, meg nyáron az egyetem aulájában kitett pályázatokat, hogy mi vár rájuk. S én emlékszem még arra, amikor olyan névsorokat közöltek a magyar falvakban, hogy kik tűntek el, vagy estek el a háborúban, és ezeket a névsorokat elszoruló szívvel olvasták édesanyák, feleségek és nagyobbacska gyermekek.
Ne lapozzuk át a névsort, különösen ne, ha a Szentírásban van. Mert a névsor is ige, pontosabban ige lehet. Benne van az ige, és ha megértjük az üzenetet, akkor bizony gazdag tanítás, evangélium lehet ez is a számunkra.
Mert nem azért van itt ez a sok név a Nehémiás könyve harmadik részében, hogy az ige emléket állítson azoknak, akik részt vettek Jeruzsálem falának az újjáépítésében. Az ige nem embereknek szokott örök emléket állítani. Az ige Isten igéje. Istenről szól, valami módon Isten szeretete, gyengéd vagy értünk aggódó, féltő szeretete szólal meg mindig az igében. Így ebben is.
Hat egyszerű részletre szeretnék rámutatni a most hallott névsorból.
1. Az első az, hogy íme Nehémiás felhívására az egész lakosság megmozdul. Mintha egy általános mozgósítást rendeltek volna el, aki csak tud, siet Jeruzsálembe, hogy építse annak kőfalát. Messzi falvakból, távoli vidékekről is olyan emberek, akiknek egyáltalán semmi érdekük nem fűződött ahhoz, hogy Jeruzsálemet ismét kőfal vegye körül, útra kelnek. Otthon hagynak családot, munkát, mindent és mennek építeni ezt a falat. Hogy lehet az, hogy ilyen ereje volt annak a néhány mondatnak, amit Nehémiás mondott? Lényegében egy mondat volt az, hogy: gyertek, építsük meg! Hogy vált ez olyan kővé, amit bedobtak a vízbe, és az gyűrűzni kezd, és a gyűrűk eljutottak messze területre. Ismerjük ennek a hátterét és titkát, mert az eddigiekből kiderült ez már. Az volt ennek az oka, hogy Nehémiás szava prófétai szó volt. Nehémiás nem a maga elhatározásából indult haza, nem ő sütötte ki ezt a kedves tervet, hogy ejnye, építsük már meg. Isten akarata állt emögött. Isten győzte meg először Nehémiást, Isten győzte meg rajta keresztül a többieket, még az óvatosakat, még az ellenállókat is. Isten üzeneteként érkezett ez meg sokakhoz és ezért mozgósította őket.
Az egész mögött ott áll egy Istennek odaszentelt életű ember csöndes imádsága - ezzel kezdődött az egész - és Isten akaratának való feltétlen engedelmessége. S így válik használhatóvá Isten kezében és így mentek oda talán még olyanok is falat építeni, akiknek eszükbe nem jutott volna, hogy ők azt az időt Jeruzsálem kőfalának az építésével töltik.
Ha Isten igéje zendül meg, akkor abba belerendül sok ember szíve, és sokan kénytelenek engedelmeskedni, sokan örömmel engedelmeskednek, de mindenképpen sokan engedelmeskednek. Isten szavának ereje van. Nem a jó szervezés volt a titka ennek, nem az, hogy Nehémiás eltalálta az alkalmas pillanatot, és a nép szíve vágyát mondta ki, hogy gyertek, építsük meg. Nem. Isten akaratát közvetítette, ő maga azt képviselte, és Isten indított sokakat engedelmességre.
Gondoljunk csak arra, hogy miért özönlöttek az emberek annyira Jézust hallgatni? Képesek voltak hosszú utat megtenni, napokat Vele vándorolni, hogy hallhassák Őt. Erő volt a szavában. Nem úgy tanított, mint az írástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van. Gondoskodó szeretet, gyöngédség sugárzott Belőle. Nem egyszer abbahagyta a tanítást és utána jóltartotta a sokaságot. Betegeiket meggyógyította, arról beszélt nekik, amire ténylegesen szükségük volt. Az Isten országa evangéliumát hirdette. Mindenkinél hitelesebben. Egyedül igazán hitelesen.
Vajon mi volt a titka annak, hogy pünkösdkor Péter prédikációjára, arra a barátságtalan, kemény beszédre háromezer ember megtért és megkeresztelkedett: Azért, mert jól begyakorolta? Mert jól összeollózta? Mert ügyesen adta elő? Vétek ilyeneket mondani. Azért, mert Isten Szentlelke használta őt és áradt ki arra az egész sokaságra. Mert Isten akaratából hangzott el az a prédikáció egy olyan ember ajkán, aki néhány órával korábban még remegett és azt mondta, hogy én visszamegyek halászni, gyertek ti is. Vége itt mindennek.
Amikor Isten igéje szólal meg erővel és hatalommal, akkor történik mindig valami.
Az ébredések sem úgy kezdődtek, hogy néhány ember összebeszélt, hogy csináljunk már ébredést. Ó micsoda káromlás ilyet mondani! Minket a halálból fölébreszteni egyedül Isten ereje és szeretete tud. De amikor az Ő ereje és szeretete sütött át egy-egy bizonyságtételen, egyre másra fölébredtek emberek, azok ébresztgettek másokat is, és elindultak az ébredések.
Isten igéjének hatalma van, és egyszer csak megindulnak az emberek Jeruzsálem kőfalát építeni, és mi tudjuk, itt a Jeruzsálem kőfala az Isten országának a jelképe is, és Isten ügyének a szimbóluma is. Erre az igére kellene figyelnünk nagyon. Ha elér minket; engedelmeskedjünk! Ezt az igét kellene elkérnünk, hogy ezt mondjuk másoknak, és ne a magunkét mondjuk. Isten megkönyörülhet sokakon és alkalmanként prófétai igét ad a szájukba.
Péter 2. levele első részének végén olvassuk ezt a jól ismert igét: „Igen biztos nálunk a prófétai beszéd, amelyre jól teszitek, ha hallgattok, mint sötét helyen világító szövétnekre, amíg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben. Tudván először azt, hogy az Írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból” (19-20v.) - Nem Nehémiásnak jutott eszébe az, hogy gyertek, építsük meg! „Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istennek szent emberei” (21v.) Nehémiás az volt, és Isten Lelkétől indíttatva szólt, és ennek megvolt a következménye.
De jó lenne így megszólalni egyszer-egyszer otthon! Prófétai szót mondani. Istentől kapott szeretettel, alázattal és erővel. Nem a magunkét elismételni, ki tudja hányadszor, hogy azzal csak fárasszuk a többieket, hanem valami olyat mondani isteni megbízásból, aminek a nyomán történik is valami.
Nehémiás csendes imádsága, engedelmessége volt mögötte, és nem a jó szervezés. Nekünk ezt a gyülekezet-építés minden összefüggésében nagyon komolyan kell vennünk. Nem a szervezésen, nem a mozgalmi részén, nem az érdekes programokon, nem a nagyszerű tárgysorozatokon múlik az, hogy emberek a halálból életre jussanak. El kell, és el lehet kérni Istentől azt a szót, amelyik hat. Amelyik mozgósít, fölébreszt, föltámaszt, új életre segít.
2. A második az, hogy vajon miért mentek olyan sokan, lelkesen és kezdték el építeni áldozatosan Jeruzsálem kőfalát? Azért, mert felismerték, hogy Isten ügyéről van szó.
Ebben a névsorban meghúzódik ez a néhány szavas megállapítás itt az 5. versben, hogy némelyek nem mentek oda építeni, mert „nem hajtották nyakukat az ő Uruk munkájának jármába”. Akik tehát elmentek, azok odahajtották nyakukat az Úr munkájának a jármába, és tudták is, hogy odahajtották a nyakukat. Nem szép fővárost akartak építeni. Nem a jeruzsálemiek kérésének tettek eleget, hogy vegye már körül fal az ő városukat. Nem ilyen indítéka volt ennek. Az Úr hívását hallották meg és az Úr ügyét ismerték fel Jeruzsálem kőfalának a megépítésében. Nem Nehémiás kívánságának tettek eleget. Ezt ő maga is kezdettől fogva világossá tette, hogy nem az ő magánvállalkozása ez. Itt Isten ügyéről van szó. Nem a jeruzsálemiek ügyéről, nem Nehémiás ügyéről, Isten ügyéről. Boldog, aki abban részt vehet és egy téglát legalább hozzátehet a többihez.
Vannak dolgok, amik szimbólummá válnak. Amik túlnövik az önmaguk jelentőségét. Jeruzsálem kőfala akkor szimbólum volt. Isten jelenlétének, uralmának, szentségének, a szövetséges Istennek a szimbóluma. Ezt ismerték fel és Isten ügyének szolgáltak, amikor Jeruzsálem falát építették.
Ismerős-e nekünk, a hívő ember engedelmességének ez a formája? Amikor valami tőlem egészen távoli ügybe belecsöppenek, vagy behív Isten, vagy rám bízza. És azt csinálom szívvel-lélekkel, mint az Ő ügyét.
Pál többször említi ezt, hogy úgy dolgozzatok, mintegy az Úrnak. Még a rabszolgák is, ha keresztyének lettek, úgy csináljanak mindent, mintegy az Úrnak. Ismerjük-e mi, vagy gyakoroljuk-e mi naponta azt, hogy úgy csinálok valamit, ami nem az én maszek ügyem, amiből nincs személyes hasznom, amit talán észre se vesznek, de amivel bízott meg, úgy végzem, mintegy az Úrnak. Örömmel.
Az Isten országának az építése az evangélium ügye, egy-egy gyülekezetnek az építése mindig ilyen ügy. Nem egy valakinek, nem egy kisebb csoportnak az ügye, Isten ügye.
Olyan szomorúan mondta el az egyik lelkipásztor a múlt heti konferencián azt, hogy egyre gyakrabban ismétlődik, hogy presbiteri gyűlések alkalmával a presbitérium megbízza a lelkészt, hogy ezt vagy azt intézze el. Azt mondja, hogy ő szívesen elintéz mindent, eddig is ő intézte, csak ez a szellem, ez a szemlélet rossz. E mögött valami mérgezett hozzáállás van. Megbízzuk, hogy intézze el, ahelyett, hogy rájönnénk, hogy az egyház a Krisztus teste. Az egyik kéz, a másik láb, a harmadik fül, a negyedik száj, és ha mindenki a maga helyén végzi a magáét, akkor épkézláb egy gyülekezet. Ne egymást bízzuk meg, ne egymástól várjuk, hanem amit ránk bízott az Úr, azt végezzük örömmel!
3. A harmadik észrevételünk az, hogy nem mindenki végzi. Azért mégsem hiánytalan a névsor. Még lehetnének itt nevek. De ha lenne névsorolvasás, akkor a többiekhez ezt kellene mondani, hogy hiányzik. Nincs jelen.
Az 5. versben olvastuk: „Ezek mellett javítgattak a tékoabeliek, (Ámos próféta származott onnan) akiknek előkelői azonban nem hajtották nyakukat az ő Uruk munkájának jármába.” Mégsem ment mindenki. Mégsem így fogadta a hívást mindenki, mint az Úr hívását. Mégsem tekintette mindenki megtiszteltetésnek, hogy Isten ügyéért tehet valamit. Voltak, akik kivonták magukat. Némely előkelőek. Mindig vannak ilyen előkelőek. Akiknek derogál az Isten ügyéhez hozzányúlni. Akiknek nem tetszik az a megbízatás, amit pedig kiváltságként szánt nekik az ő Uruk. Nem természetes az, hogy emberek hallgatnak Isten hívására, hogy belevetik magukat az Isten országáért való szolgálatba. Sose természetes az. Tulajdonképpen az a természetes, hogy nem megyek, vagy az, hogy mondok valami udvarias kifogást. Ökröt vettem, feleséget vettem, szántóföldet vettem, most nem mehetek. Most alkalmatlan. De a jövő héten is az lesz, meg azután is az lesz. Mindig alkalmatlan, amikor az Isten az Ő aratásába, vagy az Ő szolgálatába hív és küld. Nem mindenki ment tehát. Lehet ellenállni is Isten hívásának vagy Isten Lelke indításának. Ezek az emberek kivonták magukat ebből a munkából, megspóroltak egy csomó fáradságot, de kimaradtak a közös élményből is, hogy együtt építjük Jeruzsálem kőfalát, együtt engedelmeskedünk Istennek. Sokszor emögött valami rejtett büszkeség van. Az egyszerűbbek mentek, az előkelőek maradtak otthon.
Nincs valami ilyen vétkes előkelőség a mi szívünkben is? Hogy ilyen szolgálatot nem. Egyszer valaki nagy előadást tartott nekem arról, hogy most már sok szabad ideje lesz és most már szolgálni akar az Úrnak, mégpedig lehetőleg a szeretetszolgálatban. Adjak valami javaslatot, és adtam. Egyik szeretetotthonunkban éppen nagy szükség lett volna akkor olyan kezekre, mint az övéi voltak. Aztán néhány nap múlva visszajött és azt mondta, hogy ő úgy látja, hogy ez nem neki való. Miért? S kiderült, hogy ilyen előkelősködés húzódik meg mögötte. Ő azért annál valami finomabb, vagy előkelőbb szolgálatot szeretne vállalni. Azóta se kapott az Úrtól szolgálatot. „Tékoa előkelői ... nem hajtották nyakukat az ő Uruk munkájának jármába.”
Nem szépíti ám a Szentírás a tényeket. Mert az azt jelenti, hogy odahajtom a nyakamat az Ő munkájának a jármába. Jézus is így beszél róla: „vegyétek fel magatokra az én igámat”. Iga az, de az Úrnak a járma, az Ő igája, s ezért gyönyörűséges és könnyű, és olyan kincsek vannak elrejtve abban az életben, amelyik ilyen teherhordozássá, igahordozássá válik, amit el sem gondolunk és amit sehol máshol nem találhat meg az ember. Csak ha odahajtja a nyakát az ő Urának az igájába, jármába. De ezzel nem tönkre megy, hanem ott bontakozhat ki igazán, ott virulhat ki igazán. Aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt. Ez biztos. Számtalan példát láthatunk erre, és aki kész elveszíteni az életét Őérette, az megtalálja azt.
4. A negyedik, amit vegyünk észre ebben a névsorban, az, amit már a legutóbb is részben érintettünk, hogy a helybeliek, a jeruzsálemiek a maguk portáján söprögettek elsősorban. Többször is olvassuk ezt, itt a 23. versben pl. kétszer is: „Ezek után javítgatott Benjamin és Hassub az ő házuk ellenében, utánuk pedig javítgatott Azariás, Maaséja fia - aki Anániás fia volt - az ő háza mellett.” Többször ismétlődik ebben a fejezetben ez, hogy akik ott laktak, azok a hozzájuk legközelebb eső falszakaszt javítgatták és építgették. Először az én házam előtt, az én portám körül legyen rend. Ez nem kizárólagosság, nem azt jelenti, hogy csak ott használ engem Isten, de bizonyos sorrendiségre figyelmeztet. Először otthon legyen rend. Aztán messzebb.
Emlékszem arra, hogy sokunkat, engem is milyen mélyen érintett, mikor - egy-két évvel ezelőtt - a kapernaumi százados történetéből az a szó megcsendült, hogy „otthon”. Uram, otthon... Azt kérdezte Isten az igén keresztül, hogy mi van nálunk otthon ilyen, meg olyan, meg amolyan vonatkozásban? Olyan sokat beszélünk mások otthonáról meg magánéletéről, meg intim dolgairól. Avatatlan, illetéktelen kézzel és nyelvvel nyúlunk hozzá mások otthonához. Mi van a mi otthonunkban? Otthon az egyáltalán, és épül ott a kőfal? Isten országa?
Hadd hirdessem ma este azt az evangéliumot, testvérek - ha már ez a részüzenet is megcsendült itt -, hogy el lehet kezdeni akár ma. El lehet kezdeni valamit otthon engedelmességből. Valamit, amire Isten már régóta hívogat, vagy figyelmeztet, valamit, amit talán most juttat eszünkbe. El lehet kezdeni. Olyan sok kedves dolgot kezdenek hívő szülők a gyerekeikkel, amíg azok kicsik. Aztán kimarad az imádság, elmarad a csöndesség, és elhallgat az ének. Nehéz a napirend (ne részletezzük, ezt mindnyájan tudjuk), de azért mindent meg lehet valósítani, amit nagyon akar az ember. Olyan sok kedves dolgot elkezdenek fiatal házasok az indulásnál, ha hívő emberek. Csendesség, közös igeolvasás, imádság, megbeszélik. Aztán jön ez, meg az, meg amaz, feladatok, gyermekek, karrier, betegség. Elmarad. Elnémul az ének, kimarad a csend, elhallgat az imádság. És amit a kezdet kezdetén nem kezdtünk el otthon, azt nagyon nehéz már később, menet közben bevezetni. De be lehet, és hihetetlen áldások származnak belőle.
Először a magunk portáján, a mi házunk ellenében kellene javítgatnunk a kőfalat, kellene építgetnünk Isten országát.
5. Az ötödik az, hogy nem véletlenül említ meg a Szentírás ebben a névsorban néhány megjelölést arra nézve, hogy ki mindenki vett részt ebben a munkában. Háromszor is olvassuk azt, hogy az aranymívesek és az ötvösök is építgettek.
Az ötvösök arról voltak híresek akkor, amiről ma talán az órások, hogy nagyon finom kezük volt, és kímélniük kellett a kezüket. Az ötvösök és a zenészek különösen nagy becsben voltak, és ha csak lehetett, felmentették őket olyan munka alól, ami miatt eldurvul a kezük. Senki se kényszerítette az aranymíveseket, hogy menjenek építeni Jeruzsálem kőfalát, és egyszeriben nem fontos az, hogy finom maradjon a kezük. Majd kifinomul az utána is! Talán egy kicsit remegni fog néhány napig, amikor hazamegyünk az építésből, aztán majd belejön megint. Elvégre sokáig gyakorolták azok a kezek ezt a hivatást. De itt most semmi nem számít és semmi nem drága. Itt most csak az Úr drága és az Ő ügye.
Nem finomkodunk mi sokszor? Hogy jaj, tenném én, de kényelmetlen. Általában kényelmetlen minden szolgálat. De ha örömmel teszem és Neki teszem, észre sem veszem, hogy finom órás kezemmel emelgetem a köveket. Áldás lesz rajta.
Aztán azt olvassuk itt, hogy még fejedelmek is voltak ott: mellettük javítgatott Sallum, aki fejedelme volt a Jeruzsálemhez tartozó tartománynak. Ő és az ő leányai. Mit keresnek lányok ilyen nehéz munkán? Férfimunkát végeznek. Ők is az Úrnak. Ahogyan tőlük telik. Ő, ami tőle telt, azt tette. Most olvastuk a napokban a Szentírásban napi igeként. Azt várja tőlünk az Úr, ami tőlünk telik. De azt megtesszük-e?
Aztán négyszer is említi ez a fejezet a papokat. A papok is mentek és dolgoztak a maguk finom anyagból készült hosszú köntöseikben. Nem tudom mit tettek vele, levetették, vagy felgyűrték, hogy könnyebb legyen dolgozni, de semmi nem volt akadály. Tőlük igazán nem várták volna a kor szokásai szerint, de a legtermészetesebb módon mentek és javítgatták ők is a kőfalat. Mindenki ott van a kőfalon. Mindenféle ember. Nem az ellenséget szidják, nem a régi szép időket siratják, és nem azért jönnek össze, hogy megnézzék együtt, hogy Nehémiás meg néhány elszánt barátja hogyan kezdik építeni a kőfalat, hanem építik együtt, mindnyájan. Egy Lélekkel itattattak meg. Egy igére hallgattak. Ugyanannak az Istennek az ügyét akarják szolgálni.
De jó lenne így építeni ezt a gyülekezetet, Isten országát, ki-ki a maga helyén, a maga módján!
6. Végül, ami a leghangsúlyosabbá vált számomra, s ami nyilván a leghangsúlyosabb a fejezetben is, mert majdnem minden versben előfordul ez a szó, hogy „mellette”. Majdnem minden vers így kezdődik. Elmondja, hogy ki mindenki épített ott és hol, és mellette ez meg ez. Ennek atmoszférája van, hogy „mellette”. Nem egymástól függetlenül, nem egymás ellenére, egymást kijátszva, vagy egymást túllicitálva, egymással versengve építették a kőfalat. Egymás mellett építették. Egészen eggyé váltak a közös célnak a megvalósításában. Külön-külön mind engedelmeskedtek Istennek, és együtt is engedelmeskedtek Neki. Nem kritizálva egyik a másikét, nem válogattak a feladatokban, nem akart nagyobb lenni a fejedelem, mint a nem fejedelem. Mellette építette, és így épült.
Miért nagy dolog ez? Azért, mert van valami, ami mindig újra ékké válik ember és ember, nemzedék és nemzedék, nép és nép, felekezet és felekezet között, és ez az, amit a Biblia röviden így nevez, hogy bűn. Ami hol irigységként, hol féltékenységként, hol közönséges butaságként jelentkezik. Hol gyűlöletté válik, de ék mindig, és valami hajszálrepedésbe, ha bele lehet verni, akkor van valaki, aki tudja ütni azt az éket, és repeszt, hasít és szembefordít. Isten Szentlelke ahol munkálkodik, ott a hívők sokaságának szíve-lelke egy lesz. Ott a repedések eltűnnek, ott összenőnek az emberek. Egy testté válnak, amelynek egy a feje, és a Fő irányításának enged az összes többi is. Sokkal éberebbeknek kellene lennünk, hogy ne verhessen a gonosz éket közénk és mások közé, akárki legyen is az. Egymás mellett élhetnénk, egymást segítve. Együtt valami közöset és szépet építve.
Olyan jó lenne lebontani ezt az élet különböző területeire. Csakugyan egymás mellett vagyunk mi? Férj és feleség egymás nélkül akar boldog lenni? Egymás ellenére akarnak boldogok lenni? Vagy együtt, egymás mellett dolgoznak, szenvednek, gondolkoznak, örülnek és így lesznek boldogok? Igazán, csak így lehetnek boldogok. Szülők és gyermekek. Oda tudunk mi állni igazán a gyermekeink mellé, vagy az idős szüleink mellé? Vissza kell menni, vagy előre kell menni néhány évtizedet, hogy egyáltalán szót érthessünk. Mellettük vagyunk, vagy fölülről szoktunk rájuk olvasni? Munkatársak, akikkel naponta sok órát együtt töltünk, ott állunk mellettük csakugyan? Vagy egymás bosszantására vagyunk csak?
Hadd kérdezzem meg, hogy itt a gyülekezetben, amikor egymás mellett ülünk, akkor csakugyan egymás mellett vagyunk mi, és úgy akarjuk építeni Isten országát? Érdekel minket a másik? Olyan szomorú az, hogy mindenki csak amiatt panaszkodik, hogy őt nem veszik körül szeretettel, ő iránta nem érdeklődnek. És én? Ez kölcsönös lenne. Én is mellette vagyok, meg ő is mellettem van. Valakinek el kell kezdeni! Amikor vasárnap úrvacsorázunk, csakugyan egymás mellett vagyunk és úgy járulunk oda a mi Urunk elé, együtt? Átéljük azt, hogy egyek vagyunk a bűnben, eggyé válhatunk a bűnbánatban és a bűnbocsánat- ban? Igazi közösséget ez teremtene bennünk, közöttünk.
A másik mellett építgetni nagyon sokszor azt jelenti, hogy önmagam ellen kell dönteni. A másik mellé odaállni sokszor azt jelenti, hogy önmagam ellen kell dönteni. Valahogy úgy, mint a Róma 15 elején írja Pál, hogy „Tartozunk pedig mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőt- lenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk, ... mert Krisztus sem önmagának kedveskedett". A másik mellé úgy kerülök, ha nem magamnak akarok kedveskedni, ha neki kezdek el kedveskedni. Ahogy Krisztus sem önmagának kedveskedett. Hanem kinek? Nekünk, akik arra egyáltalán nem szolgáltunk rá. Ő volt az, Aki fejedelmebb volt minden fejedelemnél, s nagyobb volt mindenkinél, és eljött ide, hogy Isten országa épüljön Általa! És áccsá lett. Vajon nem ez-e az ács Názáretből? - kérdezik Róla, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ennyire mellénk állt. Egyedül Ő taníthat meg minket arra, hogy egymás mellé igazán odaálljunk és így építsük Jeruzsálem kőfalát, vagyis Isten országát.
Adjon nekünk erre több készséget, ebben több örömet, ehhez sok erőt, hogyha majd egyszer nagyon izgalmas lesz számunkra egy névsor, amikor az Élet könyvét felüti a Bárány, akkor abból ne hiányozzon a mi nevünk!

Úr Jézus, áldunk Téged azért, hogy Te mindenestől mellénk álltál és mellettünk állsz. Köszönjük, hogy abból élhetünk, hogy tartasz minket és megtartasz minket. Köszönjük a Te szeretetedet. Köszönjük, hogy nem éltél vissza isteni hatalmaddal, nem tekintetted zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő vagy, hanem megaláztad magad, emberekhez hasonlóvá lettél, szolgai formát vettél föl, megüresítetted magadat és az életedet adtad értünk. Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor mindennek az ellenkezője jellemző ránk, Szeretnénk a többiek fölé kerekedni. Szeretnénk minél többet szerezni s nem megüresedni. Szeretnénk megdicsőülni, nem megalázkodni. És zsákmánynak tekintünk sok mindent, hivalkodunk sok mindennel. Magunknak tartunk meg sok mindent. Könyörülj meg rajtunk!
Köszönjük, hogy ilyen magunk fajta embereket is hívsz a Te országod építésére. Engedd meghallanunk a hívást! Add, hogy örüljünk annak! Add, hogy tudjunk önfeledten engedelmeskedni! Egyesíts minket boldog örömben ebben a szolgálatban! Hadd ismerjük föl, hogy mi a Te ügyed és azt hadd tudjuk otthon a magunk háza-táján, itt a gyülekezetben is, meg mindenütt, ahol engeded, örömmel szolgálni, építeni.
Ámen.