ÉLET - A HALÁL UTÁN

1977. december 11, vasárnap

Alapige

"A gazdag pedig így szólt Ábrahámhoz: kérlek, atyám, bocsásd el Lázárt az én Atyámnak házából, mert van öt testvérem, hogy bizonyságot tegyen nekik, hogy ők is ide, e gyötrelemnek helyére, ne jussanak. Ábrahám pedig ezt mondta neki: van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat. Ő azonban ezt mondta: nem úgy, atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek. Ő azonban ezt mondta: ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad."

Imádkozzunk!
Úr Jézus, köszönjük, hogy máris megerősítettél, megnyugtattál minket. Köszönjük, hogy egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy egyszer dicsőségben megjelensz. Köszönjük, hogy ígéred most is, hogy betérsz hozzánk és kész vagy megáldani. Légy irgalmas nekünk, hogy ne csak vágyakozás legyen a szívünkben, hanem valóban kitárjuk magunkat egészen. Hadd merjük megnyitni magunkat a te igéd előtt, s te szabadíts meg sokféle téves gondolattól, hamis reménységtől, minden tisztátalanságtól és bűntől. Tölts be minket önmagaddal egészen.
Ámen.

Sok jel mutat arra, hogy divatba jött a halállal és a halottakkal foglalkozni. Most nem a spiritizmusra gondolok - bár az iránt is nő az érdeklődés és egyre többeket tesz tönkre -, hanem egy új jelenségre. Már nevet is adtak ennek az újfajta érdeklődési, sőt kutatási területnek: tanatológiának, haláltannak nevezték el. Egyre több olyan könyv, újságcikk, beszélgetés forog közkézen és közszájon, ami arról árulkodik, hogy érdekli az embereket ez, és némelyek lelkesedve, mások kételkedve fogadják az ezzel kapcsolatos információkat.
Az ad anyagot ehhez a kérdéshez, hogy az orvostudomány fejlődésével a klinikai halál állapotából egyre többeket tudnak élesztéssel visszahozni az életbe. Abból az állapotból, ahol a szívműködés és lélegzés már leáll vagy egészen minimálisra csökken, amikor már csaknem beállt a halál, innen még vissza tudnak hozni erőteljes gyógyszeres vagy elektromos beavatkozással embereket az életbe. Nem sokáig tarthat ez az állapot, azt mondják, hogy öt percnél nemigen tovább, de volt már olyan, hogy 10-15 perces "halott" állapotból is visszahoztak újraélesztéssel valakit. Aztán ezek az emberek utólag beszámoltak azokról a tapasztalataikról, amiket így az élet és halál mezsgyéjén gyűjtöttek. És ezek azok a tapasztalatok, amiket ki csodálkozva, ki ellenkezve hallgat. Ezért foglalkozunk most ezzel a kérdéssel ezen az adventi vasárnapon, mert aki Isten igéjére figyel, az sem különösebben csodálkozni, sem különösebben kételkedni nem tud ezeken a beszámolókon.
Had osszam három részre azt, amit most szeretnék elmondani erről az ige alapján. Először szóljunk néhány szót ezekről a különös élményekről, amiket halálközelben szereznek emberek. Aztán nézzük meg, hogy vannak-e olyan utalások a Bibliában, amik mögött szintén ilyen tapasztalatok rejtőznek. Végül: hogyan értékeljük mindezt a Szentírás alapján?
1.
Először tehát arról, hogy mit is mondanak ezek az emberek, akiket nemcsak meglegyintett a halál szele, hanem egy kicsit bele is kóstoltak a halálba.
Van ilyen, egyre gyakrabban előfordul ez, balesetek miatt is, rohamosan nő a balesetek, főleg a közúti balestek száma. Valakit életveszélyes állapotban a mentők kórházba szállítanak, ránézésre az ember azt mondja: ez már meghalt, de aztán egy nagy műtét és soksok orvosi erőfeszítés után mégis eszméletre tér. Életben marad, és amikor megerősödik, egy bizalmasának elmondja, hogy miket tapasztalt, mikre emlékszik. Az a meglepő, hogy feltűnő hasonlóak ezek a beszámolók. Akkor is, hogyha egymástól távol élő, különböző társadalmi helyzetű, műveltségű és vallásosságu emberek élték át. Van néhány momentum, ami majdnem mindegyikben benne van. Például úgy érzi az illető, hogy elhagyja a testét, és mintegy kívülről nézi azt. Vagy azt a testet, ami ott fekszik a műtőasztalon kiterítve, vagy azt, ami az autóroncsok közé beszorulva ott maradt az úton, látja, hogy emberek gyülekeznek össze, próbálnak segíteni.
Orvosilag képzetlen emberek is utólag részletesen el tudják mondani, hogy mi mindent láttak, amit az orvosok, ápolók annak érdekében tettek, hogy őket újraélesszék. Hallja és látja a körülötte levőket, de az a különös tapasztalata, hogy őt nem hallják és nem látják. Aztán a legtöbben elmondják, hogy valami sötét alagúton vagy völgyön - sokféleképpen próbálják ezt leírni -, valami sötét folyóson kell átmenniük nagy sebességgel, aminek a végén egy kis világosság dereng. Aztán ez a fényesség egyre nő, a végén már egészen erős lesz, de nem bántó, nincs alakja ennek a fénynek, de mégis határozottan személyjellege van, nem beszél - a szó megszokott értelmében -, mégis gondolatokat lehet kicserélni vele, kérdéseket tesz fel, amikre felelni kell és valami különös szeretet és jóság árad ebből a fényből. Megmentett öngyilkosok nem emlékeznek ilyesmire.
Aztán sokan látják, hogy körülveszik őket elhunyt szeretteik, mások átélnek egy-egy részletet életükből, amikor azonban sikerül újraéleszteni őket, mindez eltűnik és a megszokott módon érzékelik a dolgokat. De felejthetetlen emlékként beléjük vésődik mindaz, amit így átéltek, évek múlva is egészen frissen el tudják beszélni és sokan vannak, akik azt állítják, hogy bizonyos értelemben megváltoztatta az életüket. Attól kezdve figyelmesebben, türelmesebben, szeretetteljesebben próbálnak élni, aztán vagy sikerül vagy nem. Egy valaki így summázta ezt az élményt: most már tudom, hogy halál voltaképpen nincs, csak átmenet vagy egyik állapotból a másikba, mint amikor valaki magasabb iskolába léphet. Mindenki, aki beszámol ilyen élményéről, nem győzi hangsúlyozni: ez kifejezhetetlen, kimondhatatlan, nem találják az adekvát kifejezéseket, azokhoz a szokatlan élményekhez. - Ennyit erről.
2-
Vannak-e olyan utalások a Szentírásban, amikről arra következtethetünk, hogy ez ismerős, értesülhetünk-e a Bibliából is effélékről? Azt hiszem, azt nem kell magyarázni, hogy a Szentírás első lapjától az utolsóig a legtermészetesebb módon beszél arról, hogy van élet a halál után. És vannak olyan utalások is, amikben találhatunk ezekkel megegyező részleteket. Jézus Krisztust a feltámadása után dicsőséges testében, a feltámadott testében nem ismerték fel azonnal, de előbb-utóbb felismerték, amikor valami az Ő lényéből, lényegéből jelentkezett. Akkor az Emmusi tanítványok is felismerték, hogy Ő az. Útközben nem.
Mária sem ismerte fel az első pillanatban, de amikor Ő megszólította, ráismert. Nagyon gyorsan változtatta a helyét, a zárt ajtón keresztül is bement, nem volt előtte akadály. Pál apostol a damaszkuszi úton találkozott egy ilyen különös fényjelenséggel, amelyikkel értekezett, párbeszédet folytatott. De nem mindenki látta, illetve hallotta ezt kisérői közül. Azután ugyancsak ő írja le, nagyon tartózkodóan és nagyon szűkszavúan: "Ismerek egy embert, aki ha testben-e nem tudom, ha testen kívül-e nem tudom, elragadtatott a paradicsomba, s hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie." (2Kor 12,3-4).
És a feltámadásról szólva ő ír arról, hogy van érzéki test és van lelki test. És itt használ egy zseniális hasonlatot, a gabonamagnak, a búzaszemnek a képét. Azt mondja, hogy nem azt a testet veted el, ami majd kikel. Búza az a piaci barna is, meg búza az a hosszú zöld is, ami kikel. Egészen más a formája, és mégis ugyanaz. Ezzel próbálja nagyszerűen szemléltetni, hogy valahogy így lesz a feltámadáskor a dicsőséges testünk, hogy egész másképp néz ki, és mégis ugyanaz a személyiség. Ő is szól erről, és azt mondja, hogy akiket testben talál a feltámadás, azok egy pillanat alatt átváltoznak.
Van tehát a Bibliában sok utalás erre. És azt hiszem, hogy aki felettébb csodálkozik ezeknek az újraéledt embereknek a beszámolóin, az arról tesz bizonyságot, hogy nem vette eddig komolyan, amit a Szentírás mond. Semmi újat nem mondanak ahhoz képest, amit Isten igéjéből máris tudhatunk. Csak sokszor úgy vagyunk ám, mint az egyszeri ember, akinek mikor megmutattak egy Jeruzsálemből érkezett képeslapot, meg Jeruzsálemet a térképen, akkor csodálkozva bólogatott: ejnye-ejnye, eddig azt hittem, hogy Jeruzsálem csak a Bibliában létezik. Az, hogy csak a Bibliában van, ez magyarul azt jelenti: nincs. Azt hittem, hogy valóságban nincs. És sokszor ilyenkor lepleződik le a hitetlenségünk, tudunk sok mindent, ami a Bibliában van, és az még sem úgy él a számunkra, mint a valóságnak egy darabja. Azt hisszük, hogy csak a Bibliában van. Örökélet, üdvösség, feltámadás, dicsőséges test, Jézus feltámadása. „Én élek és ti is élni fogtok." "Én vagyok a feltámadás és az élet." "Aki hisz énbennem, ha meghal is él." - 50 éve tudjuk, aranymondásként megtanultuk, és mégis azt hisszük, hogy „csak a Bibliában van." Jó lenne már egyszer, ha eljutnánk oda, hogy ami a Bibliában van, az a legvalóságosabb dolog, azt lehet a legkomolyabban venni. És ez előbb-utóbb mindenről kiderül, ami Isten igéjében van. Van tehát szó erről is, és azoknak, akik ismerik az igét, ez egyáltalán nem új, és nem szenzáció még akkor sem, ha újságírók úgy próbálják tálalni.
3.
De - és itt már mondanivalónk harmadik fejezetéhez értünk - -, észre kell vennünk, hogy a Szentírás feltűnő szűkszavúsággal beszél a halál utáni életről. Magát a tényt kétségtelenül közli, de ellentétben minden vallás szent könyveivel, nem ad részletes leírást arról, hogy mi lesz, hogy lesz, milyen lesz. Amikor Jézus búcsúzik a tanítványoktól, és azok félve, rettegve néznek a jövő elé, akkor is csak ennyit mond nekik: "ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. Elmegyek, helyet készítek nektek, az én Atyámnak házában sok lakóhely van, aztán majd visszajövök, magamhoz veszlek titeket és ti is ott lesztek, ahol én." De hogy ez milyen lesz, hogy ott mi lesz, mikor lesz, ezeket nem tartja szükségesnek elmondani. Akinek ez kevés, hogy ott lesz, ahol Jézus, annak többet nem érdemes mondani. Aki hisz, annak ez elég ahhoz, hogy békessége, reménysége és tartása legyen, hogy értse a lényeget az élet és halál kérdéseivel kapcsolatosan.
És amikor Pál apostol is szól erről, akkor is nagyon józanul és szűkszavúan, de tulajdonképpen mindazt felsorolja, amit ezek az újnak nevezett szenzációk tálalnak. (2Kor 5). Azt mondja, hogy ez a testünk egy sátorház, amiben ideiglenesen sátorozunk. De van örökkévaló házunk a mennyben. És oda kívánkozunk, mert ott sokkal jobb. És nem azt mondja, hogy amikor eljön a halálunk, akkor megsemmisülünk, vagy nem tudjuk, hogy mi lesz velünk, hanem azt mondja, hogy elköltözünk innen - oda. Hogy ami halandó, azt elnyelje az élet. És ami nem halandó - mert ilyen is van bennünk - az Isten Lelke. A Lélek zálogát adta nekünk, és az túléli a halálunkat. Mi túléljük a halálunkat. És bizodalmunk van abban, hogy ez így lesz. Addig pedig egy a dolgunk, akár itt lakunk, akár elköltözünk, Istennek kedvesen éljünk, mert egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt.
Ugye mennyire kicsendül ebből, hogy szent komolysággal néz a halálra és ugyanakkor valami különös, könnyed derűvel, valami reménykedő józansággal. Nem retteg tőle, de komolyan veszi olyan értelemben, hogy van valami, amit csak a halálon innen intézhetünk el. Mert nem az a legfontosabb, ha megtörténik az életből való kimúlásunk, hanem az, hogyan talál bennünket az a pillanat, amikor kimúlunk ebből az életből. Az a legfontosabb. És ez a földi élet arra adatott, hogy ez a kérdés eldőljön bennünk. Hogy már itt átmenjünk a halálból az életbe! Hogyan talál minket Jézus hazahívó szava: hitben-e vagy hit nélkül? Jézussal vagy Jézus nélkül? Magunkra hagyatva, bűnben, reménytelenségben, vagy pedig Krisztusban elrejtve úgy, hogy akkor már nem árt nekünk a halál, sőt még a halálunk is közelebb visz bennünket Jézushoz. Ugyanez a Pál írja, ugyanezzel a józansággal: "Én kívánok már elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert elegem van már betegségből, nyomorúságból, megaláztatásból, mindenből, és sokkal jobb Ővele lenni. De amíg itt kell lenni, boldogan vállalom a sorsomat és végzem a küldetésemet
Ott van-e bennünk ez az emelkedett józanság? Ez a teljes belső bizonyosság? Tudom, hogy hol a helyem, mi a feladatom az életben, s tudom, hogy mi vár rám a halál után. Az a Krisztus, akivel járom itt is az utamat, vár ott rám. De az, hogy ott mi lesz pontosan, azt Isten jónak látta eltitkolni előlünk. És aki elkezd leskelődni, kukucskálni a kulcslyukon, az mindig azt árulja el ezzel, hogy nem akar hinni. Most hitben járunk és nem látásban. Nekünk most az adhat választ és megoldást, amit hittel föl lehet fogni és el lehet fogadni. (És aki látni akar akkor, amikor csak hittel lehet felfogni a valóságot, az ezt is elhibázza, mert nem fogja tudni hittel fogni és nem fog látni sem. De akik hisznek, azok fognak látni. Ők Istent is meglátják. Ezt olvassuk a Hegyi beszédben, ahogy ezt Jézus Krisztus mondja ott nekünk.)
S mi tesz minket erről bizonyossá? Az, hogy újjáélesztett emberek beszámolnak arról, hogyan látták saját testüket a műtőasztalon? Én nem hinném. Engem legalább is ez nem tesz bizonyossá. Ez érdekes, elolvasom, elgondolkoztató, meghökkentő lehet némelyeknek, elrettentő, vagy szemlélteti az igének egyik-másik részletét, de nem ez ajándékozza nekünk az örök élet bizonyosságát. Hanem mi? Az, hogy ha átéltük, hittel elfogadtuk, hogy Jézus Krisztus átvitt minket a halálból az életbe, élő reménységre. És ez hogy történik? Úgy, hogy komolyan vesszük azt, amit Ő mond. Nem ezeknek az embereknek a beszámolói, hanem Jézus Krisztus ígérete lehet a bizonyosságunk alapja. Egyedül az Ő igéje! Hogy ha azt komolyan vesszük és arra merünk építeni.
Erről szól alapigénk is, amely Jézus jól ismert példázatának a befejezése, amikor a gazdag és Lázár meghalnak. Egyikük ábrahám kebelébe, másikuk az örök gyötrelem helyére megy. Ott eszmél a gazdag, hogy borzasztó, hova jutott, nem gondolta komolyan, hogy az az élet, amit folytatott, ide vezet, nem lehetne-e innen átmenni oda? Kiderül: nem lehet, ott már nincs helycsere, ott már véglegessé vált ez az állapot. S akkor elkezd alkudozni, hogy akik még élnek, öt testvére, azokon kellene segíteni. Menjen vissza Lázár, és mondja meg nekik: másként éljenek, mert egyébként ők is odajutnak, ahova a testvérük. És akkor olvassuk Jézus ajkáról ezt: "Van Mózesük és vannak prófétáik, hallgassák azokat." De a gazdag ezt mondta: nem úgy, hanem ha a halottak közül megy vissza valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ő pedig ezt mondta nekik: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad."
Kemény beszéd ez, de tiszta, józan, világos szava Jézusnak. Mózes és a próféták: az akkor Biblia volt. Azt mondja ezzel, hogy van Bibliájuk, onnan megtudhatják, amit Isten kijelentett nekik, olvassák azt és hallgassák az ige magyarázatát. "De nem úgy, hanem ha a halottak közül megy vissza..." - arra sem térnek meg. Ha az igének nem hisznek - Mondja Jézus -, arra sem térnek meg, ha a halottak közül megy vissza valaki. Az ige munkálhat élő hitet bennük. Az igén keresztül értesülhetnek, hogy szeret minket a mi Urunk. Hogy Ő azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Hogy Ő nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen. Hogy másként is lehet élni, hogy az örök élet már a földön a mienk lehet. És vagy a mienk lesz itt, vagy nem lesz a mienk. Ez az evangélium. És hogy arra adatott ez a néhány esztendő vagy évtized, hogy ezt az ajándékot elfogadjuk. És akkor már nem rettent minket a halál sem, akkor már az apostollal együtt mondjuk: "halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalod?"
És még valamit ezekhez az érdekes beszámolókhoz. Aki ismeri a Szentírást, annak azonnal feltűnik, hogy mennyire egyformán ábrázolják ezek a beszámolók a halál utáni létet. Mintha mindenkinek ugyanúgy folytatódna az élete. Mintha az a bizonyos fényalak biztos, hogy csak Jézus Krisztus lehetne. Mintha az után a sötét alagút után nem válna ketté az út! Márpedig erről a Biblia határozottan és egyértelműen beszél akkor is, ha sokakban nagy berzenkedés van ezzel szemben. És arról is szól, hogy nemcsak Jézusról olvassuk, hogy Ő a világ világossága, hanem a Sátánról is, hogy ha kell, átváltoztatja magát a világosság angyalává, megtévesztve mindenkit, akit csak lehet. Ezért kell nekünk nagyon óvatosan hallgatni ezeket a beszámolókat, és egyáltalán nem szabad az élet és halál kérdésében mintegy kijelentésforrásként elfogadni őket. Van nekünk kijelentésünk, van nekünk forrásunk. Jó lenne, ha a hit dolgaiban is eljutnánk oda, hogy nem akarok inni, csak tiszta forrásból. Isten igéje tiszta és bővizű forrás, kielégít, megelégít minden szomjúságunkban minket.
Éppen ezért elolvashatjuk ezeket, elgondolkozhatunk rajtuk, nem kételkedünk az igaz voltukban, de minden büszkeség nélkül meg kell mondanunk, hogy nem közölnek semmi újat ahhoz képest, amiről Isten igéjéből is értesülhetünk. A kérdés csak az, hogy hisszük-e, amit az igében nekünk Isten mond, komolyan vesszük-e, van-e olyan súlya annak, amit Ő mond, mint annak, amit valaki más mond sejtéseiről, élményeiről, nyilván átszűrve a maga személyiségén?
Az, amit itt az igében olvashatunk Pál apostoltól is, ebben a példázatban is, világosan tanít minket. Arról van itt szó, hogy a hívő keresztyén ember tud felelősen élni, és tud reménységgel meghalni. Nem veti meg ezt a földi életet, sem ezt a porsátort, ezt a testet, de ugyanakkor nem retteg a haláltól. Boldog, hogy élhet, mert az Úrnak élhet, és boldog, amikor meghal, mert akkor is az Úré marad és még közelebb kerül hozzá. Mert "ha élünk, Az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg, ezért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk."
Ez tudniillik a kérdés, hogy az övéi vagyunk-e? Mert, ha az övéi vagyunk, akkor csakugyan mind életünkben, mind halálunkban, mind testestől, mind lelkestől biztonságban, védettségben vagyunk, nincs mitől féljünk. Sem az élettől, sem a meghalástól. És akkor nem a kíváncsiskodás hajt minket, hogy mit lehetne megtudni onnan túlról, hanem az a megismerés - vágy hajt bennünket, hogyan lehetne megérteni teljesebben azt, amit Isten nekünk az Ő igéjével kijelentett. Mert itt hitben járunk, és nem látásban, ezt olvassuk. És hiába látta valaki, hogy van élet a halál után, ha úgy élesztik fel, hogy továbbra is hit nélkül él: a halálban, a kárhozatban marad. Aki viszont hiszi azt, amit Jézus Krisztus mond, az boldog akkor is, ha nem lát, mert boldogok, akik nem látnak és hisznek. És az látni fog egyszer, mert az Istent is meglátják azok, akik Őbenne hisznek.
*
Ezeket gondoljuk meg, és ez ébresszen bennünk több józanságot, reménységet, indítson minket bűnbánatra, ha netalán kiderül, hogy nem hisszük, amit tudunk, vagy nem is nagyon értjük, amit úgy tartalmilag, nagyjából tudakolunk a Szentírásból. Merjünk hinni Isten szavának, Ő nem vezet félre bennünket. Boldog az, aki most hitt, mert beteljesednek mindazok, amiket az Úr megmondott neki.

Imádkozzunk!
Uram, minket is kísért az, hogy szeretnénk mindent látni, megfogni, lemérni, bebizonyítani. Ott tartunk, hogy sokszor már annak sem hiszünk, amit látunk, a szemünknek sem hiszünk, a kezünknek sem, a bizonyítékainknak sem. Köszönjük, hogy van a megismerésnek, ez a csodálatos, biztos útja, amit most elénk társz, hogy hihetünk a te szavadnak, hogy hihetünk benned. Gyenge bennünk ez a hit. Azért kérünk, hogy gyenge hitben biztass minket, taníts meg hinni, hogy majd láthassunk. Nyisd meg az értelmünket, nyisd meg a szemeinket, hogy meglássunk téged az igében. Hogy lássuk a munkáidat, kezednek munkáit, hogy érzékeljük a te kegyelmedet.
Dicsőítünk téged azért, hogy nem egyetlenként, csupán elsőnek támadtál fel a halálból, s nem ide léptél vissza, hanem túl léptél a halálon. És köszönjük, hogy utat és helyet készítettél nekünk az örökkévalóságba. Erősítsd meg bennünk ezt a hitet. Hadd legyen ez a bizonyosság táplálója annak a hűségnek, amivel itt helytállunk. Hadd tudjuk úgy végezni tőled kapott megbízatásunkat, mindennapi munkánkat, mint akik tudjuk, hogy nincsen itt nekünk maradandó városunk. De amíg itt sátorozunk, addig itt kell hűségesnek maradnunk, mert egyszer meg kell jelennünk és számot kell adnunk neked mindenről. Hadd tudjuk örömmel hordozni még a terheket is. Hadd tudjunk észrevenni mindent, aminek örülhetünk, amiért hálát adhatunk. Így tudjunk bővölködni a hálaadásban, s közben hadd várjuk az alapokkal bíró várost, a mennyei Jeruzsálemet, e világ adventjének a beteljesedését, a te visszajöveteledet. Amikor igenné és ámenné lesz minden olyan ígéreted is, ami eddig még nem teljesedett be. Add nekünk ezt az örvendező várakozást!
Kérünk, adj vigasztalást azoknak, akik gyászban vannak, akik valakire emlékeznek, akit nemrégiben szólítottál el mellőlük. Add, hogy túllássanak a láthatókon, és lássák a láthatlanokat. És vigasztalj mindnyájunkat a halál miatti bizonytalanságunkban, szabadíts meg minden félelemtől, minden szorongástól, ami megkötöz ezzel kapcsolatban. De add, hogy komolyan tudjuk venni: egyszer véget ér a kegyelmi idő a számunkra is. Amíg időnk van, addig hadd tudjuk azt tenni, ami kedves neked.
Ámen.