HALÁL ÉS MEGHALÁS

1973. november 04, vasárnap

Alapige

„Én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája.”

Az elmúlt héten talán mindannyian megfordultunk valamelyik temetőben, és elhelyeztünk néhány szál virágot egy-egy sírra. Vagy ha nem is tudtunk halottak napja alkalmából elhunyt szeretteink sírjához elmenni, egészen bizonyos, hogy eszünkbe jutottak ezen a héten; és talán nemcsak az ő kedves személyük, velük kapcsolatos emlékek, hanem eszünkbe jutott sok minden a halál és az élet kérdéskörével kapcsolatosan. Ezért tegyük fel most az Isten házában is elcsendesedve, azt a kérdést: hogyan gondolkodunk a halálról? Ha valamikor, akkor éppen most, így halottak napja táján, ki kell ennek derülnie. Úgy próbáljunk választ keresni erre a kérdésre, hogy tükörként magunk elé tartjuk a felolvasott igét, s összehasonlítjuk Pál apostol gondolatait a magunkéival. Vajon eléggé áthatotta-e a keresztyén hitünk a halálról és az örök életről való elképzeléseinket?
Aki ezt a vallomást leírta, az a halál előszobájában ült. Időrendben ez Pál apostol utolsó levele. Az öreg harcos pihenni készül. Nem jószántából, hanem vértanúhalál vár reá. Ezt ő maga is tudta, erre utal alapigénkben ez a különös kifejezés: „immár megáldoztatom.”
Börtönben ült. Tudta, hogy órák vagy napok kérdése a halálos ítélet kihirdetése, s mielőtt kivégzik, még egy levelet szeretett volna írni szíve szeretett fiának, Timótheusnak, akinek a stafétabotot átadta az evangélium szolgálatában. És mint aki hosszú út után dombra ért, megáll és körülnéz, visszapillant és előre tekint. A múltját így összegezi: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” A jövőt így foglalja össze: „Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megád nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró, nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak, akik vágyva várják az Ő megjelenését.” És hamarosan bekövetkező halálára gondolva ezt írja. „Én immár megáldoztatom és az én elköltözésem ideje beállott.”
Ezt a szót: elköltözés, 13 levelében ezen az egyetlen helyen használja az apostol. Ennek a szónak igei alakját használja még egy helyen, amikor a filippibelieknek ezt írja: „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni.” Vajon miért használja éppen itt és éppen ilyen összefüggésben ezt a kifejezést?
Ez a kifejezés jellegzetesen profán szó volt, nem a vallás szótárából való. Nyilván oka van annak, hogy Pál egy ilyen szót ír itt ahelyett, hogy egyszerűen közölné Timótheussal, hogy hamarosan meghalok vagy hamarosan kivégeznek. Ehelyett most választékos az apostol, egy kicsit keresgél, és amikor tollba mondja a levelet, ezt a szót használja: „az én elköltözésem.” Mivel profán szó volt, ezért a profán jelentései felől közelítsük meg, mert csak akkor fogjuk helyesen érteni, és csakígy válik evangéliummá számunkra az, amit az apostol ezzel kifejez.
a) Ez, hogy elköltözni, leggyakrabban a sátor felszedését jelentette. Aki elköltözik, az szedi a sátorfáját. A pásztorok akkor szedték a sátorfájukat, ha ott, ahova költözni készültek, jobb legelőt reméltek. Egy-egy törzs, kisebb nép akkor kerekedett fel és szedte a sátorfáját, ha nem volt elég biztonságban ott, ahol eddig élt és annál jobb, megfelelőbb helyet talált.
A munkások is, - jó esetben - akkor szedik a sátorfájukat és bontják le a felvonulási épületeket, ha elvégezték a kijelölt munkát, ha nincs miért tovább maradniuk, viszont máshol új feladatok várják őket és új keresetre van lehetőség.
Aki tehát elköltözik, az nem eltűnik, nem megsemmisül, nem a semmibe megy, hanem innen - oda telepedik át, mégpedig azért, mert annak valami értelme van, sőt az egyenesen szükségessé vált. Megéri, hogy elköltözzék; jó cserét csinál. Ezért sokszor kíván is elköltözni. Ezért írhatta a filippibelieknek Pál: "Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb." Mikor tehát arra gondol, hogy meghal, és ezt írja Timótheusnak: "az én elköltözésem ideje beállott," akkor erre gondol az apostol. És azt hiszem, hogy minden különösebb magyarázat nélkül máris értjük, hogy mennyivel más, mennyivel több ez annál, mint amit mi értünk meghaláson.
b) Ugyancsak ezt a kifejezést használta az egyszerű dolgozó ember mindig, amikor arról volt szó, hogy este kifogta az állatait. Amikor a jószágot eloldozták a kocsitól, vagy az ekétől, vagy az igától, amihez egész nap hozzá volt kötve, - mert azt húzta, azzal dolgozott - és akkor megkönnyebbülve ment az istállóba vagy ki a mezőre, de mindenképpen pihenni. Amikor Pál azt mondja: én elköltözöm, akkor nyilvánvalóan erre is gondol. Ő nem félt a munkától soha.
Nemrég fejeztük be bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a thesszalonikai levél olvasását, és ott a levél végén ezt írja Pál: "Magatok is tudjátok, mi módon viselkedtünk közöttetek, hogy soha ingyen kenyeret nem ettünk senkinél, hanem mindig munkával és fáradsággal, éjjel-nappal dolgozva, hogy közületek senkinek se legyünk terhére." Ez volt a jellemző reá, meg az az elszánt aktivitás, amiről az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben olvasunk: "Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat ... és betöltsem azt a küldetést, amit az én Uram Jézus szánt nekem."
Ő tehát nem félt a munkától. Egész életében mindent beleadva, jókedvűen dolgozott. Most azonban, amikor a hazamenetelére gondol, ez is eszébe jut, hogy jó lesz egy kicsit megpihenni. "Az én elköltözésem ideje", ezt is jelenti.
c) Azután hajózási kifejezés is volt ez. Akkor használták, amikor induláskor eloldozták a hajót a parttól, amikor szabaddá tették az utazásra, az indulásra. Pál apostol az egész Földközi tengert beutazta missziói útjai során, és most egy olyan útra indul, amelyik minden eddigieknél nagyobb. És íme a fülében cseng az a sok sok kikötőben hallott vezényszó, amit induláskor hallott, és Timótheusnak nem egyszerűen azt írja, hogy meghalok, hanem hogy kifutok. Ebből a kikötőből most kifutok, és nekem van erőm itt hagyni a partot, és bizonyos vagyok afelől, hogy egy másik partra megérkezünk, ahol maga a király, az Úr Jézus Krisztus vár bennünket. "Az én elköltözésem ideje beállt."
d) És végül, ezt a szót használták a görögök akkor is, amikor a rabokat szabadon bocsátották és a bilincseket kezükről, lábukról levették. Pál ezt itt a szó szoros értelmében is érthette, hiszen bilincsekben, láncok között írta ezt a levelet.
Mindezt együtt jelenti tehát az, hogy "Az én elköltözésem ideje beállt." És ezért nem véletlen, hogy Pál, aki nagyon igényes volt a levelei stílusát illetően is, nem egyszerűen az elhalálozásról, hanem az elköltözésről beszél. És aki hallja ennek a görög szónak az említett felhangjait is, az mindezt kiérti belőle. És az szinte maga előtt látja ezt a meggyötört, öreg kis embert, amint így fáradtan, betegen is, megjelenik talán a szeme sarkában egy huncut kis mosoly és arra gondol: Timótheus fiam, neked az anyanyelved görög, bizonyára érted ezt. Én nem egyszerűen csak meghalok, nem egyszerűen csak itt hagylak magadra, hanem "elköltözöm". Nem búcsúzkodik itt az apostol, nem azt részletezi, hogy mi minden fejeződik most be, és mi mindennek van vége. Végképpen nem szól arról, hogy soha többé nem találkozunk Timótheus, sirassuk el egymást, hanem: szedem a sátorfámat és átköltözöm a mennyei Jeruzsálembe; így, ilyen egyszerűen. Meg arra gondolhatott, hogy a gazda kifogja a fáradt, öreg gebét, s az elmehet pihenni. Meg arra, diadalmasan, hogy kifut a hajó ebből a kikötőből és megállás nélkül egészen az aranypartig halad, ott egy más világba lép majd ki. És arra - talán éppen a bilincseire és a feltört kezeire pillantva -, hogy ezeket a bilincseket hamarosan leoldozzák rólam, mert a kivégzés előtt le fogják venni; de engem többé már soha senki semmilyen formában bilincsbe nem verhet. Én az én Uram szabadságát kapom meg!
Mindezt együtt jelentette tehát az: "Az én elköltözésem ideje beállott."
Éppen ezért nem a búcsúzkodás, a bánat, a keserűség hangja csendül ki az egyébként búcsúzkodó apostol szavaiból. Nem valami gyászos hangulat uralkodik abban a börtöncellában, ahol ezt a levelet diktálja. Nem a végét járja, hanem indulni készül. Egy nagy kezdet előtt áll! Mindenestől a jövő foglalkoztatja. Valami nagy várakozás tölti be. Tele van reménységgel, örömmel, kíváncsisággal és kívánsággal ez után a másik világ után, ahova elindul.
Ezt jelentette Pál apostolnak a meghalás. "Mert nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség" - írja a Filippi levélben. Erről van szó. Nem retteg tehát a haláltól ott a halál előszobájában, de nem is valami cinikus könnyelműséggel emlegeti azt. Nem a tudatlan ember magabiztosságával indul el erre az útra, hanem a titkos tudó nyugodt bizonyosságával. Valami nagy titkot tud az apostol az indulás előtt; ezért viselkedik úgy, hogy a kívül valók számára az egy kicsit furcsa, érthetetlen. Hogy lehet így viselkedni ilyen pillanatokban?! Nos, ha valaki többet tud, mint a többiek, az tud így viselkedni, az tud így nézni a saját meghalására is meg a másokéra is, és az tud így emlékezni elhunyt kedveseire.
Mi volt az a titok, amit az apostol tudott? Leveleit ismerve legalább három fontos titkot említsünk meg, amelyeknek ismeretében könnyű így viselkedni és amelyek ismeretében természetes, hogy valaki nem a meghalásról, hanem az elköltözésről beszél.

1) Az első titok, amit Pál tudott, hogy csak a meghalás van előttünk, de a halál már mögöttünk van. A Biblia következetesen megkülönbözteti a meghalást és a halált. És nem azt érti halálon, amit mi. A Biblia szemlélete szerint nem az a halál, amikor valakinek utolsót dobban a szíve és megszűnt lélegezni, lefogják a szemét és azt mondják: meghalt. Nem ez a halál. Ez a meghalás. A meghalás egy pillanat műve, egy rövid állomás az életünk útján. A halál viszont egy állapot. Az a tartós állapot, amikor valaki Isten nélkül létezik. És az ilyen ember a meghalás előtt is meg utána is Isten nélkül létezik, tehát halott.
A Biblia azt tanítja: Isten az élet forrása. Nekünk nincs életünk önmagunkban, csak Istentől kaphatunk életet. Ezt az életet számunkra Jézus Krisztus képviseli. Aki Krisztussal kapcsolatban van, aki őbenne hisz, az kap életet, az él. Az viszont, ha meghal is él! Ezt az életet nem zavarja, nem befolyásolja, nem töri össze a meghalás. Aki hisz Krisztusban, annak élete van! És az ilyen ember számára a meghalás nem a halált jelenti, hanem ennek az életnek a kiteljesedését. Mint ahogyan a Krisztus nélkül létező embernek a meghalás a halál kiteljesedését jelenti. Annak a véglegesítését és elhatalmasodását, ami már korábban is az állapota volt. Csak így érthetünk meg egy csomó ide vonatkozó igét a Bibliából.
Nem tudom, nem tűnt-e fel még a tékozló fiú történetében, hogy amikor ez az elveszett fiú hazatér és otthon az apja már kiadja a parancsot a lakoma készítésére, és némelyek - legfőképpen az idősebbik fiú -, csodálkozik, akkor így magyarázza az édesapa a maga örömét: "Ez az én fiam, aki halott volt feltámadott; elveszett és megtaláltatott." Hát hogy lehetett volna halott az a fiú, amikor eltáncolta, eldorbézolta az örökségét? Nem halottra jellemző az, amit ő művelt. Nos, a Biblia szóhasználata szerint halott volt, mert aki az atyai háztól messze, az atyától elszakadva, a mennyei Édesatya hatókörén kívül akar létezni, az halott! Az elveszett! Aki hazatér, az föltámad, az visszanyeri az életet. Mert nekünk életünk csak az Istennel való közösségen belül lehetséges. Vagy így érthetjük Pál apostolnak azt a keményen odavetett megállapítását is: „a bujálkodó pedig élvén halott." Dehogyis halott az, aki bujálkodik - mondhatná valaki. De a Biblia minősítése szerint, noha olyan tüneteket mutat, mintha élne, - gondoljunk a reformáció-esti igénkre, hogy vannak tetszélők is, nemcsak tetszhalottak - élvén is halott. És ezzel szemben gondoljunk arra a szép jánosi igére, ahol múlt időben beszél az apostol arról: "Mi pedig átmentünk a halálból az életre, mivel hittünk az Isten Fiának nevében."
Számunkra tehát nem a meghalás a veszedelmes, hanem a halál. Nekünk nem a meghalástól kell félnünk, hanem attól, hogy esetleg halálban maradunk és úgy ér bennünket a meghalás. Mert a halálból az életre, csak a meghalás előtt lehet átmenni! És itt van az óriási felelősségünk, vajon megtörténik-e ez meghalásunk előtt? Ismét mondom: az Újszövetség élesen megkülönbözteti ezt a két dolgot. A halál a Biblia szerint, ellenség; nem természetes módon tartozik hozzá a teremtett világhoz. A halál a bűn következménye; a bűn zsoldja halál. Nekünk a halálba soha nem szabad beletörődnünk! De a meghalás valami egészen más. A halál elsüllyedés; a meghalás kihajózás. (Gondoljunk az előbb említett képre). A halál a hit előtti állapot; a meghalásunkkal pedig a hit utáni állapotunk kezdődik, amikor már nem is hitben járunk, hanem látásban. A halál a Krisztus nélküli létezés; a meghalással pedig Krisztussal való szorosabb életünk kezdődhet meg. Ezért mondotta az apostol: "az én elköltözésem ideje beállott," és ezért nem rettegett a meghalástól. Mert ő már itt, a meghalás előtt, általment a halálból az életre. Ezért kellene most nagyon megszívlelni az Ő felszólítását: "Serkenj fel aki alszol és támadj fel a halálból" Amíg a meghalásod be nem következik!
2) És még, amit tudott az apostol - és ezért mert derűs nyugalommal készülni az elköltözésére -, hogy az életét arra használta, amire kapta. Tartalmas, értelmes életet élt, mert engedelmes életet élt. Így összegezi ezt: "ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam." Ezt azért nagyon fontos megemlítenünk, mert gyakran ér bennünket, hívő keresztyéneket az a vád, hogy el vagyunk foglalva az odafennvalókkal, túl sokat törődünk a halál utáni dolgokkal, valamiféle öröklétről és annak összetevőiről beszélünk, és közben elmulasztjuk evilági feladatainkat. Aki csak az odafennvalókkal törődik, az nem erre a világra való ember - mondják -, az használhatatlan és haszontalan ember. Nos, elég csak egy pillantást is vetni Pál apostol életére, - de sokakat, másokat is megnézhetnénk így -, hogy kiderüljön: ez nem igaz. Nagyon hamis vádaskodás ez. Hiszen az apostol egyenesen hálával, örömmel összegzi életét így: "Futásomat elvégeztem." Azt mondja: nem hagytam abba a nehézségeket látva sem. Sőt, Pált éppen a nehézségek tették még aktívabbá, még leleményesebbé és bátrabbá. És ez általában jellemző a hívő emberre. "A hitet megtartottam." Nem lehetett elvenni tőlem azt, ami számomra fontos volt, sőt még én gazdagítottam azzal másokat is.
A hívő keresztyén embert a feltámadás hite nem bénítja földi feladatainak végzésében, hanem serkenti! Bennünket nem tesz közönyössé a túlvilági (ahogy szokták mondani) örök életre vonatkozó reménységünk, hanem még érdeklődőbbé tesz minden e földön zajló munka, alkotás, probléma, gond, feladat iránt, és azokban még aktívabban tudunk és akarunk részt venni. Pál egyenesen arról beszél itt, hogy érdemes volt így eltöltenem az életet. Éppen mivel tudjuk, hogy mi az a cél, amire igyekszünk, ahova majd elköltözünk, ezért látjuk érdemesnek, hogy áldozatot hozzunk mindazért, amivel itt bízott meg minket a mi Urunk.
A korinthusi levélben olyan határozottan ír erről: "Úgy futok, mint nem bizonytalanra, és úgy harcolok, mint aki nem levegőt vagdos." Mi biztosra megyünk, ha mi Urunk ígéreteit bizonyosoknak fogadjuk el; és ezért könnyebb helytállnunk. És ezért tudja Pál még búcsúzkodva is leírni ezt a verset: "Hirdesd az igét; állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben. Ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással." Ez volt az életének a tartalma is; ez jellemezte őt, hogy nem volt alkalmas és alkalmatlan idő, ti. a maga szempontjából, mert ez azt jelenti.
Ha neki alkalmatlan, kényelmetlen volt is egy feladat, akkor is elvégezte, mert tudta, hogy ezzel bízatott meg és erre vállalkozott. Szinte azt mondja itt az apostol - ha nagyon hétköznapiasan fejezem ki magam -: Timótheus, mindent bele! Éppen ezért, mivel nem bizonytalanra futsz, és mi tudjuk, hogy mi van az elköltözésünk után. A legjellemzőbb Pál gondolkodására ebben az összefüggésben, hogy amikor az első korinthusi levél végén egy hosszú-hosszú fejezeten át a feltámadással kapcsolatos reménységét fejti ki, akkor az utolsó vers (58.) így hangzik: "Ezért, - mivel mindez így van, - ezért atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván azt, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban!"
Nem bénaságra, nem közönyösségre indítja az embert a feltámadás reménysége, hanem mindennél jobban való helytállásra a hétköznapi, a mindennapi feladatok között. Ha néha vágyakozik is haza Isten megfáradt szolgája, ez a vágyakozás soha nem jelenti azt, hogy nem szeret élni, vagy nem akarja folytatni azt, amit rábízott az ő Ura. Éppen ezért a túlnani hazába való vágyakozás soha nem lehet ok az öngyilkosságra. Pál itt a halál előszobájában ül, de nem öngyilkosságra készülődik, hanem vértanúhalálra. És ez óriási különbség! Amíg ő dönthette el, hogy egy-egy megfáradása után tovább folytatja-e a harcot, mindig úgy döntött: igen! Amikor a Filippi levelet írja, akkor is börtönben van, akkor is meggyötört állapotban, és akkor szakad fel belőle ez: "... kívánok elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az sokkal inkább jobb", - de itt vessző van és az apostol így folytatja: "... de a testben maradnom szükségesebb tiértetek."
Ezért más ez a gondolkozás, mint a plátói idealizmus elképzelése a halálról. Ez a görög filozófia úgy vélekedett, hogy a halál azért szabadulás az ember számára, mert a lélek végre kiröppenhet a test börtönéből és szabadon megtérhet az ő hazájába, itt hagyva a test börtönét. Szó sincs ilyesmiről a Bibliában és Pál gondolataiban. Ő ezt az elköltözést sokkal inkább úgy tekinti, mint amikor a fecskék és a gólyák ősszel elköltöznek, melegebb vidékre repülnek. Azzal nincs vége mindennek az ő számukra. Letelt egy bizonyos idő, innen már jobb elmenni oda, azután majd visszajönnek. Így akar hazaköltözni az apostol. És nem azt mondja, hogy elköltözik az én lelkem, nem belőlem valami, - én költözöm el az én Uramhoz.
3) Végül az volt az apostol titka, amit így ír: "Közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk az Úrnak halunk meg. Ezért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. Mert azért halt meg és támadott fel a Krisztus, hogy mind élőkön, mind holtakon uralkodjék." (Róm 14,7-9). Ez az ige ihlette a Heidelbergi Káté szerzőit, amikor mindjárt az első kérdés és feleletben így tesznek bizonyságot az ő hitükről: "Az az én egyetlen egy vigasztalásom, hogy mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én Uramnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok ..." Ami azt jelenti - a mai kérdésünkhöz visszatérve -, hogy aki meghalt, az nem a halál martalékává válik (ahogyan mondani szokták), hanem a Jézus Krisztusé marad! Ha itt az Ő tulajdona volt, azontúl is az övé. Ha itt Őhozzá tartozott, akkor a meghalás ezen semmit sem változtathat. Akinek az élet Krisztus volt, annak a meghalás csakugyan nyereség.
Valahogy úgy van ez, mint ahogyan kedves Joó Sándor szerette mondani, hogy kik hitben haltak meg, azok azért nem kerülnek messze és nem szakadnak el itt maradt szeretteiktől, mert éppen úgy Jézus mellett maradnak, mint mi, akik még itt vagyunk, csak ők a másik oldalon. És minél közelebb van valaki itt Jézus Krisztushoz, annál közelebb maradhat elhunyt szeretteihez is. Mert Ő mind életünkben, mind halálunkban a maga tulajdonainak tart bennünket!
Így válhat a hívő ember számára a halál előszobája a mennyország előszobájává. S így válhat ez az egész földi élet, mint a halál előszobája, a mennyország előszobájává. Mert számunkra a veszedelmes ellenség a halál, ahonnan Jézus Krisztus már itt életre visz. A meghalás nem veszedelmes ellenség! Ez csak azt jelenti, hogy sátort bontunk, hogy pihenni térünk, azt jelenti, hogy kihajózunk, és azt, hogy szabaddá válunk minden megkötözöttségtől.
És még valamit jelent. Azért említem ezt a végén, mert nem hiszem, hogy Pál idejében ilyen jelentése is lett volna ennek a szónak. Most már megmondom ezt a görög szót: Analüzis. Az analízis szót használja itt az apostol. És amikor ezt olvastam: "Az én analízisem ideje beállott ..." óhatatlanul azt gondoltam, csakugyan: úgy kell készülnünk erre a kihajózásra, hogy ott azután majd hitelesen analizálnak bennünket, ott kiderül, mi van bennem. - És jaj, mi fog kiderülni?!
Ez növelje meg a felelősségünket és a buzgóságunkat arra, hogy lehessünk bizonyosak már itt afelől, hogy általmentünk a halálból az életre. Hadd fejezzem be egy költeménnyel, amelynek a végén megszólal egy olyan gondolat, ami most idetartozik a kérdésünkhöz; de a vége kedvéért az egészet idézem. Áprily Lajos verse ez:

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj, s közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a "Készen vagy?"-ra ezt felelni:- Készen.

És mivel a folyók hossza nem egyenlő, s egyikünk sem tudhatja, mikor járunk közel a véghez, és hogy vajon nem a torkolatnál tartunk-e már, ezért nem majd, hanem most kell mindent megtennünk, hogy általmenjünk a halálból az életre, és a "Készen vagy?"-ra valóban azt felelhessük: Készen.

Imádkozzunk!
Urunk, sokszor csak sírokat látunk és ezért magunk is sírunk. Bocsásd meg, ha nem látjuk a te vigasztalásaidat, amik megvidámíthatnák a lelkünket. És sokszor csak fejfákat látunk, és nem látjuk a keresztfádat, amelyről az örök élet fényessége árad, ami eloszlathatná tudatlan elménk és hitetlen szívünk rettegését.
Könyörülj rajtunk, hogy ne csak a láthatókra, hanem a láthatatlanokra is nézzünk, hiszen a láthatók ideigvalók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.
Szabadíts ki minket a halálból, hogy ne rettegjünk a meghalástól. Őrizz meg minket attól, hogy azt gondoljuk, nélküled is élet a létünk. És ha elképzelhetetlen számunkra, hogy valakinek a meghalás nyereség, akkor add, hogy az élet számunkra igazán Krisztus legyen! És segíts erre törekednünk, amíg időnk van.
Könyörgünk hozzád azokért, akik gyászban vannak, azokért, akik nagyon egyedül érzik magukat, mióta itt hagyta őket a szerettük, azokért, akik félnek a meghalástól, azokért, akik maguk sem tudják, hogy mitől félnek, de valami módon a halál rettenti őket.
Könyörülj rajtunk, hogy arra tudjuk használni az életünket, amire adtad: szolgálatra. Hogy áldás lehessünk mások számára. Hogy dolgozzunk jókedvűen, magunkat nem kímélve, tudván, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban.
És taníts meg minket mindennap úgy élni, hogy majd ha jössz, készen legyünk.
Ámen.