11. HÁTVÉDSZOLGÁLAT

2005. május 08, vasárnap

Lekció: 

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

Amikor Pál eltávozott Athénből, és Korinthusba ment, ott találkozott egy Akvila nevű pontuszi származású zsidóval, aki nemrég jött Itáliából, feleségével, Priszcillával, mivel Claudius elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Ró-mából. Pál csatlakozott hozzájuk, és mivel ugyanaz volt a mestersége, náluk lakott, együtt is dolgozott velük, ők ugyanis sátorkészítő mesterek voltak. Szombatonként azonban a zsinagógában vitázott, és igyekezett meggyőzni zsidókat és görögöket. Amikor pedig Szilász és Timóteus megérkezett Macedóniából, Pál teljesen az ige hirdetésének szentelte magát, és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus. Amikor azonban ellene szegültek és szidalmazták, lerázta ruhájáról a port, és ezt mondta nekik: „Véretek a ti fejetekre szálljon: Én tiszta vagyok! Mostantól fogva a pogányokhoz megyek.” Ekkor eltávozott onnan, és egy Titiusz Jusztusz nevű istenfélő ember házába költözött, akinek a háza szomszédos volt a zsinagógával. Kriszpusz, a zsinagóga elöljáró hitt az Úrban egész háza népével együtt; és a korinthusiak közül, akik hallgatták őt, szintén sokan hittek és megkeresztelkedtek. Az Úr egy éjjel látomásban ezt mondta Pálnak: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass; mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” Erre ott maradt egy évig és hat hónapig, és tanította közöttük az Isten igéjét.

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, hódolunk előtted és magasztalunk téged. Valljuk, hogy egyedül te vagy Isten Te alkottad ezt a világmindenséget. Néked adunk hálát azért, mert miközben törvényeiddel irányítod a teremtett világot, gondod van a mi kicsi életünkre is.

Köszönjük, ha ez valóban megtörtént már, hogy benned való bizalommal, igaz hittel a te kezedbe tettük le az életünket. Köszönjük, hogy neked nemcsak erre a földi életünkre van gondod, hanem örök életet készítettél nekünk, és ez az élet a te Fiadban, Jézusban van. Köszönjük, hogy tudhatjuk igédből: akié a Fiú, azé az élet. És megmondtad azt is, hogy akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Könyörülj rajtunk, hogy ne ez utóbbiak csoportjába tartozzunk.

Köszönjük, hogy aki a te igédet hittel befogadja, abban te új életet támasztasz. Ajándékozz meg minket most is igéddel. Ajándékozz meg benned vetett igaz hittel, és ezzel az élettel, amelyik már földi küzdelmes utunkat is beragyoghatja, s amelyik nem múlik el akkor sem, amikor lehunyjuk majd a szemünket.
Hálát adunk az elmúlt hét sokféle ajándékáért. Köszönjük, hogy a próbákkal, nehézségekkel is javunkat munkálod. Köszönjük, hogy idehívtál most minket a te színed elé, és egy szívvel mondhatjuk: szeretnénk meghallgatni mindazt, amit te mondasz nekünk.

Engedd, hogy az emberi bizonyságtételen, az énekek szövegén keresztül megérkezzék hozzánk a te életet tápláló igéd.

Oly nagy csoda ez, Atyánk, hogy van szavad hozzánk. Hisszük, hogy igéddel minden kérdésünkre tudsz adni választ, fel tudsz oldozni, utat tudsz mutatni. Tőled kérünk erőt a terheinkhez, szabadulást a bűneinktől.

Áraszd ki reánk most gazdagon kegyelmedet, Szentlelkedet. Add, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk.

Ámen.

Sorozatunk címe ez: Emberek, akiket Isten használ. Láttuk, hogy nemcsak híreseket, jelentőseket, tehetségeseket használt Isten, hanem névtelen kicsiket is, akik azonban engedelmeskedtek neki. Hűségesen végezték azt, amit rájuk bízott, figyeltek Istenre, kényelmüket és céljaikat alárendelték az Ő akaratának. Isten ilyenek által is építette és építi ma is azt az új világot, ami Jézus Krisztus váltságmunkájával kezdődött.

Ma egy házaspárról lesz szó. A férfit Akvilának, a feleségét Priszcillának hívták.

Az Apostolok Cselekedetei könyve egyetlen fejezetben említi őket, Pál apostol azonban a Rómába írt levelének a végén így emlékezik róluk: „Köszöntsétek Priszkát és Akvilát, akik munkatársaim a Krisztus Jézusban. Ők életemért saját fejüket kockáztatták, és nekik nem csak én vagyok hálás, hanem a pogányok valamennyi gyülekezete is. Köszöntsétek a házukban levő gyülekezetet is…” (Róm 16,3-5).

Hogy mennyi minden van ebben a néhány mondatban, ezt majd a legközelebbi alkalommal fogjuk látni.

Most csak annyit, hogy kiderül ebből a köszöntésből, hogy ez a derék házaspár csendben, de végtelen hűséggel végezte azt, amit Jézus Krisztus reájuk bízott, és egy alkalommal ez majdnem az életükbe került, amiért minden akkori keresztyén gyülekezet hálás lehetett Istennek.

Kik voltak ők?

Ma az előbb felolvasott ige alapján három jellemvonásukra szeretnék rámutatni, hadd legyen ez követendő példa minden mai hívő számára, és ha Isten segít, pünkösd után folytatjuk a velük való találkozást.

Az első, ami kitűnik az ő nagyon hányatott életükből, hogy vezethető emberek voltak. Készek voltak mindig mindent otthagyni, ha ez volt Jézus Krisztus kívánsága, és menni oda, ahol használni akarta őket, és végezni azt, amit ott kaptak feladatul. Nem ők akarták kijelölni feladataikat, nem ők jelentkeztek, hogy én ezt meg azt szeretném tenni érted, Uram. Ők valóban úgy, ahogy énekeltük, életüket az Úr kezébe tették le, és ettől kezdve várták az utasításokat: hova menjünk, mit csináljuk. Voltak az életükben olyan korszakok is, amikor látszólag semmit sem kellett tenniük, de a puszta jelenlétükkel, a megszentelt életükkel is tudták hathatósan szolgálni Jézus Krisztust.

Akviláról annyit jegyez fel Lukács itt a Cselekedetek Könyvében, hogy Pontuszból származott. Ez a tartomány a Fekete tenger déli partvidékén terült el. Azt is megtudjuk, hogy foglalkozása nemezkészítő, sátorponyvakészítő mester volt. És még annyit említ róla, hogy valamikor, valahogyan a birodalom fővárosába, Rómába költözött. Ott már nős volt. Ott indította be azt a kis üzemet, amelyikben ezt a nagyon kelendő portékát készítették, úgy hogy minden bizonnyal jó megélhetésük volt ott.

Egyszer azonban váratlanul nehéz helyzetbe kerültek. Krisztus után 49-ben Claudius császár elrendelte, hogy minden zsidó hagyja el Rómát, mert valami Crestos nevű illető miatt különféle nyugtalanság támadt a zsidók között. Nem tudjuk, hogy ez a Crestos azonos volt-e Jézus Krisztussal. Nem tudjuk, hogy mit értettek a rómaiak nyugtalanságon. És nem tudjuk azt sem, hogy Akvila és Priszcilla hallották-e a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot már Rómában, vagy csak később, Pál apostoltól hallották ezt. Mindez nincs benne a Bibliában. Az viszont benne van — most olvastuk —, hogy amikor 50-ben Pál apostol Athénből Korinthusba ment Jézus Krisztus parancsára, ott találkozott ezzel a házaspárral. Mivel akkor már Akviláéknak olyan jól ment az ipar, hogy szükségük volt segítségre, Pál apostolnak meg szüksége volt megélhetésre, egymásra találván Pál náluk otthont is kapott — ahogy olvastuk —, és munkát is talált, amiből fenntarthatta magát, hogy előbb csak a munkaidő után, később, amikor Szilász és Timóteus is megérkezett, teljes idejében az evangéliumot hirdesse ebben a nagy pogány világvárosban, Korinthusban.

Micsoda véletlenek — mondaná egy pogány gondolkozású ember. Milyen csodálatos szervezése Istennek, mondják ezt azok, akik ismerjük az élő Istent, aki irányítja az eseményeket, kezében tartja a mi személyes életünket is, és akinél semmi nem történik esetlegesen.

Akvilának előbb kétezer kilométert kellett megtennie Pontuszból Rómába. Aztán Rómában ott kellett hagynia mindent. A kialakult vevőkört, a műhelyt, az emberi kapcsolatokat, talán még a szerszámait is, és elmenni ezer kilométerre vissza keletre, Korinthusba. Méltán háboroghatott, elkeseredhetett volna, de nem ezt olvassuk róla, hanem azt, hogy Korinthusban is feltalálta magát. Elindultak a nulláról, dolgoztak, megint híre lett a cégnek, a nevének, és ott találkoztak azután Pál apostollal. Na, de hát Pál sem véletlenül került oda. Őt is az Úr Jézus irányította. Athénben néhányan megértek a szolgálatára, de inkább nagy ellenállás fogadta ott az evangéliumot. Onnan ment — ő maga írja a korinthusiaknak — szorongó szívvel Korinthusba. Akkor az Úr Jézus bátorítja, lelkigondozza őt. Olvastuk, hogy azt mondta neki: Ne félj, Pál, fel a fejjel, hirdesd az evangéliumot, mert nekem sok népem van ebben a városban. Ezt csak egy hívő ember veszi komolyan, aki ismeri azt, aki ismeri Jézust, aki ilyeneket mond neki. Korinthusban, ebben a közismerten hírhedt, erkölcstelen nagyvárosban sokféle népnek és ideológiának a nagy keveredése közepette Istennek sok népe van. S hogy jönnek azok majd elő a pogányságból? Azt csak bízd rám — mondja neki Jézus. Te csak szólj, és ne hallgass. Majd az evangélium előhívja a pogányságból Istennek a népét.

Nos, így érkezik oda egyedül, még kísérője sincs — ez ritkaság —, utána ment oda Timóteus meg Szilász. Aztán hogy, hogy nem, összetalálkoznak. Nagy öröm volt már az is, hogy Akviláék is zsidók. Már van közös alap a beszélgetésre, meg a hitükre. Ugyanaz a mesterségük. Ni csak, milyen „véletlenek”. Éppen szükségük van egy emberre. Pálnak is szüksége van emberekre, meg otthonra, meg betevő falatra. És a legtisztább módon, két kezével dolgozva, megkeresi a kenyerét, utána pedig hirdetheti az evangéliumot.

Így működik Isten kegyelme, ilyen az Ő szervezése. Így készíti elő az övéinek a talajt, a kapcsolatokat. Nemcsak feladatokat ad. Azt adja meg először, de utána megadja mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy feladataikat elvégezzék. A sáfároktól csak a hűséget kívánja meg. Azt, hogy helytálljanak ott, ahova Ő állította őket.

Pál apostol ismerve, biztosra vehetjük, hogy nem sokáig várt azzal, hogy Jézusról beszéljen Akvilának és Priszcillának. Lehet, hogy munka közben is, de munka után, vagy a munka szüneteiben egészen bizonyosan, és ez a házaspár rövid idő alatt olyan erős hitre jutott el, hogy mindenre, a szó szoros értelmében mindenre készek lettek Jézus Krisztusért. Így váltak azután használhatókká az Ő kezében. Nem háborogtak, hogy örökké költözni kell, mert Korinthusból is tovább kellett menniük még jó négyszáz kilométerrel keletebbre Efézusba. Szedték a sátorfájukat, otthagyták a műhelyt és mentek tovább, és ott végezték a szolgálatot, ahol Jézus megbízta őket ezzel.

Egy pillanatra álljunk meg csak ennél: vezethető emberek voltak. Ismerjük-e mi ezt, vagy ez olyan kegyes túlzás? Olyan megfoghatatlan rébusz a számunkra, hogy Isten vezeti a benne hívőket? Sokféle eszköze és módja van erre Istennek. Most nem az a feladatunk, hogy ezeket részletezzük, csak a tényre szeretnék rámutatni, hogy Ő ma is vezeti az övéit. Felismerjük-e az olvasott igékben, a velünk történő eseményekben, az Isten által elkészített találkozásokban, a tőle kapott feladatokban az Ő vezetését? Vagy legalább feltételezzük-e, hogy az Ő vezetése, az Ő keze nyoma ott van az életünk eseményei mögött? Nem a császárt kell szidni azért, mert el kell költözni Rómából, mikor már végre jól ment az üzlet. Nem a pogányságot kell szidni azért, hogy éppen egy ilyen sötét helyre, Korinthusba kellett jönni. Vajon itt mire visszük majd? Hanem az Úrra kell nézni, „kinek kezébe életemet adtam” — ahogy énekeltük. (261. dicséret). Őreá kell nézni, s majd Ő megmondja, hogy miért jó nekem az, hogy éppen most jött ez a parancs, hogy odébb kell állni, hogy amott Ő már elkészítette a helyemet, csak figyeljek rá, hogy megtaláljam, mert akkor a helyemen leszek, és helyes dolgokat fogok cselekedni. Majd Ő használ engem, csak engedjek a vezetésnek.

Ne tiltakozzam ellene, ne akarjak okosabb lenni, mint az én Uram. Ne én adjak neki ötleteket, hogy mit tegyen velem, hanem legyek kész eleve, mielőtt még bármit megértettem volna, a feltétel nélküli engedelmességre. Akkor majd egymást követik az ilyen „véletlenek”. Akkor egymás után rácsodálkozom arra, hogy megint Ő készített el valamit. Itt is Ő várt engem. Ide is elkísért, hiszen Ő küldött ide. Ő nem magában küldi az Ő szolgáit bele a vakvilágba, hanem velük megy az úton. Elkészíti a terepet, felkészíti őket és összehoz találkozásokat. Egy óriási városban hogyan találhatott egymásra ez a házaspár meg Pál apostol? Csak úgy, hogy az Isten kegyelme és bölcsessége végezte ezt el. Boldog ember az, aki így ráhagyatkozik Isten vezetésére, mert újra és újra csodálkozva látja, hogy vezet az Úr, és mindig jó helyre vezet, nem küld magamban, hanem eljön azon az úton, amire Ő küldött.

A második, amit megfigyelhetünk ennek a házaspárnak az életében, hogy ők a munkájukból nem meggazdagodni akartak, csak megélni. Meggazdagodni is szabad, önmagában az nem bűn és nem minden esetben bűn. Akvilának és Priszcillának azonban bizonyos volt, hogy Isten a lelki munkában is használni akarja őket, erre pedig idő kell. Az ehhez szükséges időt szabadon kell hagyni. Ők dolgoztak szorgalmasan — ez kiderült ebből a néhány mondatból is —, de ennek a célja csak az volt, hogy megéljenek, meg ebben az esetben még másnak is tudjanak kenyeret adni, megélhetést biztosítani.

De nekik fontos volt, hogy az otthonuk templommá is váljék. Külön mondatban említi Pál apostol:„köszöntöm a házuknál levő gyülekezetet.” Ott volt egy házi közösség. Mindenki tudhatta, hogy aki Jézus Krisztust keresi, látogassa meg Akvilát és Priszcillát, és ott fog hallani hiteles információkat, erről a bizonyos Crestosról, erről a Krisztusról, és mindarról, amit Ő értünk tett. Akviláék mindig ott akarták szolgálni Istent, ahova Ő állította őket, és azzal, amivel Ő megbízta őket.

Ehhez az ő esetükben fontos volt, hogy a munkájukból ne meggazdagodni akarjanak, hanem csak megélni. Ez nem igénytelenség, nem kis igényűség, és nem is mindenkinek ez az útja. De aki felismeri, mint ahogy ők ezt felismerték, hogy a lelki szolgálatban is használni akarja őket Isten, azok erre készek. Nagy kísértés az ma, hogy élni a lehetőségekkel, és minél többet szerezni. Sok embert éppen ez szédít meg, hogy az, amit Isten eszközként akar a kezünkbe adni, az céllá válik. A pénzt például eszköznek adta.

Egyszer egy gyülekezeti közösségben beszélgettünk arról, hogy a Biblia szerint mire való a pénz. Valaki mindjárt az első hozzászólók között egyszerűen és határozottan mondta: arra való, hogy elköltsük. Mégpedig arra költsük, amire Isten adta. Nem feltétlenül arra való, hogy gyűjtsük.

Nos, az eszköz könnyen céllá válhat, és ebből sokféle baj szokott lenni, mert itt már az ember egyre több mindent, sokan mindent alárendelnek ennek a célnak, hogy minél többet szerezzek és gyűjtsek. És ha egy hívő ember mindent alárendel ennek, akkor vége, mert akkor alárendelte az Úrral való közösségét is. Akkor a vasárnapi istentiszteletre is csak akkor jön el, ha olyan idő van, hogy nem tud dolgozni, vagy éppen nem jött össze valami jó munka arra a napra. Akkor a gyerekeit is csak akkor engedi vagy küldi el csendeshétre, ha éppen azon a héten nem tudnak mit kezdeni velük otthon. Ezt újra és újra látom. Akkor nem az a fő szempont, hogy Isten mit akar velünk, hogy Isten mire akarja használni még az anyagi javainkat is, amikért megdolgoztunk, és amiket az Ő kegyelméből, áldásával megszerezhettünk. Akkor már nem Isten az Úr az idejének a beosztásán, hanem ez is alá van rendelve annak: gyarapodni, szerezni minél többet.

Akvilának és Priszcillának úgy látszik nagyon jó szakmája volt — ezt írják Biblián kívüli források is, hogy nagy kereslet volt abban az időben erre a vízhatlan szövetre, a nemezre, és a sátorponyvára. Főleg a római hadseregnek, ha szállíthatott valaki, akkor megnyerte az életét, csak győzze termelni, mert azok fizettek. Úgy látszik, jó mesterség volt ez, mert nem lehetett könnyű megszabni a határt. De Akvila számára világos volt, hogy Isten előtti felelősséggel meddig mehet el, és milyen árat szabad fizetni azért, hogy gyarapodjék. S hol kell megállni? Még nagyobb bevételre is szert tehetett volna, de akkor nem mehetnek Pállal együtt szolgálni, vagy nem végezhetik a tőle kapott feladatokat.

Néha nem könnyű ezt látnia egy hívő embernek, és nem szabad itt egyik végletbe esnünk sem, meg egyikből a másikba átzuhanni. A keskeny úton kell megmarad. Nem az arany középúton, ilyet Isten nem ismer. Az engedelmesség keskeny útján, amit Ő mutat a benne hívőknek, csak legyen erőnk igent mondani a tőle kapott feladatokra, és nemet mondani mindarra, ami ezektől vonna el minket, vagy lehetetlenné tenné, hogy azt elvégezzük.

Hogy ez milyen fontos kérdés, arra nézve csak két igét hadd említsek.

Jézus Krisztus mondja a példázatbeli gazdagnak, akinek már csak egy célja volt, az, hogy gyűjteni, gyűjteni, egyre többet. Régi raktárakat lerombolni, újakat, korszerűket, nagyobbakat építeni. Az is tele van. Éljen! És akkor azt mondja Isten neki: bolond, erre nem gondoltál, hogy az éjszaka meghalsz, és amit így összetepertél, az kié lesz? Erre nem gondolt.

Pál apostol írja Timóteusnak: „Nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki belőle semmit. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Mert akik meg akarnak gazdagodni, nagy kísértésbe és csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amik az embereket pusztulásba döntik. És ezután írja azt a szállóigé-vé vált mondatot: „minden rossznak gyökere a pénz szerelme.” Nem a pénz, hanem a pénz szerelme. Ha nagyobb lesz a pénz iránti szerelme a hívőnek, mint a Jézus Krisztus iránti szerelme (ezt szentül értsük, úgy ahogy a Biblia mondja azt.) (1Tim 6,6-10).

Ezért volt ez nagy erényük Akviláéknak, pontosabban az Isten bennük végzett kegyelmének a munkája, hogy tudták, hol a határ. Nekik nem meggazdagodniuk kell, hanem megélniük. Nekik az örökélet számára kell termelniük, és nem ennek az életnek a számára. Ők embereket akarnak Jézus Krisztushoz vezetni. Ehhez idő kell. Közben meg is kell élni. Annyit dolgozunk, de szabadok maradunk a szolgálat részére.

Megint mondom: nem tilos gyarapodni, csak el ne felejtse Isten gyermeke, hogy több az élet, mint az életszínvonal. Ha valami már az életszínvonal emelése érdekében az élet minőségének a rovására megy, azt azonnal abba kell hagyni. Akkor is, ha ez teljesen tiszta vállalkozás és nagy pénzt hozna a házhoz. Akviláék ismerték ezt az engedelmességet.

A harmadik, ami gyönyörű szépen ragyog az ő életükből és szolgálatukból, hogy mindvégig csendesen a háttérben maradtak és ott végezték a szolgálatot úgy, hogy komolyan vették, hogy a háttérszolgálat ugyanolyan fontos, mint amit a frontharcosok végeznek elől. És nem sokáig mehet a fronton a harc, ha nincs hátvéd, és ha ott nem azt végzik, ami az ő feladatuk.

Ez a házaspár tudott csendben maradni. Komolyan vették az evangélium ügyéért való imádkozást, az imaharcot. Ezt nem tekintették úgy, hogy őket háttérbe szorítja a „nagy” Pál, hiszen Pál írja a Római levélben, amit most olvastunk: „Köszöntöm Akvilát és Priszcillát, az én munkatársaimat.” Ő tudta a legjobban, hogy ők együtt harcoltak, sokszor úgy, hogy a harcban csak Pál látszott, de ők ott hátul könyörögtek és mindent megtettek ugyanazért a győzelemért.

Amikor Pál apostol megjelent Korinthusban és elkezdte szombatonként a zsinagógában való bizonyságtételét, ezt olvastuk: szombatonként vitázott a zsinagógában, igyekezett meggyőzni zsidókat és görögöket, és később teljesen az ige hirdetésének szentelte magát, és bizonyságot tett, hogy Jézus a Krisztus. Erre ő volt ott a legalkalmasabb. Elvégezte a rabbiképzőt, kiváló professzora Gamáliel volt Jeruzsálembe. Ő betéve tudta az Ószövetséget. Úgy tudott megszólalni egy zsinagógában, ahogy ott rajta kívül talán senki más. Hiába küldték volna oda Akvilát meg Priszcillát, hogy végezzétek el ezt a munkát, mert ők ezt nem tudták volna elvégezni, de nem is akarták. Ez Pálra bízatott, de közben ők harcoltak a térdeiken és könyörögtek, hogy adassék szó Pálnak szájának megnyitásakor. Az ilyesmit maga Pál kérte a gyülekezetektől. Ezt is ő írja szó szerint, hogy könyörögjetek értem, hogy adassék nékem szó számnak megnyitásakor. Mert én itt nem a magam tanult szónoki képességeit akarom fitogtatni, amelyek másoknál nincsenek is, hanem azt az igét továbbadni, amit csak Isten tud adni, hogy helyén mondott ige legyen. De ezt el kell kérni. Gyertek, segítsetek, gyertek, végezzük együtt.

És abból, amit tudunk Akviláról és Priszcilláról, szépen kiderül, hogy ők ezt komolyan vették. Ez ugyanolyan fontos szolgálat, mint amit Pál végez. Miért? Mert nem az a fontos, hogy mit végez valaki az envagéliumért, hanem hogy kinek végzi azt a szolgálatot. A háttérszolgálatot ugyanannak a mindenható Úrnak végezték, akinek adatott minden hatalom, mint elől Pál a frontszolgálatot.

Kiderült itt a felolvasott igéből is, hogy először Pálnak a neve vált ismertté Korinthusban. Őt dicsérték és őt szidták. Ez mindig együtt szokott járni. Aztán megérkezett Szilász és Timóteus. És hol volt Akvila és Priscilla? Otthon. Meg a zsinagógában a hallgatók között. De olyan mély és erős kapcsolatuk volt a szolgálat Urával, Krisztussal, hogy munkatársakként voltak jelen, és ők is az evangélium szolgái voltak.

Nem tudom, mennyire tudatos ez bennünk, hogy milyen fontos az úgynevezett háttér vagy hátvéd szolgálat? Az evangélium hirdetése mindig harcot jelentett. Ma is az. Vannak, akik frontkatonák, és vannak hátvéd szolgálatot végzők. És ez mindkettő egyformán fontos. Jó lenne, ha ezt tudatosítanánk magunkban, és sokkal inkább az egy Úrra nézve végezné ki-ki a maga helyén a szolgálatot, mert úgy megsokszorozódik annak az áldása.

Ahogy lapozgattam az emlékeimben, eszembe jutott egy korábbi szolgálati helyemről két sebészorvos. Mindkettő jó hírű orvos volt. Hálás volt az a város, hogy ők ott dolgoztak. Aztán egy idő után egyre eltérőbb híreket lehetett róluk hallani. Az egyikről egyre több jót, a másikról egyre több aggasztót. S mi volt ennek az oka? A színfalak mögé csak az láthatott be, akit oda behívtak.

Az egyiknek szép családi élete volt. A felesége szinte hívatásának tekintette, hogy ő egy ilyen fontos munkát végző embernek a hitvese, és igyekezett átvenni, amit át lehetett tőle. Szinte a titkárnője is lett. Nevelte a gyerekeket, mert több gyermekük volt. Igyekezett otthon nyugodt légkört biztosítani, ahol regenerálódhat egy fárasztó nap után a férje. Nem istenítette a férjét, egyszerűen komolyan vette, hogy segítőtársul szegődött mellé. És ez így meg is maradt, szinte egy kis gyülekezetté is vált egyébként a családjuk, hívő emberek voltak. Ezt az orvos idős korában is nagyon dicsérték, és alig győzte a betegeket.

És mi volt a másik helyen? Az indulás ugyanaz volt. Aztán egy idő után a felesége elhatározta, hogy megvalósítja önmagát, amíg nem késő. Neki más hivatása volt, belevetette magát a munkába, és elkezdett versenyezni a férjével. (Sosem értem, amikor egy házaspár egymással, akármilyen szakmai formában versenyezni kezd. Nem egymást segítenünk kell?) A helyi lapban is publikálta kezdeti sikereit. Persze ez csak úgy ment, hogy a gyerekek meg a háztartás csak nyűg volt, s mellesleg figyelt rá. Aztán a nagy hajtásban egyre idegesebb lett. Emiatt otthon is mindenki, meg ahogy mondani szoktuk a légkör egyre idegesebb lett. Aztán akadt egy „jó barát”, aki elkezdte bíztatni és vigasztalni ezt az asszonyt. Egyszer csak a férjének a keze elkezdett remegni, aztán esténként iszogatni kezdett, és a végén kérnie kellett az áthelyezését.

Nem mindegy, hogy mi van otthon. A hátvéd szolgálat sokat jelenthet. Sokszor gondoltam arra, hogy hány beteg köszönhette volna meg az orvos feleségének, hogy olyan jól sikerült a műtét. Csak az ilyesmi nem jut eszünkbe. Meg nem is kell feltétlenül, hogy eszünkbe jusson, de mint hívő embereknek tudnunk kell, hogy közvetve sokat tehet vagy sokat mulaszthat valaki, akit Isten ilyen háttér-hátvéd szolgálattal ajándékozott meg.

Akvila és Priszcilla ezt halálosan komolyan vette, és hűségesen végezték ezt a szolgálatot, amikor meg elő kellett lépniük, majd látjuk legközelebb, hogy volt ilyen, hogy Jézus megfogta őket, és oda tette a nyílt harctérre, amihez nem voltak még akkor hozzászokva, akkor meg azt a szolgálatot vállalták és végezték.

Spurgeontól, a világhírű igehirdetőtől kérdezte meg egyszer valaki, hogy mi a titka annak, hogy ilyen erővel tud prédikálni. Minden templom kicsi volt már Londonban. Fel kellett építeni a hatezer ülőhelyes nagy csarnokot, amelyik megtelt újra és újra, amikor ő prédikált. Azt mondta az illetőnek, hogy jöjjön, megmutatom. Lementek az alagsorba, ahol ötven-hatvan ember éppen imádkozott. Spurgeon állítólag csak ennyit mondott: Ez az erőmű. A hívők csendes imádsága. Az a hatvan ember nem állt ki az óriási csarnokban, hogy mi is részt vettünk a mai igehirdetésben. De Spurgeon tudta, hogy ők a munkatársai. Együtt készültek, együtt mondták el. Miközben ő csak mondani tudta, az erőt bele a Szentlélek adta és a kegyelmesen munkálkodó Isten, az alagsorban elhangzó imádságok meghallgatásaképpen is. Nem lehet ezt felosztani, hogy ennyi százalék Spurgeon érdeme volt, a többi meg amazoké. Senkinek semmi érdeme nincs. Mindenkinek kiváltság, hogy valamit végezhet az Úrért. Az, hogy ott emberek megtértek, az egyedül az Úr kegyelmének az érdeme volt, meg ma is az, amikor ez megtörténik. A fontos csak az, hogy használhatók legyenek a hívők. Ki-ki ott és azt végezze, de azt végezze, amivel Isten megbízta.

Egyszerű üzenetek ezek, de szeretném kérni, hogy gondolkozzunk el rajtuk. Vezethetők vagyunk-e mi? És amikor egy-egy váratlan esemény történik az életünkben, akkor mi a reakciónk: zúgolódás, háborgás-e, miért kell elköltözni Rómából, miért kell továbbmenni Korinthusból? Vagy pedig csendes figyelés az Úrra? Uram, ha te mondod: megyek, csak mutasd, mi a további tennivalóm. Vezethetők vagyunk-e?

Aztán keressük-e és betartjuk-e a határt? Ők úgy látták, hogy elég megélni, nem kell meggazdagodni. Ismerek olyat is, akinek Isten engedte, hogy meggazdagodjék, de minden, amit szerzett, az Úré volt, és soksok áldás forrása lett az ő gazdagsága. Mert Isten használhatta. Fel kell ismerni Isten előtti felelősséggel, mi az, amit nekünk jelöl ki, és boldogok vagyunk-e azon a helyen, ahova Isten állított. Ha ott hűségesek vagyunk, akkor nagy dolgokra tud használni minket, kicsi embereket is.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, dicsőítünk téged, mert a hűségben is te vagy a példa szá-munkra. Köszönjük, hogy példát adtál arra is, hogy hogyan kell az Atya akaratát cselekedni. Köszönjük, hogy ide sem magadtól jöttél, hanem az Atyának engedelmeskedve. Köszönjük, hogy engedelmes maradtál egész földi életutadon, egészen a kereszthalálig.

Taníts minket is zúgolódás és értetlenkedés helyett reád figyelve, neked engedelmeskedni. Engedd, hogy a helyünkön legyünk, s tőled kapott feladatokat végezhessünk, tőled kapott erővel. Könyörülj rajtunk, hogy hadd lássuk világosan, hol vannak a tevékenységünk határai. Hogyan tudunk mindent a rendelkezésedre bocsátani, hiszen úgyis mindent tőled kaptunk, amink van.

Kérünk, taníts meg minket elégedetten és boldogan helytállni ott, ahol használni akarsz. Bocsásd meg, valahányszor egymásra irigykedtünk. Bocsásd meg a bennünk levő versengés szellemét. Bocsásd meg, ha nagyok akarunk lenni és mi is azon vitázunk, mint első tanítványaid, hogy ki a nagyobb közöttünk. Taníts meg minket ennek a művészetére, hogy aki nagy akar lenni, az legyen mindenki között a legkisebb. És aki első akar lenni, az tanuljon meg örömmel szolgálni bárkinek.

Ajándékozz meg minket ezzel a lelkülettel. Kérünk, használj minket, mindnyájunkat a magunk helyén. Könyörülj rajtunk, hogy ebben a gyülekezetben is úgy folyjék a lelki munka, hogy azt a te gyermekeid mind közösen végzik, ki-ki a tőled kapott feladatát, teljes hűséggel és örömmel. Kérünk, hogy tégy bizonyosakká minket arról, hogy a könyörgésnek, az imádságnak, a közbenjáró imádságnak nagy ereje és jelentősége van.

Így könyörgünk most hozzád különösen azokért, akiknek elvitte az ár az otthonát és mindenét. El sem tudjuk képzelni, Urunk, hogy milyen az egyik napról a másikra mindent elveszíteni. Könyörülj rajtuk, hogy te megmaradj nekik, és mutasd nekünk, hogy kinek, mikor, hogyan, mivel segíthetünk most. Nem akarunk buzgólkodni, fontoskodni, de készek vagyunk nemcsak a feleslegünkből adni, hanem adni azt, amire szükség van. Vezess minket ebben. Kérünk, rendelj ki oda, a nagy nyomorúságba olyanokat, akik ezt felelősen meg tudják szervezni, hogy ne legyen összevisszaság, ne a korrupció uralkodjék még ott is.

Köszönjük, hogy mindnyájan reád bízhatjuk személyes gondjainkat. Könyörgünk hozzád nehéz embereinkért, akikről már lemondtunk, vagy akikkel győzködünk. Taníts meg hűséggel imádkozni értük. Neked van kulcsod minden ember szívéhez, nálad van megoldás minden megoldhatatlannak látszó helyzetre. Könyörülj rajtunk és rajtuk.

Kérünk, segíts most is, meg majd otthon is folytatni az imádkozást.

Ámen.