MEGGYŐZŐDNI ÉS ELHIRDETNI

1999. december 25, szombat

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg: hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr.” Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet, és a jászolban fekvő kisgyermeket. Amikor meglátták, elmondták azt az üzenetet, amelyet erről a kisgyermekről kaptak, és mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik. Mária pedig mindezeket a dolgokat megőrizte, és forgatta a szívében. A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik.

Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, mi nem tudunk olyan szépen dicsőíteni téged, mint az angyali seregek, de tudjuk, hogy kedves előtted dicséretmondásunk. Magasztalunk karácsony csodájáért, azért, hogy lehajoltál utánunk Jézus Krisztusban, és Ő valóban szabadítónkká lett.
Áldunk téged, dicsőséges Megváltónk, Jézus Krisztus, hogy a mennyei dicsőséget felcserélted a földi gyalázattal, és vállaltad azt a temérdek szenvedést, ami itt várt rád, azért, hogy minket Istenhez visszavezess.
Magasztalunk azért, ha már engedhettünk hívásodnak, és köszönjük, hogy ma újra hívsz minket magadhoz, vagy még közelebb magadhoz.
Bocsásd meg, Urunk, hogy annyira földhöz tapadt a tekintetünk és földhöz ragadt a gondolkozásunk. Bocsásd meg, hogy oly sok kétely nehezíti azt, hogy higgyünk neked. Annál hálásabban köszönjük, hogy ma újra hallhatjuk, mi a szándékod az életünkkel. Segíts minket, hogy merjünk bízni benned, sőt, hogy rád merjük bízni magunkat. Olyan sokféle terhet hordozunk, oly sok nyomorúság nehezíti életünket. Magasztalunk azért, hogy nálad készen van a válasz, a megoldás, az erő, a szabadítás.
Köszönjük neked a tegnap estének a meghittségét. Köszönjük, ha ajándékokat adhattunk és kaphattunk. Irányítsd most tekintetünket a te nagy ajándékodra: arra az elmúlhatatlan, teljes, örök életre, amit már itt kínálsz nekünk, s ami megmarad mindörökké. Szeretnénk ezzel az ajándékkal meggazdagodva továbbmenni az utunkon.
Beszélj velünk az igén keresztül, és add, hogy semmi ne akadályozhassa meg azt, hogy valóban örvendezzünk a te születésednek, sőt a te kereszthalálod és feltámadásod üdvösséget szerző tényének, és annak, hogy ma is szeretsz minket és hozzánk is szabadítóként közeledsz.
Végezd el munkádat igéd és Lelked által bennünk.
Ámen.

Az ókori Izráelben a gyermeket Isten ajándékának tekintették. Ha valaki gyermeket várt, azt számon tartották a rokonok, a szomszédok is, és amikor megszületett, együtt örültek a szülőkkel. Sokszor már napokkal a várható szülés előtt készenlétben álltak a zenészek, és ha fiú lett, akkor rázendítettek a ház előtt, és sokáig muzsikáltak.
Mária és József is gyermeket vártak, de ennek a gyermeknek az érkezését nem előzték meg ilyen előkészületek. Azt olvassuk itt, ennek a fejezetnek az elején, hogy azon az estén vendégként kerestek valamiféle alkalmas szállást Betlehemben, de nem találtak. Idegenben, méltatlan körülmények között, egy birkaistállóban kellett világra hoznia egy tapasztalatlan fiatal anyának első gyermekét. Talán mindenféle segítség nélkül, talán világítás nélkül, és a minimális tisztasági feltételek nélkül is. Biztató, ismerős szemek bátorítása nélkül és ismerősök jelenléte nélkül.
Fiú lett, de nem hangzott fel a barátok együtt örvendezését is kifejező muzsika.
Azon az estén ott Betlehemben hideg volt és sötét. Csend volt a földön. Teljesen szürke hétköznap volt az. Azt olvastuk azonban, hogy ünnep volt a mennyben. A mennyei seregek tudták, hogy mi történt azon a napon. Tudták, hogy milyen páratlan jelentőségű esemény következett be ennek a gyermeknek a földre jöttével.
Elhangzott azon az éjszakán az első karácsonyi prédikáció: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Nem is akárki volt az igehirdető, az Úr angyala mondta mindezt. Ezután felharsant az első karácsonyi ének: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” Kik énekelték ezt? Így olvastuk: mennyei seregek sokasága. Ünnepelt a menny, és azóta ünnep ez a nap a földön.
Teljesen mindegy, hogy melyik hónap hányadikán történt ez, lényeg, hogy megtörtént, és az esztendő minden napján hálát adhatunk ezért a csodáért. Minden évben egy bizonyos napon meg kiemelten, különös hangsúllyal is megköszönjük Istennek, hogy nem hagyott minket tőle elszakadva a biztos pusztulásban, hanem utánunk nyúlt Jézus Krisztusban, lehetővé tette a visszatalálást az atyai házba. Kipótolja mindazt, amit elveszítettünk a magunk lázadása következtében, és valóra vált az, amit így énekeltünk: Már lehozta az életet, mely Istennél volt készített, hogy ti is véle éljetek, boldogságban örvendjetek.
Kik voltak ennek a karácsonyi liturgiának a hallgatói? Azt olvastuk: birkapásztorok, akik vigyáztak éjjel a nyájukra.
Ezeket a pásztorokat abban az időben mé-lyen megvetették. Különös, buta oka volt ennek a megvetésnek, mivel szegények többnyire vízben szegény helyeken végezték a munkájukat, nem tudtak eleget tenni a törvényben előírt mosakodási szertartásoknak, és ezért lelkiképpen is tisztátalanoknak tekintették őket. Még némely emberi jogtól is megfosztották őket, pásztor például nem tanúskodhatott bíróság előtt. Nem véletlen az, hogy éppen ilyen megvetett, sőt megbélyegzett, emberszámba sem vett embereknek jelentette ki először Isten a testtélétel csodáját. Ők lehettek az első hallgatói a karácsonyi örömhírnek és az angyalok karácsonyi énekének. Sőt, ők lehettek az első hirdetői a karácsonyi evangéliumnak, mert elmondták azt másoknak.
A pásztorok tehát hallották a Krisztus földre jöttéről, testet öltéséről szóló örömhírt, az angyal igehirdetését. És mit csináltak vele? Erre szeretném ma a testvérek figyelmét irányítani. A mozgalmas karácsonyi történetnek ezt a részletét emeljük most ki.
Mit csináltak a pásztorok azzal az evangé-liummal, örömhírrel, amit karácsonykor hallottak? S mit csinált ez az evangélium a pásztorokkal és a pásztorokból, amit ők akkor hallottak?
Három világos lépést különböztet meg felolvasott igénk, amin az ő lelki fejlődésük elindult: Hallották az evangéliumot, aztán meggyőződtek róla, igaz-e, és utána elhirdették azt másoknak. Hallották, aztán sietve meggyőződtek róla, mi is történt valójában, és közben ugyanazt kezdték tenni, amit az angyaloktól hallottak és láttak: elmondták olyanoknak, akik még nem hallották.
1. Az első ez az egyszerű tény volt: hallották az örömhírt. Nem tudom, tisztában vagyunk-e azzal, hogy milyen érthetetlenül nagy csoda az, hogy a mindenható Isten szóba áll velünk, és lehetővé teszi, hogy felfoghassuk az Ő gondolatait. Beavat a titkaiba, megismerhetjük Isten nagy tetteit, és megismerhetjük a terveit. Amikor Ő kijelent valamit önmagából, akkor mindig valami jót akar az ember életében elvégezni.
Nem tudom, hogy hálát adtunk-e már ezért. Készülés közben végiggondoltam, hogy ami jó és szép az életemben, azt Isten mind az Ő igéjével végezte el: Igehallgatás közben döbbentem rá arra, hogy mennyi sötétség van a lelkemben. Igehallgatás közben győzött meg arról, hogy van bocsánat a számomra is. Igehallgatás közben értettem meg, hogy mi az Ő célja az életemmel. Az Ő igéjét olvasva, hallgatva, arról beszélgetve, azt komolyan véve segít el újabb és újabb felismerésekre, hogy jobban megismerjem Őt, önmagamat és a tő-le kapott feladataimat. És ezt sokan elmondhatnánk még.
Ilyenkor nem mi indulunk neki, hogy megkeressük Őt és megértsük, mik a tervei, hanem Ő keres meg minket, amikor az Ő igé-jével megszólít. Nem a pásztorok tervezték el ezt az éjszakai programot, hanem teljesen meglepetésszerűen kapták ajándékba Istentől ezt a kijelentést. Isten egészen érthetően szólt hozzájuk. Nem az ő érdemük volt, hogy részesei lehettek ennek. Nem a mi érdemünk még az sem, hogy most itt vagyunk. Nem érdem, hogy hallgatjuk Isten igéjét, hanem óriási lehetőség, amit Ő készít el mindig. Mire kapott lehetőség? Arra, amire a pásztorok kapták: eljuthattak Jézushoz, és találkozva Krisztussal megváltozott az életük.
Minden olyan lehetőség, amikor Isten akár az írott Biblián keresztül, akár egy igemagyarázaton keresztül, akár egy hívő testvérrel való beszélgetés közben szólítgat minket, arra kapott nagy lehetőség, hogy világosságba kerülhet az életünk, sok minden megváltozhat, valami egészen újat kezd el velünk.
És mit hallottak ezek a pásztorok az angyaltól? „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”
Nem különös? Azt mondja nektek. Mivelhogy ők hallják ezt, velük akar valamit kezdeni Isten, aztán más kérdés, hogy ez az egész népnek, meg az egész emberiségnek is öröme lesz, meg mindannyiunkra érvényes. Majd eljut mindannyiunkhoz, de most egyelőre ők hallották, tehát velük akar valamit kezdeni. Azt mondja: ma. A történelem egy meghatározott időpontjában Isten belépett az életünkbe, és velünk akar valamit kezdeni.
Mit akar kezdeni? Kicsoda az, aki megszületett? Három fontos méltóságjelzőt használ itt az evangélium: Üdvözítő, Úr és Krisztus. Ez, hogy Üdvözítő, ismerős volt a római füleknek. Ők tudták, hogy kicsoda a Szótér, a Szabadító, a Megmentő, a Megváltó. Szótér volt az is, aki egyegy tehetséges rabszolgát kiváltott a rabszolgaságból. Neki volt pénze, s volt szeme arra, hogy valamit észrevett abban az emberben. Kifizette az árát, s azt mondta: szabad vagy. Mehetsz, tehetsz, amit akarsz. Ez volt a megváltó, a kiváltó.
Azt mondja: Úr, aki szuverén, akinek teljhatalma van. Ez meg ismerős volt a görög füleknek. — És Krisztus, Messiás, ezt meg értették a zsidó vallásos gondolkodók.
Minden népnek, minden kultúrkörnek elhangzik a karácsonyi evangélium. Valaki olyan érkezett meg, aki tud és akar segíteni rajtunk. Ebből a három jelzőből ma különösen ezt hangsúlyozom: Szabadító. Olyan sokszor szoktak kérni az emberek tanácsot. Sokan kiírják, hogy „lelki tanácsadás”. Egyre jobban látom, hogy nekünk nem tanácsokra van szükségünk (sokszor arra is), tanáccsal még szívesen elhalmoznak bennünket sokan. Nekünk szabadításra, Szabadítóra van szükségünk.
Akikkel nap mint nap beszélgetek, azoknak szabadításra van szükségük a félelmeikből, a kényszerességeikből, az önhittségükből vagy a kétségbeesésükből. Szabadításra van szükségük régi nyomasztó emlékektől vagy sérelmektől, az elbizakodástól, önmaguk túlértékelésétől vagy alábecsülésétől. A gondolatainktól, a megkötözöttségeinktől csak egy szabadító tud minket szabaddá tenni. Jézus Krisztus pontosan ezért jött. Ő ma is Szabadító. Többen vannak itt közöttünk, akik elmondhatják ezt. Én is elsorolhatnám, mi mindenből szabadított meg, amiből rajta kívül senki más nem tudott megszabadítani.
Szabadító született tehát nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. És akkor kö-vetkezik a meglepő folytatás: „A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” Szabadí-tó, Úr, Krisztus — egy pólyás baba, jászolban. Miért éppen jászolban? S hol van az a jászol?
Az első perctől kezdve nehéz feladatok elé állítja Isten ezeknek a pásztorembereknek a hitét. Hallottak egy nagy horderejű kijelentést, és nem tudnak vele mit kezdeni. Mit jelent ez pontosan? Hogyan kell értelmezni a folytatását? Egyáltalán miért mondja ezt: ez pedig a jel számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban? Nem akartak ők kisgyermeket találni. Akkor el kellene indulni, megkeresni? S ha megtalálják, akkor történik valami? Isten első perctől kezdve a hitünket teszi próbára, és azt nö-veli, edzi, mert az Ő világában csak a hitünkkel tájékozódhatunk megfelelőképpen.
Hallottak tehát egy nagy örömhírt, de még nem bizonyosak abban, hogy mi is történt. Meg kell róla győződni.
2. Éppen ez a második lépés, amit ők megtettek, és amire Isten szeretete vonzotta őket, hogy azon nyomban, halogatás nélkül, így olvastuk: azonnal, sietve elindulnak Betlehembe.
„Miután elmentek tőlük az angyalok, így szóltak egymáshoz: Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg: hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr.”
Nézzük meg, hogyan történt az, amit hallottunk. Nem furcsa fogalmazás? Így van itt pontosan: nézzük meg, hogy amit hallottunk, az hogyan történt. Valami történt — ez mindent megelőzött. Erről mi hallottunk — elérkezett az információ hozzánk. Most dől el, hogy hasznukra lesz-e ez az információ, vagy nem. Ennyiben maradnak-e: jó, megtörtént, hallottuk, ámen, vagy pedig éppen most hozza mozgásba őket ez. Mivelhogy az Úr mondta — ebben nem kételkednek. „Amit az Úr mondott nekünk”. Az biztos, hogy Ő mondta. Az is biztos, hogy nem egészen értjük. S mivel nekünk mondta, velünk akar valamit, akkor járjunk utána. Ez a becsületes gondolkozóknak a magatartása.
Hallottam valamit, ami mindenestől új a számomra, de sejtem, hogy engem is érint, nekem is fontos, akkor győződjek meg róla, járjak utána, gondoljam végig, kérdezősködjem, és legfőképpen: próbáljam ki. Isten mondott valamit, nézzem meg, ez hogyan működik a valóságban. Kezdjem el.
Lehet, hogy sokféle kétely van még bennem. Ahogy elegáns értelmiségiek szokták mondani: fenntartásaim vannak. Jó, legyenek. A mindenható Istennel szemben is legyenek fenntartásaid, de akkor fenntartásokkal próbáld ki, amit mondott, és majd elszállnak a fenntartások, és szégyellni fogjuk magunkat. Elmondjuk azt, amit ezek a pásztorok mondtak: pontosan úgy láttak és hallottak mindent, ahogy Isten megüzente nekik. Erre a bizonyosságra, erre a rendíthetetlen meggyőződésre csak az jut el, aki kipróbálja azt, amit Isten mondott. Ez az egyetlen becsületes út.
Ez hiányzik sok vallásos emberből. Sok bizonytalankodó, tétova, erőtlen, vallásos ember ezt nem ismeri: pontosan úgy van minden, ahogyan megmondta nekünk az Úr. Ezt azonban akkor látták meg, és akkor győződtek meg róla, amikor elindultak. Elindulnak azon nyomban éjszaka, sötétben. Otthagyják a nyájat. Nyilván valamelyikükre ráhagyták. Nincs utcai világítás Betlehemben, hogy fognak odatalálni? S hova kell egyáltalán odatalálni? Kit fognak megkérdezni? Éjszaka senki sem bócorog az utcán rajtuk kívül. És még ha találkoznának is valakivel, kineveti őket. Megháborodtak ezek? Keresik a Messiást, aki be van pólyálva egy jászolban. Hol? És miért ilyen sürgős ez? Miért ilyen fontos ez nekik?
Azok kérdeznek ilyet, akik megszokták, hogy hallanak Istentől igét, de az sosem hozza mozgásba őket. Nekik nem sürgős, nem fontos. Ők nem akarják kipróbálni, mennyiben érinti ez őket. Nem akarnak meggyőződni arról, hogy ez igaz, vagy nem. Működik-e ma, az ezredfordulón is, vagy nem. Valóban ez lenne a segítség számomra is, vagy nem.
Ugyanolyanok ezek az emberek, mint amikor egy súlyos beteghez orvost hívnak. Az orvos megállapítja a bajt, felírja a gyógyszert s elmegy. Attól kezdve a beteg minden látogatójának megmutatja a receptet: állítólag ez segítene rajtam. Bele is lehet pusztulni így a betegségbe. A normális beteg minél előbb elküld valakit a gyógyszertárba, és mihelyt meghozta a gyógyszert, beveszi. Mozgásba hozza az információ.
A karácsonyi evangélium arról szól, hogy Jézus Krisztus tud segíteni rajtad. Te meg sokszor nyafogsz, hogy segítségre lenne szüksé-ged. A kérdés az: ezzel befejeződike, vagy pedig, ha elérkezett a hír, hogy van, aki tud és akar segíteni rajtad, akkor már nyújtod is a kezedet és kéred a segítséget? Akkor elhatározod: most, mindjárt menjünk el egészen Betlehemig és lássuk meg, mit mondott nekünk az Úr.
Ti olyan sok mindent tudtok már Istenről: szeretetéről, tetteiről, pontosan vagy pontatlanul, felszínesen vagy alaposan, de sok mindent hallottatok már. Mi az, amit kipróbáltatok? Én is hallottam sokáig, hogy Isten nagyon irgalmas és bűnbocsánatot ad a megtérő bűnösnek, s közben kínlódtam a bűneimmel, és elhatároztam számtalanszor, hogy abbahagyom, leszoktatom magamat. Meg büntettem magam, meg ha sikerült egykét napig enyhébben elkövetni, akkor jutalmaztam magam, s akkor még nem láttam, milyen nevetséges és meddő erőlködés ez.
Amikor először sor került arra, hogy elmentem egy lelkigondozóhoz, és leplezetlenül, néven nevezve minden mocskot, amit akkor láttam az életemben, elmondtam vele együtt Istennek, akkor tapasztaltam meg: tényleg igaz, amit Dávid ír, s amit akkor már tudtam könyv nélkül, hogy amíg a bűnöket nem valljuk meg, recsegropog a csontunk és kínlódunk miatta. De hogy bűnömet neked megvallottam, te levetted rólam bűneimnek terhét. Azt a békességet, azt az örömöt, azt a bizonyosságot csak az elmondott bűnvalló ima után tapasztaltam meg először, és azóta már sokszor.
Mennyi mindent tudunk az imádságról, — s szoktatok állhatatosan, mélyen, az Isten akaratát kérve, imádkozni? Tudjátok, hogy ami ebben a gyülekezetben igazán jó, ami sokaknak hasznos és épít, az mind imameghallgatás során történt? Úgy kezdődött el és úgy folytatódik? Ez működik! Ami meg van írva, az igaz, csak ki kell próbálni.
Mennyit szavalunk arról, hogy Isten az Ő igéjével vezeti az övéit. Akkor miért nem olvassátok naponta? Vagy nem kell az Ő vezetése? Az Ő igéjével tud vigasztalni, bátorítani, a rossztól visszatartani, a jóra indítani. Akkor nemcsak karácsonykor kellene igét hallgatni, hanem mindig, amikor csak lehet. Áldozatok árán is. Ezek a pásztorok is áldozatok árán mentek be. Félretettek sok minden mást azért, hogy meggyőződjenek arról, hogy igaze, amit hallottak. Ez a szenvedélyes törekvés: meg akarok győződni arról, lássuk meg, hogyan is történt az, amit hallottunk.
Tudjuk a Szentírásból, hogy Isten menynyire elítél minden bálványimádást, minden tisztátalan hitet, mindenféle babonaságban, okkult dologban, ezoterikában való bizalmat, — és ugyanakkor mégis kacérkodunk vele, kipró-bálgatjuk, a következményei miatt tömegek szenvednek. Ki az, aki el tudja mondani, hogy van szabadulás ebből is, mert van Szabadító. Karácsony óta Szabadító van, aki beléphet bármelyikünk életébe. Nem sorolom a példákat tovább. Amit tudunk, azt el kellene kezdeni gyakorolni. Meggyőződni arról, amit az Úr nekünk mondott. Úgy, ahogy ezek a pásztorok tették. Ilyen egyszerű korrektséggel, ezzel az elszánt becsületességgel, halogatás nélkül. Így jutottak el Jézushoz.
„Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet, és a jászolban fekvő kisgyermeket.” És akkor mit csináltak?
3. Ez a harmadik lépés az ő lelki útjukon. Így olvassuk a folytatást: „Amikor meglátták. elmondták azt az üzentet, amelyet erről a kisgyermekről kaptak…”
Megint milyen egyszerű. Amit ők tudtak róla, de az ott levők nem tudtak, azt elmondták nekik. A karácsonyi prédikációt, amit az angyaltól hallottak, továbbadták másoknak. Lényegében ugyanazt tették, amit az angyal. Ugyanazt mondták olyanoknak, akik még nem hallották, hogy segítsen rajtuk is. Angyalokká váltak ők is. Az angelos szó azt jelenti: küldött. Vannak Istennek mennyei küldöttei, ezek az angyalok, és vannak földi küldöttjei, követei, ezek az igehirdetők, a bizonyságtevők. Ő mindnyájunkat ilyenekké akar formálni. És miközben elmondták az ott levőknek, maguk is megerősödtek abban, hogy ez igaz.
Ez mindig így van. Visszahat a másoknak átadott bizonyságtétel mireánk is. Tisztítja a látásunkat, erősíti a hitünket. Nem elő-adást tartottak. Itt nem elméletek, szempontok, gondolatok hangzanak el, tényekről számoltak be. Elmondták azt, amit akkor éjjel tapasztaltak. Ugyanakkor ők maguk is tényeket láttak, hogy valóban úgy van, és az van, ahogy nekik az angyal mondta. Isten igéje tényekről szól. Itt nagyon is valóságos dolgok történnek, még akkor is, ha azt kell mondanunk: csoda, amit az angyal mondott a pásztoroknak, meg egyáltalán, hogy angyaltól hallották.
Csoda volt az, amit láttak ott a betlehemi istállóban. Csoda volt az, hogy hittek nekik, akiket ugye tanúnak nem lehetett használni, és emberszámba sem vették. Csoda volt az, hogy utána másoknak is bátran erről bizonyságot tehettek. Tehát csoda az, ahogyan Isten cselekszik. Ők itt az Isten cselekvésének aktív résztvevőjévé válhattak. Továbbmondták az örömhírt, és az mások életében is munkálkodni kezdett. Közben ők is nagy változáson mentek keresztül.
Olyan sokat elárul ez az utolsó mondat: „A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik.” Mennek vissza oda, ahonnan jöttek. Mennek a sötét éjszakába, a hidegbe, a szürke hétköznapokba, de egészen más szívvel. Odafelé nem magasztalták és dicsőítették az Istent. Közben azonban meggyőződésre jutottak. Az értelmüket is meggyőzték a tények. Előbb hallották a féligmeddig érthetetlen evangéliumot, azután meggyőzte őket Isten, és most már meggyőződéssel tudnak meggyőző-en bizonyságot tenni másoknak, hogy mi történt. Nem álmokról, feltételezésekről — eseményekről számolnak be. Aki nem hiszi, elgondolkozhat, ha látja őket. Ott vannak mint élő illusztráció: ilyenné válik az, aki találkozott a Szabadítóval. Dicsérve és dicsőítve az Istent. A körülmények a régiek, ők azonban más emberekké váltak.
Hazamegyünk mi is innen, aztán gyorsan elmúlnak az ünnepek, s marad minden ugyanolyan, mint azelőtt volt. Ez az ige azt kérdezi tőlünk: nem akarunke megváltozni? Vagy maradjunk olyanok, mint eddig voltunk? Isten célja, hogy megteljék a szívünk ezzel az örömmel, ezzel a dicséretmondással, hogy ugyanolyan változáson menjünk át, mint ezek a pásztorok. Akiket nem vettek emberszámba, most, íme hiteles hírnökök. Akiket semmibe vettek, azoknak van valamijük, ami másnak nincs. Olyan mondanivalójuk van, ami meggazdagítja az egész népet. Az egész népnek öröme lesz, és ezt el is tudják mondani, vállalják is, mert közben meg is győződtek róla. Azt a hivatást képesek betölteni, amire Isten az embert teremtette: az Ő dicsőségére legyen. Magukra találtak, talpra állnak. Van egészséges önbecsülésük, és ugyanakkor nem gőgösek, hiszen mindez ajándék. De nem tartják meg maguknak, hanem mindezt szívesen továbbadják másoknak.
Végső soron minden ember erre vágyik, hogy a helyén legyen, hogy valami fontos, szép feladatot végezhessen, hogy lássa: hasznos másoknak, hogy egészséges önértékelése legyen, hogy tudja: mi végre vagyunk a világon, hogy távlata is legyen, hogy boldog legyen. Ezek a pásztorok boldog emberekké váltak, ahogy visszafelé mennek.
Nagy kegyelem, hogy ma is hallhatjuk, hogy Istennek ez a terve velünk. Hogy hallhatjuk az Ő igéjét. A kérdés az: mit csinálunk vele? Ha maradunk ugyanazok, akik voltunk, akkor ez az ige is vádolni fog bennünket az ítéletkor, és csak súlyosbítja az ítéletünket. Ha mozdulunk, akkor hálát fogunk adni Istennek azért, hogy hallottuk, és mozgásba hozta az életünket.
A karácsonyi történet arról szól, hogy Isten mindent, valóban egetföldet megmozgatott azért, hogy a mi életünk más legyen. Hogy már itt értelmes életünk legyen, amit a halál sem zavar meg, és örök életünk legyen. Tőlünk csak ilyen kis mozdulatot vár, mint ezektől a pásztoroktól. Aztán az összes többit Ő végzi majd el. Lehet, hogy ez a kis mozdulat azt jelenti, hogy végre ne szoruljon már görcsösen ökölbe a kezünk, ha valakire gondolunk, hanem tudjunk imádkozni érte. Ha az ellenségünk, annál inkább, hiszen Jézus megparancsolta, hogy imádkozzatok ellenségeitekért. Lehet, hogy ez a kis mozdulat azt jelenti, hogy nem kell a fejünket olyan magasan hordani, sokkal alázatosabban is lehetne élni. Vagy azt jelenti: megnyílik végre az ajkunk, és ma ki tudjuk mondani valakinek: bocsáss meg, én voltam a hibás. Vagy kijön a szánkon ez a két rövid szó: köszönöm szépen. Vagy végre elővesszük a Bibliánkat, és meggyőződünk arról, vajon Isten minket is meg tude szólítani, és mi a terve velünk.
Lehetne még sorolni azokat a kicsi mozdulatokat, amiket nekünk kell megtenni. Ezt nem teszi meg helyettünk Jézus. Ő megtette azt, amire csak Ő volt képes: Isten lévén emberré lett egy időre, hogy segítsen rajtunk. Elszenvedte a mi ítéletünket a kereszten. Feltámadásával utat nyitott az örök életbe. Mindezt csak Ő tehette meg miértünk. A mi lehetőségünk mindennek a komolyan vétele, elfogadása és ennek a bizonyságaként elkezdjük tenni, amit már tudunk.

Imádkozzunk!
Istenünk, hálásan köszönjük azt a nagy kiváltságot, hogy hallhatjuk igédet. Köszönjük neked mindazokat a földi követeket, akiken keresztül eddig eljutott hozzánk az evangélium. Köszönjük, hogy a követek sok gyarlósága ellenére is a te kijelentésed ma is igaz és érvényes.
Magasztalunk mindazért, amit igéddel eddig elvégeztél az életünkben. Köszönjük, hogy valóságos vigasztalást, igazi intést, csodálatos bátorítást tudsz nekünk adni általa.
Bocsásd meg, ha sokszor csak hallgatjuk az igét, s így becsapjuk magunkat. Azt gondoljuk: történt valami, pedig éppen ez hozhatott volna mozgásba minket.
Könyörülj rajtunk, és segíts elindulni abba az irányba, amit te mutatsz. Ha magadhoz hívsz, akkor hozzád, ha másokhoz küldesz, akkor másokhoz. Akkor is, ha magunktól soha nem mentünk volna olyan utakra. Segíts megtanulni bízni benned, és engedd, hogy lássuk aztán a te cselekedeteidet, a te mai csodáidat. Hadd lehessünk mi is passzív és aktív résztvevői a te csodálatos teremtő munkádnak.
Kérünk, hozd mozgásba az életünket. Adj bátorságot ahhoz, hogy meggyőződjünk a te kijelentésed igaz voltáról. Munkálkodj bennünk, s taníts minket arra, hogy mi is hírnökök lehessünk. Olyan nagy szükségük van a körülöttünk élőknek is terád és a rólad szóló igére, örömhírre, evangéliumra. Add ezt a szánkba, és segíts meg aszerint élni, amit megvallunk, amit másoknak is mondunk.
Segíts már itt elkezdenünk azt a teljes életet, azt az örök életet, aki te magad vagy, amit a benned hívőknek kínálsz.
Könyörgünk hozzád azokért, akiknek különösen nehéz terheket kell hordozniuk. Könyörgünk a betegekért, a gyászolókért. Különösen azokért a testvéreinkért, akik most az elmúlt napokban veszítették el szerettüket. Engedd, hogy túllássanak a könnyeiken és lássanak téged: életnek és halálnak Urát.
Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk gondjainkat, hiányainkat. Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk, és nálad hagyhatjuk a bűneinket. Ajándékozd nekünk a karácsonynak azt a csendes örömét, ami beragyoghatja a hétköznapjainkat is. Ajándékozd nekünk a veled való közösséget, ami nem idényszerű, ami állandó, sőt örök.
Ámen.