KI AZ ISTENED?

1999. április 18, vasárnap

Hangfelvétel: 

Alapige

„Hol vannak isteneid, amelyeket csináltál? Keljenek föl, segítsenek rajtad bajodban, ha tudnak! Hiszen annyi istened van, Júda, ahány városod!”

Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük, ha szívünkből mondhattuk el ezt a hitvallást. Valljuk, hogy egyedül te vagy Isten. Egyedül te vagy örökkévaló és mindenható. Te teremtetted az eget és a földet, és mindent, ami azokban van, és teremtő szavaddal tudod egészen újjáformálni az életünket is.
Magasztalunk azért, mert nem vagy süket, hanem hallod az imádságunkat, és oly sokszor válaszoltál már arra. Áldunk, mert nem vagy néma, mint az embercsinálta bálványok, hanem van szavad hozzánk, és mindig pontosan tudod, mikor mire van szükségünk.
Köszönjük, hogy oly sokszor megvigasztaltál, megbátorítottál már. Köszönjük, hogy volt olyan, hogy megfeddettél, megdorgáltál. Köszönjük ítélő szavadat és feloldozó, kegyelmet hirdető igédet egyaránt.
Kérünk, hadd tapasztaljuk meg most mindnyájan, hogy élő Úr vagy, aki ismersz minket, és kimondhatatlanul szeretsz, annak ellenére, hogy sokszor megbántunk, sokszor nem Istenként tisztelünk, sokszor bálványokat gyártunk, és megpróbálunk téged is tisztelni, meg azokban is bízni. Kérünk, minden ilyen összevisszaságot, hitetlenséget leplezz le most az életünkben. Adj nekünk szabadulást, tisztulást. Ajándékozz meg mindnyájunkat azzal, amit csak tőled kaphatunk, s amire most szerinted a legnagyobb szükségünk van.
Add, hogy minden, ami itt most elhangzik, a mi üdvösségünket szolgálja!
Ámen.

Egyszer nagyon összetört lelki állapotban kért egy férfi beszélgetést. Elmondta, hogy szép gyerekkora volt. Szülei hívő emberek, korán kezébe adták a Bibliát. Ő egyre szívesebben olvasta azt, járt az istentiszteletekre. Kezdett bimbózni a hite, mielőtt azonban még igazán kivirágozhatott volna, vagyis mielőtt igazi, megfontolt döntésre juthatott volna Jézus Krisztus mellett, észrevette, hogy szép fiúnak tartják. Sikerei voltak. Egyre jobban tetszett neki ez a dolog, és tetszett ő is önmagának.
Megjelent egy új isten az életében: a siker. Mivel két úrnak senki sem szolgálhat, és ő ennek az új istennek akart szolgálni, szükségképpen egyre jobban eltávolodott az élő Istentől. Elmaradt a gyülekezetből, egyre ritkábban került kezébe a Biblia. Minden idejét társaságokban töltötte, ahol aratni lehetett a sikert.
Aztán, ahogy dolgozni kezdett, hamar rájött, hogyan lehet sok pénzt keresni. Ahogy ő mondta ezzel az Amerikából importált csúnya nyelvi fordulattal, hogyan lehet sok pénzt csinálni. Ez megint egy új isten volt: a mammon. Értett hozzá. Elhanyagolta a tulajdonképpeni munkáját is, elhanyagolta a családját, az egészségét, most már csak ez érdekelte. Váltogatta a kocsijait, és nem akármilyeneket. Nagyképűen adott kölcsönt, és igyekezett minél több pénzhez jutni.
Közben azonban maga is csodálkozott rajta, hogy egyre gyakrabban gyötri valami belső hiányérzet. Ő így mondta: valami szomjúság. A szomját mindenki oltani igyekszik, ő is különféle kalandokba keveredett, és a kalandok során belehabarodott egy hölgybe, aki miatt otthagyta a családját, összeköltözött vele, s mindenkinek áradozott: most tudja csak igazán, mi a szerelem. Új isten tűnt fel az életében: a szex. Egy ideig annak hódolt minden erejével.
A szomjúság azonban maradt. Próbálta mással oltani. Belevetette magát a munkába, és mivel annakidején jól megtanulta a szakmáját, eredményeket ért el, de ügyesen tudta magát adminisztrálni is. Utaztatták, futtatták, egyre több mindennel bízták meg. Egyre feljebb emelkedett a ranglétrán, és észre sem vette, már megint egy új istennek hódol, amit úgy hívnak: karrier. Most emiatt dicsérték, és büszke volt ő is rá.
Igen ám, csak ez minden idejét igénybe vette. Egyre kevesebb időt töltött otthon, a hölgy meg megunta, hogy mindig egyedül van. Egy szép napon — pontosan úgy, ahogy ez a férfi annakidején a családját otthagyta — faképnél hagyta a szeretője. Ráadásul úgy, hogy minden mozdíthatót magával vitt. Ő éppen egy külföldi úton volt, onnan tért haza az üres lakásba.
S akkor kezdett eszmélni. Azt mondta: úgy érezte magát, mint akire egy ház dőlt, és életben marad a romok alatt, de egyelőre csak egy valami érdekli: hogy lehet onnan kimászni? Rádőltek az istenei. Azt hitte, hogy ezek a tartóoszlopok megtartják élete épületét, és most nemcsak hogy nem tartották meg, hanem még maguk alá temették őt is.
A siker már nem érdekelte, az a múlté volt egyébként is. A pénz sem volt annyira fontos. A szextől megcsömörlött. A karrierbe belefáradt. Ahogy ott ült egyedül az üres lakásban, eszébe jutott a gyerekkora. Meg az az Isten, akit annakidején ők otthon tiszteltek, mert olyan természetesen hangzott otthon a zsoltár, naponta az imádság. Olyan természetesen került elő a Biblia, mint ahogy a kenyér az asztalra. Egyszerre nagyon megkívánta azokat az éveket.
A Bibliáról eszébe jutott — a könyvek nem kellettek a hölgynek, aki elvitte az értékes dolgokat — hol lehet? Megkereste a Bibliát, s elkezdett lapozgatni benne, és a szeme erre a mondatra tévedt: „Hol vannak isteneid, amelyeket csináltál? Keljenek föl, segítsenek rajtad bajodban, ha tudnak! Hiszen annyi istened van, Júda, ahány városod! Miért pereltek velem? Hiszen ti hagytatok el hűtlenül — így szól az Úr.”
Azt mondta: először az utolsó mondat ütötte meg a szívét: így szól az Úr. Szabad ezt komolyan venni? Itt most neki valóban a mindenható Isten szólna, vagy csak ez ide le van írva? Ez ide le van írva, de miért került éppen ez a kezébe? Percek alatt világos lett számára, hogy micsoda bálványkultusz épült ki az életében. Hogy valóban istenként imádta a mammont, a pénzt. Valóban isten lett számára a siker, és ugyanígy a szex és a karrier, és egy ideig a munka. És most itt van egy üres lakásban elhagyatva.
A szeretteihez már nem tartozik igazán, ehhez, aki itthagyta, talán sosem tartozott igazán; Istenhez tartozik még? A régi Isten, az igazi Isten, az élő Isten, aki most beszél hozzá: „így szól az Úr”, — hátha Ő még várja. Vissza lehet találni hozzá?
Ez a kérdés volt az, amivel felállt, és eljött beszélgetni. Vissza lehet-e találni ahhoz az Istenhez, akit elhagyott. Vissza lehet-e találni az Istenhez, aki helyett magacsinálta bálványokat istenített, és ezek most mind rádőltek, és kiderült, hogy a bajában egyik sem tud segíteni, mivelhogy nem istenek, csak ő adta meg nekik azt a tiszteletet és tisztességet, ami egyedül az élő Istent illeti meg. Lehet-e ezt még pótolni?
Megvonta az egyedül Istennek kijáró tiszteletet, bizalmat, hitet attól, aki ilyen hűséges hozzá. Akinek még ezek után is van szava hozzá, és minden szava igaz. Így van szó szerint: „hol vannak isteneid, amelyeket csináltál?” Ő csinálta. „Keljenek fel, segítsenek rajtad bajodban, ha tudnak!” Nem tudnak! „És miért pereltek velem?” Már kezdett keserűvé válni, és Istent számon kérni. „Hiszen ti hagytatok el hűtlenül — így szól az Úr.” Minden szava igaz. De az, hogy beszél még mindig, azok után is, ez önmagában ígéret.
Vissza lehet-e hozzá találni? És ha igen, hogyan?
Isten ma este téged kérdez: hol vannak isteneid, akiket csináltál? Segítsenek bajodban, ha tudnak! Mert annyi istened van, ahány gondolatod. És ne pereljetek velem — mondja az Úr —, hiszen ti hagytatok el hűtlenül.
Hol vannak isteneid? És hol van Isten, az egyetlen, az igazi, aki él, aki hall és beszél, és aki maga a szeretet? Aki annak ellenére szeret, hogy nem Ő van az életünkben a középpontban, aki még most is szeret, miután napok, hetek, hónapok, évek telnek el úgy, hogy nincs mondanivalónk a számára. Akiben nem bízunk, csak ha valami baj történik a bűneink következtében, akkor rajta kérjük számon.
Hol van Isten az életünkből? Fontos-e nekünk, hogyan lehet odatalálni vagy visszatalálni hozzá?
Amit ez a testvérünk személyesen átélt, ugyanazt kellett átélni Izráel népének akkor, amikor Jeremiással leíratta Isten ezeket a mondatokat. Ennek a fejezetnek az elején Isten arra emlékezteti az ő népét, hogy milyen szép volt az indulás. „Emlékszám rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön. Az Úr szent tulajdona volt Izráel, termésének a legjava. Akik bántották, azoknak rossz végük lett — így szól az Úr.”
Mert Ő mindig hűséges az övéihez, körülveszi oltalmával, elhalmozza ajándékaival. Hogyan történhet mégis, hogy az ilyen szerető Istent otthagyja a nép? Pontosan erről szól itt a következőkben: „Mi rosszat találtak bennem őseitek, hogy eltávolodtak tőlem?” — kérdezi az Úr az ő népét. S akkor felhoz történelmi példákat, hogy nincs egy nép sem, amelyik eldobálta volna az isteneit, pedig azok nem istenek, hanem olyan szobrok, amelyeket ők faragtak, s mégis ragaszkodnak hozzájuk.
És az én népem eldobott engem. Kétszeresen is rossz cserét csinált Izráel. „Kétszeres rosszat cselekedett az én népem: engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet.”
Lecserélték Istent bálványokra, és kiderült, hogy azok a bálványok süketek, némák, bénák, tehetetlenek. Az ember találta ki őket, nincsenek valójában, nem lehet számítani rájuk, akkor a legkevésbé, amikor a legjobban kellene: a bajban. És mégis ezt a cserét hajtotta végre Isten népe. És még ők perelnek néha! Ők kérnek számon Istenen különböző dolgokat. Ezután záporoznak Isten kérdései az ő népéhez.
Miért látjátok ezt jónak? Nem magadnak csináltál-e bajt? Hol vannak most a bálványaid? Miért futkosol fűhöz-fához? Hol Asszíriához, hol Egyiptomba. Hol az egyiknek a bálványaiba bízol, hol a másikéban. Holott eddig, ami történt az életetekben, azt mindet az élő Isten hajtotta végre, mindig az Ő szeretetéből, mindig a javatokra, mindig többet kaptatok, mint amit kértetek — és feltétlenül többet, mint amit érdemeltetek. Ez azonban nem kellett. Kellettek a bálványok.
És a kérdéssorozat végén, csodák csodája, elhangzik valami. Istennek egy kérése van: „Csak ismerd el bűnödet, hogy hűtlenül elhagytad Istenedet, az Urat, futkostál útjaidon idegenek után minden bujazöld fa alá, csak az én szavamra nem hallgattatok — így szól az Úr. Térjetek vissza, elpártolt fiaim, mert én vagyok Uratok, Istenetek.”
Nem csodálatos?! Amikor megérett az ítéletre a nép, amikor nem Isten lett hűtlen, hanem az Ő népe hagyta ott, és a népnek áll feljebb és kéri számon Istenen, hogy miért nem kapják tőle az áldásokat. Hátat fordítanak az ő Istenüknek — ezt olvassuk itt —, és nem arccal vannak felé, és úgy kiabálnak neki, hogy miért nem segítesz meg?! Miközben benne nem bíznak, nem tisztelik, nem Őt tisztelik, hanem mindenféle faragott szobrokat, akkor ezek után Isten azt mondja: fiaim. Térjetek vissza, fiaim. S ebben benne van: vissza lehet térni.
A visszatérésnek azonban egyetlen útja van: „Csak ismerd el bűnödet, hogy hűtlenül elhagytad Istenedet, az Urat.” Az őszinte, konkrét bűnbánat. Nem, hogy mindnyájan gyarlók vagyunk, hanem hogy elhagytam Istenemet, az Urat. Azt, hogy bálványokat csináltam helyette vagy engedtem be az életembe, azt, hogy önmagamat bálványoztam, magamban bíztam eleitől fogva, vagy emberi segítségben. Vagy babonás módon a szerencsében, de nem Őbenne, és nem csak Őbenne. Ezt ismerd el!
Isten ajtaja nyitva van, a keze tárva vár. Térjetek vissza, fiaim! — így szólítja meg az Ő népét.
A Biblia azt mondja, hogy az egész emberiség ezt csinálta, amit akkor Izráel, és amit ez az említett férfi testvérünk. Valamikor meghitt közösségben élt az ember teremtő Istenével. Értette Őt, szerette Őt, bízott benne. Minden jóval elhalmozta Isten. Nem is tudta az ember, mi az, hogy hiányzik valami. Semmiről nem tudott, ami miatt mi ma naponta szenvedünk. Nem volt fájdalom, nem kellett félni semmitől és senkitől. Ismeretlen volt a félelem. Nem volt nélkülözés, és ebből az állapotból fordult el az ember Istentől, lázadt fel ellene, és szakadt el tőle.
Csinált magának bálványokat, amik nem istenek. Ilyeneket mint: siker, munka, szex, karrier, önmaga. Mindenből tud bálványt csinálni. Még azokból a jó dolgokból is, amiket Isten ajándékképpen adott. Ha azokat kiemeli a helyükről, és mindenek fölé helyezi, Isten helyére vagy mellé teszi, az bálványává lesz, és egyszer rádől — ez biztos! A bajában nem tud segíteni, egyszer pedig rászakad az egész, és maga alá temeti. Ha ebben a földi életben nem, akkor majd azon a napon, amikor mindnyájunknak meg kell jelennünk az Isten ítélőszéke előtt. Amikor kristálytisztán fogja látni mindenki, hogy ki kicsoda, és mi mennyit ér: ki az élő Isten, ki vagyok én, és mik voltak azok, amiket istenként tiszteltem, pedig semmik: bálványok. Ha baj van, akkor kapkodni kezd az ember, mint akkor Izráel. Hol Egyiptomhoz, hol Asszíriához, még újabb bálványokat gyárt, amik azonban segíteni nem tudnak.
Isten azt kérdezi most tőlünk, hogy kiben bízunk igazán? Bízunk-e teljes szívünkből abban az Istenben, aki nekünk magát a Bibliában kijelenti, aki miértünk mindent megtett, hogy az életünk ilyen körülmények között is kiegyensúlyozott és boldog legyen, aki nekünk nagy ígéreteket mondott, és azoknak a teljesedését várhatjuk, aki közel van minden benne bízóhoz, mindig hallótávon belül, akihez érdemes imádkozni, aki jobban tudja, mire van szükségünk, mint mi magunk, akinek az akarata jó, kedves és tökéletes — ahogy a Szentírás mondja, és még a velünk történő rossz dolgokat is a javunkra fordítja, ha közel vagyunk hozzá, ha szeretjük Őt, ha Istenként tiszteljük.
Ehhez azonban olyan hitre van szükség, aminek Ő maga és az Ő kijelentése az alapja. Milyen alapra é-pítünk? A bálványok rendkívül bizonytalan és ingatag alap. Pál apostol azt írja: más fundámentumot, alapot senki sem vethet, mint amely vettetett, aki a Jézus Krisztus. Mert ez az Isten Jézus Krisztus személyében lépett igazán mellénk. Jézus bizonyította be, hogy Ő Immánuel, velünk levő Isten. Sőt Jézus bebizonyította, hogy Ő értünk levő Isten. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az Ő barátaiért, és Jézus az életét adta mindannyiunkért. Akkor, amikor még nem is hittünk benne, és nem szerettük Őt. Ő valóban Isten.
Pontosan ebben kételkedett Tamás. Amikor húsvét után nem hitte el tanítvány társainak sem, hogy Jézus feltámadott, mert az Ő feltámadása kétségbevonhatatlan bizonysága volt Istenségének. És amikor néhány nap múlva Jézus külön Tamás kedvéért eljött, és azt mondta: ha te csak akkor hiszel, ha az ujjadat a sebeimbe dughatod, akkor tessék… Itt vannak a sebeim. S mit mondott erre Tamás? „Én Uram, és én Istenem!” Felismerte Jézusban az egy igaz, élő, valóban munkálkodó, minket kimondhatatlanul szerető Istent.
Aki erre a Jézus Krisztusra, Isten szent Fiára építi az életét, a reménységeit, annak biztos alap lesz a lába alatt, és annak erős oszlopok tartják az élete épületét. Az nem fog rádőlni. Az kibír minden vihart, és az védelmet, oltalmat ad neki. Egyedül Jézus Krisztussal együtt találhatunk vissza Istenhez. Ez volt csodálatos ebben a számomra emlékezetes beszélgetésben is, amikor ezt megértette ez az összetört lelkű ember: egyedül nem vánszoroghat oda most. Oda sem talál, és egyedül csak a bűnei egyenes következményét szenvedheti el, az pedig az örök halál, a kárhozat. Mert a bűn zsoldja: halál. De nem kell egyedül mennie. Itt, most megfoghatja Jézus Krisztus feléje kinyújtott kezét, és Jézus vezeti vissza az elhagyott Istenhez. És Jézusra való tekintettel ugyanolyan szeretettel fogadja őt az Atya, mint az egyszülött Fiút, Jézust.
„Csak ismerd el bűnödet, hogy hűtlenül elhagytad Istenedet, az Urat!” Isten csak ezt kéri tőlünk. Ismerd el bűnödet, és ismerd el őt egyetlen Istennek. És egyszerre világos lesz, hogy nem nekünk kell valahogy eleget tennünk azért, amit elkövettünk. Nem nekünk kell vezekelnünk azért a sok vétekért, ami terhel minket. Nem nekünk kell kiegyenlítenünk azt a sok hitetlenséget és istentelenséget, amivel beszennyeztük magunkat, mert Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.
Aki ezt hiszi, visszatalált Istenhez. És onnan az Ő közeléből egészen világosan látja már, hogy mit sem érnek a bálványok, de ki az a Jézus, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és aki azt mondja nekünk, összetört lelkűeknek: ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amiket én mondok nektek.
Lényegében ugyanez történt a tékozló fiúval is. Amikor hazatért, az első szava az volt: atyám, vétkeztem. A második az volt: ha mégis lehet, hadd maradjak itthon, és a te béresed, szolgád akarok lenni. Elismerte a vétkeit, és elismerte úrnak maga fölött az Atyát. Aki elismeri a vétkeit akár itt most abban a csendben, amit majd tartunk, és kezdi sorolni Istennek a bálványait és bálványimádásait, vagy Istennel szembeni hitetlenségét, és megvallja, hogy Őt tekinti egyedül igaz Istennek, és egyedül Jézus érdemében reménykedve kéredzkedik vissza, az most is meghallhatja azt: ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.
Isten itt is ezt ígéri az Ő népének: térjetek vissza, elpártolt fiaim — így szól az Úr, mert én vagyok Uratok, Istenetek.
Mindez pedig azért lehetséges, mert Jézus Krisztus meghalt a mi bű-neinkért, és feltámadott a mi megigazulásunkért.
Hallgassunk meg most két olyan éneket, ami erről szól. Az egyik kérdések formájában segít eszméltetni minket: Láttad-e mikor megfeszítették? Láttad-e, mikor átszúrták kezét? Elég tudatos-e bennünk, hogy mindez miattunk, helyettünk és értünk történt. Azért, hogy bálványainktól vagy a romok alól, amik ránk dőltek, visszatalálhassunk. Ezért történt mindez.
A másik ének szintén Jézus Krisztus kereszthalálának a jelentőségéről szól. Berkesi Sándor két feldolgozását adja elő az énekkar: Láttad-e és az Ó terjeszd ki Jézusom.

Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük, hogy akármilyen messziről is oda lehet találnunk hozzád, és visszatalálhatunk tehozzád. Köszönjük, hogy ma esten ilyen egyértelműen hangzott a te egyszerű, szeretettől átitatott hívó szavad. Köszönjük, hogy még a tőled távollevőt is fiadnak szólítod.
Köszönjük neked, Jézus Krisztus, hogy mindent megtettél azért, hogy visszafogadjon minket az Atya. Tedd nekünk nagyon sürgős kérdésünkké ezt: hogyan lehet visszatalálni, és támogass minket az engedelmesség lelkével. Új lélekért könyörgünk, és újult akaratért. Taníts minket a te akaratodat teljesítenünk, mert te vagy Istenünk! Dőljenek le mind a bálványaink! Szabadíts meg minket önmagunk bálványozásától is, és a te jó Lelked vezéreljen minket az egyenes földön.
Segíts, hogy mindnyájan, akik most itt vagyunk, közelebb lépjünk hozzád. Segíts ebben a csendben válaszolni a te kérdésedre: ismerjük-e a vétkünket? Teljes meggyőződéssel el tudjunk ismerni téged egyedül Istennek, személyes Urunknak.
Ámen.