VII. ÚJ KEZDÉS

1998. február 19, csütörtök

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Visszatért azért Jósáfát, Júda királya az ő házához Jeruzsálembe épségben. És eléje ment Jéhú próféta, a Hanáni fia, és ezt mondta Jósáfát királynak: Avagy az istentelennek kellett-e segítségül lenned, és az Úrnak gyűlölőit szeretned? Ezért nagy az Úrnak haragja ellened. Mindazáltal némi jó dolog találtatott benned, mert a földről kivágattad az Aserákat, és az Istennek keresésére adtad magadat. És Jósáfát egy ideig Jeruzsálemben maradt, azután kiment a nép közé, Beérsebától egészen Efraim hegységéig, és megtérítette őket az Úrhoz, az ő atyáik Istenéhez. És rendelt bírákat azon a földön, Júdának minden erős városaiba, városonként. És ezt mondta a bíráknak: meglássátok, amit cselekedtek, mert nem ember nevében ítéltek, hanem az Úrnak nevében, aki az ítéletben veletek lesz. Azért az Úr félelme legyen rajtatok, vigyázzatok arra, amit tesztek, mert az Úrnál, a mi Istenünknél nincsen hamisság, sem személyválogatás, sem ajándékvétel.”

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, boldogan valljuk, hogy a kegyesség tiéd. Köszönjük, hogy kegyelmedből élhetünk mindnyájan. Köszönjük, hogy nem bűneink szerint cselekszel velünk. Áldunk téged azért, hogy adsz lehetőséget az újrakezdésre. Köszönjük, hogy ha elesünk, bízhatunk mindig abban, hogy felemelsz. Köszönjük a bűnbánatnak a lehetőségét és a bűnbocsánat ajándékát. Magasztalunk, hogy oly sok bűnünkre kaptunk már tőled bocsánatot.
Köszönjük, Urunk, hogy most is látod a szívünket, tudod, hogy melyikünkét mi nyomja. Ismersz minket, és így engedsz magad elé. Jó ebben a csendben most valóban előtted leborulni. Ajándékozz meg minket olyan igével, ami rendet teremt a fejünkben, ami békességet támaszt a szívünkben, ami segít eligazodni, tanácsod ad, erőt, vigasztalást — melyikünknek mire van szükségünk.
Könyörgünk azokért, akik szívesen itt lennének, de most nem lehetnek. Kérünk, te légy a gyógyítója egy asszonytestvérünknek, s kérünk, légy irgalmas ahhoz a fiatalemberhez, akit olyan súlyos baleset ért ma. Te a rosszból is jót tudsz kihozni, és neked minden lehetséges. Legyen közel a kegyelmed most hozzájuk különösen is.
Minket pedig segíts, hogy sokkal közelebb kerüljünk hozzád, mint ahogy talán egész nap voltunk, s így hallótávon belül, ebben a csendben hadd halljuk meg életünket megmentő, gazdagító igédet. Segíts, hogy az igének ne csak hallgatói legyünk, hanem megtartói.
Ámen.

Első hallásra talán fel sem tűnik, hogy milyen sok fontos üzenet van ebben a néhány mondatban. Sok olyan gyakorlati taní-tás, amire minden hívőnek múlhatatlanul szüksége van. Az előzményekre valószínű-leg emlékszünk: végbement az a tragikus kimenetelű csata, amibe Jósáfát Isten megkérdezése nélkül bonyolódott bele, a másik király, Aháb, ottmaradt a csatatéren. Jósáfát Isten kegyelméből megmenekült, és most hazatér Jeruzsálembe, és folytatódik tovább az élet.
Itt azonban minden mozzanatnál meg kell állnunk, mert rendkívül tanulságosak lelki szempontból az itt leírtak.
Az első, amin — ha röviden is —, gondolkozzunk el, hogy ez lett a vége annak, amibe meggondolatlanul belekezdett Jósáfát. Hányszor hallottunk, vagy talán mondtunk már magunk is olyat: ha tudtam volna... Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, nem kezdem el. Ha gondoltam volna, hogy mivel fejeződik ez be, akkor az elején már visszafordultam volna. Pedig egy hívő ember tudhatja, hogy mi lesz a vége, mert Isten igéje világos tanácsokat ad nekünk az élet legkü-lönbözőbb problémáira és helyzeteire, és ha ezeket komolyan merjük venni, akkor nem utólag kell sajnálnunk azt, hogy valamit elrontottunk. Csak Istenre nem figyel sokszor a hívő ember sem, aztán mikor az lesz a vége, akkor fogja a fejét.
Van a Példabeszédek könyvében egy mondat, többször is ismétlődik ebben a könyvben: “Van olyan út, amely helyesnek látszik az ember előtt, de a vége halálra menő út.” Az dönti el valaminek a helyessé-gét, hogy minek látszik az ember előtt? Vagy az: Minek minősíti azt Isten? Arra a kapcsolatra nézve, amibe Jósáfát belebonyolódott, világos útmutatása volt Istennek: Pogányokkal közös akcióba ne kezdjetek! Ilyen tevékenységbe Isten gyermeke ne bonyolódjék. Mindig újra meg kell mondania Istennek, hogy miért mond valamire igent vagy nemet? Nem azt jelenti benne bízni, Őt dicsőíteni, Őt Istennek tekinteni, hogy szava számomra — különösebb magyarázat és érvelés nélkül is — parancs? Ő mondta, azt teszem. Megtiltotta, nem teszem. Csak sajnos mi is sokszor ezt vétjük el, mint ahogy itt Jósáfát.
Van olyan út, ami jónak látszik az ember előtt. A mi nagy eszünk előtt, a mi tapasztalataink előtt, mert olyan rutinosak, olyan sok mindenen átment emberek vagyunk, — s a vége halálra menő út.
Júdás is azt gondolta az elején: csak egy kis pénzhez jut, ha Jézust elárulja. Vannak teológusok, akik azt feltételezik, azért árulta el, hogy ezzel provokálja, rákényszerítse arra, hogy alkalmazzon erőszakot a rómaiak ellen. Neki az az út helyesnek látszott. A végén aztán az életével fizetett ezért. Mert ennek az útnak a vége halálra menő út.
Hányan mondták már azt: csak egy kicsit többet kezdtem poharazgatni, — és a végén már nem ő fogta a poharat, hanem a pohár tartotta rabságban őt. Hány embert óvtak már szülei, hívő testvérei egy-egy barátságtól vagy párkapcsolattól, amiről mindjárt az elején látszott annak, aki lát, aki Isten világosságában lát, hogy nem jó, — és a végén derült ki: halálba menő út.
Hány társaság nyelt már el, vagy tett tönkre embereket, amibe nem kellett volna belebonyolódniuk. Isten adjon nekünk alázatot, éberséget, és főleg azt, hogy dicsőítsük Őt azzal, hogy bízunk benne. Ha Ő valamire azt mondja: ne tedd! akkor az legyen elég nekünk, ne kelljen azt hosszasan indokolni. Ne tegyük túl magunkat az Ő parancsain, és ne engedjünk meg magunknak dolgokat, mint ahogy itt Jósáfát megengedte magának. Mi semmit sem engedhetünk meg magunknak, ha Isten gyermekei vagyunk. Abban a szabadságban járjunk, amit Ő engedett meg nekünk.
A második, amire figyeljünk fel: hogyan mentette meg Isten itt Jósáfátot? Megengedte, hogy körülvegye az ellenséges gyű-rű. A szíriai király parancsa az volt, hogy ne nézzetek se kicsire, se nagyra, senki ne izgasson titeket, a királyt kell célba venni. S mivel ő volt királyi ruhában, őt fogták közre. Onnan kiáltott Istenhez, és olvastuk ezt a sokat jelentő megállapítást: az Úr megsegítette őt, és elfordította azokat őtőle. Közben rájöttek: nem ő az Izráel királya, nem fontos, menjünk másfelé. Ez azonban az utolsó pillanatokban történt. Az élete forgott kockán.
Isten néha megengedi, hogy egészen bezáruljon az ellenséges gyűrű körülöttünk, de akkor is ott tartja a kezét felettünk, s akkor ment ki onnan, amikor akar. Akkor miért engedi meg, hogy bezáruljon az ellenséges gyűrű? Hogyan mutatja meg az Ő hatalmát, hogy onnan is ki tud menteni? Azért engedi meg, mert Isten az övéihez szigorúbb, mint a hitetlenekhez. Ez a gondolat végigvonul a Biblián, és ezt nekünk tudomásul kell vennünk.
Nemrégen olvastuk az Ámós könyvében: “Ezt mondja az Úr: csak titeket választottalak ki magamnak a föld minden népe közül, ezért büntetem meg rajtatok minden bűnötöket.” (3,2) A hitetlen csinálhat sok mindent büntetlenül, a vége halálra menő út. Jó ideig fickándozhat, fittyet hányhat Isten szent törvényeire, nincs különösebb következménye. A hívő, ha valami kis lazítást megenged magának, Isten előbb igé-vel, és ha nem hallja, keményen figyelmezteti. Mert szereti.
A Zsidókhoz írt levél 12. része egészen részletesen leírja ezt. Most csak egy mondatot olvasok belőle: “Akit szeret az Úr, megdorgálja, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogadott. Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik Isten, mint fiaival. Mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apja?” Az idegenre nem szól rá egy apa, de ha a saját fia helytelenkedik, akkor arra igen, mert azt jobban szereti, mint az idegent. És ezzel Isten is így van. De azzal is úgy van, hogy az övéire még jobban vigyáz, mint a tőle távollévőkre.
“Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb próbáltatni, mint elszenveditek, sőt a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessétek. (1Kor 10,13) Pontosan úgy, mint itt Jósáfát esetében. Megengedi, hogy körülvegye az ellenség, élete utolsó perceit éli Jósáfát — legalábbis úgy tűnik, pedig elkészítette Isten a kimenekedést is. Nem elpusztítani akarja Jósáfátot, hanem nevelni, fenyíteni, mivelhogy a szép szó addig nem használt.
A harmadik, amire figyeljünk oda, hogy ezek után tér haza Jósáfát Jeruzsálembe. Megjegyzi a Szentírás: épségben. Ez ebben az esetben nagy dolog volt. Boldog lehetett, hogy épségben hazatérhetett egy súlyos engedetlenség, és annak az életveszélyesen súlyos következményei után.
Isten kegyelmesen hazavitte, s milyen a fogadtatás? Nem fehérruhás lányok jönnek eléje ujjongó énekléssel, hanem jön ez a Jéhú nevű próféta, és azt mondja minden bevezető nélkül: “Hogy mertél az istentelennek segíteni, és az Úrnak gyűlölőit szeretni? Ezért nagy az Úrnak a haragja ellened.”
Az ember panaszkodhatna: mindjárt ezzel kell fogadni? Nem lehetne valami kedvesebbet mondani? Nem tudom, hányan vagyunk, akik hálásak szoktunk lenni Istennek, ha elkezd ítélni az Ő igéjével. Elég baj, ha oda süllyed egy hívő ember, hogy ítélnie kell Istennek! De micsoda kegyelem, hogy még azok után is van szava Istennek Jósáfáthoz és a mai Jósáfátokhoz is, amit sokszor hitetlenül csinálunk. Az, hogy szól az ige hozzá, hogy külön prófétát küld az Úr, hogy figyelmeztesse, azt jelenti: Isten ki akarja emelni Jósáfátot ebből a mélységből. Valamit rendbe kell hozni, valamitől meg kell tisztulnia. S erre megint csak az igével tudja elsegíteni.
Az ige segített ki mindnyájunkat az őssötétségünkből, a velünk született hitetlenségünkből, és az igével gyógyít ki Isten menetközben is minden betegségből, és tisztít meg minden tisztátalanságtól. Legyen áldott az Ő neve, hogy ha ítéletesen is, de igével szólít bennünket és van szava hozzánk!
Jósáfát vétkezett, és ezért az Isten haragszik rá, de úgy, hogy ezt Jósáfát hadd tudja meg. Jön a próféta, és azt mondja: Ezért nagy az Istennek haragja ellened. A folytatás viszont, mintha ellentmondásban lenne ezzel: “Mindazáltal némi jó dolog találtatott benned, hogy e földről kivágattad az Aserá-kat és az Isten keresésére adtad magadat.”
Tehát jó cselekedetei is vannak Jósáfátnak, s íme Isten nem felejtette el az ő jó tetteit. Fontos, hogy figyeljünk fel arra, hogy mennyire igaz a reformátoroknak erről szóló tanítása. Jósáfátnak a jó cselekedetei, amiket nem felejtett el Isten, sőt szóvá tétet itt a prófétával, egyáltalán nem enyhítik az Istennek Jósáfát elleni haragját. Nem úgy van, hogy a mérleg egyik serpenyőjében az ő korábbi jó cselekedetei, a másikban az engedetlensége, s Isten ugyan haragszik az engedetlensége miatt, de jó cselekedetei kiegyenlítik, vagy legalább enyhítik Isten haragját. Nem enyhítik! Annak ellenére, hogy ő elévülhetetlen jó cselekedeteket tett, az Isten haragszik rá, mert hitetlen és engedetlen volt. A jó cselekedetei nem enyhítik meg Istent. A jó cselekedeteivel nem vezekelheti le azt a bűnt, amivel Isten ellen vétkezett. — Ez fontos igazság, és ebben a történetben roppant világosan lehet ezt szemlélni.
Akkor miért említi Isten itt a jó cselekedeteket? Mi a jelentőségük azoknak? Így olvasunk erről a Szentírásban: “Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amit tanúsítottatok az Ő neve iránt, mint akik szolgáltatok és szolgáltok is a szenteknek.” (Zsid 6,10) Isten nem feledkezik el a jó cselekedeteinkről. De nem a mi jó cselekedeteinkért enyhül meg vagy bocsátja meg vétkeinket. Hanem hol vannak a jó cselekedeteink? A Jelenések könyvében van ez a sokat idézett vers: “Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugszanak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” (14,13)
Tehát a cselekedeteink nem előttünk járnak, amik kinyitják előttünk a mennyország kapuját, hanem az Isten kegyelme nyitja ki előttünk a mennyország kapuját, mert megbocsátja bűneinket, de számon tartja cselekedeteinket is. Azoknak is van jelentőségük, de soha nem megelőző jelentőségük, azok mindig következmények, gyümölcsök. Amikor valaki Istentől kegyelmet kapott, akkor buzdul fel a szíve hálára és tud másokkal jót tenni, pontosabban tudja azokat a cselekedeteket elvégezni, amiket Isten előre elkészített neki, hogy azokban járjon. (Ef 2,10)
Még az sem a mi érdemünk, hogy jót cselekszünk, az is az Ő ajándéka. Elkészítette, és a kegyelmet nyert engedelmes hívő észreveszi, hogy azok neki vannak elkészítve, és örömmel cselekszi. Ezért azonban nem jár semmi. Ez már reflexió, válasz, hála arra, amit Isten tett velünk. Ezt fontos világosan látnunk, mert igen sok ember fejében zűrzavar van e tekintetben, s mind a két fülünkkel folyamatosan halljuk ennek az ellenkezőjét, azt a tévtanítást, mintha Isten a cselekedeteinkért adna nekünk kegyelmet. Ő egyedül Jézus Krisztus nagy cselekedetéért, önmaga feláldozásáért ad nekünk kegyelmet.
És hogyan felel Jósáfát erre a kemény prófétai szóra? Gondoljuk el: Hazajön megtépázva, idegileg is kifáradva, majdnem sokkos állapotban, azzal a nagy örömmel ugyanakkor, hogy ép bőrrel megúszta, s akkor jön egy próféta, rámutat, és azt mondja: Isten nagyon haragszik rád, mert vétkeztél ellene. Hogy jutott eszedbe az Isten ellenségeivel szövetkezni? — Hogyan fogadja ezt Jósáfát?
Nem írja le részletesen ez a néhány mondat, hogyan fogadta. Nem tudjuk, mit gondolt Jósáfát, mikor ezt hallotta, mert arról nincs szó a Bibliában, de van azért itt egy sokat sejtető megállapítás: “Ezután Jósá-fát egy ideig Jeruzsálemben maradt.” Úgy gondolom, világosan sejteti azt, hogy magá-ba szállt. Nem tiltakozik, nem vetteti börtönbe Jéhút, mint Heródes, amikor az igazat szemébe mondta Keresztelő János, vagy Jójákim Jeremiás prófétát börtönbe vettette.
Jósáfát úgy reagál, ahogy Isten gyermekei szoktak az intésre, feddésre. Úgy reagál, ahogy Dávid, mikor Nátán szintén így rámutatott: te vagy az az ember! S akkor Dávid megalázta magát és azért könyörgött Istenhez — ahogy azt az 51. zsoltárban olvassuk —: “Könyörülj rajtam, én Istenem, a te kegyelmed szerint. Irgalmad sokasága szerint töröld el az én bűneimet. Egészen moss ki engem az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engem. Mert egyedül te ellened vétkeztem.” — Semmi mentegetőzés, semmi magyarázkodás, hogy az úgy volt, hogy..., nem lett volna, ha... —Bekövetkezett, és az ő engedetlensége volt az oka, és szomorú következményei vannak. Erre csak egyet lehet mondani: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!
Aki ezt kimondja, annak Isten új kezdést ajándékoz. — Majd erről még részletesebben szeretnék beszélni. Isten gyermekeit mindig ez jellemzi: Ha Isten ítél minket, nem védekezünk, nem magyarázkodunk, hanem úgy, ahogy a Lukács evangéliumában olvassuk: “igazat adunk az Istennek.” Mindenféle szépítés és mentegetőzés nélkül. Isten gyermeke magába száll, bűnbánatra jut, bűnt vall, és egyedül Isten kegyelmétől remél újat. Ahogy Jób mondja: “Számra teszem kezemet és hallgatok.” Igazat ad Istennek. Megszólal az ige, az bűnbánatot szül a hívő szívében, és abból valami jó és valami új támadhat.
Jó lenne, ha így készülnénk a vasárnapi úrvacsorára is, és még ma este megkérdeznénk Istent: Uram, mi az, ami most utálatos számodra az én életemben? Nem akarom tovább mentegetni, kész vagyok igazat adni neked. Ugyanakkor — és ezt még nagyon hangsúlyozni kell — ez is mutatja azt, hogy Jósáfát nem esett ki az Istennel való közösségből. Az engedetlenség után is Isten gyermeke maradt.
Sajnos Isten gyermekei is vétkeznek. Előfordulhat velük ilyen, mint Jósáfáttal. Mivel azonban Isten különösen szereti őket, küldi az ítéletet hirdető prófétát, az Ő Szentlelke bűnbánatra segíti a bűnöst, és megerősödik abban a bizonyosságban, hogy így bűnösen is szereti az ő Atyja, s éppen most mosogatja tisztára az Ő igéjével, és lehet újra kezdeni a tanítványságot, az Isten-fiúságot, az engedelmességet.
Ha valakit nagyon bánt valami engedetlensége, s már-már azt gondolja, ezzel elveszítette Isten-fiúságát, akkor jó, ha azon nyomban hálát ad mindenekelőtt azért: köszönöm, Uram, hogy így sem dobtál el engem magadtól. Jézus Krisztus áron megvásárolt minket magának. És ebben a pozícióban is vétkezhetünk, de ez a vásár akkor is érvényes. Ez az örökkévalóságra szól.
Először is hálát adni, hogy így is a tied lehetek, aztán őszintén, konkrétan megvallani a bűnt és kérni a bocsánatot, és kérni azt, amit Dávid: tiszta szívet teremts bennem, hogy ez lehetőleg többé ne ismétlődjék.
Ezután nagyon szép folytatás következik. Itt van ez a sokat sejtető mondat: Jósáfát egy ideig Jeruzsálemben tartózkodott. Csend. Ebben a csendben Isten sok mindent elvégzett benne. És utána? “És azután kiment újra a nép közé Beérsabától egészen az Efraim hegységig, és megtérítette őket az Úrhoz, atyáik Istenéhez.” Évek óta nem volt erre példa. Az uralkodása elején volt egy nagy lelki ébredés, amikor minden egyéb programnál fontosabb volt számára, hogy a Bibliát megismertesse a néppel, és kiküldött egy elszánt, felkészített kis csapatot evangélizálni.
Utána ellaposodtak a dolgok, elhalkult az ige. Ő meg belebonyolódott abba a rokonságba, szövetségbe, háborúba, vereségbe. Isten kegyelmesen kimentette. Most örül, hogy ép bőrrel hazaért. Úgy elvagyunk, éppen hogy csak hálát adunk a jó Istennek, de sehol semmi tűz, semmi lendület. Nincsenek megtérések. Sokan ottmaradtak a harctéren, gyász van, sírás, kétségbeesés. És kétségbeejtő az ő lelkiállapota is, hiszen haragszik rá az Úr. Most mindezt fel kellett dolgoznia abban a csendben, amíg ott maradt Jeruzsálemben.
Istennek azonban nem az a célja, hogy ez a lelkiállapot állandósuljon, hanem Ő felemeli azt, aki elesett, aztán mikor talpra állt, megerősíti, és új szakasz kezdődhet. Újra indul az evangélizáció. Mégpedig úgy, hogy nemcsak kiküld embereket Jósáfát, hanem maga a király is ott van az evangélisták között, és ő maga is sokakat megtérít az Úrhoz, az ő atyáik Istenéhez. Nem valami ködös, homályos vallásosságra hívja az embereket, hanem azt mondja: ti az Isten nélkül vagytok, és a mi atyáink Istene, aki kijelentette magát, akit megismerhetünk, hív magához titeket. Hátra arc! Forduljatok meg, és gyertek vissza hozzá. Ez a világos evangélium, és megint ettől reméli az ország sorsának a jobbra fordulását.
Ennyire valóságos az, hogy amikor Isten bocsánatot ad egy vétkező gyermekének, akkor újra kapja a Lélek erejét, nem veszítette el abban az állapotában sem a Szentlelket, csak megszomorodott benne és visszavonult, de innen most még hatalmasabban használja Isten Lelke Jósáfátot az emberek lelki ébresztésére. És valóság lesz az, amit a Hóseás könyvéből valamelyik nap olvastunk: “Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, mert Ő szaggatott meg, de Ő gyógyít is meg minket. Megsebesített, de bekötöz minket.” A nagy hadi kudarc, és sokféle sú-lyos veszteség után lelki megújulás.
És az utolsó, ami még a mai igénkben van, hogy ezt a lelki megújulást követte a tanítás és a nevelés. Az evangélizáció utómunkája. Sokakat megtérítettek az Úrhoz, és utána bírákat rendelt városonként, és azt mondta nekik: “Vigyázzatok, mert nem a magatok nevében, hanem Isten nevében bíráskodtok. Az Úr félelme legyen rajtatok. Amit tesztek, az igaz legyen, hiszen a mi Istenünknél nincs hamisság, sem személyválogatás, sem ajándék elvétel.”
Ez nagyon fontos, hogy legyen a lelki ébredés után folytatás. Ha Isten valamelyikünket kihozott a hitetlenségből, bizonyosakká tett bűneink bocsánatáról, átéltük az Ő kegyelmét, és boldogan valljuk: Isten gyermekei lettünk, akkor ezt követően változzék meg az egész életünk. Mert ha a Gazdánk megváltozott, akkor a napi munkánknak, cselekedeteinknek is meg kell változniuk. Ha a gondolkozásunk megváltozott, — mert a megtérés ezt jelenti, — akkor a tetteinknek, a szokásainknak, a viselkedésünknek is meg kell változnia. Sajnos sok hívőnél ez elmarad, és nincs szomorúbb látvány, mint a neveletlen hívő, mint a tanulatlan hívő, aki azt hiszi: ezzel befejeződött a dolog, hogy ő Isten gyermekévé lett, holott ezzel kezdődik. Ezzel minőségileg más élet kezdődik, amelyiken belül más értékek vannak, más célok, más eszközök, más indulat motiválja az embert. A Krisztus indulata. Mindennek meg kell változnia. Nem egyik napról a másikra, de folyamatosan és lehetőleg megszakítás nélkül.
Szomorú az, amikor nem fejeződik be valakinek a megtérése olyan értelemben, hogy a hitéből nem lesz új erkölcs. Ez azt jelenti, hogy Isten gyermeke tapintatos, figyelmes, előzékeny, segítőkész — nem csak általában, hanem ha kell, áldozatokat is hoz ezért. Ő valóban Isten dicsőségére és a mások iránti szeretetből akar tenni mindent. És ami nem így történik, azt elítéli, és azt nem akarja tovább tenni akkor sem, ha úgy látta apjától, anyjától, meg náluk az úgy szokás. Minden, amit mondok, teszek, az egyedül az Ő dicsőségét szolgálja, és mindig hasznos legyen másoknak. Én meg tűnjek el. Amikor újra és újra kiderül, hogy ez nem így van, mert ez nem megy azonnal, és néha hosszú időn át tartó küzdelembe kerül, amíg megöldököljük a régi természetünket, akkor nem szabad feladnia a hívőnek a harcot.
Szomorú dolog, ha egy hívő ember, miközben látja, hogy ketten bizalmasan beszélgetnek, odamegy közéjük, és azonnal kezdi mondani a magáét, mert azok is hívő testvérek. Akkor is kell szeretni őket, akkor is figyelmesnek és tapintatosnak kell lennem. Majd ők befejezik, és ha észrevették, hogy várok, mert valamelyiküknek szeretnék mondani valamit, akkor sorra kerülök. Szomorú dolog az, amikor valaki azt gondolja, hogy csak azért, mert hívő testvér az az orvos, vagy iparos is, az ingyen dolgozhat nekem akármeddig. Miből következik ez? Mivel tudjuk ezt magyarázni?
Szomorú dolog, amikor valaki azt hiszi, hogy a gyerekeinek a rábízott titkait jópofa módon kifecsegheti másoknak, hiszen az a másik is hívő testvér. Meg egy felnőttnek a reábízott titkait, netalán bűneit! Sajnos vannak erre példák, és Jósáfát életének ez a részlete jól rávilágít arra: szükséges, hogy ne maradjunk neveletlen hívők. A hitünket kövesse az újfajta erkölcsiség, amelyikben halálunk pillanatáig növekednünk kell. A fegyelmezettség, a másikra tekintettel levő figyelmesség, a szeretet, ami nem szóvirág, hanem ami a hétköznapok csendes áldozataiban történik, ez természetévé kell, hogy váljék a hívőnek. Ezért rendelt Jósáfát városonként bírákat — ez nem a mai bírónak felel meg —, hogy erre az erkölcsi magatartásra is tanítsák, ebben neveljék, és a növekedésben segítsék az embereket. Az önző, az erőszakos, a közömbös, a tapintatlan hívő csak botránkozást okoz, és miatta káromoltatik az Isten neve.
Ugyanígy a sértődékeny hívő is. Ha valaki valóban Isten dicsőségére és a másik javára akar élni, azt nem lehet megsérteni. Mondtak neki valamit, és hónapokon át hordozza a szívében és duzzog. Ez az óembernek a tulajdonsága. Mit kell vele csinálni? Azt mondja Pál apostol: megöldökölni. Egyszerű a feladat. Elítélni magunkban ezeket a régből ott maradt rossz dolgokat, és engedni, hogy Istennek az a Lelke, aki vitte evangélizálni Jósáfátot, az áthassa az egész gondolkozásunkat, a hétköznapi életünket is.
Fontos tehát előre gondolnunk arra: mi lesz a vége, és Isten erre általában felhívja a figyelmünket. Fontos látnunk, hogy Isten neveli az övéit. Velünk keményebben bánik, hiszen a fiával keményebb az apa, mert jobban szereti. Adjunk hálát, ha ítélő igét olvasunk, vagy hallunk, mert ez azt jelenti: Istennek még terve van velünk, nem mondott le rólunk, nem akar olyannak hagyni, amilyenek vagyunk. Tisztogatni akar. Legyünk készek, hogy amikor ítél, igazat adunk neki, és őszinte bűnbánatra jutunk. Legyenek csendes magunkba szállások, mint Jósáfátnak lehetett ez a Jeruzsálemben töltött időszak. Utána engedjük, hogy vigyen az Ő Lelke, és minden tőle kapott feladatot reménységgel kezdjünk el, mert ott nem maradunk magunkra. Amivel Ő bízott meg abban ott lesz velünk, és megáld minket. A hitünkből következzék mindig egy egyre jézusibb, Őhozzá hasonló erkölcsiség is. Minden apró és minden jelentős dologban.
Erről szól a mai igénk. Jó lenne, ha forgatnánk ezt a szívünkben, és segítene minket ez is vasárnap igazán szentül úrvacsorázni.

Imádkozzunk!
Édesatyánk, köszönjük, hogy olyan sokszor megsimogattál, megvigasztaltál minket kedves szavaddal. Köszönjük, hogy szeretsz annyira minket, hogy volt olyan, hogy keményen ránk szóltál, vagy ránk kiáltottál, ha már mindenfelé figyeltünk, csak éppen reád nem. Köszönjük, hogy gyermekeidet, ha kell, meg is fenyíted, mert nem akarod, hogy eltávolodjunk tőled és elvesszünk. Segíts a fenyítést is hálás szívvel fogadni tőled.
Segíts minket, hogy soha ne felejtsük el: nem próbálsz feljebb, mint elszenvedhetjük, és a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadod, hogy elszenvedhessük azt.
Bocsásd meg, Istenünk, ha még neked is magyarázkodni kezdünk és mentegetőzünk, bűnbakot keresünk, és másokat okolunk a bűneink miatt. Segíts el őszinte, igaz bűnbánatra. Segíts el minket oda, hogy neked mindig igazat adjunk.
Kérünk, beszélj velünk, ajándékozz meg érthető, személyes igével. Pontosan tudod mindig, mire van szükségünk. Köszönjük előre azt, amit adni fogsz. Add, hogy fogjon rajtunk igéd, ne kelljen sokszor ismételned. Szeretnénk azonnal engedelmeskedni. Segíts, hogy egész életünk átalakuljon, és valóban hozzád hasonlítsunk, Jézus Krisztus, egyre jobban.
Így beszélj velünk tovább is ezeken az igéken keresztül. Hadd legyenek ezek áldássá számunkra.
Ámen.