MINDKÉT FIÚ

1996. szeptember 23, hétfő

Hangfelvétel: 

Alapige

Jézus így folytatta: „Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott... Az idősebbik ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút.”

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, olyan sokszor tapasztaltuk már, hogy valóban valami különös homály fedi be értelmünket, főleg amikor gondolataidat szeretnénk megérteni. De hogyan is érthetnénk meg a te magasságos isteni gondolataidat? Annál inkább köszönjük, hogy ezt lehetővé teszed. Kérünk, könyörülj meg rajtunk most, és Szentlelked világosítsa meg értelmünket! Tedd számunkra ma este egészen világossá azt, amit ma akarsz közölni velünk, hogy ez mozgásba hozza és jó irányba lendítse az egész életünket!
Kérünk, Urunk, szólj hozzánk olyan személyesen, és olyan gyógyító hatalommal, hogy boldogan mondhassuk el majd: érdemes volt eljönnünk ilyen időben is. Hadd találkozzunk itt most veled, és könyörülj rajtunk, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk!
Ámen.

Láttuk tegnap, hogy a tékozló fiú példázatában az apa személyével Jézus Krisztus Istent, a mi mennyei Atyánkat akarja bemutatni nekünk. Ilyen a mi Atyánk. Nem olyan, mint sok földi apuka, hanem olyan - és itt tegnap láttuk négy fontos jellemvonását Istennek -, hogy ha valaki nagyon el akar menni tőle, elengedi. De nem mondott le róla, hanem várja vissza nagy szeretettel. Amikor visszajött, megbocsát neki, az egész múltját rendbe téteti, és tiszta lappal, új szakaszt enged kezdeni az életében. Közben a másik szeme ott van a másik elveszett fiún, aki éppen most merül a keserűségbe és a lázadásba, és annak is utána nyúl, mielőtt belefulladna mindezekbe. Ilyen a mi mennyei Édesatyánk.
Nem tudom, tegnap este megköszöntük-e neki, hogy Ő ilyen? És ha ma reggel elmondta valaki az Úr Jézustól tanult imádságot, vajon megmelegedett-e a szíve, amikor elkezdte: mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.
A példázat főszereplője tehát kétség kí-vül az apa. Azt olvastuk azonban, hogy van neki két fia is, és ma róluk lesz szó.
Milyen fiúk voltak ezek? Nyilván az egyik rossz, a másik jó. Így szokott lenni a tanmesében is. És valóban úgy tűnik, hogy az egyik, a kisebbik, csibész, tiszteletlen, szemtelenül odaáll az apja elé és követeli a maga részét az örökségből: de most, azonnal. Aztán elmegy, azt sem lehet tudni, hová, és ott eltékozolja az egészet. A másik, az jó fiú. Ő a „bezzeg” gyerek. Ő bezzeg otthon marad. Ő tiszteli a szüleit, ő szót fogad, szorgalmas - azt olvastuk, hogy most is este jön haza a mezőről a munkából. A szolgák hamarabb hazaértek, mint ő. Vele semmi probléma nincs. Bár minden gyerek ilyen problémátlan lenne! A kisebbik apaszomorító, az idősebbikre méltán büszke lehet az édesapja.
Vagy talán mégsem? Úgy tűnik, hogy Jézus valami egészen mást akar elmondani ezzel a példázattal. Éppen az ellenkezőjét. Meggyőzően mutat rá, hogy a látszólag megnyugtató külső mögött néha milyen nyugtalanító belső tartalom lehet. Hogy a példásnak tűnő viselkedés milyen gonosz, tisztátalan szívet rejt. Elég egy erőteljesebb mozdulat, és kiborul az ember szíve, és ó, de szörnyű dolgok gurulnak szét belőle.
Ennek az idősebbik fiúnak az jelentette ezt a lökést, hogy arra ért haza, hogy az apja levágatta a ritka nagy családi alkalmakra félretett hízó borjút. Már állt is a vidám családi ünnepség, mert hazajött az öccse. Erre ez a kiegyensúlyozott ember elborult, a szíve meg kiborult, és most derült ki, milyen sötét, szennyes indulatokkal élt együtt. Irigység, harag, keserűség, szemrehányás, lázadás, gyűlölet, elégedetlenség ömlik ki belőle. Így olvastuk ezt: Hány esztendeje szolgálok neked, soha a parancsodat nem szegtem meg, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. - Ez volt a lökés. És ez ömlik ki a szívéből.
A „bezzeg” gyerek ennyire hiú, becsvágyó, kicsinyes, önző és irgalmatlan. Azt, amiről eddig senki sem beszélt, mert most már nincs is értelme, azt, amit az apja sem vetett a szemére a hazatérő, megtérő fiúnak, azt ő most országvilág elé kiteregeti. Hadd tudják meg minél többen, milyen hitvány bűnös az ő öccse. És ezzel szemben milyen derék, korrekt ember ő. Tételesen felsorolja öccsének a bűneit. Hadd hallja csak mindenki!
Aki azonban ismeri az emberi léleknek a furcsa tulajdonságait és törvényszerűségeit, az tud arról, hogy néha éppen azt ítéljük el a legkegyetlenebbül másban, ami bennünk is megvan. És sokszor éppen az ilyen szigorú erkölcscsőszök azért ítélkeznek hangosan a másik felett, mert irigylik. Sajnálják, hogy nem merték ők is elkövetni azokat a bűnöket. A szívük mélyén ugyanaz a vágy volt: jó lett volna megkóstolni, kipróbálni. Bezzeg neki volt bátorsága felrúgni a törvényeket, fittyet hányni illemre és kötelességtudásra, és belemerülni a bűnökbe. Persze, a szíve egyik része tiltakozik ellene, mert erősek a beidegződések és a gátlások, de ott van az irigység és a harag.
Néha éppen az ilyen szívből bugyog elő ez a fajta keserűség. Mindenesetre ez a sokkhelyzet, ami őt otthon fogadta hazatérve a munkából, pillanatok alatt lerántotta a leplet a valóságról, és kiderült, hogy a szíve mélyén ugyanolyan lázadó ő is, mint amilyen az öccse volt. Nem különb ő sem. Ő elfojtotta ezeket az indulatokat és hasznos termelő munkában vezette le az energiáit, ami feltétlenül jobb, és társadalmilag is hasznosabb, mint a tékozlás, - de itt most a szív minőségéről beszél Jézus. És ebben a példázatban azt akarja meggyőzően elénk tárni, hogy a szívük minőségét illetően nincs különbség köztük.
Mi az a fontos igazság, amit Jézus a két elveszett fiú bemutatásával szemléltetni akar nekünk? A következő: emberi megítélés szerint kétféle ember van: jó és rossz, aztán közte sokféle árnyalat. De isteni megítélés szerint mindnyájan egyformák vagyunk, mert egyformán lázadunk Isten ellen. A viszonylagos emberi mérce nagyon sokféléknek minősíthet minket, alapjában véve jónak vagy rossznak. De az abszolút isteni mérce mindannyiunkat ugyanolyannak talál: Istentől elszakadt bűnösnek. Mert a lázadás ott van mindannyiunk szívében. Ki így lázad, ki úgy: az egyik elmegy messzire, mint a tékozló fiú, a másik otthon lázad, de ugyanúgy lázad. Mind a két fiú apaszomorító. Ez kiderül a történet elejéről is, meg a végéről is. Azért olvastam onnan ezeket a mondatokat.
Ezek között a gyerekek között sokféle különbség van, de abban egyek, hogy mind a ketten tiltakoznak az otthoni rend ellen, mind a ketten elégedetlenek az apjukkal szemben, mind a ketten lázadnak ellene, és ezt előbb-utóbb mind a ketten ki is mondják. Ez volt a megtévesztő: az egyiknek könnyebben volt a száján az, ami a szívén, a másik meg jól elrejtette, mert így erényesebbnek látszott. De amikor meglökték, kibuggyant belőle ugyanaz a lázadás.
Pontosan ez történt velünk is. A Biblia tanítása erről szól. Vannak jobb emberek meg gonoszabb emberek, de a szívünk Isten minősítése szerint - amíg hozzá vissza nem tér valaki úgy, mint ez a tékozló, - ugyanolyan. Isten a szívünket az Őhozzá való viszonyulásunk alapján minősíti. Mindnyájan úgy jövünk a világra, hogy nincs kapcsolatunk az élő Istennel. Valamikor az Édenben volt, de mi mindnyájan úgy születünk, hogy most nincs. Éppen ezért lázadunk ellene. Pontosan azt jelenti, hogy az ember függetlenítette magát Istentől, és nélküle akar boldog lenni. Szabadságra vágyott, és úgy akart szabad lenni, hogy otthagyta a mennyei otthonát, az Istennel való közösséget. Emiatt kényszerpályára került. Lázadásának az a következménye, hogy most már csak lázadni tud Isten ellen. A bűne lett a büntetése. És a bűn kényszerének ez a tragikuma a bűn akarásának a démoniságában teljesedik ki. Amikor már nem is tiltakozik a rossz ellen, vagy úgy eltompul, hogy nem is érzékeli, mi a bűn.
Az igazságszolgáltatásban tevékenykedő ismerőseim mondják el: fokozódik a tárgyalásokon ez a tulajdonságuk a bűnöket elkövetőknek. Nem értik, mi baja van a társadalomnak ővelük. Mi rosszat csináltak ők? Kikapta egy öreg mami kezéből a ridiküljét. Miért nem fogta szorosabban? Kivették a zsebéből a villamoson a pénzt. Miért ott tartja, ha van neki? Miért ne venné ki? Neki nincs. Eltompult az ember, és rohamosan tompulunk e tekintetben, és így az Istentől távol csak vétkezni tudunk. Isten közelében, amíg nem következett be ez a szakadás, addig valóban szabad volt az ember, mert választhatott a jó vagy rossz között. Istentől elszakadva választhat az egyik bűn vagy a másik bűn között. Ennek a kényszernek lettünk mindnyájan a rabjai.
A Biblia hangsúlyosan tanítja, hogy mindnyájan az Édenen kívül születünk, és ez a mi bűnünk. Így egyes számban: a bűn azt jelenti: elszakadtunk Istentől. Így elszakadva nincs életlehetősége az embernek. Éppen úgy, mintha két szál virágot levágunk a tőről, az egyiket eldobhatják az ú-ton és beletaposhatják a sárba, a másikat vázába tehetik, és ott díszeleg még egy ideig, de mind a kettő menthetetlenül elhervad, mert nem él többé. Ugyanez a helyzet ezzel a két fiúval. Az egyik elment messzire és besározta magát, a másik otthon díszelgett még egy ideig, de egy krízishelyzetben kiderült: ugyanolyan a belső világa, mint a kicsié. Az apjával ugyanúgy nincs közössége, ugyanúgy ellenségesen gondolkozik róla, beszél vele és viszonyul hozzá. Ellensége. A Biblia is azt mondja: mi ellenségévé lettünk az Istennek, amikor elszakadtunk tőle. Ezen a magunk erejéből nem tudunk változtatni. Így szakadt le az ember is éltető tövéről, az élő Istenről. Ezért halott.
Miért mondja a példázatbeli apa, amikor visszajön a fia: ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott. Hát hogy halt volna meg? Tele volt a zsebe pénzzel, élte világát még jó ideig, amíg a pénz tartott. Senki sem gondolt arra, ő a legkevésbé, hogy meghalt. Mit jelent az, hogy meghalt? Abban a pillanatban, hogy otthonról kilépett, meghalt. Amikor megszakadt az atyával a kapcsolata, egy olyan lejtőre lépett rá, amelyiken csak egyenletesen gyorsuló mozgással közlekedhetett, egészen addig, amíg - ő maga állapította meg nem is olyan sokára - hogy ha itt maradok, éhen halok meg. Ezt az atya már akkor tudta, mikor elment a fia otthonról. A mi Atyánk már előre figyelmeztetett erre. Ő azonban csak akkor döbbent rá, amikor már a halálnak a jelei mutatkoztak, és egészen közel került hozzá. Akkor halt meg, amikor elment otthonról. Amikor hazajött, és bocsánatot kapva helyre állt a közössége az atyával, akkor új életlehetőséget kapott - mintegy feltámadott. Újra volt a számára élet, mintha másodszor született volna. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Amikor akár messze volt valaki Istentől, akár ott a közelében mint jó fiú lázadt, odafordul újra felé és azt mondja: Atyám visszakéredzkedem hozzád, fogadj vissza, szeretnék újra veled lenni. Ez a vele való közösség adja az életet.
Nos, ez szakadt meg akkor, amikor az ember eljött Istentől, és ennek a következményei miatt szenvedünk mi.
Azért is fontos ezt tudnunk, mert a Biblia azt tanítja, hogy a bűn nem erkölcsi magatartás, nem cselekedetek sokasága, hanem lelki állapot. Olyan állapot, amelyikben az ember csak bűnöket tud elkövetni. Tehát az Isten akaratával ellenkező gondolatai, szavai, cselekedetei vannak. De nem ezeket a cselekedeteket nevezi a Biblia bűnnek. A bűn az az állapot, amibe kerültünk Isten nélkül. Ezt azért fontos látnunk, mert csak így értjük meg, miért bűnös a ma született csecsemő is. Neki még nincsenek cselekedeti bűnei. Majd lesznek, mihelyt cselekedni tud. És mégis bűnös, mert az Édenen kívül, Istentől elszakított állapotban jött a világra, ahol aztán később csak bűnöket tud elkövetni. De éppen így érti meg az ember az evangélium nagyságát is, hogy innen lehet visszatérnünk Istenhez. Ezt tette lehetővé Jézus Krisztus, hogy erről a kényszerpályáról lekerüljünk, újra hazataláljunk, hogy újra legyen közösségünk Istennel.
Fontos világosan látnunk ezt, hogy a bűn nem erkölcsi fogalom a Bibliában, hanem hitbeli. Az Istenhez való viszonyulásunkat mutatja. Erkölcsi szempontból óriási különbség van egy rablógyilkos és egy példás családanya között. De hitbeli szempontból semmi különbség nincs köztük, ha egyikük sem tért még vissza Istenhez. Minket nem az erkölcsi teljesítményeink segítenek vissza Istenhez, hanem ez a hitbeli döntés, amikor rájön valaki, hogy akár rabló voltam, akár példás családapa, rászorulok Isten bűnbocsátó kegyelmére, mert nélküle éltem eddig. Ezentúl vele akarok élni. Ez hitbeli döntés. Ez üdvözíti az embert, ez a hit, ez az Istenbe, Jézus Krisztusba vetett hit.
Ilyen szempontból nincs tehát különbség a különböző emberek között. Ebből a szempontból a tékozló fiú meg az idősebb fiú között sem volt különbség. Első ránézésre nagy különbségeket lehet megállapítani, de amikor arról van szó, melyikük van igazán otthon, ki érzi magát a sajátjában, ki örül annak, hogy az apjával lehet, kinek fontos az, hogy apám minek örül, mi miatt szomorú, mit akar? - akkor kiderül: egyiküknek sem.
Olyan beszédes az, hogy mennyire halott lett ez a nagyobbik is. Az apja csak a kisebbikről mondja: meghalt, mikor elment, most meg feltámadott, de a nagyobbik is halott, teljesen érzéketlen. Az apám minek örül, hogy én is annak örülnék? Mi fáj neki, hogy esetleg nekem is fájna? Mi a jelentősége annak, hogy visszajött a kisebbik? Semmit nem érzékel. Ugyanúgy halott, mert elszakadt az apjától, csak ez sokáig nem látszott. Jön azonban egy kritikus pillanat, amikor kiderül.
Ezért nagy evangélium az, hogy olyan a mi Atyánk, aki az egyiknek eléje fut, másiknak utána megy, és hívja haza mind a kettőt, mert mind a kettő halott Isten nélkül. Az egyik a maga gaztetteiben, a másik a maga jócselekedeteiben halott, és csak idő kérdése, hogy ez kiderüljön, mert amikor mindkettőnek megáll a szíve, akkor nyilvánvaló lesz, hogy ez így volt.
Ezért hív közülünk is mindenkit a mi Atyánk. Akár nagyon messze szakadtunk tőle, akár ott, az Ő közelében sertepertélünk, de nincs vele igazi kapcsolatunk a hit által, akkor arra van szükségünk, hogy komolyan vegyük az Ő hívását. Teljesen mindegy, hogy valakinek az orra két centivel van a vízszint alatt, vagy valaki olyan mélyre süllyedt már a bűnökben, hogy egy méterrel alatta van. Ha ott tartják őket, mind a kettő meg fog fulladni. Ezt az igazságot mondja itt ki Jézus. Csak akkor menekülnek meg, ha még idejében valaki kiemeli őket a víz szintje fölé. Isten szeretete olyan nagy, hogy aki egész mélyre süllyedt, azt is ki tudja emelni, - de aki csak picit van a víz alatt, azt is figyelmezteti, hogy te is csak akkor maradsz életben, ha engeded, hogy kiemeljelek.
Aki nélküle van, az halott lelkileg, és ez a fizikai halállal csak kiteljesedik, - aki Istennel a hit által közösségre jutott, az él, az még akkor is él, ha majd a fizikai halál megállítja a szívét. Így mondta ezt egyszer valaki: aki egyszer született, kétszer hal meg, és aki kétszer született, az egyszer hal meg. Tehát, aki csak egyszer született, amikor édesanyja a világra hozta, és nem következik be utána az újjászületés, vagyis leéli az életét úgy, hogy nem kerül közösségbe az Atyával, az kétszer hal meg: egyszer testileg, mikor biológiailag meghal, és lelkileg, amikor a kárhozatra jut. De aki kétszer született, úgy hogy világra hozta az édesanyja, és utána néhány évvel, évtizeddel hallotta az evangéliumot és azt komolyan vette és megtért Istenhez, az csak egyszer hal meg, testileg, a biológiai halál során, de az már itt átment a halálból az életbe. Annak örök élete van.
Ezért vigasztalta Jézus Mártáékat Bethániában így: Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az, mert én vagyok a feltámadás és az élet. Az élet egy személy, úgy hívják: Jézus. És akinek Ővele közössége van, az él itt is, meg ha majd utolsót dobban a szíve, utána is. Ha meghal, is él. „Örök életet adott nekünk az Isten - írja János levelében - és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (Jn 11,25; 1Jn 5,11-12).
Valóban életkérdés számunkra, hogy végiggondoljuk ezt, és merjünk Istennek igazat adni. Jézus egyszer kifejezetten is beszél erről a nehéz és fontos kérdésről, és amikor két „bizony, bizony”-nyal kezd egy-egy rövid tanítást, akkor az mindig különösen is hangsúlyos, fontos. Ezt olvassuk itt: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.” (Jn 5,24-25).
Akik hittel komolyan veszik az Ő igéjét, azok átmennek a halálból az életbe, azok már ítéletre sem mennek, és a halottak - így titulálja hallgatóit -, ha meghallják az Ő szavát, élni fognak.
Tegnap Jézus azt kérdezte tőlünk: miért jöttünk ide, azért-e, hogy hallgassuk Őt. Ma továbbmegy és azt kérdezi: készek vagyunk-e meghallani azt, amit Ő mond nekünk. Vagyis magunkra venni, komolyan venni, és a következtetéseket levonni belőle, s annak megfelelően élni.
A mi Urunk azt akarja, hogy mi mindnyájan kétszer született emberek legyünk. És erre hívogat bennünket most is. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy mi jó fiúk vagyunk, vagy hogy mivel jó fiúk vagyunk, azért már jár is az üdvösség. Ő nekünk új szívet akar adni, mert a szíve a jó fiúnak is ugyanolyan, mint annak, aki elbitangolt otthonról, és eltékozolta az apja vagyonát.
Isten különös ajándéka mindig, hogy ha megengedi, hogy mélyebben lássunk saját szívünkbe, és ha van bátorságunk igazat adni neki. Nemrégiben mondotta el egy hívő barátom, hogy egyik reggel korán elmélyedt, jó csendessége volt, és belemélyedt az imádságba, és imádság közben egyszer csak rendkívül világos lett számára, hogy egy közelmúltban lezajlott nyájas beszélgetés során neki milyen gonosz hátsó gondolatai voltak. Azóta sem gondolt erre, ezt most Isten eléje hozta. S ahogy emiatt bánkódott, egyszer csak eszébe jutott, hogy a gyerekeinek is milyen gyakran szokott hazudni. A hitvesét meg egyenesen a vetélytársának tekinti. Az utóbbi időben azért panaszkodik olyan sokat, mert így akarja a család figyelmét magára felhívni, és elérni, hogy vele foglalkozzanak. Teljesen kétségbeesett: ilyen egy hívő ember? Azt hitte, ezeken már túl van. Mi van ott benn a szíve mélyén? Megalázta magát Isten előtt, megvallotta ezeket a maga bűneként és kérte Isten bocsánatát. Attól kezdve pedig éberen őrködik azon, hogy lehetőleg el is hagyja ezeket a bűneit, és ne ismétlődjenek.
Ez mindig különös kegyelem. Nem tudjuk, mi van a szívünkben. Jeremiás írja: csalárdabb a szív mindennél, kicsoda ismerheti azt? De Isten úgy akar minket egyre boldogabb és gazdagabb életre segíteni, hogy megszabadít egyre több szennytől, ami a szívünk mélyén van. Persze nem mindenki így fogadja azt, amikor Isten megszólítja.
Egy idős lelkipásztor mondta el, hogy meglátogatta a gyülekezet egyik asszonytagját, akiről hallotta, hogy beteg. Amikor a beszélgetés végén kérdezte, hogy olvassanak-e Bibliát, az asszony mondta: igen. Az aznapi igét olvasta, ami a Római levél 3. része volt. Benne ezeket a verseket is: „Nincsen igaz ember egy sem, nincs, aki értse, nincs, aki keresse Istent. Mindnyájan elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincs, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg van az ajkukon.” Megkérdezte az asszonytól: igaznak fogadja el a Bibliát úgy általában? Persze, hogyne. Ezt a részét is? Természetesen. Akkor maga is ilyen? Mire betegséget feledve, kikelt magából ez az asszony: Ki pletykált magának rólam? Mit képzel? Kikérem magamnak!
Ugye, úgy általában igaz, de még hogy az én nyelvem alatt legyen kígyóméreg? És hogy ezt merje valaki mondani, még ha Isten is? Kikérem magamnak!
Ez a két eshetőség van: kikérem magamnak, és akkor kívül maradok, vagy bekérem magamat, hogy bizony ilyen vagyok, Uram, de fogadj vissza ennek ellenére, hogy ne legyek ilyen. Kikérhetem magamnak, vagy bekéredzkedhetem az Atyához: Uram, fájdalmas ez a kép, amit most rajzoltál rólam, de elhiszem neked, pontosan ilyen nem akarok maradni. Könyörülj rajtam! Így lehet visszatalálni és megerősödni a vele való közösségben.
Kérjük azt, hogy világítson bele Isten a szívünkbe, hogy ne tévesszen meg a látszat: az egyik rossz fiú, a másik jó fiú, mert ugye mennyit dolgozott ma is, meg mi mindent csinált a közelmúltban. Ez mind igaz, de mi van a szívében? Isten a szívünket vizsgálja, és ott nincs különbség. Mindnyájan, amíg meg nem térünk hozzá, halálra, az örök halálra méltó bűnösök vagyunk. De Ő éppen ettől akar megmenteni bennünket.
Olyan nagy dolog az, amikor egy ilyen jó fiú elképedve meglátja a maga igazi valóját, vagy abból valamit, amit Isten enged meglátnia.
A múltkor mondotta el valaki: miért mond maga ilyeneket, hogy az úrvacsorára készülni kell? Egyszer azt mondta: hasznos például a Tízparancsolatot végiggondolni, mielőtt az úrasztalához jövünk. S akkor váltott a hangja, s innentől kezdve más volt: a legutóbbi úrvacsorára úgy készültem, hogy kikerestem az énekeskönyv végéről a Tízparancsolatot és elolvastam. Mindegyiknél megállapítottam, hogy nem követtem el. És akkor elkezdett velem beszélni Isten. Miután megállapítottam: embert nem öltem, nem érvényes rám, eszembe jutott, hogy mondott valami ilyet az Úr Jézus: szóval is lehet gyilkolni. Egyszerre ott állt előtte az a fiatal munkatársa, akit egy magasabb tisztségre akartak kinevezni, ő haragudott rá, és mondott róla egy mondatot, amivel kettétörte annak a fiúnak a karrierjét. Megöltem azt a fiút - mondta. És még mondott példákat, most hadd ne soroljam. Azt mondja: egészen megijedtem: gyilkos vagyok? Ment tovább, mindig büszke volt rá, hogy soha nem csalta meg a feleségét. S eszébe jutott, hogy Jézus azt mondta: gondolatban is lehet házasságot törni. Hát ha minden gondolatban elkövetett paráznaságból gyerek született volna - mondta ő -, akkor be lehetne népesíteni egy kiüresedett iskolát. Lopni sem lopott soha. És akkor az jutott eszébe, amit valahol olvasott: ha minden olyan tárgy kiabálna otthon, ami tisztátalanul jutott a lakásunkba, nem hallanánk a hangunkat tőle. Végiggondolta a Tízparancsolatot, és összetört.
Egy jó fiú, aki tényleg nem szúrt agyon senkit, valóban nem csalta meg a felesé- gét soha, és így tovább ... Egyszer csak Isten a lepel mögé világít és azt mondja: a szíved ... milyen a szíved? Nem is tetted volna meg soha? Akkor sem, ha lehetett volna?
Isten nekünk új szívet, tiszta szívet akar adni. Nem az a megoldás, hogy próbáljuk ritkítani a bűnöket, vagy szelídíteni őket, hanem az, hogy ahol termelődnek, azt a gyárat zárja be Isten. A szívből származnak - mondja Jézus - a gonosz gondolatok: házasságtörés, lopás, veszekedés. Minden a világon. Ő új gyárat akar telepíteni az életünkbe. Jézus Krisztus természetét kínálja nekünk. Péter apostol így írja: „Isteni természet részeseivé legyetek”. És ez az igazi szabadság. Itt az ember újra szabaddá válik arra, hogy tud nem vétkezni is. Ez az új szív, új természet már nemcsak vétkezni tud, hanem mivel az Atyához visszatalált az ember, képessé teszi arra, hogy ne vétkezzék.
Mind a két fiú elveszett volt. A cselekedeteikben nagy különbséget látunk, a szí-vük semmiben nem különbözött. Isten azt mondja, mindnyájan ilyen lázadó szívvel születünk. És minden ember a halál fia, ha meg nem tér Istenhez, mert Isten nélkül él. A jó emberek is elkárhoznak, mert nem az erkölcsi teljesítményeink alapján lehet bejutni a mennyországba, hanem az Istenhez való viszonyunk alapján. És nem kell ahhoz nagyon mélyre süllyednie valakinek, hogy meg kelljen térnie. Elég ahhoz embernek születnie, hogy erre szüksége legyen. „Szükséges nektek újonnan születnetek” - ezt mondta Jézus egy igazán kitűnő, kiváló embernek.
Akkor ez azt jelenti, hogy egy becsületes, vallásos, jó magyar embernek is meg kell térnie? A Biblia azt mondja: azt jelenti. Mert nem itt van a különbség, hanem ott, hogy valaki meghallja-e az Isten szavát, és komolyan veszi-e azt. Mindkét fiú elveszett, de mindkettőt hívta az Atya. Mi mindnyájan elveszettnek születtünk, de mindnyájunkat hív az Atya. A nagy különbség ott van, hogy az egyik engedett az atyai szeretet hazavonzó hívásának és hazajött, a másik - legalábbis a példázat végéig - nem engedett. Az egyik bűnösnek vallotta magát, a másik igaznak vélte önmagát. Az egyik tudta, hogy rászorul a kegyelemre és kapott utána, a másik úgy gondolta: nincs szüksége megtérésre. Az egyik bekéredzkedett, a másik kikérte magának és kinn maradt.
Jézus azt mondja az utolsó időkről: Az egyik majd felvétetik, a másik otthagyatik. Az a két gonosztevő, akit Jézussal együtt megfeszítettek, egyformán szenvedett, egyformán vívták a haláltusájukat, egyformán eltörték utána mindkettőnek a lábszárcsontját - római előírás szerint -, egyformán eltemették a Golgota nevű domb oldalába, csak amikor felébredtek, az egyik a mennyországban, a másik a pokolban találta magát. És Isten ettől akar téged megőrizni, hogy csak ott ébredj rá, hogy Őnélküle a pokolban éltél itt, és csak oda kerülhetsz odaát.
Jézus azt mondta: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek.” Gondoltunk már erre: elkészített helyünk van a mennyben? Ezt csak az kapja, aki Jézus által az Atya gyermeke lesz. De az már itt úgy élhet, mint a mennyország előszobájában. Akármennyi gondja, nehézsége és problémája van is, mert kiszabadult a bűnből, a halálból. Isten azt akarja, hogy kétszer szülessünk, és csak egyszer haljunk meg. Te akarod-e ezt?

Imádkozzunk!
Atyánk, olyan könnyen megtévesztünk másokat, és néha még magunkat is. Köszönjük, hogy téged nem téveszthetünk meg. Nem akadsz el a felszínnél, te a szívünket vizsgálod. Köszönjük, hogy nem tüneti kezelést kínálsz most nekünk, hanem új szívet.
Kérünk alázatosan: Új szívet adj, Uram, énnekem. Új szívet adj, én Istenem. Amely csupán csak teérted ég, s véled jár szüntelen, csak véled, szüntelen.
Ámen.