HÁLÁBÓL - MINDENT

1995. október 12, csütörtök

Hangfelvétel: 

Alapige

„Két nap múlva pedig húsvét volt, és a kovásztalan kenyerek ünnepe. És a főpapok és az írástudók tanakodtak, csalárdsággal hogyan fogják meg és öljék meg Jézust. Ezt mondták: Ne az ünnepen, hogy a nép fel ne zendüljön. Amikor pedig Bethániában a poklos Simon házánál volt, amint asztalhoz ült, egy asszony ment oda, akinél alabástrom edény volt valódi és igen drága nárdus olajjal; és eltörvén az alabástrom edényt, kitöltötte az Ő fejére. Némelyek pedig háborogtak maguk között és ezt mondták: Mire való volt az olajnak ez a tékozlása? Mert el lehetett volna azt adni háromszáz pénznél is többért, és odaadni a szegényeknek. És zúgolódtak ellene. Jézus pedig ezt mondta: Hagyjatok békét neki; miért bántjátok őt? Jó dolgot cselekedett velem. Mert a szegények mindig veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük; én azonban nem leszek mindig veletek. Ő ami tőle telt, azt tette: Előre megkente az én testemet a temetésre. Bizony mondom néktek: Ahol csak prédikálják ezt az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az ő emlékezetére.”

Imádkozzunk!
Köszönjük, Istenünk, hogy ennek a napnak a végére elkészítetted ezt a csendes órát. Segíts úgy itt lenni, hogy ne hiába legyünk itt. Kérünk, ajándékozz meg minket igéddel, amivel mindannyiunkban azt tudod elvégezni, amire szükségünk van. Köszönjük, hogy ugyanazzal az igével tudsz vigasztalni vagy összetörni, inteni vagy bátorítani, és köszönjük, hogy mindnyájunkat pontosan ismersz és nagyon szeretsz, akik most itt vagyunk. Köszönjük, hogy most is ajándékot kínálsz nekünk.
Bocsásd meg, ha sokszor lemondunk arról, hogy igazi megoldásokat kapjunk, valódi vigasztalást, tényleges erőt. Könyörülj meg rajtunk most, és a te gazdagságodból osztogass nekünk ajándékokat.
Ámen.

Egy különös mondattal szeretném kezdeni. Valaki sajátosan jellemzett egy hívő asszonyt. Ez az asszony megtért, a környezete azonban maradt az, ami volt. A szülei spiritiszták voltak, a férje alkoholista, a gyerekei nagyon kemény, cinikus fiatalok. Egyszer meglátogattam ő-ket, és amikor jöttem kifelé, a szomszéd ezt kérdezte: tudja milyen ez az asszony? Mint egy liliom a szemétdombon.
Nos, talán erős ez az utóbbi kifejezés, de aki ezt a történetet elolvassa, valami efféle jut eszébe. Sötét keretben itt világít a képen ez az asszony. Lehangoló környezetben az ő hite, Jézus iránti hálája és szeretete illatozik. Az egyik evangélium meg is jegyzi, hogy a ház betelt ennek a kenetnek az illatával.
Vegyük sorra ennek a történetnek a szereplőit, és akkor bomlik ki igazán az üzenet.
1) Az első, amit a népről olvasunk. A nép ünnepre készül, a páskára. Mit várnak az emberek ettől az ünneptől? Várják az akkor egyhangú életben, hogy egy kicsit kimozdulhassanak. A három nagy ünnep közül valamelyikre illett minden Izráelben lakó izráelitának Jeruzsálembe felutaznia. Ez volt a legnagyobb ünnep, ilyenkor mentek fel a legtöbben a szent városba. A helyhez kötött ember ö-rül, ha kimozdulhat. Hónapokkal, hetekkel előtte már készültek erre az útra. Találkoznak barátokkal, ismerősökkel, rokonokkal - többnyire évente egyszer találkoztak velük. Új híreket kapnak, akkor még nem volt ilyen információözön, mint ma, minden hírnek nagyobb volt a jelentősége, a súlya. Tájékozódás alkalma is lesz ez.
A gyerekek különösen is készültek, mert vándorolunk, mert az úton fogunk enni, sok minden másként lesz, mint ahogy otthon megszoktuk. A vallásosabb réteget meg izgatta az is, hogy bizonyos teljesítményeket letudhatnak. Bemutatják az ilyenkor szokásos áldozatot, elmondják az ünnepre megtanult imádságokat, látják egyáltalán a templomot és a szent várost.
Ez az ünneplés azonban ekkor már teljesen formális volt, - ez kiderül az evangéliumok leírásából is. Ugyanolyan volt, mint ami ellen a próféták tiltakoztak, amikor Jeremiás például azt mondta: fölmentek a templomba, bemutatjátok az áldozatot, hogy utána ugyanazokat a bűnöket cselekedjétek. Így semmi értelme nincs. Vagy amikor Isten azt mondja többször is: utálom a ti áldozataitokat. Ne tapossátok az én templomomat. Ha a szívetek nem változik meg, semmi szükség nincs erre a képmutató, megüresedett vallásoskodásra. Nem gyönyörködöm benne - azt mondja az Úr. (Ézs 1.)
A nép tehát készül az ünnepre, de semmi jele nincs annak, hogy az ünnep tartalma bárkit is foglalkoztatna, hogy arra készül, amire az az ünnep serkentene, hogy dicsőítsék Istent az Ő szabadításáért.
2) S mit csinálnak a főpapok? „A főpapok és írástudók tanakodtak, hogy csalárdsággal hogyan fogják el és öljék meg Jézust.” Önmagában is ijesztő. Ez a legfőbb gondjuk? A nép vallási vezetőinek, tanítóinak nincs ennél sürgősebb feladata, amit maga előtt lát, mint hogy Jézust megfogják és megöljék? De ügyesen, taktikusan, úgy, hogy ne a nép előtt - nehogy zendülés, szimpátiatüntetés legyen belőle. Valahogy sötétben akarják eltenni láb alól azt, aki maga a világ világossága. Ez önmagában is tragikus, de még szomorúbbá teszi a képet az, hogy mindez az ünnep küszöbén. Hát ha valakinek kellett volna készülnie az ünnepre, éppen ők voltak. Ezen az ünnepen kellett olyan áldozatokat is bemutatni, amit csak egy évben egyszer mutattak be. Amihez a főpapnak és a papoknak különlegesen be kellett mosakodniuk, amire lelkileg is illett volna készülni. Ha valakiknek, akkor nekik tudniok kellett, hogy minek az ünnepe a páska. Hogy az Egyiptomból való szabadulás, a Vörös-tengeren való átkelés majdnem egyenrangú isteni tett volt a hívő izráeliták szemében a világ teremtésével. Olyan hatalmas a mi Istenünk, hogy „legyen” szavára előállt a mindenség, és olyan hatalmas, hogy fegyver nélkül, vér nélkül kihozta az Ő népét, egy egész népet mindenestül a rabszolgaságból. Csodálatosan átvitte a Vörös-tengeren, és minden hitetlenségük ellenére vezérelte a pusztában, és visszavitte őket atyáik földjére. Áll a templom és hangzik az Istent dicsőítő ének. De csak a szájukkal ...?
Ó, de szomorúan igaz, hogy ez a nép szájával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem - ezt mondja az Úr. És ebben a papok és az írástudók járnak az élen. Teljesen formálissá vált a vallásosság. Nem az élő Istent ünneplik, nem Ő áll az ünnep középpontjában, a saját érdekeik állnak.
Erre az ünnepre különösen is sok pogány jött nézelődni, bámészkodni és Istent keresni. Ezért volt külön udvar a pogányok számára, ahol rendszeresen olvasták a Tórát, az akkori Szentírás egy részét, a Mózes törvényeit, hogy hallják a pogányok, s ismerjék meg Izráel Istenét, hogy hihessenek benne. És ha akarnak, imádkozzanak hozzá.
Tudjuk azonban a virágvasárnapi történetből, hogy sok mindent lehetett csinálni a pogányok udvarán, csak ezt nem. Mert az üzlet benyomakodott oda is, és nemcsak az arra kijelölt helyen árultak már áldozati állatokat és folyt a pénzeknek a templomi szent pénzre való átváltása, hanem a pogányok udvarán is. Kit izgatott az, hogy jön egy pogány keresni az élő Istent? Menjünk elé, fogadjuk szeretettel, és mutassuk be neki Izráel Istenét, az Ő tetteiről beszéljünk, és imádkozzunk vele együtt, hogy aztán ő majd egyedül is tudjon. Meg otthon ezt elmondja másoknak. Kit érdekelt ez? A pénz érdekelt mindenkit - a főpapokat és az írástudókat is.
Virágvasárnap után négy nappal vagyunk. Jézus nem sokkal ezelőtt tisztította meg a templomot, de csak a kufároktól, ettől a szellemiségtől nem tisztultak meg a népnek a vallási vezetői. És most a nagy ünnepnek, a legnagyobb ünnepnek a küszöbén ez a legfőbb gondjuk: valahogy titokban hogy lehet Jézustól megszabadulniuk. „Arról tanakodnak, hogyan fogják el és öljék meg őt.” Kétségbeejtő! Úgy, hogy a nép meg ne tudja. Sikerült is. A nép nem tudta meg, mert önmagával volt elfoglalva.
3) A harmadik szereplő az a bizonyos Simon, akiről ezen kívül semmit nem tudunk. Azt tudjuk: leprás volt valamikor, és a foglalkozása vámszedő volt. Valószínűleg Jézus gyógyíthatta meg, ő meg hálából meghívta magához Jézust meg a barátait. Talán büszke volt arra, hogy elmegy Jézus egy vámszedőhöz, és ő megvendégelheti a Mestert. Nem tudjuk, ne kezdjük találgatni, ennyit tudunk róla csak: leprás volt, most már nem az, és vámszedő volt, és Jézus elment hozzá vendégségbe.
Feltehetően Simon is magával volt elfoglalva. Ez magánügy: uzsonna vagy vacsora, amire meghívta a Mestert. Igyekszik, hogy jól érezze magát mindenki. Ő is jól szeretné érezni magát, ne rontsa el senki ezt a családi ünnepet semmivel.
4) És ekkor mégis valami zavar támad. Megjelenik ez a bizonyos asszony, akiről Máté és János evangéliuma több mindent elmond. Különféleképpen írják le, hogy ki volt ő, de azt teljesen egyformán írják le, hogy mit csinált. Elővette a legnagyobb kincsét, amije volt, és azt odaadta Jézusnak.
Ahogyan ma sok ember teszi: félre tettem a temetésemre egy kis pénzecskét, hogy ne a rokonoknak legyen gond,- így gyűjtögettek abban az időben arra az illatos balzsamszerű olajra, amivel a halottakat megkenték. Vagy a saját temetésére, vagy valamelyik hozzátartozójának a temetésére, aki megtehette, illett ezt elké-szíteni. Ennek az asszonynak különlegesen drága, finom nárdus olaja volt erre a célra, amit nem is akármiben tartott, hanem alabástrom edénykében. Ezt hozza el. A nagyon kedves vendég hajára vagy szakállára egy cseppet szoktak cseppenteni, hogy a finom illat betöltse a házat, és a különös megtiszteltetést így is kifejezésre juttassák. Ő azonban nem egy cseppet ad, se nem két cseppet, nem csö-pögteti, letöri a nyakát és az egészet Jézus fejére önti.
Megáll a levegő. Ilyet még nem láttak. Elment ennek az esze? Hát ez nagyon sokat ért! Háromszáz pénz egy napszámosnak egy évi keresete volt. Általában egy pénzt kaptak egy napi munkáért. Egy átlagosan kereső embernek egy évi keresete. Hát az nem semmi - mondanánk ma. És mindezt miért csinálja? Hát mindenki meg lett volna hatódva, ha egy cseppet odatesz. Megérezte volna az egész vendégtársaság, olyan finom illata volt. De az egészet?! Mire való ez a tékozlás?! - mondja ott valaki.
Hát mire való volt? Tudjuk a másik két evangéliumból, hogy ennek az asszonynak Jézus minden bűnét megbocsátotta. Ezt az asszonyt úgy, ahogy volt, mindenestül emberszámba vette, elfogadta. Ez az asszony új életet kapott Jézustól. Amiről fogalmuk sem volt a jelenlevőknek. Úgy látszik, ők nem kaptak ehhez hasonlót. S ennek az asszonynak a szíve megtelt Jézus iránti hálával. Annyira megtelt, hogy kicsordult. És talán otthon gondolkozott rajta, vagy számolgatta: mivel fejezhetném ki a hálámat? Lehet, hogy egyre többet, többet, még feljebb, még feljebb, s akkor eszébe jutott a kincse: az alabástrom edény. Azt adom oda neki.
Valószínű, nem tudta azt, amit Jézus utána mond, hogy az Ő temetésére kente meg Őt - volt ilyen szokás is. Ő a háláját akarta kifejezni. Azt a minden értelmet, a józan ész megfontolásait felülmúló hálát, amit azért érzett, mert életet, új életet, bocsánatot kapott Jézustól. Ezt csak az tudja megérteni, aki már kapott ilyet. Az ilyen ember tudja: semmi sem sok, amivel a háláját ki akarja fejezni.
Megjelentek előttem jelenetek, miközben készültem. Nem mondom el mindegyiket, csak egyet, kettőt. Amikor egy-egy nyári csendeshétnek a végére érünk, azok, akik ott kaptak új életet és bocsánatot Jézustól, vagy akkor újította meg őket igazán, tényleg észbontó dolgokra képesek. Egyikük nekiállt a hatalmas földes udvart felseperni. Meg kellett kérni: ne csinálja, mert csak port ver és nincs rá szükség. Mert már elmosogatott, a konyhát kétszer felmosta, a WC-ket végigmosta, amit ottfelejtettek a többiek, begyűjtötte és a gazdájához eljuttatta. Mit tehet még? Senki nem mondta neki.
Aki kapott ilyen nagy kincset Jézustól, abban olyan hála fakad, ami neki is új. Valóban mindenre kész. Az történik vele, amit egyik szép énekünk így mond: „Az Isten vérét adta értünk; Láttasd, hogy szent példája hat. S hogy áldott útját járva hittel Te is adod egész magad.” (472. dicséret) Nem egy-két cseppet a drága nárdus olajból, nem egy-két órácska alkalmi segítséget, valami kicsi pénzt, egy kis figyelmet odavetek Istennek: egész magam. S ebben benne van minden: az is, ami a zsebemben van, az is, ami a szívemben, a fejemben. Minden benne van. Te is adod egész magad.
Nem akarom ezt tovább részletezni, de hadd kérdezzem meg: ismerős-e neked ez, hogy Jézustól az életet kaptam, én meg adom neki egész magam? Nem kérhet olyat, amire azt mondom: Uram, ez azért mégis sok, erre nem vagyok képes, várjunk még ezzel. Mindent odaad az ember hálából neki.
Nos, ez volt a motívuma ennek az asszonynak. Ezért adta oda a kincsét, és ő világít a mai napig ezzel, ahogy Jézus mondta: ahol az evangéliumot prédikálni fogják, ennek az asszonynak a cselekedetét is elmondják majd.
5) És itt szólal meg a szereplők ötödik csoportja: a jelenlevők, akik sokallják ezt az áldozatot. Mit csinál ez az asszony? Mire való az olajnak ez a tékozlása? El lehetett volna adni háromszáz pénzért, és azt a szegényeknek adni. Megszólal a sokat dicsőített józan ész. Elkezd számolni valaki. Lehet, hogy az fájt neki: miért nem az ő zsebébe adják ezt a háromszáz pénzt. Ő is el tudná költeni valamire. Lehet, hogy az fájt neki - mert néha a rossz lelkiismeretünk mozdul meg -, hogy ő soha nem adott még a szegényeknek. Most kellene a szegényeknek adnia máséból. Nem a magáéból. Nagyon bonyolult lélektani mechanizmus ez, jó, ha tetten érjük azt a sok huncutságot, ravaszságot, gonoszságot, ami a szívünkben van. Vagy egyszerűen csak a józan értetlenség. Mit csinál ez a nő itt? Kinek van ebből haszna? Látszik az illetőn: egyáltalán nem érti, miről van szó. Ő még nem kapott olyan kincset Jézustól, vagy nem fogadta el azt a kincset, amiért az ember ilyen hálás szokott lenni.
Csak megjegyzem: Máté azt mondja: egyenesen a tanítványok kezdtek el háborogni, János pedig néven nevezi Júdást, hogy ő mondta ki ezt. Ő szorzott hamar és mondta, hogy ezt el lehetett volna adni háromszáz pénzért. Mindenesetre látszik az értetlenség, a beszűkültség. Egészen más dimenzió. Ez alagsori, keskeny vágányú, teljesen értetlen gondolkozás ahhoz képest, ami ennek az asszonynak a szívében és az eszében volt, és amit Jézus pontosan értett.
6) Mert azért mégiscsak Jézus a legfontosabb szereplője ennek a történetnek. Ő érti, mi zajlik. Egyáltalán Ő az egyetlen, aki mindenkiről mindent tud. Pontosan tudja, hogy a nép ilyen üres szívvel készül az ünnepre. Pontosan tudja, hogy a farizeusok és az írástudók az Ő megölését tervezik, és keresik rá az alkalmat. Tudja azt, hogy Simon miért hívta meg Őt, lehet, hogy többször már nem hívná meg. És Ő ismeri, hogy ez az asszony miért olyan hálás most neki. (Megint csak megjegyzem, hogy Isten-gyalázó szépírók és itt-ott még teológusok is, feltételezik, hogy ez az asszony szerelmes volt Jézusba, és manapság divatba jöttek olyan Isten-káromló filmek, amelyek ezt a gondolatot próbálják népszerűsíteni. Jó lenne, ha élesen elítélnénk minden ilyen Krisztus-gyalázó feltételezést.)
Ez az asszony életet kapott Jézustól, és tudom, hogy amikor ezt az új életet hittel megragadtam, és valaki bátorított, hogy bizonyos lehetek abban, hogy az enyém, milyen hála ébredt a szívemben, és ez a hála tulajdonképpen azóta is ott van. Változik, hol így jelenik meg, hol úgy, de teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ami jó bennem, azt mind Jézustól kaptam. Ami lehetőséggel helyesen éltem életemben, azt mind Ő tette lehetővé. Egyedül Övé legyen a dicsőség mindezért! Az ilyen ember számára egyértelmű: mindenem az Övé. Semmit sem akarok megtartani, amit Ő kér vagy el akar venni.
Az a csendes magatartás ez, ami megint csak itt a megelőző napokban, virágvasárnap történt, hogy szüksége volt Jézusnak egy szamárra, hogy bevonuljon Jeruzsálembe, s ennyit kellett mondani valakinek: az Úrnak van szüksége rá. S azt mondta: vigyétek. Vagy szintén a napokban olvastuk: nem volt hol elfogyasztaniok a páskavacsorát, de valaki csendesen készenlétben volt, berendezve, készen egy tágas helyiség várta Jézust és a tanítványokat. Semmi alkudozás. Nem kért érte bérleti díjat, hát ő is mindent Jézustól kapott. Ez a legkevesebb, Uram. Neked nincs szobád, nekem van, gyere és lakjál ott. Vagy költsd el a vacsorát a tieiddel. Ez nem probléma. Utána nem dicsekszem vele, vagy nem panaszkodom miatta. Örülök annak, hogy elfogadta, hogy valamiben szolgálhattam neki, vagy az Ő kicsinyei közül akárkinek - mert ez ugyanaz. Ezt Jézus mondta: amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebbjeimmel, velem cselekedtétek meg.
Nos, Jézus érti, miről van itt szó, és ezért nem ad igazat a számolóknak, hogy mennyiért lehetett volna eladni, meg hova kellett volna ezt fordítani, hanem azt mondja: ha ti a szegényeken valóban akartok segíteni - mert az a gyanúm, nem akartok -, akkor azt bármikor megtehetitek. Nekem azonban - mondja Jézus - csak bizonyos pillanatokban lehet ilyen módon szolgálni. Ez az asszony felismerte most, és azonnal cselekedett, hogy hogyan szolgálhat Jézusnak.
És itt van ez a szép jézusi megállapítás: ő ami tőle telt, azt tette. Nem többet és nem kevesebbet. Nem azt mondta: Uram, én olyan sok mindent adnék neked, dehát nekem nincs. Nem azzal kell szolgálnunk, ami nincs, azzal, ami van. Nem többet, de nem is kevesebbet. Azt mindet odaadta neki. Nem felezte meg, nem hagyott az üveg alján egy keveset - az üveget is összetörte. Mindenestől az Övé legyen.
Olyan jó lenne, ha ezt az indítékot, ezt a mély belső hitből fakadó hálát most megéreznénk, és ha ez ismeretlen, akkor kapva kapnánk azon az ajándékon, amit Jézus ma este is kínál nekünk: az új életet, a bocsánatot, a békességet, az üdvösséget, hogy aztán ismerős legyen ez a fajta szemlélet és magatartás. Vagy ha ezt már elfelejtettük, jó lenne, ha elszégyellnénk magunkat, és ma este megújulnánk a Jézushoz való ilyen viszonyulásunkban.
Jézus az egyetlen, aki az egészet látja, és aki érti és megérti, és elfogadja ezt a hálaáldozatot. Ez kedves hálaáldozat. Az, amire a nép nagy része készült, - a főpapok és írástudók is, miközben Jézus megölését tervezték, bemutatták azért az áldozatot, meg elmondták az imákat - az nem volt kedves. De ez a fajta hálaáldozat - kedves.
7) És végül azt hadd kérdezzem meg: mi vajon melyik szereplőhöz hasonlítunk legjobban? Milyen motívumok mozgatják cselekedeteinket? Nem hasonlítunk-e sokszor ehhez a néphez, amelyik ünnepel és ünnepre készül, de még ott a templomban is a maga hétköznapi dolgait beszéli meg. Egészen profán dolgok miatt jár el olykor a templomba. Vagy az imádsága is legtöbbször így hangzik: jó Istenem, segíts meg! Miben? Abban, hogy elérhessem azt, amit én szeretnék elérni. Teljesen távol áll az ilyen imádság Jézusétól: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Ez a formális, megüresedett vallásoskodás nem kísért-e olykor minket is?
Vagy nem lehet-e rólunk is elmondani - mint a főpapokról -, hogy Jézus megölését tervezzük? Biztos mindenki tiltakozna: ő aztán nem! De ha megnézzük közelebbről, mit mond erről a Szentírás, lehet, hogy kevésbé tiltakozunk. Mert ha valaki nem Jézus akarata szerint akar mindent csinálni, az már elfojtja, megfojtja, megöli a benne megszólaló és őt indítani akaró Krisztust. Ha valaki a maga dicsőségére tesz bármit, vagy magának tulajdonítja a dicsőséget azért, amit Jézus végzett, ugyanez a Krisztus-gyilkos indulat munkál benne, mint itt a farizeusokban. Amikor egy helyzetben arra indítana minket Jézus: maradj alul, maradj csendben, ne védd a magad igazát, és mi mégis védjük és nem maradunk alul, ezzel megöltük Jézust. Megfeszítették az Istennek Fiát - ezt mondja a Zsidókhoz írt levél. Nem is vesszük észre, milyen gyakran lázadunk Őellene és szegülünk vele szembe. És engedünk olykor ennek az indulatnak, ami itt az írástudókat jellemezte: azon tanakodtak, hogy csalárdsággal hogyan öljék meg Őt. Nagyon is szükséges a bűnbánat mindannyiunknak.
Vagy nem hasonlítunk-e olykor Simonra, akiről nem sokat tudunk, de annyit mégis, hogy őt ez a kis családi ünnepség foglalkoztatta és érdekelte igazában. Nem látta ő át ezt az egészet. Lényegében ő is magával volt elfoglalva. És korántsem volt neki - legalábbis úgy tűnik - Jézus annyira központi személy, mint ahogy ennek az asszonynak.
Vagy nem számolunk-e mi is sokszor ilyen „józanul”, mint akik nem értik igazán az eseményeket? És még meg vagyunk győződve: sokkal értelmesebben dolgozzuk fel, mint az ilyen asszonyok, akik ott tékozolnak.
Jézus minket olyanokká akar formálni, mint ez az asszony. Azért kínálja ezeket az ajándékokat. Kaptunk-e már ilyen ajándékot? És lehet, hogy körülöttünk marad minden, talán olyan csúnya marad a világ, hogy ezt a durva mondatot el lehet mondani, amit az a szomszéd ott nekem: liliom a szemétdombon. Hogy tényleg úgy érezzük magunkat, mintha egy szemétdombon lennénk: gyűlölködés, irigykedés, elégedetlenkedés, erőszak a gyerekszobában és a nemzetközi porondon; hazugság kifogyhatatlanul mindenféle változatban, ugyanakkor sok szükség, nélkülözés, szegénység. Anyagiasság vég nélkül, és még a vallásosság is sokszor ilyen üres és formális; az emberi kapcsolatok is megüresedettek és formálisak, az ünnepeink is ilyen semmitmondók, hogy némelyiktől már félünk - jobb lenne, ha nem lenne, csak a szaladgálni- meg a költekeznivaló van, de semmi nem teszi széppé és tartalmassá. S ilyen környezetben is kinőhetnek liliomok.
Ma is vannak olyanok, akik hasonlítanak ehhez az asszonyhoz, akik már elfogadták Jézust és mindazt, amit Ő jelent. Mert Ő adatott nekünk Istentől igazságul, szentségül, bölcsességül és váltságul. Ő a mi békességünk: minden kincsnek a foglalata Ő maga. És az ilyen ember elég gazdag arra, hogy adja önmagát - neki. Mert Jézus is önmagát adta nekünk.
Pál apostol megrendülten írja le, de ez ugyanaz az indulat, mint ami ebben az asszonyban munkált itt: szeretett engem, és önmagát adta érettem. Azért többé nem én akarok élni, hanem él bennem a Krisztus - mondja ugyanebben a mondatban.
Jó lenne, ha szívünk mélyéig érne ez az örömhír, és felszabadítana bennünket erre a fajta hálaadásra.

Imádkozzunk!
Istenünk, olyan sokat szidjuk és bíráljuk a körülöttünk élőket és ezt a világot, s közben nem vesszük észre: gyakran mi is ugyanúgy gondolkozunk, beszélünk és cselekszünk, vagy halmozunk mulasztást mulasztásra, mint a környezetünk. Légy irgalmas nekünk!
Köszönjük, Urunk, hogy minden körülmények között liliomokká tudsz minket formálni. Akárhová helyeztél el, akárkik vesznek körül, vagy akármilyen események zajlanak körülöttünk, köszönjük, hogy gazdagokká teszed a tieidet, gazdagokká a szeretetre, a megbocsátásra, a türelemre, a szolgálatra, a segítségre, a te dicsőítésedre. Köszönjük, hogy mindannyiunk szívében megteremhet a hálának ez a szép gyümölcse, aminek itt láttuk a példáját.
Segíts el ide bennünket, add, hogy abbahagyjuk a panaszkodást meg a magunk összehasonlítgatását, hogy így dicsekedhessünk, és hadd tudjunk világítani. Hadd teljék meg a környezetünk, otthonunk, ez a gyülekezet a kenet illatával, a Krisztus jó illata hadd áradjon mindannyiunk életéből. Segíts el ide minket!
Ámen.