IGAZSÁGOS-E ISTEN?

1995. február 19, vasárnap

Hangfelvétel: 

Alapige

„Hasonló a mennyek országa egy gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Miután megegyezett a munkásokkal napi egy dénárban, elküldte őket a szőlőjébe. Amikor kiment kilenc óra tájban, látta, hogy mások is állnak a piacon tétlenül. Ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jogosan megillet benneteket, megadom nektek. Azok elmentek. Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban, és ugyanígy tett. Amikor pedig késő délután, öt óra tájban is kiment, még mindig talált olyanokat, akik ott álltak, és megkérdezte tőlük: Miért álltok itt egész nap tétlenül? Azok így válaszoltak: Mert senki sem fogadott meg bennünket. Erre ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe. Amikor este lett, ezt mondta a szőlő gazdája a vincellérnek: Hívd elő a munkásokat, és fizesd ki a bért, az utolsókon kezdve az elsőkig. Ekkor jöttek azok, akik öt óra tájban álltak munkába, és kaptak egy-egy dénárt. Amikor aztán az elsők jöttek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, és ezt mondták: Ezek az utolsók egy órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik a nap terhét hordoztuk és a hőséget szenvedtük. Ő azonban így felelt egyiküknek: Barátom, nem cselekszem veled igazságtalanul. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Mert én az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.”

Imádkozzunk!
Istenünk, bevalljuk őszintén, hogy nem az ég honában akarunk boldogok lenni, hanem itt. És itt szeretnénk már végre nyugodtan élni és mindent elérni. Itt szeretnénk egymást megelőzni vagy legalább utolérni. És nagyon keserűek vagyunk amiatt, hogy milyen sok minden nem a mienk még, vagy milyen sok mindent elveszítettünk már.
Kérünk, bocsásd meg, hogy csak lefelé nézünk. Csak a pillanatot látjuk, és csak itt akarunk boldogok lenni. És bocsásd meg, hogy azt gondoljuk: attól lehetnénk boldogok, ha csakugyan elérhetnénk mindent, amit szeretnénk.
Tedd ma este számunkra világossá, hogy ha valaki azt akarja, hogy boldogok legyünk, az te vagy. Áldunk téged azért, hogy nálad minden feltétele készen van annak, hogy boldoggá tegyél bennünket. Mégpedig olyan boldogságot kínálsz, ami itt is valóságos már, és megmarad az örökkévalóságban is.
Emeld fel a tekintetünket, hadd lássuk ma az örökkévalóságot. Hadd jöjjön egészen közel hozzánk az, hogy egyáltalán nem mindegy, hol töltjük és hogyan töltjük azt. Tedd számunkra meggyőzővé a te szeretetedet, hogy te itt be akarsz biztosítani minket erre az életre és már az örökkévalóságra is.
Segíts el minket sokkal tágasabb látókörbe. Beszélj velünk, kérünk, azzal a szeretettel, aki te magad vagy. Azzal a szeretettel, amivel utánunk jöttél Jézusban. És hadd jusson el a te hívásod egészen a szívünkig, és hozzon minket mozgásba, hogy mozduljunk, közelebb hozzád. Közelebb az igazi boldogsághoz.
Ámen.

Egyik ifjúsági óránkon heves vita alakult ki arról, hogy igazságos-e Isten. Ahogy röpködtek az érvek, magamban csendesen azért könyörögtem, hogy adjon Isten bölcsességet mindnyájunknak: a heveskedőknek, meg majd nekem is, ha meg kell szólalnom, hogy lássunk világosan ebben a kérdésben.
Arra gondoltam, hogy mennyire más is a Biblia fogalomkincse, egy-egy szónak a jelentéstartalma, s mennyire más Isten logikája, mint a mienk. Csakugyan igaz, hogy nem az én gondolataim a ti gondolataitok - ahogy Isten mondja. És nem is olyan kis dolog az, ha mi megérthetjük az Ő gondolatait. Egyedül Szentlelke teheti számunka világosakká azokat. Mert miközben arról vitázunk, hogy igazságos-e Isten, s ezen azt értjük, hogy úgy bánik-e velünk, ahogy azt megérdemeljük, megadja-e nekünk azt, ami jár, - aközben elfelejtjük, hogy rég elpusztultunk volna, ha úgy bánna velünk, ahogy megérdemeljük, és azt adná nekünk, ami jár.
Ha Isten akkor igazságos, ha úgy bánik velünk, ahogy érdemeljük, akkor erre csak azt lehet mondani: nem igazságos. Mert Ő nem azt és nem annyit ad, hanem egészen mást, és mérhetetlenül többet. Nem az érdemeink szerint, hanem az Ő gazdagsága és kegyelme szerint.
És ahogy a fiatalok élesítették az agyukat és a nyelvüket a vita közben, eszembe jutott, hogy Jézus egyszer nagyon világosan beszélt arról, hogy igazságos-e Isten. Elmondta ezt a példázatot. Ott is ez volt a téma. Voltak, akik bizonygatták, voltak, akik tagadták. És erre Jézus hosszas elvi fejtegetés helyett - szokásához híven - elmondta ezt a példázatot. Ennek alapján keressünk most választ arra, hogy igazságos-e Isten?
Nézzük meg először: miről is szól ez a példázat, aztán vizsgáljuk meg, mit mond ez Istenről, s végül mit mond az emberről?
1) Az a kép, amit itt Jézus a hallgatói elé tart, minden akkori ember számára ismerős volt, és még az én korosztályomnak is ismerős. A szülővárosomban is gyakorlat volt ez, hogy akiknek nem volt tartós munkaviszonyuk, vagy alkalmanként egy kis pénzhez akartak jutni és ráértek, hajnalban kimentek a piacra, és ha valaki felfogadta őket egy-két napra, elmentek napszámba. Volt, aki rendszeresen ebből élt, nem volt más lehetősége.
Nos, itt is erről van szó. Ott vannak a piacon az emberek, akik felajánlják a munkaerejüket, és jönnek azok, akiknek munkaerőre van szükségük. Jön egy gazda és megegyezik ezekkel a munkásokkal egy dénárban. Ez egészen jó napszám volt akkor; Hillél, a híres rabbi feljegyezte, hogy amikor fiatal korában napszámba járt, fél dénárt kapott egy napi munkáért. Tudjuk azt egyéb forrásokból, hogy egy hibátlanul dolgozó kéziratmásoló két dénárt kapott egy napi munkáért. Egy dénár a szőlőben végzett munkáért nagyon jó pénz volt.
Ez a gazda azonban igen különös ember. Egy sor olyan dolgot csinál, ami szokatlan volt akkor. Már az is szokatlan volt, hogy megbeszélte a munkásokkal, mennyit kapnak. A gazdák diktáltak akkor, nem nagyon volt szokás a megegyezés. Itt olyan szó van, amiből az derül ki, hogy a másik is ugyanolyan ember, mint én, kíváncsi vagyok a véleményére. Ennyit tudok adni, mit szól ehhez? Ő azt mondta: örül neki, elég lesz. Megegyeztek.
De azért is különös ember volt ez a gazda, mert visszament három óra múlva. A munka reggel hattól este hatig tartott. Hajnalban ment ki, úgy, hogy hatkor már kezdeni kellett a munkát. S gondol egyet: kilenckor is visszamegy, hátha vannak ott emberek. S voltak. Miért vagytok tétlenek? Mert nem adnak nekünk munkát. Gyertek, én adok, s majd megkapjátok, amennyi igazságos. Velük már nem egyezkedett. Kiment tizenkettőkor, délután háromkor is, sőt a munkaidő befejezése előtt egy órával, öt órakor is kinézett, s akkor is talált ott embereket. Hogy kerültek oda? Valahonnan később jöttek, vagy már csak beszélgetni akartak ott, őket is felfogadta. Majd kaptok valamennyit.
Abban a világban sokkal nagyobb volt a munkanélküliség, mint ma, pedig ma is szenvedünk miatta. Az maga ajándék volt, ha aznapra biztos kenyeret vihetett haza valaki. Aznap legalább eszik a család, vagy ha nagyon beosztják, néhány napra valót megkeresett egy nap alatt. Ez maga már óriási lehetőség volt, majdnem azt kell mondani, ismerve az akkori viszonyokat, hogy ha napközben később fogadtak fel valakit, mindegy, hogy mennyit kap, valamennyit úgy is kapni fog, olyan nagy szegénység volt.
Dolgozott tehát mindenki, amennyi ideje volt, és este eljött a fizetés ideje. Odasúgja a gazda a vincellérnek: azokkal kezdd, akik a legkésőbb jöttek. Jönnek az ötórások. Vajon mennyit fognak kapni? Figyelte a többi - a másik borítékját mi is figyelni szoktuk. Egy dénár. Hogy lehet az? Egy óráért egy dénár? Egy napi napszám! Akkor mi biztos többet fogunk kapni. Jönnek a háromórások: egy dénár. Jönnek a tizenkettesek, a kilencesek és akik reggel hattól dolgoztak, azok is egy dénárt kapnak. Erre felháborodnak. Micsoda igazságtalanság! És zúgolódni kezdtek a gazda ellen: igazságtalanul cselekszik. A gazda azonban azt mondja: álljon meg a menet! Mennyiben egyeztünk meg? Egy dénárban. Mennyit kaptatok? Egy dénárt. Akkor mi baj van? Az a baj, hogy azok is egy dénárt kaptak. S az miért baj nektek, kevesebbet kaptatok? Nem! Akkor miért fáj az nektek, hogy a másik is kap, vagy többet kap, vagy akármennyit kap? És itt kemény mondatok hangzanak el. Azt mondja: mi közötök ahhoz, hogy a magaméval mit csinálok, ha az nektek nem rossz? Hogy a másiknak jó? Te azért vagy irígy, mert én jó vagyok? Azt teszek a magaméval, amit akarok. S nyugodtan mehettek haza a hatórások, hogy ez a gazda nem igazságos. És ezen el lehetne vitatkozni hosszú ideig, hogy az volt, vagy nem.
Ezért háborodtak fel sokan Jézus hallgatói közül azon, amiket Ő tanított. Hogy-hogy gyerekekkel tölti az idejét? A tanítványainak legalább volt annyi eszük, hogy nem engedték hozzá a kisgyerekes szülőket. Egy kisgyerek úgysem ért még meg semmit az Isten dolgaiból. Jézusnak határozottan azt kell mondania: „Engedjétek hozzám jönni a gyerekeket, ilyeneké az Istennek országa.” Hogyne értenének meg, nem buta az, azért, mert gyerek, csak még nem nőtt meg egészen nagyra. Azoknak úgy kell elmondani az Isten országa titkait, hogy érthessék. Ők megértik, néha többet, mint a felnőttek. Ezen felháborodtak.
Leáll nőkkel is beszélgetni. Mindenki tudja, hogy a nőnek nincs lelke. Ezt tanította abban az időben az egyik nevezetes iskola. Beszélget velük. Olyan nőkkel is, mint a samáriai asszony, meg Mária Magdaléna.
És méltán háborodtak fel az írás tudói, meg a kegyességnek az élharcosai, és nem értették, hogy Jézus hogy nem tesz különbséget az olyanok között meg ő közöttük. Hát mégis csak van valami különbség. Hát azoknak az nem jár! Nekik hivatalból jár az üdvösség, hiszen ők azzal foglalkoznak, hogy tanulmányozzák a Szentírást, ismerik a törvényt, magyarázzák másoknak is, néha még fejbe is vernek másokat egy-egy igével, mint egy bunkóval, mert ők ismerik. Hát csak különbek ők azért, mint azok, akiket fejbe kell verni néha az igével?
Kiderül, hogy Jézus nem tesz különbséget. Őket is szerette. Nagy szeretettel sokszor megintette, néha keményen megdorgálta. Ha nem szerette volna őket, akkor hagyja őket és nem figyelmezteti. De amazokat is szerette. Nem tesz különbséget. Igazságtalan-e?
2) Mit mond el Jézus Istenről? Mert a példázatbeli gazda nyilvánvalóan az élő Istent akarja közelhozni hozzánk, hogy jobban megismerjük Őt.
Azt mondja el Jézus: egészen más Ő, mint akinek ti elgondoljátok. Abban az időben a hivatalosok úgy gondolkoztak Istenről, mintha könyvelő lenne. Két rubrika van: erények és bűnök. És jegyzi mindannyiunkról mind a kettőt. Aztán hol az egyik oszlop hosszabb, hol a másik, néha egyenleget von, és annak megfelelően büntet vagy jutalmaz. Tehát amire rászolgáltam, amit megérdemlek, ami igazságos.
Jézus azonban azt mondta: nem. Ha Isten ezt tenné, kár lenne munkához látnia. Mert nyilvánvaló, melyik oszlop a hosszabb. Tudniillik olyat, ami Isten minősítése szerint jó, tiszta és makulátlan, olyat egyáltalán nem tudunk teljesíteni. A másik oszlop üres lenne - ezt előre lehet tudni. Istennek nagyon magas a mércéje. Nem a viszonylagos polgári erkölcs szerint, hanem Őszerinte, ami jó, ami igaz, olyat nem tudunk felmutatni. De szaporítjuk a bűneinket sokszor még akkor is, amikor nem akarjuk.
Tényleg nem akartam őt megbántani, s mégis megint olyat mondtam, hogy megtörtént a baleset. Aztán kérhetek bocsánatot, lehet, hogy meg is bocsátja, beforr a seb, de ott marad a heg, és egy kicsit megsérült a kapcsolatunk. Pedig nem akartam. Hát persze, hogy nem! Csak nem azt teszem, amit akarok, hanem sokszor azt teszem, amit nem akarok. Mert ennyire erőtlenné tett a bűn, és nem tudom produkálni azt, amit szívem szerint szeretnék. És ha Isten aszerint jutalmazna vagy büntetne, akkor csak büntetésre kerülhetne sor. De Ő nem könyvelő, és nem így gyűjtögeti az erényeinket meg a bűneinket.
Hanem? Isten először is szabad. Őt semmi nem köti, s Őt semmivel nem lehet kötelezni. Tehát nem kényszeríthetem Őt bizonyos jutalmazásra bizonyos parancsok betartásával: Én betartottam, s tartom a markomat: ide kérem a jutalmat. Az nem így jár. Ha Isten igazságos, akkor nekünk semmi jó nem jár, hiszen gyakorlatilag semmibe vesszük Őt mindaddig, míg aztán meg nem ismerjük és nem engedjük, hogy új szívet teremtsen bennünk. Gyakorlatilag addig nem tényező Isten az ember számára. Nélküle tervezünk, élünk, és halnak meg sokan, nélküle változtatjuk a terveinket. Ígérünk és megszegjük az ígéretet házastársnak, gyerekeknek, munkatársnak. Egy idő után már nem is érezzük ezt bűnnek. Megmagyarázzuk: nem is lehet másként élni egy ilyen hazug világban. Egy idő után már erénynek is tekintik sokan, hogy az ügyesebben csinálja és nincsenek gátlásai. Egy idő után már nevelési elméletet is lehet alkotni erre nézve: nem szabad gátlásokat beépíteni a gyerekbe, mert akkor nem fog boldogulni. Mindent szabadon csinálunk, mintha Isten nem lenne.
Isten szabad, és Őt nem kötelezhetjük semmivel. Ugyanakkor viszont Isten jó. Ebben az Ő teljes szabadságában mindent a mi javunkra akar felhasználni. Nem nézi közömbösen, hogy ilyenekké lettünk, és mindent megtesz azért, hogy ne maradjunk ilyenek. Nem akar kizsákmányolni, Ő senkinek sem ad kevesebbet, mint amennyiben megegyeztek. Annyit sem érdemelne - ez nagyon magas napszám volt abban az időben. Többet ad annak is, aki egész nap dolgozott, az összes többinek meg végképp többet, mint amennyit érdemelne, mert nem az érdeme számít. Nem aszerint jutalmaz, hanem az Ő szeretete szerint kínál ajándékot. S mindenki megkapja, aki elfogadja.
Képzeljük el, ha azt mondja egy ötórás: kérem, ez nekem sértés. Ha az is egy dénárt kap, aki reggeltől kapált, akkor nekem ne adja, csak a tizedét, mert én csak a tizedét dolgoztam annak. Megszólal a büszkeség, az önérzet. Akkor nem lesz az övé a dénár, de akkor valószínű a tizedét sem kapja. Akkor semmit sem kap. Vagy mindent, amit Isten ajándékba ad, és alázatosan tudomásul kell vennem, hogy nem érdemlem meg, nem szolgáltam rá, nem dolgoztam meg érte, nem tudom meghálálni. Nem is értem az egészet! De olyan szívesen adja, és komolyan gondolja, csak azt tudom mondani: köszönöm szépen, és örülök neki. Ehhez már alázat kell. A mi nagy büszke öntudatunk, önérzeteskedésünk sokszor éppen ezt teszi lehetetlenné, hogy Istentől ajándékokat fogadjunk el. De hát a példázatbeliek nem ilyenek voltak, és ezért tapasztalhatták meg, hogy Isten valóban jó. És azt is meg kellett tanulniok, s meg lehet nekünk is ebből a példázatból, hogy nem is az a dénár volt a legnagyobb ajándék, s ha jobban ismernénk az akkori gazdasági és társadalmi viszonyokat, érzékelnénk, hogy a legnagyobb ajándék az volt, hogy arra az időre, amíg valaki egy másiknál dolgozhatott, (különösen biztos és jó bérért): addig be van biztosítva. Nem fogja becsapni. Addig van kenyere a családnak, van mit hazavinni. Van életlehetőség.
Amikor Jézus a mi mennyei Atyánkról beszélt olyan sokszor, ezt hangsúlyozta a legjobban: ad Isten nektek sok mindent, de bár eljutnátok oda, hogy felismeritek: Ő maga a legnagyobb ajándék. Hogy a vele való kapcsolat helyreállása maga az élet. Aztán ezen belül lesz kenyér, bocsánat, nyugodt éjszaka, jó lelkiismeret, reménység a jövőt illetően, kibékülés a haragosokkal. Sok minden lesz. És ebből egy is nagy ajándék. De a legnagyobb Ő maga. Hogy Ő felfogadott. Egy ilyet - bocsássatok meg, hogy ezt mondom -, aki tátom a számat a piacon. Aki tehetetlen vagyok, nem kellek senkinek. Aki ma sem tudok hazavinni semmit, ha valaki meg nem könyörül rajtam. Akkor kijön valaki délután ötkor és azt mondja, hogy még én is kellek. Gyere, majd kapsz valamit. És nem valamit kapok, hanem egy egész napi napszámot. Milyen gazda ez? Igazságos? A mi szűkös fogalmaink szerint: nem.
De nem lefelé igazságtalan, hanem fölfelé: többet ad, mint amire gondoltam. Sok olyat is ad, amiről nem is tudtam. Amikor elindultam a hívő élet útján, szinte naponta tapasztaltam: nem is tudtam, hogy van ilyen békesség. Van olyan, hogy rugdosnak, és szeretem azt a másikat. Nem értem magamat: nem ilyen voltam! Van olyan, hogy nem félek, pedig még mindig megvan az okom arra, hogy ilyenkor félni kell, s minden normális ember fél. Van olyan, hogy elégedett vagyok ugyanazzal, ami eddig volt. Eddig mindig úgy éreztem, hogy kevés, megállapítottam, hogy a másiknak több van, s keserű voltam: nekem miért nincs több? Most meg elég, hálás vagyok érte, s még másnak is jut belőle. És örülök, hogy megoszthattam.
Nem is tudtam, hogy ilyen van. Isten olyan ajándékokat kínál, amiről nem is tudjuk, hogy létezik. Mert vele kerül kapcsolatba az, aki az Ő hívásának enged.
3) Mit mond el Jézus ebben a példázatban az emberről? A félelmes valóságot ábrázolja itt, kevés ecsetvonással, de nagyon szemléletesen.
Azt mondja: az ember teljesen független lett azóta, hogy Istentől függetlenítette magát. Egészen szabad. Annyira szabad és független, mint azok a munkások ott a piacon. Senkihez nem tartozik. Senkinek nem tartozik. (Igaz, hogy az otthoniaknak tartozik némi felelősséggel, hogy el kellene tartani őket.) De ez a szabadság és függetlenség azt is jelenti, hogy ennyire kiszolgáltatott. Ma sem lesz harapnivaló, hacsak valakihez nem tartozhat, hacsak valaki nem fog parancsolni neki, de azt nem lehet tudni hogy fog, és nem lehet kiszámítani, mennyit ad, meg mit követel érte. Nem jár-e esetleg megaláztatással is. Az Istentől függetlenné vált ember ennyire kiszolgáltatottá, szegénnyé és tehetetlenné is vált.
Nem akart tartozni az Atyához, hát akkor nem tartozik senkihez. A szíve vágya az, bárcsak tartozhatna újra, ne lenne gazdátlan. Ne lenne minden ennyire esetleges és kiszámíthatatlan. Azt mondják, hogy egy-egy ilyen napszámosnak a sorsa sok tekintetben rosszabb volt, mint egy rabszolgáé, mert a rabszolga bizonyos szinten mégiscsak a család tagjának szá-mított. A mindennapi kenyere biztosítva volt. Valamilyen mindennapi értelmes munka is. Egy bizonyos kötelékben élt. Ki lehetett számítani dolgokat. De ez a másik életforma a teljes kiszolgáltatottságot szemlélteti.
Ó de sokszor és sokféleképpen kellett azt tapasztalnunk: mennyire ki vagyunk szolgáltatva az indulatainknak. Mennyire ki van szolgáltatva sok ember az érzelmeinek és hullámzik szegényke, mint a Balaton a szélben. Mennyire ki vagyunk szolgáltatva soksok félelemnek. Néha meg sem tudjuk mondani, mitől félünk, de meggyötör, főleg, ha nincs is kinek őszintén elmondani. És ki vagyunk szolgáltatva a természet erőinek. Tessék majd elolvasni a mai hetilapunk első oldalát, milyen félelmes illusztrációja ez annak. De hát százával lehetne az ilyeneket mondani, hogy milyen tehetetlenné válik az ember a természet erőivel szemben. És milyen tehetetlen a másik gonoszságával szemben, és milyen tehetetlenek vagyunk sokszor még önmagunkkal szemben is. Megmarad vágynak az, amit pedig szerettünk volna megvalósítani, de valahol meghiúsul.
Isten azonban nem akarja a bűnös halálát. Nem akarja, hogy a tőle függetlenné vált ember ebben a függetlenségben pusztuljon el. Isten kenyeret akar adni az embernek. Életet akar neki adni. Értelmes életet. Itt a halálon innen is, és olyan életet, ami erősebb, mint a halál. Örök életet. Isteni életet. Ezért jött utánunk Jézus. Ha tetszik, ez az ingázó gazda, aki kimegy újra és újra a piacra, hogy az embereket kenyérrel lássa el, maga Jézus Krisztus. Őt küldte el az Atya, hogy menj az elveszettekhez és hívd haza őket. És az örömhír, az evangélium maga ez: haza lehet jönni újra az Atyához.
S mi ennek a feltétele a részünkről? Ez: ha hív, induljak el. Semmi más? Hát van itt valami más feltétel? Jött a gazda: gyertek el a szőlőmbe. Elmentek. Aki nem ment el, az ottmaradt. Isten nem erőszakos, de mindenki előtt kinyitotta az ajtót. Nem kérdezte: hogy kerültök ide délután a piacra, miért nem láttalak itt benneteket reggel ötkor? Akkor mit csináltatok? Nem tesz szemrehányást, nem kér számon semmit. Itt vagytok, de itt éhen pusztultok el. Akkor gyertek oda, ahol van kenyér. Nekem telik. Egy óráért is egész napi napszám. Az én javaimmal azt teszek, amit akarok. És Ő mindig azt akarja, ami nekünk jó. Tényleg csak ez az egy feltétele van: ha hív, akkor megyek.
Érdekes azon is elgondolkozni: mit jelent ez, hogy van, aki hajnaltól dolgozik, aki déltől, aki estétől? Vannak emberek, akiket már gyermekkorukban megszólított, és az egész életüket úgy élhették le, hogy Istentől függök, az Ő szőlőskertjében dolgozhatom. Be vagyok biztosítva, az örök élet az enyém tizenévesen, és ez megmarad mindvégig. Van, akit élete delén szólított meg, s vannak, akiket alkonyatkor, de még mindig sötétedés előtt. Még mindig az előtt, mielőtt rájuk borult volna a halál éjszakája, ahonnan aztán nincs visszatérés Istenhez.
Milyen jó lenne, ha ma este hálát adnának azok, akiket reggel szólított meg, hálát adnának azok, akiket életük delén szólított meg, és hálát adnának azok, akiket idős korban szólított meg. Akik pedig úgy találják, hogy még mindig ott vannak a piacon, azok komolyan vennék ma az Ő hívását. Ő jön utánunk a mi Urunk Jézus Krisztusban, és azt mondja: szeretlek, gyere haza! Haza lehet menni.
Igazságos-e Isten? Igazságos volt-e akkor, amikor minden bűnünket arra vetette, aki soha semmi bűnt nem követett el? Amikor az Ő egyszülött Fia megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetését elhordozta, és mi úgy gyógyulhattunk meg, hogy Ő megsebesíttetett. Igazságos-e ez az Isten? És még mi akarjuk ezt eldönteni? Abból élünk, hogy a fogalmaink szerint nem igazságos, mert nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemelnénk, de az Ő gondolatai szerint az igazság ott teljesedett ki igazán a Golgotán, amikor az egyetlen ártatlan meghalt helyettünk. Amikor az egyetlen igaz átokká lett értünk, hogy mi Isten igazsága lehessünk Őáltala.
Boldog az az ember, aki így gondol a szerető és igazságos Istenre, és így tudja elmondani: hű Jézusom kezébe beleteszem a kezemet, és aztán Ő vezessen. Én tőle akarok függeni, mert tudom, hogy ez a vele való közösség maga az élet.

Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük, hogy te ilyen vagy. Megvalljuk őszintén, hogy mi is ilyenek vagyunk, amilyeneknek ez a példázat ábrázol bennünket. Olyan sokszor tétlenkedünk, olyan sokszor büszkélkedünk, s közben nem találjuk a helyünket, nincs békességünk. Nem tudunk adni másoknak sem szeretetet, jókedvet, megbocsátást, mert nekünk sincs.
Köszönjük, hogy ma este világossá tetted, hogy szegénységünknek magunk vagyunk az oka, és te mérhetetlenül gazdag gazda vagy, aki mindent elkészítettél, amire szükségünk van. Jövünk semmit nem hozva, és nyújtjuk a kezünket, hogy add nekünk ajándékként azt, amire szükségünk van. Nem akarjuk számítgatni, Urunk, hogy mit érdemlünk vagy mit érdemelnénk, hanem megköszönjük, hogy Jézus érdeméért az életet, az üdvösséget, a békességet, a bocsánatot, a vele való közösséget ajándékozod nekünk.
Bátoríts meg, hogy ne csak tudjunk erről, hanem el is fogadjuk ezt. Köszönjük, ha már régen beállhattunk a szolgálatodba. Köszönjük, ha nem is olyan régen álltunk be, és máris olyan sokat jelent. Kérünk téged, hogy senki ne legyen itt közöttünk, aki hallja a hívást és mégsem követ téged. Még ebben is te segíts mindnyájunkat, hogy könnyű legyen elindulni a hívásodra. Hadd teljen el ez az élet azzal, hogy csodálkozunk, hogy mi mindent kaptunk mi benned. És hadd dicsőítsünk majd téged az örökkévalóságban is.
Kérünk, segíts most őszintén válaszolnunk a hívásodra.
Ámen.