KI VAN KÉSZEN A HALÁLRA?

1982. július 04, vasárnap

Hangfelvétel: 

Alapige

„És volt Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő volt, aki várta az Izrael vigasztalását, és a Szentlélek volt őrajta. És kijelentetett neki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát. És ő a Lélek indításából a templomba ment, és mikor a gyermek Jézust bevitték szülői, hogy érette a törvény szokása szerint cselekedjenek, akkor ő karjaiba vette Őt, és áldá az Istent, és ezt mondta: Most bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben: mert látták az én szemeim a te üdvösségedet, amelyet készítettél minden népeknek szeme láttára; világosságul a pogányok megvilágosítására, és a te népednek, az Izraelnek, dicsőségére. József pedig és az ő anyja csodálkozának azokon, amiket ő felőle mondottak. És megáldá őket Simeon, és ezt mondta Máriának, az ő anyjának: Ímé ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izraelben; és jegyül, akinek sokan ellene mondanak; sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr; hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek.”

Imádkozzunk!
Engedj magad elé, Istenünk. Messziről jövünk. Egész héten tőled messze jártak a gondolataink. Köszönjük, hogy néha-néha pár csendes percre, vagy félórára, órára visszatérhettek hozzád. Köszönjük még inkább, ha előtted élhettünk, ha naponta téged kérdeztünk. Köszönjük, ha nincs nekünk már más vágyunk, mint az, hogy értsük és szeressük akaratodat.
De bocsáss meg, ha sokszor dacolunk, ellenkezünk akaratoddal. Nem is kérdezünk, nélküled intézkedünk, kezdeményezünk, nélküled keseredünk el, dicsekszünk.
Engedj most eléd állni és elcsendesedni. Egyre nagyobb a lárma körülöttünk, és sok minden zakatol még most is bennünk. Nehéz a te halk és szelíd szavadat meghallani. Még nehezebb azt magunkra vennünk.
Köszönjük, hogy a te beszéded Lélek és élet. Szentlelkedért könyörögtünk az imént. Ismét kérünk, áraszt azt ki gazdagon ránk. Lelked nélkül érthetetlenek maradnak számunkra gondolataid. Megyünk a magunk téves utján. Tudjuk, hogy akiket a te Lelked vezérel, azok a te gyermekeid. Szeretnénk azok lenni. Így fogadjuk szavadat.
Megvalljuk, hogy bizony sok mindenre nem vagyunk képesek. Nem vagyunk készek az élet váratlan feladatainak megoldására sem, nem vagyunk készek a végórára sem. Kérünk, úgy taníts most igédre, hogy tudjunk reménységgel élni és majd reménységgel meghalni; hogy tudjunk neked élni és neked halni; boldogan élni és boldogan meghalni.
Ennek a titkára taníts minket.
Ámen.

Néhány héttel ezelőtt többek kérésére két alkalommal beszéltünk már a Szentírásnak az öregségről szóló tanításáról. Láttuk akkor, hogy az idős Sámuel milyen készségesen tesz le a kezéből mindent, amit Isten kivesz belőle, és így üresen maradt kezeit örömmel használja föl változatlanul értelmes és hasznos szolgálatra. Arra, hogy az eddiginél is szorgalmasabban könyörögjön a népért, s hogy üresen maradt kezeivel készségesen mutassa a helyes utat a szaladóknak, a sietőknek, az útkeresőknek. Valaki azt kérte akkor, hogy szóljunk egyszer arról is, mit mond a Biblia erről a kérdésről: hogyan készüljön föl az idős ember a halálra? Erről lesz ma szó.
Hadd tegyem hozzá mindjárt, hogy nemcsak a kedves, idős testvéreinknek kell felkészülniük a halálra. Mindannyiunknak mindig készen kell lennünk, mert egyikünk sem tudja, mikor kell átlépnünk az örökkévalóság kapuját, de azt bizonyosan tudhatjuk, hogy mindenkinek át kell egyszer lépni, és egyáltalán nem mindegy, hogyan érkezünk meg az örökkévalóságba.
Különös, hogy mégis sokan nem szívesen beszélnek erről. Vannak, akiknek megremeg a hangjuk, és azonnal más témára váltanak, ha a halálról, kiváltképpen az ő meghalásuk lehetőségéről van szó. Elég nagy vakság és ostobaság ez. Azt mutatja, hogy az illető fél a haláltól, tehát nem készült még föl a vele való találkozásra. Másokat meg éppen az a veszély fenyeget, hogy úgy tesznek, mintha sose halnának meg. Ezért indokolt ez a kérdés, és Isten igéje nagyon világos tanítást ad erről, ami nagy segítség lehet mindnyájunknak.
Elkezdtem keresni a Szentírásban azon alakokat, akik idős emberek voltak, és felkészültek a halálra. Több is van. A legismertebb közülük talán az agg Simeon, akinek a történetét most hallottuk. Azután ahogy elmélkedni kezdtem ezen az igén, eszembe jutott, hogy hallottam egyszer ebben a templomban egy rendkívül erőteljes igehirdetést erről az igéről, ami akkor nekem nagyon sokat jelentett lelkileg. Sikerült megtalálnom ezt az igehirdetést, s mikor elolvastam, úgy láttam, hogy ennél világosabban és mélyebben ebből a szempontból nehéz lenne szólni erről az igéről. Ezért gondoltam, hogy szokatlan módon Joó Sándor 15 évvel ezelőtt elhangzott, erről a textusról szóló igehirdetésének egy részét hadd olvassam most fel. Teszem ezt annál bátrabban ezen a mai napon, hiszen tegnap volt 12 esztendeje annak, hogy Isten magához vette őt, és hiszem, hogy ő készen lépte át az örökkévalóság kapuját. Ezért kérem, hogy bocsássatok meg, ha ennek az igehirdetésnek a most következő része egyszerű felolvasás lesz. Ne őt akarjuk most hallani, bármennyire tele van is a szívünk mind máig hálával az ő köztünk végzett szolgálatáért, és ne azt hallgassuk, aki olvassa, hanem tudatosan és hittel kérjük most Isten Lelkének a vezetését, hogy a hallott ige így tanítson meg minket a boldog élet és az Isten szerinti meghalás tudományára.
Arról szólt a felolvasott rész, hogy élt Jeruzsálemben egy idős ember, Simeon, akinek Isten megígérte, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja a szabadító Krisztust. Simeon csendesen és belső bizonyossággal várt erre a találkozásra. Amikor Jézus megszületett, és szülei a mózesi törvények előírásainak megfelelően felvitték őt a jeruzsálemi templomba bemutatni az Úrnak, Isten Lelke indította ezt az öreg embert, hogy éppen akkor menjen ő is a templomba. Minden külön kérdezősködés nélkül világossá tette számára, hogy ez a megszületett Messiás, és akkor - talán Máriát meglephette a mozdulat, - az idős Simeon karjaiba vette a kis Jézust, és valami különös békességgel és örömmel áldani kezdte Istent: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet készítettél minden nép szeme láttára.” Hogyan lehet ilyen békességgel és bizonyossággal meghalni? Erről szól ennek az igehirdetésnek a következő része.
„Az agg Simeon halála azért fontos különösen is számunkra, mert őelőtte a meghalás gondolata nemcsak mint sötét sejtelem lebeg, hanem már tudja, hogy az a kéz, amely életének könyvét becsukja, fel van emelve. Mégis milyen békességgel, milyen nyugodtan néz szembe a halállal. Nem próbálja ezt a gondolatot elfelejteni, elnyomni magában, nem akarja túlharsogni. Nincs benne semmi félelem. Sőt szinte szívesen megy, mint reggel az éjszakai műszakból elbocsátott őr, aki végre hazamegy.
Vajon mi lehet a titka ennek a békés, szinte boldog meghalni tudásnak? Mindenesetre az, hogy mielőtt ez az öreg ember meglátta volna a halált, meglátta Jézust, és a szívébe zárta ezt a csodálatos valakit, akiben megtestesült az isteni győzelem a bűn és halál fölött. Gondoljátok, hogy Simeon nem ugyanolyan ember lett volna, akármilyen öreg volt is, nem érezte volna a saját bűneinek a lelkére nehezedő terhét éppen úgy, mint bármelyik más ember, amikor a halálra gondol? Egészen bizonyosan. De ez az ember először az isteni üdvözítőre nézett, és csak azután a sír enyészetére. Először az isteni gyermekre, és csak azután az isteni bíróra. A halált, az életet, és annak minden problémáját ezen a csodálatos gyermeken, Jézuson keresztül szemlélte. És íme a halál és az ítélet elveszítik számára a rettentésüket, Simeon és a halál között mintegy páncél ott van ez a gyermek. És mivel ebben a gyermekben Isten üdvözítő kegyelmét öleli magához, ezért tudja a saját sírja szélén ilyen boldogan dicsérni Istent: „Uram, most bocsátod el szolgádat békességben, mert látták szemeim a te üdvösségedet.” Így meghalni tudni, ez a legnagyobb művészet ezen a világon, amit egy embere megtanulhat, és aki így hal meg, az boldogan hal meg.
Tehát van ilyen békesség, ilyen nyugalom, bizonyosság a halállal szemben is? Van! Hadd idézzek egy kis részletet egy levélből, amit egy középkorú, hívő asszony írt. Ezt írja egyebek közt: „Nagy változás történt az életemben. Beteg vagyok. Bajom kimenetele emberi számítás szerint halál. Azt hiszem fölösleges említenem a betegségnevét, úgyis tudja. De nagyszerű, hogy teljesen Jézus oltalma alatt érzem magam. Nem tudok lázadni, sem az után kutatni: miért? Ez a legnagyobb ajándék most ebben a helyzetben. Tudom, hogy életünk vándorútja néha sötét völgybe tér, de túl rajta mindig világosság van. A kimenetelt rábízom az Úrra. Ha kapok egy kis haladékot, hálával fogadom. Ha nem, kész vagyok hazamenni. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy Jézus ennyire valóságos oltalom lehet egy ilyen bűnös ember számára, amilyen én vagyok. Ez igazán nagy kegyelem.” Utó-lag tudtam meg, mire ez a levél megérkezett, az írója már hazaérkezett.
Igen, testvérek, aki látta Jézust, az békességgel nézhet szembe a halállal. Ez az a bizonyosság, amit csak Jézus adhat egy ember számára. És tudjátok, hogy akik nem hisznek, a világ, mennyire irigyli tőlünk ezt a bizonyosságot, ezt a nyugalmat? Mert a halál valóban az a nagy kérdőjel, az a nagy talány az életünk végén, amire nincs válasz Jézus nélkül. Legalábbis hiteles, megnyugtató válasz nincs. Jézus nélkül megoldhatatlan probléma. Bizonytalanságban, nyugtalanságban tart minden nem hívő embert a lelke mélyén. Micsoda hallatlan ígéretet kapott Simeon, hogy nem lát halált, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát! Valóban félelmetes dolog előbb meglátni a halált, és azután Jézust! Jézus nélkül borzalmas a halál, mert Isten jelenlétébe állít, Isten ítélőszéke elé von, és mi lesz ott, ha sohasem láttam előbb Jézust? Egyedül kell ott megjelenni. Élni még csak lehet Jézus nélkül valahogy, de meghalni rettenetes volna nélküle.
Látták szemeim a te üdvösségedet! Ezzel a boldog bizonyossággal múlt ki Simeon.
Mennyivel többet látnak a mi szemeink, mint Simeoné. Hiszen ő csak a gyermek Jézust látta, mi pedig láthattuk a golgotai halált, a húsvéti feltámadást. Hallhattuk az Ő szavát: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Ha valaki hisz bennem, ha meghal is, él.” Én csak azt tudom kiáltani mindannyiotoknak, akik itt vagytok, magammal együtt, hogy bár te se hallnál meg, te se látnál halált addig, amíg meg nem látod Jézust. Mert aki látta Jézust, az nyugodtan meghalhat, mert úgyis tudja, hogy ha meghal is, él.
Aki így tud meghalni félelem és remegés nélkül, az tud igazán félelem és remegés nélkül élni. Aki úgy látta meg Jézust, mint Simeon, tehát meglátta a názáreti Jézusban a Krisztust, Isten Fiát, az Isten által készített üdvösséget, a neki személyesen küldött szabadítót, az megérintette az örökkévalóságot. Annak a számára az idő többé nem múlik, hanem telik.
Mert ha az idő múlik, akkor ez azt jelenti, hogy minden nappal, miden órával, minden elmúlt esztendővel rövidebb lett. Egyre kevesebb van belőle hátra, és egyszer egészen elmúlik. De ha telik, ez azt jelenti, hogy nő. Minden nappal közelebb van a kiteljesedéshez. Tehát telik, telítődik, mint ahogy telik egy pohár, egy edény, aztán egyszer egészen megtelik. Teljesen tele lesz, kiteljesedik benne az élet. A múló idő viszi az életet el, egyre messzebb. A telő idő hozza az életet, az örök életet egyre közelebb. Aki fölött múlik az idő, az rendszerint hátrafelé néz a múltba. Akinek a számára telik az idő, az előre néz. Még a halálon át is a jövendő, az örökkévalóság felé. A múló idő öregít, a telő idő pedig megérlel. Az idő múlása nyugtalanít, szomorúvá teszi az embert. Az idő telése pedig megbékéltet és vigasztal. Akinek a számára telik az idő, az ősz hajjal nem a szép ifjúság elmúlásának, hanem a közelgő örökkévalóság dicsfényének a jelét láthatja már. A múló időben a halál kapuzárás, érthető hát előtte a pánik. A múló időben a halál az életünk vége, a telő időben pedig a halál csak a mulandóság vége, és az örök élet kiteljesedése.
Nagyon szeretném, ha szívetekbe vésnétek ma ezt a két szót: múlik vagy telik? A te számodra, testvér, múlik-e az idő vagy pedig telik? Hova mész, merre? Egyre jobban kifelé az életből, vagy egyre jobban befelé az életbe? Az igazi élet mögötted van már, vagy pedig előtted? És ez egyáltalán nem a szemlélet kérdése, hanem a hité. Mert ez, hogy múlik-e az idő valakinek vagy telik, kizárólag attól függ, hogy el tudja-e mondani Simeonnal: „Látták az én szemeim a te üdvösségedet.” Az általad hozott üdvösség az enyém, mert én azt hittel elfogadtam. Hogy múlik-e az idő vagy telik, attól függ, hogy életed útján most Jézussal vagy Jézus nélkül jársz.
Még valamit. Ez a hit, ami jó arra, hogy benne meghaljunk, ez jó arra is, hogy benne éljünk. Aki nyugodtan tud meghalni, az tud igazán élni. Hiszen a legnagyobb probléma, a halál már el van intézve a számára, megoldódott, méghozzá megnyugtató és biztos módon: Jézus halála és feltámadása által. Hát akkor teljes energiáját belevetheti azoknak a feladatoknak a megoldásába, amiket kapott, amik ezen a földön el vannak készítve neki, és nem kell félnie ettől: valami kimarad abból, amit ez a földi élet nyújthat neki. Hiszen az élet, az igazi, a teljes élet még előtte van. A legnagyobb jó még ezután következik a számára. És bizonyos, hogy a legnagyobb jó következik a számára, mert Jézust elfogadta. Teljes erejével, teljes felszabadultsággal élhet hát annak, hogy itt most másokon segítsen, hiszen rajta már segítettek. Teljes erejével élhet ezért, hogy mások javáról gondoskodjék, hiszen az ő legfőbb javáról már gondoskodott valaki, Jézus. A halál utáni üdvösséget igazán komolyan vevő ember tudja igazán komolyan venni a halálon inneni időt is. Mert nézzétek: ha a halállal minden elmúlik, akkor azoknak van igazuk, akik a mának élnek csupán: együnk, igyunk, vígadjunk, mert holnap úgyis meghalunk. De ha a halál az élet kiteljesedése, akkor érdemes jót tenni. Érdemes szeretni, érdemes szolgálni, érdemes szenvedni, sőt csak így érdemes élni, mert akkor van értelme az örökkévalóságnak. Értelme van minden igaz tettnek, igaz szónak, tűrésnek és szenvedésnek.
Olyan figyelemreméltó az, hogy Pál apostol, amikor a halál utáni feltámadásról ír az 1Kor 15-ben, hosszú fejtegetését így fejezi be: „Hála Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” S mindennek a konzekvenciáját az utolsó versben így sűríti: „Azért, szeretett atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul. Buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkálkodástok nem hiábavaló az Úrban.” Ezzel a szóval kezdődik a mondat: azért. Miért? Mert van győzelem a halál fölött. Mert a halál nem az élet vége, hanem csak a múlandóság vége annak, aki Krisztust elfogadta. Igen, testvérek, az a hit, ami jó arra, hogy benne meghaljunk, arra is jó, hogy benne éljünk. Amilyen hitben szeretnél meghalni, olyan hitben élj!
Végül még csak annyit, hogy Simeonról azt olvastuk, hogy amikor a Lélek indításából ment a templomba, akkor találkozott a kis Jézussal, akit a szülei éppen akkor vittek be oda a törvény szokása szerint. Te most akár nyugtalanságból, akár félelemből, akár megszokásból, akár véletlenül vagy nagyon komoly szándékkal jöttél ide a templomba, hidd el, te is a Lélek indításából jöttél el. És a Lélek, a Szentlélek mindig jól vezet, mert mindig a Jézussal való találkozásra vezet, mindig a halálból az életre vezet. Ebben a templomban is itt van Jézus. Itt van a róla szóló igében, itt van a megtöretett testét és kiontott vérét jelképező úrvacsorai jegyekben, itt van az egész gyü-lekezeti közösségben. És ahogy Simeon tette a kis Jézussal, ugyanúgy teheted meg te is az Úr Jézussal, a hited karjával átölelheted, magadhoz szoríthatod, elfogadhatod tőle egészen személyesen mindazt a sok jót és áldást, az életet, amit neked hozott, a szívedbe zárhatod. Most.
És ha majd egyszer minden és mindenki elhagy, ez a Jézus, akit most magadhoz ölelsz, akit most a szívedbe zársz, megy veled akkor is tovább, ha a halál sötétségén át az örökkévalóságba indulsz. Ha azzal a hittel látod és fogadod Jézust, ahogy Simeon tette, akkor most neked is lehet békességed, akkor te is élhetsz, és majd egyszer meghalhatsz Isten békességében.”
Így készülhet fel nemcsak minden idős ember, hanem mindannyian az Istennel való találkozásra, a hitben való boldog meghalásra. És ez a hit, és ez a Krisztus, aki megtanít mindnyájunkat így meghalni, elég erre az életre is, és megtanít mindnyájunkat élni. Nem úgy, ahogy most élünk, hanem abban az életben, ami az Ő élete, amit Ő hozott nekünk.
Ennek az igehirdetésnek a végén nagyon élesen hangzott ez. most. Most még mindannyiunknak van lehetőségünk ezt elfogadni. Nem tudjuk, lesz még.
Feleljünk erre az igére a 275. ének első két versével:

„Az Úr Isten az én reménységem, erősségem mindenféle ínségben.
Csak tőle várom igaz boldogságom, s meg is találom.
Benne élek, haláltól nem félek: jót reménylek, hogy tőle el nem térek.
El nem enyészem a sírban egészen: mennyben lesz részem.”

Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus! Magasztalunk golgotai keresztedért, amellyel mint utolsó ellenséget, legyőzted a halált. Áldunk téged dicsőséges feltámadásodért, azért a győzelemért, amit nekünk szereztél meg. Köszönjük, hogy ennyire valóságosan a mienk lehet a te győzelmed. Köszönjük, hogy egészen valóságosan igaz mindannyiunk életében, akik benned hiszünk, hogy a kereszteden visszamehetünk az atyai házba. Köszönjük, hogy élhetünk kereszthalálod és feltámadásod erejéből. Köszönjük, hogy nem kell félnünk sem az élettől, sem a haláltól, mert veled járjuk az élet sokszor nagyon küzdelmes útját is, és tudjuk, hogy a halál alagutjának nemcsak bejárata, hanem kijárata is van. Te vársz bennünket ott azon túl is. Dicsőség ezért neked.
Köszönjük, hogy túlláthatunk a láthatókon. Köszönjük, hogy aki itt a te oltalmazó és vezető kezedre bízza magát, azt a te hatalmas kezed oltalmazza és vezeti a halálon túl is. Hozz ki minket minden tudatlanságunkból, hitetlenségünkből, felszínességünkből. Könyörülj rajtunk, hogy mindnyájan, akik most itt vagyunk, előbb lássunk meg téged, mint ahogy meglátjuk majd a halált. Előbb öleljünk magunkhoz téged élő hittel, mint ahogy magához ragad majd a halál. Az ősi ének szavaival könyörgünk: Ó, add üdvöd keresnünk, ne a múlandót lessük, ne kössön fénye meg.”
Megvalljuk, sokszor keserűen állapítjuk meg, hogy mennyi minden elmúlik. Szívünk mélyén szorongva gondolunk arra, hogy egyszer mi is elmúlunk. Köszönjük, hogy aki benned hisz, annak az ideje nem múlik, hanem telik. Minden perc közelebb visz hozzád, az élethez, az örök élethez. Segíts így hinni és élni! Hogy így legyünk egészen szabadok minden szolgálat végzésére, szorongásoktól, félelmektől, önmagunk sajnálgatásától mentesen téged szolgálni és egymást szeretni. Szabadíts fel minket az örök élet bizonyosságával áldott, gazdag, szolgáló életre.
Köszönjük, hogy hallhattuk most a te hívásodat. Segíts arra igennel felelni. Segíts megszentelnünk a mai napot. S hadd legyen a te jelenlétedtől szent minden hétköznapunk.
Eléd hozzuk mindannyian a magunk gondjait, megoldhatatlan, kiuttalan helyzeteinket is, Úr vagy te, Jézusunk. Mutasd meg nekünk a te szabadításodat, tölts meg minket békességeddel, s add nekünk a te örömödet, ahogy ígérted, hogy a mi örömünk beteljesedjen. Hogy tudjunk reménységgel élni, s egyszer majd reménységgel hozzád menni.
Ámen.